A vegyesházi királyok kora

A magyar–lengyel perszonálunió és a magyar befolyási övezet Nagy Lajos király idején, az Anjou-korban

A Magyar Királyság és határai Hunyadi Mátyás király hódításai (Morvaország, Szilézia és Lausitz) révén a 15. század végére

A vegyesházi királyok kora a középkori Magyar Királyság történetének az Árpád-ház 1301-es kihalásától az 1526-os mohácsi csatavesztésig számított időszaka. Nevét onnan kapta, hogy ebben a több mint két évszázados időszakban a magyar királyokat hét különböző – egy kivételével - külföldi dinasztiák tagjai adták. Az uralkodók a cseh Přemysl-, a bajor Wittelsbach-, a nápolyi Anjou-, a Luxemburgi-, az osztrák Habsburg-, a lengyel Jagelló-, és egyedüli magyarként a Hunyadi-házból kerültek ki.

A korszakot több szakaszra bonthatjuk. III. András magyar király 1301-es halálával interregnum alakult ki az országban, amelyből Károly Róbert került ki győztesen. Uralkodásával vette kezdetét az Anjou-kor, amely az ország első királynőjének, Máriának 1395-ös haláláig tartott. Ezt követte férje, Luxemburgi Zsigmond uralkodása, amelyről a Zsigmond-kor elnevezés származik. A király 1437-es halála után a trónt rövid ideig Habsburg Albert, majd utószülött fia, Posztumusz László foglalta el, ám a tényleges hatalom Hunyadi János kormányzó, majd a később királlyá koronázott fia, Hunyadi Mátyás kezében összpontosult, így ezt az időszakot a Hunyadiak kora néven említhetjük. Mátyás 1490-es halálát követően királyválasztásra került sor, a győztes II. Ulászló, majd fia, II. Lajos uralkodása pedig a magyar Jagelló-kor időszaka.

A vegyesházi királyok korában a Magyar Királyság fennállása alatt először ért el nagyhatalmi státuszt. Elsőként Nagy Lajos király uralkodása alatt, amikor is az ország kiterjedése és külpolitikai befolyása (Lajos egyben lengyel király is volt) elérte csúcspontját, majd másodszor Hunyadi Mátyás idején, aki számos sikeres katonai hadjáratot vezetett, felvette a cseh királyi és az osztrák főhercegi címet, és felesége révén elsőként vette át a reneszánszt Itáliából. A korszak végére azonban, az Oszmán Birodalommal szemben elszenvedett 1526-os mohácsi csata következtében a középkori magyar állam összeomlott, és az ország három részre szakad, ami évszázadokra meghatározta a magyar történelem további alakulását.

Interregnum (1301–08)

III. András magyar király 1301. január 14-i halála nem csak az államalapító Árpád-ház kihalását jelentette férfiágon, hanem lezárult a háromszáz esztendőn át tartó Árpád-kor is. A király halálával interregnum tört ki, bár az esztergomi érsek még 1301 tavaszán megkoronázta a pápa támogatását élvező, a nápolyi Anjou családból való Károly Róbertet. Azonban a túlzott pápai befolyástól tartva a tartományurak nagyobb csoportja az 1301 májusában tartott országgyűlésen II. Vencel cseh király tizenkét esztendős fiát, Vencelt választotta uralkodóvá, akit János kalocsai érsek augusztus 27-én meg is koronázott.

A pápa kérésére a német király, Habsburg Albert is az Anjoukat támogatta, így hadat üzent a Cseh Királyságnak, és ekkorra már a tartományurak is elpártoltak Venceltől. Az ifjú királyt apja a Szent Koronával együtt hazamenekítette, az ország irányítását Kőszegi Ivánra hagyva. Vencel 1305 októberében végül lemondott a magyar királyi címéről, azonban a koronát nem Károly Róbertnek, hanem a trónviszály során hozzá átpártoló Wittelsbach-házi hercegnek, Bajor Ottónak adta. Ottó még azon évben megérkezett az országba, december 6-án királlyá is koronáztatta magát, azonban támogatók hiányában regnálása nem lett tartós.

A trónviszályokból végül Károly Róbert került ki győztesen, aki elnyerte VIII. Bonifác, majd V. Kelemen pápa mellett a firenzei bankárok és Kán László erdélyi vajda (aki fogságba ejtette Ottót) támogatását is. Károly Róbertet háromszor is megkoronázták, mivel az első két alkalommal a koronázás nem felelt meg a szokásjognak (nem a Szent Koronával és nem Székesfehérvárott történt), csak az 1310-es, harmadik koronázása volt érvényes, amellyel a királyi hatalma jogilag is megerősödött.

Az interregnum alatt megkoronázott királyok

---

Cseh Vencel (Přemysl-ház), II. Vencel cseh király fia, IV. Béla magyar király ükunokája

Károly Róbert (Anjou-ház), Martell Károly trónkövetelő fia, V. István magyar király unokája

Bajor Ottó (Wittelsbach-ház), XIII. Henrik bajor herceg fia, IV. Béla magyar király unokája

Anjou-kor (1308–95)

Főcikk: az Anjou-kor

Károly Róbert uralkodása (1308–32)

A rozgonyi csata (1312. június 15.), amely során Károly Róbert döntő győzelmet aratott az Aba nemzetség felett (Képes krónika)

Károly Róbert rendkívül megosztott országot vett át, amelyben a tartományurak önálló hatalmi központokat alakítottak ki, hadsereget tartottak és adót szedtek. A király célja a központi hatalom helyreállítása volt: fegyverrel és politikai eszközökkel felszámolta a oligarchák uralmát, aminek döntő állomása az 1312-es rozgonyi csata volt. A legnagyobb tartományúr, Csák Máté kezdetben megtarthatta befolyását – Károly tárnokmesteri címet adott neki –, de 1321-es halála után birtokai a királyra szálltak vissza, és az ország ismét egységes irányítás alá került.

Károly Róbert a királyi hatalmat új, hozzá hű nemesi réteg kialakításával és a banderiális hadsereg megszervezésével erősítette meg, amely a középkori magyar haderő alapjává vált. Uralkodása a gazdasági konszolidáció időszaka is volt. A nemesfém-bányászat fejlesztése és az urbura bevezetése fellendítette a termelést, a virágzó bányavárosok pedig az ország gazdasági súlypontjává váltak. Az 1325-ben bevezetett aranyforint nemzetközileg is elismert pénzeszköz lett, míg a kapuadó biztosította a stabil állami bevételeket.

A király külpolitikáját a szomszédos országokkal való békés együttműködés és a kereskedelem fejlesztése jellemezte; ennek csúcspontja az 1335-ös visegrádi királytalálkozó volt, amelyen Luxemburgi János cseh király és III. Kázmér lengyel király vett részt. A találkozón megegyeztek abban, hogy új kereskedelmi útvonalakat nyitnak a Habsburgok által ellenőrzött osztrák területek megkerülésével, ezzel is erősítve gazdasági függetlenségüket. A visegrádi együttműködés révén Magyarország ismét Közép-Európa meghatározó hatalmává vált.

Nagy Lajos birodalma (1332–82)

Az Anjou-kor csúcspontján érte el Magyarország elsőként a nagyhatalmi státuszt, amikor perszonálunióban állt Lengyelországgal és befolyása kiterjed egészen a Nápolyi Királyságig

I. Lajos magyar király (Thuróczy-krónika)

Lajos volt Károly Róbert és Erzsébet királyné felnőttkort megért gyermekei közül a legidősebb. Az apja halálakor mindössze tizenhat esztendős ifjú mellett a kormányzásban édesanyja döntő szereppel bírt. Uralkodása alatt a Magyar Királyság fennállása alatt először ért el nagyhatalmi státuszt, bár tévesen terjedt el róla, hogy birodalmát „három tenger mosta”. Mivel a főurak támogatói közege vette körbe, apja után pedig erős központi hatalommal és teli kincstárral vághatott bele az uralkodásba, királysága minden irányába hadjáratot vezetett.

Nagy Lajos külpolitikájában különösen fontos szerep jutott a nápolyi kérdésnek, amelynek célja a családi becsület helyreállítása és a Nápolyi Királyság trónjának megszerzése volt. Ugyanis Johanna királynő férjét, Calabria hercegét, aki Lajos testvére volt, az aversai tragédia során 1345 szeptemberében brutális kegyetlenséggel meggyilkolták – feltehetően a királynő tudtával. Így Lajos 1347 és 1352 között két hadjáratot vezetett Dél-Itáliába, amelyek során sikerült elfoglalni Capuát és Beneventót. Bár végül nem sikerült tartósan megszereznie a nápolyi koronát, a hadjáratok jelentős diplomáciai és katonai tapasztalatot jelentettek.

Gazdaságpolitikájában folytatta apja reformjait, megerősítve a királyi hatalmat és a nemesi réteget. A bányászat fellendítése és az aranyforint bevezetése hozzájárultak az ország gazdasági stabilitásához. 1370-ben megszerezte a lengyel trónt, ezzel a két ország között perszonálunió jött létre. Külpolitikájában az expanzió mellett dinasztikus házasságok révén is terjesztette Magyarország befolyását. Első felesége, Luxemburgi Margit a későbbi IV. Károly német-római császár leánya volt – ő azonban korán elhunyt betegség következtében. Második felesége anyja udvarhölgye, egyben rokona, Kotromanić Erzsébet lett, aki a politikailag kevésbé jelentős II. István bosnyák bán egyetlen gyermeke volt. A frigyből három leány született, akiknek Lajos mind fontos szerepet szánt: Katalin Valois Lajos feleségeként a nápolyi, míg Mária Luxemburgi Zsigmonddal a lengyel, végül legkisebb leánya, Hedvig Habsburg Vilmossal való házasságával a magyar trónt örökölte volna.

„A nőuralom” (1382–95)

A dalmáciai Novigrad, ahol Mária királynőt és Erzsébet királynét fogva tartották, majd ahol az anyakirálynét 1387. január 16-án meggyilkolták (Zára megye, Horvátország)

Mária magyar királynő (Thuróczy-krónika)

Lajos 1382-es halálával felbomlott a magyar–lengyel perszonálunió: lengyel trónján legkisebb leánya, Hedvig követte, míg a magyar korona Mária fejére került, aki helyett régensként az ország kormányzója édesanyja, Erzsébet királyné lett. A nőuralommal elégedetlenkedő fűúri pártok között hatalmi viszály kezdett kialakulni a királynő férjjelöltjének, így a valódi hatalom birtokosának személyéről. Az anyakirályné Garai Miklós nádorral együtt VI. Károly francia király öccsét, az Orléans-i herceget akarta a trónon látni, míg a főurak másik csoportja Luxemburgi Zsigmondot. A kérdést végül a délvidéki fűurak döntötték el, akik az országba hívták a nápolyi királyt, Kis Károlyt, aki egészen Budáig vonult – ezzel menekülésre kényszerítve Zsigmondot –, majd lemondatta Máriát, és 1385. december 31-én megkoronáztatta magát.

Uralkodása azonban rövid életűnek bizonyult: alig több mint egy hónappal később Erzsébet királyné udvari összeesküvést szervezett ellene Forgách Balázs pohárnokmesterrel, és a merénylet következtében Károly életét vesztette. A délvidéki főurak a királygyilkosság hírére fellázadtak, és Károly fiát, Nápolyi Lászlót ismerték el uralkodójuknak. Erzsébet és Mária személyes közbenjárással próbálták lecsillapítani az elégedetlenséget, de küldöttségüket megtámadták: Garai nádort megölték, a királynőt és édesanyját pedig elfogták és a dalmáciai Novigrad várába zárták.

A fogságban lévő uralkodónőket kegyetlen sors érte: 1387 januárjában Mária szeme láttára meggyilkolták édesanyját, Erzsébet királynét. A trónviszályt végül a Magyarországra visszatérő Zsigmond oldotta meg, aki velencei segítséggel kiszabadíttatta Máriát, feleségül vette, és társuralkodóként átvette a hatalmat. Mária, az ország történetének első királynője, a politikától visszavonulva élt, és 1395-ös lovasbaleset által bekövetkezett halála nem csak születendő gyermeke sorsát pecsételte meg, hanem a magyarországi Anjou-kor végét is jelentette.

Zsigmond-kor (1395–1437)

Főcikk: a Zsigmond-kor

A Magyar Királyság főurai a 15. század elején, Zsigmond uralkodása alatt

Bártfa, ami a Zsigmond-korban szabad királyi városi rangra emelkedett és jelentős központ lett a lengyel kereskedelem irányába (ma Eperjesi kerület, Szlovákia)

Luxemburgi Zsigmond (Albrecht Dürer, 1509-1516 körül, Germanisches Nationalmuseum)

Luxemburgi Zsigmond IV. Károly német-római császár negyedik házasságából származott, azonban apjuk természetes örökösének bátyja, Vencel számított. A tizenegy esztendős brandenburgi őrgrófot 1379 decemberében jegyezték el hivatalosan is Nagy Lajos király leányával, Máriával. Ennek megfelelően ettől kezdve a Magyar Királyságban nevelkedett. Művelt ifjúként összesen hét nyelven beszélt, köztük németül, latinul, csehül és magyarul is. A Lajos király halála után kialakult hatalmi harcokból végül ő jött ki győztesen: feleségül vette a magyar királynőt, társuralkodóvá koronázására pedig 1387. március 31-én, tizennyolc esztendős korában került sor.

Ehhez azonban kemény egyezséget kellett kötnie a főurakkal, amelyben erősen megkötötték a kezét, és gyakorlatilag csak velük együtt kormányozhatott. Mivel az ország déli határait veszélyeztetve ekkor kezdte meg balkáni hódításait a felemelkedő Oszmán Birodalom, Zsigmond a belső gondjai ellenére kereszteshadjáratot indított a Balkán irányába. Miután sikeresen visszafoglalta csapataival Havasalföldet és Kis-Nikápolyt, ki akarta űzni a törököt egész Európából, azonban 1396-ban, a nikápolyi csata során vereséget szenvedett I. Bajazid oszmán szultán hadaitól.

Zsigmond ezután hatalmának megszilárdítása érdekében hozzá hű főurakat emelt a bárók közé – Cillei Hermann, Báthori és Rozgonyi István, Garai Miklós stb. Mivel a korábbi bárók helyett köznemeseket juttatott főúri hatalomra, a régebbi főurak ligája szembefordult vele, és 1401-ben foglyul ejtették. Garai azonban hősiesen túszul adta magát a királyért cserébe, így miután Zsigmond kiszabadult, létrejött a királyhű bárókat tömörítő Garai-Cillei liga, és 1405-ben Zsigmond feleségül vette Cillei Borbálát.

Az uralkodó növelte a szabad királyi városok számát, és új törvényeket adott ki a városok jogainak növelésére. A legfontosabb települések Pozsony, Bártfa, Eperjes és Kassa lettek. Zsigmond 1395-ben új egyetemet létesített Óbudán, 1408-ban pedig Budát tette az ország központjává. Zsigmond azonban a királyi birtokok eladományozása után sokszor került pénzügyi zavarba, és hogy bevételekhez jusson, 1412-ben 16 szepesi várost (ebből három kastély) elzálogosított a lengyel királynak – ezek a települések csak 1772-ben kerültek vissza Magyarországhoz.

1410-ben Zsigmond elnyerte a német királyi címet, és komoly nemzetközi presztízsre tett szert a konstanzi zsinat megszervezésével. 1419-ben cseh királlyá választották, és így bekerült a választófejedelmek körébe. Német, magyar és cseh királyként Európa egyik legtekintélyesebb uralkodója lett. Birodalma központját Budán rendezte be, amelyet európai hírű királyi udvarrá fejlesztett. A törökök ellen a déli országrészekben nagyszabású védelmi rendszert épített ki, az úgynevezett bánságokat, valamint a végvárak vonalát, amelynek központja Nándorfehérvár lett. 1428-ban sikertelenül próbálta meg visszafoglalni a törököktől Galambóc várát. 1433-ban elérte legnagyobb sikerét: a pápa német-római császárrá koronázta. Ettől kezdve Buda lett Európa központja, ahol királyokat és fejedelmeket fogadtak. A birodalmi gyűlést, először a történelem folyamán, a Szent Római Birodalom határain kívül, Pozsonyban hívták össze.

1437-ben az kirobbant a Budai Nagy Antal-féle erdélyi parasztfelkelés, amit kegyetlen módon tudtak csak leverni. Ugyanebben az évben Zsigmond király meghalt. Ötven éves regnálásával a leghosszabb ideig uralkodó középkori magyar király volt, akinél később csak Ferenc József töltött több időt a magyar trónon. Mivel Nagy Lajoshoz hasonlóan neki sem születtek fiú örökösei, trónján leányának, Erzsébetnek férje, Habsburg Albert követte.

A Hunyadiak kora

Trónharcok és Hunyadi János kormányzósága

1440-ben a magyar rendek I. Ulászló néven magyar királlyá koronázták III. Ulászló lengyel királyt. Ezzel rövid időre ismét perszonálunió jött létre Magyarország és Lengyelország között. Ulászló legfőbb támasza egy rendkívül tehetséges erdélyi nemes, Hunyadi János lett, akit a király erdélyi vajdává tett. Hunyadi segítségével Ulászló nagy hadjáratot szervezett a terjeszkedő törökök ellen. 1444-ben azonban a mai Bulgária területén a várnai csatában a magyar sereg vereséget szenvedett. A király életét vesztette, és Hunyadi is csak kis híján menekült meg. Ezután a Jagellók elvesztették Magyarországot, a magyar trónra V. László személyében Habsburg uralkodó került.

Mátyás király, 1488-as rajz

V. László kiskorúsága idején az ország kormányzója az akkor már leggazdagabb magyar főúrnak számító Hunyadi lett. Hunyadi hatalmas energiával szervezte meg a Magyar Királyság határait mindinkább fenyegető Oszmán Birodalom elleni újabb keresztes hadjáratot, birtokainak jövedelmét is felhasználva. 1456-ban a keresztények hatalmas győzelmet arattak a Nándorfehérvári csatában (a mai Belgrád mellett), ami több mint ötven évre megfékezte a törökök további európai hódításait. A csata utáni járványban Hunyadi is életét vesztette. A diadal emlékét őrzi mindmáig a keresztény világban a déli harangszó.

Mátyás király uralkodása

Hunyadi János idősebbik fiát, Lászlót a főúri pártharcok során V. László király tőrbe csalta és lefejeztette, azonban még ugyanebben az évben, 1457-ben ő maga is meghalt, és így a magyar trón megüresedett. A magyar nemesség 1458 telén, Budán, a Duna jegén a 15 éves Hunyadi Mátyást, Hunyadi János kisebbik fiát választotta királlyá. Uralkodása kezdetén leszámolt a főúri pártokkal, és központosított királyi hatalmat épített ki, aminek alapját az első magyar állandó zsoldoshadsereg, a Fekete Sereg képezte. A főurakat korlátozó intézkedései vetették meg az „Igazságos Mátyás" máig élő népi legenda alapját. Több sikeres hadjáratot vezetett a törökök ellen, de Csehország és nyugat felé is. Felismerte ugyanis, hogy a török ellen csak szélesebb összefogással lehet védekezni, s a Német-római Birodalom császárává akarta választatni magát. Diplomáciája is ezt célozta. Feleségül vette Aragóniai Beatrixot, és III. Frigyes német-római császárral megállapodott, hogy amelyikük gyermektelenül hal meg, annak a másik örökli a trónját. Sajnos azonban Mátyás király 1490-ben törvényes örökös nélkül halt meg.

Uralkodása idején budai, illetve visegrádi udvara az európai reneszánsz központjai voltak. Világhírűvé vált könyvtára (corvinák).

Jagelló-kor

Mátyás halála után a magyar rendek egy gyengekezű, könnyen befolyásolható uralkodót akartak, ezért a lengyel király fiát, a Jagelló-házi Ulászlót koronázták királlyá II. Ulászló néven. Ulászló mellett szólt az a lehetőség is, hogy a török ellen lengyel vezetéssel jöjjön létre a szükséges nemzetközi pénzügyi és katonai összefogás, II. Ulászló családja ugyanis hatalmas európai területek fölött uralkodott. A Jagelló-dinasztia lengyel ága azonban más érdekeket követett, és így az elképzelés meghiúsult. Az 1515-ös bécsi kongresszuson a Habsburgok és a Jagellók a gyermekeik között kettős házassági szerződést kötöttek, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy ha a magyar uralkodó utód nélkül halna meg, akkor a Habsburgok öröklik a magyar trónt.

II. Ulászló halála után fia, II. Lajos követte őt a trónon. Apa és fia uralkodása alatt Magyarország nem készült fel a török elleni harcra. Sőt, a Mátyás alatt elért belső rend és gazdasági fejlődés is gyakorlatilag szétforgácsolódott az egyes főurak belpolitikai küzdelmei miatt. A jobbágyság elnyomása 1514-ben a Dózsa-féle parasztfelkeléshez vezetett, amelynek leverése után a Werbőczi István által készített új törvények a jobbágyság millióinak örökös röghöz kötését, gyakorlatilag fél-rabszolgaságot vezettek be az országban. Ez Magyarország társadalmát hosszú évszázadokra visszavetette a fejlődésben, hiszen ez idő tájt a nyugatabbi országokban éppen a jobbágyság fokozatos megszűnése jelentette a későbbi nemzeti polgárosodás alapját.

Kapcsolódó szócikkek

• A középkori Magyar Királyság története
• A magyar gazdaság a 14–16. században

Előző Árpád-kor

A vegyesházi királyok kora 1301 – 1526

Következő A Magyar Királyság a kora újkorban