Kora újkori magyar történelem

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Közép-Európa 1572-ben
Magyarország 1629-ben
Schwendi Lázár, Thury György (középen) és II. Miksa (fametszet)

Kora újkori magyar történelem alatt a 16–18. századi magyar történelmet értjük.

Az 1526-ban vívott mohácsi csatát követő kettős királyválasztás után az ország területe két részre szakadt. Az oszmán hadsereg 1541. augusztus 29-én birtokba vette Budát. Ezzel az ország három részre szakadt: a Habsburgok uralta királyi Magyarországra, a Szapolyai országrészéből kialakuló Erdélyi Fejedelemségre, valamint a török által kialakított hódoltságra.

Ez az állapot több mint másfél évszázadig, a korai újkor legnagyobb része alatt állandósult, ezen a török kiűzésre indított háborúk, mint a magyarlakta térségeket elnéptelenítő tizenöt éves háború sem változtattak. A Kárpát-medence területének újraegyesítésére csak a 17–18. század fordulóján került sor, a Habsburg-ház vezetése alatt. Azonban Erdélyt nem egyesítették Magyarországgal, hanem külön kormányozták. Hazánk egészen az 1918-ban bekövetkezett összeomlásig a Habsburgok dunai birodalmának részét képezte.

A két részre szakadt ország[szerkesztés]

Az 1526-os mohácsi csata során életét veszítette II. Lajos király, és fiúutód híján uralkodó nélkül maradt az ország. Végül kettős királyválasztásra került sor: először 1526. novemberében a saját hadsereggel rendelkező Szapolyai János szerezte meg a koronát (az 1505-ös rákosi végzésre hivatkozva). Az ausztriai Habsburg-család a Jagellókkal kötött házassági szerződés értelmében igényt tartott a magyar trónra. Ferdinánd mellett először csak a horvát nemesség és néhány főnemes állt. Azonban Ferdinándot a bátyja, V. Károly német-római császár segítette, a tőle kapott sereggel elfoglalta Magyarországot és Lengyelországig űzte ellenfelét. Szapolyainak jobb híján a töröktől kellett segítséget kérnie, akik beleegyeztek ebbe, mivel így fenntarthatták az ország megosztottságát (később ezt kihasználva el is foglaltak egy nagyobb országrészt).

A török szultán, I. Szulejmán 1529-ben hadjáratot indított Ferdinánd ellen. Visszafoglalta Budát és átadta Szapolyainak, de Bécset már nem sikerült bevennie. 1532-ben ismét támadást indított Bécs ellen, V. Károly viszont újfent kisegítette öccsét, és hamarosan egy 100 000 fős zsoldoshadsereg állomásozott Bécs mellett. Szulejmán így nem merte megkísérelni bevenni a várost, helyette megállt Kőszeg váránál, és egy hónapig ostromolta Jurisics Miklóst és maroknyi katonáját.

Az állandósult harcokat befejezendő, Ferdinánd és Szapolyai 1538-ban megkötötte a váradi békét. Ebben elismerte egymást a két uralkodó, ráadásul Szapolyai azt is megfogadta, hogy halála után a keleti országrész a Habsburgokhoz kerül, hogy így egyesülhessen az ország. A megállapodás titokban történt, hiszen a török ellenezte Magyarország egyesítését. Azonban Szapolyainak született egy fia, János Zsigmond, és az egyezményt felrúgva megeskette híveit, hogy a fiút válasszák királlyá. Ferdinánd a szerződésre hivatkozva sereget küldött Buda elfoglalására, de a Szapolyai-párt török segítséggel megvédte azt. Ennek ellenére Szulejmán nem bízott abban, hogy a csecsemő király és hívei képesek lennének megtartani a várat, így 1541. augusztus 29-én birtokba vette Budát. Ezzel az ország három részre szakadt: a Habsburg-kézen lévő királyi Magyarországra, a Szapolyai királyságából kialakuló Erdélyi Fejedelemségre, valamint a török által kialakított hódoltságra.

A török hódoltság létrejötte[szerkesztés]

János Zsigmond gyámja Fráter György lett. Ő abban bízott, hogy a Habsburgokkal szövetkezve visszaállíthatja az ország egységét. Így még 1541-ben megkötötték a gyalui egyezményt, mely szerint ha Ferdinánd vissza tudja foglalni Budát, Fráter átadja a keleti országrészt. A Habsburg uralkodónak azonban ez nem sikerült, de egy évtizeddel később, 1551-ben Fráter mégis megkezdte az átadást. Mivel Ferdinánd még ekkor sem rendelkezett megfelelő erejű sereggel, így Fráter, hogy időt nyerjen, tárgyalásokat kezdett a délvidéki pasákkal. Sajnos az osztrák parancsnok, Castaldo császári tábornok ezt árulásnak értelmezte és meggyilkoltatta Frátert.

Miután a Joachim brandenburgi őrgróf által vezetett, Buda visszafoglalását célzó német birodalmi vállalkozás 1542-ben kudarccal végződött, Szulejmán 1543-ban egy újabb hadjáratban elfoglalta Pécset, Székesfehérvárt és Esztergomot, a hódoltság területét Magyarország dunántúli részére is kiterjesztve. Távozása után pedig pasái Visegrádot, Hatvant és Nógrádot is elfoglalták. Ilyen módon Szulejmán biztosította a felvonulási útvonalát és védőgyűrűt vont Buda köré.[1]

Szulejmán 1547-ben öt évi fegyverszünetre lépett Ferdinánddal, aki 30 000 arany évi adó (a kor szóhasználatában: ajándék) fizetésére kötelezte magát. Amikor Ferdinánd király 1551-ben Fráter György megöletése után Erdélyt birtokába vette, Szulejmán 1552-ben újrakezdte a háborút, melynek folyamán vezérei a török hódoltság területét újra számottevően növelték. Ebben az évben, augusztus 10-11-én zajlott a palásti csata[2] és ebben a hadjáratban esett el Temesvár (Losonci István), Drégely (Szondy György), GyarmatKékkőHollókőBuják és Szolnok vára is. Az egri vár védői Dobó István várkapitány vezetésével szerencsésen visszaverték az ostromot.[3]

1556-ra hosszú távon rendeződött Erdély sorsa is. Öt évnyi Habsburg-uralmat követően János Zsigmond visszatért Lengyelországból, ahol ezt követően török vazallusként uralkodott a Szulejmán szultán bábáskodásával létrejött, széleskörű belső autonómiával rendelkező, de külpolitikai értelemben az Oszmán Birodalomtól függő Erdélyi Fejedelemség élén. Az idős szultán védence, János Zsigmond érdekében az 1564-ben trónra lépett Miksa király ellen személyesen vezetett hadat és Szigetvárt vette ostrom alá. A Zrínyi Miklós által páratlan hősiességgel védelmezett vár bevételét Szulejmán már nem élhette meg. 1566. szeptember 6-án az akkor még ostromlott vár falai alatt halt meg.[4][5]

A két új uralkodó, MIksa és II. Szelim belátták, hogy nem képes egymást legyőzni a két hatalom, így 1568-ban megkötötték a drinápolyi békét, melyben az osztrákok elismerték az új határokat.

A Habsburg uralom alatti országrész[szerkesztés]

Győr ostroma 1598-ban, a fehérvári kapu berobbantása[6]

A királyi Magyarország a Ferdinánd pártjára állt és az oszmán hódításnak ellenálló „Nyugati Magyar Királyságból” alakult ki, időben változó területe az Adriai-tengertől Felső-Magyarországig terjedt.

Már I. Ferdinánd osztrák főherceg (1556-tól német-római császár) keresztülvitte a Habsburg Birodalom hadügyi és pénzügyi rendszerének központosítását. A tragikus területi veszteséget elkönyvelő Magyar Királyságot ezentúl a Bécsben székelő Udvari Haditanács (Hofkriegsrath), Udvari Kamara (Hofkammer) és Udvari Kancellária (Hofkanzlei), valamint a Titkos Tanács igazgatta. A pozsonyi, illetve szepesi kamara mindvégig a bécsi központi szervek irányítása alatt állt. Az Udvari Kamarának ráadásul fennállása alatt egy magyar tagja sem volt.

Noha a magyar elit rendszeresen sürgette a török elleni felszabadító háború megindítását, a dinasztia több esetben dobott át magyar csapatokat a németországi hadszíntérre, mint a schmalkaldeni háborúban (1546–1547) vagy a harmincéves háború idején.

II. Miksa császár és Habsburg Rudolf alatt még inkább erősödtek a dinasztia központosító törekvései. Jelzésértékű, hogy Nádasdy Tamás 1562-ben bekövetkezett halála után egészen 1608-ig betöltetlen maradt a nádori szék. A magyar rendek belpolitikai súlya és törvényhozó szerepe megmaradt, tőlük függött az adómegajánlás is, de diplomáciai és hadügyi kérdésekben nem voltak illetékesek. Mivel a királyi Magyarország török elleni védelmi vonala csak nyugati segítséggel volt tartható,[7] a magyar nemesség tudomásul vette, hogy az országot külföldi központból, Bécsből (illetve Prágából) kormányozzák.

A tizenöt éves háború alatt a magyar rendek és a Habsburgok között első ízben került sor kenyértörésre. A német és vallon zsoldosok hasonló pusztítást végeztek, mint a törökök, 1600 júniusában például Pápa várának fizetetlen vallon zsoldosai lázadtak fel.[8] Konfliktus forrása lett, hogy a Habsburg-kormányzat időről időre koncepciós eljárást kezdeményezett a protestáns főnemesség ellen (legismertebb példái Illésházy István vagy Báthori Erzsébet pere[9]).

A széttagolt Német-római Birodalom irányításából mindinkább kiszorult Habsburgok inkább koronájuk más államait igyekeztek centralizált abszolutizmusuk alá vetni. Ennek első állomása „Ausztria” volt, majd a harmincéves háború keretében a cseh rendiséget is sikerült mind elméletileg, mind gyakorlatilag lefejezni, Csehország pedig Habsburg örökös tartománnyá vált. 1671-ben I. Lipót a Magyar Királyságban is bevezette a nyílt abszolutizmust. A bécsi udvar a jogeljátszás elméletére (Verwirkungstheorie) hivatkozva megszüntette a nádori tisztséget, helyére guberniumot állított fel, kemény ellenreformációs intézkedéseket vezetett be, a magyar rendi alkotmányt teljesen figyelmen kívül hagyva.[10] A széleskörű felháborodást érzékelve 1681. április 28-án látva Lipót összehívta a soproni országgyűlést, helyreállítva az 1667 óta betöltetlen nádori hivatalt.[11] Ugyan a Magyar Királyságot a következő évtizedekben újraegyesítették és 1683 után megkezdődött az oszmán hadsereg kiszorítása, az új állami berendezkedésben a magyaroknak alig jutott szerep. Ezt belátva a magyar rendek már 1687-ben lemondtak a szabad királyválasztás jogáról és az Aranybulla ellenállási záradékáról. Kisebb korrekciókkal és engedményekkel bár, de az abszolutizmus a 18. században is meghatározta Magyarország sorsát.

Végvárrendszer[szerkesztés]

Szigetvár vára a 16. században, a korszerűsítések után

Mivel a 16. században a török hadigépezetet nyílt mezőn nem lehetett legyőzni, ezért a Habsburg uralkodó újból ahhoz az eszközhöz nyúlt, amelyet Magyarországon előtte már Luxemburgi Zsigmond vagy Mátyás király is megtett és erőteljesen szorgalmazott – a végvárrendszer. A hódoltság peremén többé-kevésbé egybefüggő védővonal alakult ki: az 1540-es évektől megkezdődött egyes kiemelt erődítmények (például Eger, Győr és Szigetvár) átépítése. 1556-tól a végvárak a Haditanács hatáskörébe kerültek, s így lehetőség nyílt a várrendszer egységes és szakszerű irányítására. Az 1550-es évek közepétől a számos olasz hadmérnök érkezett Magyarországra. Nicolo Angielini olasz várépítő mester 1564-1566 között részletes térképeket készített a várakról és azok alaprajzairól.[12]

Békésebb időszak beköszöntével a bécsi kormányzat 1577-ben két hónapos haditanácskozás után a rendszer reformjára szánta el magát, ennek részeként egyes fontosabb várak védműveit a korszak haditechnikai követelményeinek megfelelően átépítették, az erődítmények megerősítésére gyakran éltek a környék elmocsarasításával, patakok felduzzasztásával.[12] Az építkezések rendkívüli költségesek és lassúk voltak. Győr és (az 1552-ben rommá lőtt) Eger átépítése nem fejeződött be a tizenöt éves háború kitöréséig.[13]

Erdély[szerkesztés]

Báthory István kőmetszeten
Bethlen Gábor

Az Oszmán Birodalom által támogatott „Keleti Magyar Királyságból” alakult ki, mikor 1570 végén a speyeri szerződésben János Zsigmond lemondott a királyi címről és beleegyezett abba, hogy csak a fejedelmi címet használja.[14] Hivatalosan csak innen számítható az önálló fejedelemség léte, de a gyakorlatban az önálló Erdély már 1541-től létezett, mikor I. Szulejmán oszmán szultán bevette Budát, Erdélyt pedig hűbéres területként meghagyta az Izabella özvegy királynénak és János Zsigmondnak, s a régió területén György barát szervezett államapparátust.

A fejedelemség a történelmi Erdély területén kívül a volt Magyar Királyság más területeit is birtokolta. Ezt a széles területsávot nevezték latin szóval Partiumnak (magyarul „Részek”). Az erdélyi fejedelmeknek a királyi Magyarország területén, a Tiszántúlom és Felső-Magyarországon volt birtokaik súlypontja: ez éppúgy igaz a négy erdélyi fejedelmet és Báthory István személyében egy lengyel királyt adó Báthory-családra, mint a Rákócziakra.

A „hosszú háború” következtében a Fejedelemség addigi legsúlyosabb válságát élte át. Báthory Zsigmond többszöri lemondása és visszatérése következtében Erdély állandó belháború színtere lett. Rudolf előbb Mihály vajdát nevezte ki Erdély császári helytartójává, majd a hírhedt Giorgio Basta tábornokot állította az elpusztított tartomány élére. Jellemző, hogy a Habsburgok 1602-ben azt a Bocskai Istvánt is perbe fogták és Prágába internálták, aki a Habsburg-párti politika legfőbb erdélyi képviselője volt és törökellenes oldalon léptette be a fejedelemséget a háborúba. Az 1604-ben kezdődött Bocskai-felkelés a királyi Magyarország területének nagyobb részéről kiszorította a német csapatokat és helyreálltotta az Erdélyi Fejedelemség tizenöt éves háború előtti státuszát. A következő fél évszázadban az erdélyi fejedelmek léptek fel a Habsburgokkal szemben magyar rendi jogok és a vallásszabadság őrzőiként.

Az 1568-as tordai országgyűlés a tordai katolikus templomban Európában elsőként hirdetett vallásszabadságot. Ez a szabadság négy keresztény irányzatra: a katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius felekezetre vonatkozott. A 17. század első fele az Erdélyi Fejedelemség virágkora volt, az ország lakossága, elsősorban a magyar nemesek, a kollektív nemességet birtokló székelyek és a városi kiváltságokat élvező szászok a másik két magyar országrész lakosságához képest jómódban éltek. Bethlen Gábor fejedelem gyulafehérvári udvarában a tudományok és művészetek bőkezű támogatásra találtak. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György sikeresen avatkozott be a harmincéves háborúba a Habsburg-ellenes oldalon. Az Erdélyi Fejedelemség mint a franciák és a svédek szövetségese került be az 1648-ben aláírt vesztfáliai békeszerződésekbe: Erdélyt szuverén országnak, a térség stabilizáló hatalmának tekintették.[15]

II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata katasztrofális következményekkel járt: Erdélyt lengyel és tatár csapatok égették fel, Várad török kézre jutott (1660), míg a fejedelemség élére Apafi Mihály került. Az ország többé nem nyerte vissza politikai súlyát: mind a török végleges kiűzését, mind a lipóti abszolutizmus kiépülését statisztaként szemlélte.

A török hódoltság területe[szerkesztés]

Török portyázók rabszíjra fűzött foglyokat visznek
Wolfgang Lazius térképe a Magyar Királyság területéről (1552)

Magyarországon a legelső és végig a legfontosabb a Budai vilajet volt. Közép-Magyarországon kívül a Bánságot is Budáról irányították. Itt volt a hódoltsági terület központja, melynek élén a budai pasa állt, aki rangban a később alapított vilajetek beglerbégjei felett állt. Ezt mutatta az is, hogy 1623-ig időnként, azután folyamatosan vezíri rangú ember állt a budai vilajet élén.[16] Ezt követte 1552-ben a temesvári vilajet, majd sorban a többi.

Ezeknek a területeknek jelentős katonaságot és hivatalnoki gárdát kellett ellátniuk. Az egyes egységek főhivatalnokai tanácsadó testületet alkottak (díván). Ilyen főhivatalnok volt például a defterdár (adószedő), a kádi (bíró) és a mufti (törvénytudós, egyházjogász). A belső rendet a janicsárok és a szpáhik tartották fenn.

Az oszmán hódítással együtt mérsékelt számú, 50-80 ezer török érkezett az országba, főként katonák és hivatalnokok, kisebb részben kereskedők és mesteremberek. Igaz a katona és a kereskedő nem voltak egymást kizáró kategóriák. A napi 3-10 akcse zsoldot kapó várkatonák különösen a 17. században rákényszerültek kiegészítő jövedelmi források biztosítására. Sokan boltot nyitottak, alkalmi kereskedőként vagy iparosként próbáltak bevételhez jutni.[17] A törökök a másfél évszázados uralmuk alatt elsősorban városi lakosságot alkottak, a vidéki társadalomban hatásuk nem volt jelentős. A betelepülők azonban ahhoz sem voltak elegen, hogy Budát, a Hódoltság központját török színezetűre fessék. Bár megtiltották a magyarok betelepülését Budára, ezzel csak elszlávosították a várost, Evlija Cselebi a 17. század közepén azt írta a lakosságról, hogy „mindnyájan bosnyákok”.[18]

Már a déli végvári vonal áttörése előtt jelentős számban éltek szerbek Magyarország déli területein, és a 16. század közepére a Maros vonalától délre, a Temesközben, a Duna–Tisza közén és a Dunántúlon egyaránt nagy számban jelentek meg.[19] A háborús pusztítás leginkább a síkvidékeken élő magyarokat sújtotta, és a ritkán lakott terület lehetőséget kínált a szerbeknek az észak felé történő továbbvándorlásra, akik előbb a Körös–Maros közén, majd a Duna mentén a Duna–Tisza közén telepedtek meg. Velük együtt bosnyákok is érkeztek az országba.[19] A délszlávok betelepedéséhez nagyban hozzájárult, hogy ekkor a ruméliai török seregek legénységét nagyrészt a Balkán délszláv lakosságából verbuválták.[20]

Reformáció és ellenreformáció[szerkesztés]

Pázmány Péter

Magyarországra a reformáció a mohácsi csata után jutott el, legkorábban az erdélyi és felvidéki szászok körében ismert. 1551 után a lutheránus irányzat mellett terjedni kezdett a kálvini reformáció, elsősorban Kálmáncsehi Sánta Márton és Méliusz Juhász Péter prédikátorok révén. Hazánkban a reformáció kálvinista irányzata vált uralkodóvá, mindenekelőtt Erdélyben, a hódoltsági mezővárosokban és a vitézlő rend körében. A protentantizmus a Habsburgokkal való szembenállást is kifejező nemzeti üggyé vált. Az új vallás térhódítását nagymértékben elősegítette az erdélyi fejedelmek támogatása. A reformáció erdélyi támogatása óriási hatást gyakorolt a hazai tudomány és a magyar nyelvű irodalom fejlődésére is. Erdélyen kívül jelentős magyar kulturális központtá fejlődött a Rákóczi-család sárospataki udvara és Debrecen mezővárosa.

Mivel a 16. század végére Magyarország lakosságának kb. 90%-a a protestáns hit mellett döntött, a katolikus klérus – hatalmi eszközöket is igénybe véve – ellenakciót indított. Az ellenreformáció korszaka Rudolf trónra lépésével kezdődött. A tizenöt éves háború során Rudolf főkegyúri jogával élve nem egy esetben katolikusoknak adta a protestánsok templomait. Kassán Barbian Belgiojoso ágyúkat hozatott a főtérre, hogy kényszerítse a városi tanácsot a lutheránusok kezén lévő Szent Erzsébet székesegyház átadására. 1604. tavaszán Rudolf a pozsonyi országgyűlés végzéseihez utólagosan egy XXII. pontot (hamis artikulus) is hozzáíratott, amely megerősítette a korábbi protestánsellenes törvényeket és megtiltotta, hogy az országgyűléseken ezentúl vallási kérdéseket tárgyaljanak.

A Habsburg Birodalomban a reformáció előretörése a 16. század végén–17. század elején jelentősen megtorpant. Nem ok nélkül, ugyanis tizenöt éves háborút és a Bocskai-felkelést követően a jezsuita propaganda a török–protestáns összefogásra hivatkozhatott. Nagy sikereket ért el az ellenreformáció Németország déli részén, különösen Bajorországban és az osztrák tartományokban, ahol II. Ferdinánd 1598 és 1629 között erőszakkal és fegyverekkel csaknem teljesen visszaszorította a protestantizmust.

A királyi Magyarországban zajló ellenreformáció kiemelkedő alakja Pázmány Péter volt, aki írásaival és ékesszólásával a többségében protestáns hitre áttért magyar főurak jelentős részét ismét visszatérítette a katolikus egyházba s ezáltal a katolicizmus hosszútávú biztos szerepét Magyarországon megszilárdította.

Az ország újraegyesítése és a kuruc mozgalom[szerkesztés]

Zrínyi Ilona, a munkácsi hős

Az 1699-ben kötött osztrák-török Karlócai béke értelmében Erdély is Habsburg kormányzás alá került. Névlegesen a magyar korona alá tartozott, de valójában Magyarországtól közigazgatásilag különálló tartományként kezelték.

Rákóczi-szabadságharc[szerkesztés]

A nemzetiségi arányok változásai a kora újkorban[szerkesztés]

Betelepítések a török hódoltság idején[szerkesztés]

A rendszeresen ismétlődő oszmán hadjáratok jelentős néptömegeket indítottak el északi, illetve északnyugati irányba.

A 16. században feltételezhetően 100 000 horvát érkezett Nyugat-Magyarország területére. A burgenlandi horvátok az 1530-as években érkeztek Kordun, Lika, Gornji Kotar, Una, Velebit vidékeiről, valamint részint Boszniából. Egy évtizeddel később Szlavóniából érkeztek bevándorlók. Elsősorban a nyugat-magyarországi Erdődy- és Batthyány-birtokokra települtek.

A tizenöt éves háború időszakában Pállfy Miklós nagy számban telepíttette át a királyi Magyarországba a Baranya és Tolna megyei szerbeket. Nicolaus Gablmann 1594. szeptember 30-án kelt emlékiratában már amellett érvelt, hogy a hódoltsági területen élő összes rácot át kell telepíteni a Királyságba. Az 1590-es években már jelentős szerb kolóniák találhatók Győrben, Komáromban, valamint Érsekújvár környékén.[21]

Még javában zajlott az oszmán hadsereg kiszorítása a hódoltsági részekről, amikor az első betelepítési hullám Dél- és Délnyugat-Németországból kezdetét vette. A telepítést az Udvari Kamara és a nagybirtokosok végezték: 1693-ban a Fekete-erdőtől délre eső területekről származó sváb telepesek érkeztek Pilisvörösvárra; 1694: az Esztergom melletti Dorogra Svábföldről jönnek az első telepesek; 1700: Grassalkovich földbirtokos Elzászból hív telepeseket a Dorog melletti Csolnokra).

A németek betelepítésénél nagyobb tömegeket érintett a szerbek török előli menekülése, 1690-es Magyarországra költözése, azaz „nagy vándorlása.” Ennek során Lipót, majd az őt követő Habsburg uralkodók (I. József; III. Károly) által adott, megerősített és kibővített kiváltságok[22] körülírták a Magyarországra érkezett, letelepedett és berendezkedett szerbek egyházi és az azzal szorosan összefüggő világi jogait. Vándorlásuk és letelepedésük azonban (a közhiedelemmel ellentétben) nem csupán az elpusztult vidékeket érintette, hanem magyarlakta területeket is, hozzájárulva a visszafoglaló háborúk által sújtott lakosság szenvedéseihez.[23]

III. Károly betelepítési politikája[szerkesztés]

1709–1711 között nagyszámú telepes érkezett Budára, Pestre és Óbudára valamint a környékbeli falvakba. A telepesek 54-60%-a német és osztrák tartományokból származott. A betelepítések a Rákóczi-szabadságharc alatt némileg visszaestek.

1712-ben a szatmári béke aláírója, Károlyi Sándor gróf megkezdte betelepítési akcióját Felső-Svábföldről (Bódeni-tó és Duna közötti terület) Szatmár megyébe: 31 faluban 2072 család 10 000-11 000 fővel telepedett le. Volt közöttük svájci, frank és bádeni is.

Az újonnan kialakított Temesi bánság (Bánát) első katonai kormányzója Mercy gróf volt, aki 1719-ben megkezdte a „Mercy-terv” megvalósítását: a Bánság betelepítését német telepesekkel az Udvari Kamara szervezésében. Az első tömeges betelepítési hullámra 1722-ig került sor: új falvakat létesítettek állami pénzekből, a mérnöki tervezés állami előírások szerint folyt. Egy parasztgazdaság a következőkből állt: 24 kataszteri hold szántó, 6 kh. rét, 3 kh. legelő, 1 kh. háztelek kerttel, mindehhez sok más kedvezmény járult.

1720-ban a török elleni háborúban teljesen elpusztult Budának már 12 000 új lakosa volt (47% német, 42% szerb, kevés magyar). A németek betelepítése folytatódott Komárom megyébe (Szomor, Süttő), majd 1722-ben kezdődött egy újabb nagy telepítési akció: Tolna megye benépesítése. A telepeseknek legalább 200 forint tőkével kellett rendelkezniük, mivel csak földet és házhelyet kaptak. A 18. század folyamán az ún. „Sváb-Törökország” (Tolna, Baranya és Somogy megyék) 61 községébe telepítettek németeket. Betelepítési évek Tolna megyében: 1713: Gyönk és Tevel, 1718: Varsád, Tab és Készi, 1719: Kismányok és Felsőnána, 1720: Majos és Tófű.

A betelepítés jogi alapjait a pozsonyi országgyűlés által elfogadott 1723. évi 103. törvénycikk az ország benépesítéséről és az 1723. évi 117. törvénycikk különféle nemű kézműveseknek az országba behozataláról szabályozta. A parasztok mellett főleg kézműveseket akartak letelepíteni, de a letelepítésnél továbbra is a földesurak magántelepítései domináltak. A betelepülő parasztok 6 évi, a kézművesek 15 évi adómentességet kaptak.

1733–1750 között az Esterházyak, mint a Habsburgok hű alattvalói, a tatai járás 11 falvát telepítették be németekkel a bambergi, würzburgi, mainzi, speyeri, trieri és freiburgi egyházmegyékből.

Emellett Erdélybe III. Károly uralkodása alatt kb. 350 000 román települt be Moldvából és Havasalföldről, végzetesen felborítva a törékeny etnikai egyensúlyt.

Betelepítések Mária Terézia és II. József alatt[szerkesztés]

A magyar nemzet szempontjából Mária Terézia uralkodása valamivel kedvezőbb volt, mint III. Károly, de az ő uralkodása alatt is folytatódott a magyarság háttérbe szorítása. Kisebb betelepítések után (pl. 1755-ben a leányvári németek betelepítése) 1763–1773 között került sor a második nagy újkori német betelepítési hullámra, amelynek költségét a Kincstári Kamara állta. Évi 200 000 Ft-ról van szó, amely több, mint 40 000 német telepes elhelyezését jelentette Dél-Magyarországon (főleg Bácskában, Bánságban, és a Dél-Dunántúlon). Volt közöttük szén- és kőbányász, valamint vas- és rézműves a Szepességből és Stájerországból is. 1767-ben a Tolna megyei németek száma kb. 70 000 (13 200 család). 1768–1771 között van a betelepítés csúcspontja: 17 000 telepes jön Lotaringiából, Trier környékéről, Elzászból, a Fekete-erdő környékéről, Badenból, Svábföldről, Tirolból és Svájcból Magyarországra. 1773-ban Mária Terézia leállíttatja a telepítési akció állami finanszírozását, és 2-3 év után földbirtokosi telepítést is beszüntetik. 1778-ban a Bánság, Mária Terézia utasítására, újból magyar fennhatóság alá kerül. Ettől kezdve ebben a tartományban magyarok is letelepülhettek.

A betelepítések eredményét jól szemlélteti, hogy az 1780-as években Pest, Buda és Óbuda kb. 55 000 lakosának 60-75%-a német volt.

Anyja magyarbarátabb intézkedései után II. József folytatta az összbirodalmi politikát, Magyarország civil megszállását, ami leginkább az újabb betelepítéseken érhető tetten. Trónra lépése után két évvel, 1782. szeptember 21-én kiadja az úgynevezett Impopulációs patentet (benépesítési rendelet), amely a Magyarországra való betelepítési akciók állami pénzelésének újrakezdését jelentette (miután Mária Terézia megszüntette azt). Kb. évi 4 000 000 forintról volt szó (Mária Terézia idején ennek fele volt.) A telepesek nagy állami támogatást kaptak: ház, 2 ökör, 2 ló, 1 tehén, 1 kocsi, eke, borona stb. 1782–1787 között az úgynevezett harmadik telepítési hullám („Großer Schwabenzug”) keretében több mint 7600 német család érkezett Magyarországra, közülük 6000 a Bánságba (Temes vármegye). A telepesek négy csoportban érkeztek, főleg a Felső-Duna környékéről és a Fulda-i Apátságból. 1790-ig a Bánságban és a szomszédos Dél-Magyarországi területeken kb. 70 000 német települt meg, de az ország valamennyi vidékére érkeztek telepesek. A sok ekkoriban németté vált helység közül példaként említhető Kirva, Németkér, Ceglédbercel, Bácsalmás vagy Kolozs.

A németeken kívül a 18. században folyamatos volt a szerbek és románok betelepülése is. Erdélybe körülbelül 250 000 román telepes érkezett a Kárpátokon túli Moldvából és Havasalföldről, akiknek a letelepedése elé sem az osztrák hatóságok, sem a magyar földbirtokosok semmilyen akadályt nem gördítettek. 1787-re Magyarország lakossága (Erdéllyel és Horvátországgal együtt) 9,2 millióra nőtt, de ebből már csak 3,4-3,7 millió volt a magyar nemzetiségű (37-40%).

A 18. századi Habsburg abszolutizmus[szerkesztés]

A birodalomban főleg Mária Terézia és fia, II. József uralkodott a felvilágosult abszolutizmus szellemében.

A két felvilágosult abszolutista uralkodó rájött a parasztréteg fontosságára, mivel ők fizették a legtöbb adót is. Ezért korlátozták a rendi kiváltságokat, a nemességet is adófizetésre kötelezték, illetve társadalmi, közegészségügyi, oktatási újításokat vezettek be. Politikájuk lehetővé tette, hogy a nem nemesek is hivatalnokok legyenek. Ennek következtében kialakult egy olyan hivatalnokréteg, amely a reformok, újítások híve volt.

III. Károly kora[szerkesztés]

1716-ban meghalt egyetlen fia, így veszélybe került az örökösödés. Végül törvényt hozott a Habsburgok nőági örökösödésének biztosítására, ez volt a híres Pragmatica sanctio.

1718 után, miután a Temesköz is felszabadult a török uralom alól, nem csatolták vissza Magyarországhoz, hanem Temesi bánság (vagy Bánát) néven külön tartománnyá szervezték, az Udvari Haditanács és az Udvari Kamara kettős alárendeltségében (1778-ig).

1731-ben kiadta a szintén nevezetes Carolina resolutiot, amelyben a protestánsok vallásgyakorlatát szabályozta.

A felvilágosult abszolutizmus kora[szerkesztés]

III. Károly után 1740-ben leánya, Mária Terézia lépett trónra, amit az 1713-as Pragmatica sanctio törvény tett lehetővé. Ezt Poroszország nem ismerte el, és háborút indított az osztrák örökségért. A háború során Ausztria elveszítette Sziléziát, és a további porosz sikerek a Habsburg Birodalom felbomlásával, széthullásával fenyegettek. 1741. szeptember 11-én, két évvel egy vesztes török háború, és tizenkét éves törvényhozási kényszerszünet után Mária Terézia a Pozsonyban összegyűlt magyar országgyűléshez fordult, hogy segítsenek neki fegyverrel megmenteni a koronáját. A magyar nemesek „Életünket és vérünket…!” felkiáltással álltak ki a királynő mellett, aki cserébe érvénytelenítette III. Károly néhány magyarellenes intézkedését. Az osztrák örökösödési háború alatt (1741-1748) ezután 11 magyar huszárezred harcolt a Habsburg-trónért Európa hadszínterein.

Szilézia visszaszerzését a poroszoktól a hétéves háborúban (1756 -1763) sikertelenül kísérelte meg. 1757. június 18-án a Nádasdy Ferenc vezette magyar lovasságnak döntő szerepe volt abban, hogy a Prága melletti Kolínnál sikerült megállítani a Mária Terézia ellen támadó porosz hadsereget. A háborúban (1756-63) gróf Hadik András altábornagy egy huszáros rajtaütéssel, valamivel több mint 5000 katona élén, 1757. október 16-án elfoglalta és megsarcolta Berlint, az ellenség fővárosát, amelyet kb. 5500 porosz katona védett (A magyar sereg 200.000 tallért kapott hadisarcban, azonfelül 15 000 tallért fizettek a győztes katonáknak.)

A királynő 1754-ben bevezette a kettős vámrendszert, ami erősen visszavetette a magyar ipar fejlődését. Miután a jobbágykérdés rendezését a magyar rendi országgyűlés elutasította, Mária Terézia e kérdést rendeleti úton szabályozta. 1767-ben kiadta jobbágyrendeletét (Urbárium). Szívügye volt az oktatás. 1773-ban feloszlatta a jezsuita rendet, a Nagyszombati Egyetemet áthelyezte Budára. Kiadta az iskolarendszert gyökeresen átalakító Ratio Educationis-t. (A nevelés rendje). Egységes világi iskolarendszer jött létre.

Mária Teréziát a trónon legidősebb fia, II. József, a „kalapos király” követte 1780-ban. 1781-ben adta ki az úgynevezett türelmi rendeletet.

Röviddel halála előtt (1790 januárjában) látva a reformok elleni ellenszegülést, visszavonta rendeleteit, kivéve a türelmi rendeletet és az örökös jobbágyság rendeletét. A „kalapos király” halálát a konzervatív magyar rendek nagy megkönnyebbüléssel fogadták, mivel a Habsburg uralkodó modernizációs és központosító törekvései sértették politikai érdekeiket.

Lásd még[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. R. Várkonyi Ágnes: A királyi Magyarország. Budapest, Vince Kiadó, 1999. 18. o.
  2. 1552. augusztus 11. - A palásti csata második napja , rubicon.hu
  3. Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. Eger ostroma Dobó Istvánék hősies védelme folytán kudarcot vall. Online hozzáférés
  4. 1566. szeptember 6. Szulejmán szultán halála, v
  5. A "Pallas" szeptember 5-t ír.
  6. A petárda
  7. A közvélemény a Habsburgoknak tulajdonítja a végvárrendszer fenntartását. A védelmi vonal költségeit valójában az osztrák tartományok, a krajnai, karinthiai, stájer, cseh és morva rendek állták, továbbá a Német-Római Császárságból és a pápai államból is érkezett segély.
  8. A lázadás hátteréhez lásd: Sahin-Tóth Péter: „Hitszegő hitetlenek. Francia–vallon katonák lázadása Pápa várának ostrománál. (1600)” = Ad astra. Sahin-Tóth Péter tanulmányai. Études de Péter Sahin-Tóth. Szerk.: Obroni Teréz. Budapest, 2006, Eötvös Kiadó, 299-364. ISBN 963-463-885-6
  9. A grófnő ítélet nélküli bebörtönzése mögött a Habsburg-udvar azon törekvése állhatott, hogy megszerezze a Báthory–Nádasdy-vagyont, hiszen gazdagabb volt, mint az akkor uralkodó II. Mátyás magyar király, birtokai a Vajdaságtól a Felvidékig nyúltak. A per hiányára magyarázatul szolgálhat, hogy a kényes és távolról sem stabil belpolitikai helyzetet nem akarták egy prominens arisztokrata elleni perrel tovább bonyolítani. A vallomások teljesen eltértek egymástól, a modern történetírás azonban arra a következtetésre jutott, hogy a Báthory Erzsébet ellen lefolytatott eljárás koncepciós eljárás volt.
  10. Szekfű Gyula: Magyar Történet. A Lipót-féle abszolutizmus.
  11. Bérenger, Jean; Kecskeméti KárolyOrszággyűlés és parlamenti élet Magyarországon, Osiris, 2000. 37. o.
  12. ^ a b Pálffy Géza (2000). „Várak, térképek a török korban. Haditérképészek műhelyében4. szám, Kiadó: História folyóirat.  
  13. Magyarország története 1526–1686. 1. kötet, 434.
  14. János Zsigmond Szapolyai János magyar királynak és I. Zsigmond lengyel király leányának, Jagelló Izabellának volt a fia.
  15. R. Várkonyi Ágnes: A királyi Magyarország. Budapest, Vince Kiadó, 1999. 88. o.
  16. Fekete, Nagy. Budapest története a török korban, 77. o 
  17. (lásd Kereszt és félhold : A magyarországi törökök társadalma
  18. Fekete, Nagy. Budapest története a török korban, 61. o 
  19. ^ a b Kereszt és félhold (Encyclopaedia Humana Hungarica 05. alapján). (Hozzáférés: 2010. január 9.)
  20. Kereszt és félhold (Encyclopaedia Humana Hungarica 05. alapján). (Hozzáférés: 2010. január 9.)
  21. Bagi Zoltán: A tizenöt éves háború jelentősége. Fons 2013/3. 285–286.
  22. uralkodói levél: 1690. április 6.; 1690. augusztus 21.; uralkodói pátens: 1691. augusztus 21.; 1695. március 4.; uralkodói levél: 1706. szeptember 26.; 1715. április 10.
  23. „Miközben Čarnojevićet és papjait a Buda mögötti Szentendrén helyezték el – ahol korábban nem laktak rácok, – a köznép a Duna két oldalán, Buda és Eszék között szóródott szét, ahol teljesen kaotikus viszonyokat okoztak. Az ide-oda hullámzó szerbek – akik hihetőleg magukkal ragadták korábban már letelepedettebb életmódhoz szokott társaikat is – használhatatlanná tették a közutakat, és állandó rettegésben tartották a török uralom alól felszabadult magyar lakosságot, amely az elköltözés gondolatával foglalkozott.” Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon – szerbek a magyar történelemben (Vázlat). In (szerk. Zombori István): A szerbek Magyarországon. Szeged, 1990. 11-50., 27. o.

További információk[szerkesztés]