Nagyhatalom
A nagyhatalom kifejezést napjainkban általában olyan országoknak tulajdonítják, amelyek gazdaságukon, külpolitikájukon és katonai erejükön keresztül globális befolyással rendelkeznek. A nagyhatalmak által hozott döntések gyakran hatással vannak más nemzetekre is, amelyek arra késztetik a közép- vagy kishatalmakat, hogy mérlegeljék a nagyhatalmak véleményét, mielőtt saját intézkedéseiket megteszik.
A "nagyhatalom" fogalma a napóleoni háborúk befejezése után terjedt el.[1] A kifejezést Leopold von Ranke német történész vezette be a politikatudomány megnevezésébe, aki 1833-ban "A nagyhatalmak" (Die großen Mächte) címmel alapvető művet adott ki a témában.[2] A mai politikában (félhivatalosan), politikusok és politikai szakértők használják.
Kritériumok[szerkesztés]
A nagyhatalmaknak nincs "hivatalos listája". Míg egyes nemzeteket széles körben nagyhatalmaknak tekintenek, jelentős vita folyik ezen státusz pontos kritériumairól. Néhány kritérium azonban kiemelhető:
- a világrendhez való hozzájárulás képessége;
- nagy gazdasági hatalom vagy nagy hazai piac;
- nagy katonai hatalom, amely a hagyományos hadviselésben képes felvenni a versenyt más hatalmakkal.
Történelem[szerkesztés]
Késő ókor[szerkesztés]
A nagyhatalmakra való egyik korai utalás a 3. századból származik, amikor Máni perzsa próféta korának négy legnagyobb királyságaként írta le Rómát, Kínát, Akszúmot és Perzsiát.[3]
18-19. század[szerkesztés]
A 18. századtól a nagyhatalmak közé tartozott Franciaország, Ausztria, Nagy-Britannia, Oroszország és Poroszország.[4]
Az osztrák örökösödési háború és a hétéves háború eredményeként Poroszország az 1760-as években Európa ötödik nagyhatalomává nőtte ki magát.[5] Ezzel megszűnt Franciaország 1659 óta tartó domináns pozíciója Európában, bár továbbra is a legerősebb nagyhatalom maradt. Az igazi pentarchia kialakulása azonban még a 18. század végén is igen vitatott volt, mivel az öt nagyhatalom még nem volt egyenlő helyzetben. Különösen Franciaország volt továbbra is messze a legerősebb katonai hatalom, míg Poroszország egyértelműen a legkisebb nagyhatalom.
A "nagyhatalmak" státuszát először hivatalosan az 1814-1815-ös bécsi kongresszuson ismerték el.[1][6] A Szent Szövetség létrehozásával ez a státusz megerősödött a franciaellenes koalícióban részt vevő négy ország - Nagy-Britannia , Ausztria , Poroszország , Oroszország , valamint 1818 óta Franciaország esetében. A nemzetközi kapcsolatok új rendszerének sajátossága az volt, hogy a háború utáni Európában bekövetkezett bármilyen területi változáshoz a nagyhatalmak beleegyezésére volt szükség.[7]
Az 1848-1849-es európai forradalmak után a kialakult rendszerben az erőviszonyok megváltozni kezdtek. Sok történész egyetért abban, hogy a 20. század elejére Európában öt-hat olyan hatalom volt, amely igényt tartott a "nagy" státuszra: Nagy-Britannia, Oroszország, Franciaország, a Német Birodalom (mint a Poroszország utódja, Olaszország (az országegyesítés után, az 1860-as években) és Ausztria-Magyarország (mint az Osztrák Birodalom utódja). Ez utóbbi azonban örökre elvesztette "nagyhatalmi" státuszát az első világháborúban elszenvedett vereség és az azt követő szétesés után.
A 19. század végén – és még a 20. század elején sem, – az Amerikai Egyesült Államok nem gyakorolt nagy befolyást a nemzetközi politikára. A nemzetközi hatalomváltások leginkább a jelentős konfliktusokon keresztül következtek be.
20. század[szerkesztés]
Az első világháború lezárása és az ebből következő békeszerződések Nagy-Britanniát, Franciaországot, Olaszországot, Japánt és az Egyesült Államokat tették meg az új világrend fő bírájává.[8] A Német Birodalom vereséget szenvedett, Ausztria-Magyarország új, kevésbé erős államokra szakadt, az Orosz Birodalom pedig forradalomba esett. A párizsi békekonferencia során a „Négy Nagy" (Big Four) – Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és az Egyesült Államok – a szerződések lebonyolítását és kimenetelét irányította.
A második világháború kitörése előtt a nagyhatalmak Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Japán, a Szovjetunió és az Egyesült Államok voltak.
Közvetlenül a második világháború után a következő államokat minősítették nagyhatalomnak:[9][10] Brit Birodalom, Franciaország, Kína, Szovjetunió, USA.
21. század[szerkesztés]
A 21. században a nagyhatalmak közé tartozik legalább Kína és az Egyesült Államok. Oroszországot is gyakran nagyhatalomként is emlegetik, mivel a világ egyik legerősebb hadseregével rendelkezik, és befolyása van a CSTO országokra. Rajtuk túl nagyhatalmakként szokták emlegetni Franciaországot és Nagy-Britanniát, mivel viszonylag erős haditengerészetet tartottak meg, és jelentős befolyással bírnak az egykori gyarmatok ügyeire.
.svg)
A modern világban a nagyhatalmi státusz egyik leggyakoribb kritériuma az ENSZ Biztonsági Tanácsában való állandó részvétel és a vétójog. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja:
A Hágai Stratégiai Tanulmányok Központja (HCSS) 2017-es tanulmánya a következő államokat és államszövetségeket minősítette nagyhatalmaknak:
Európai Unió,
Kína,
India,
Japán,
Oroszország,
USA.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ a b Bridge, Francis Roy; Bullen, Roger. The Great Powers… — С. 3-4
- ↑ Friedrich Jaeger – Jörn Rüsen: Geschichte des Historismus: eine Einführung. 1992. ISBN 978-3-406-36081-7 Hozzáférés: 2022. július 11.
- ↑ „Obelisk points to ancient Ethiopian glory”, 2005. április 11.
- ↑ Heinz Duchhardt: Balance of Power und Pentarchie. Internationale Beziehungen 1700–1785 (Handbuch der Geschichte der Internationalen Beziehungen Band 4), Paderborn / München / Wien / Zürich 1997, ISBN 978-3-506-73724-3, S. 8f.
- ↑ Heinz Duchhardt: Balance of Power und Pentarchie. Internationale Beziehungen 1700–1785 (Handbuch der Geschichte der Internationalen Beziehungen. Band 4), Paderborn / München / Wien / Zürich 1997, ISBN 978-3-506-73724-3, S. 154f.
- ↑ Danilović, Vesna. When the Stakes… — С. 228
- ↑ Bridge, Francis Roy; Bullen, Roger. The Great Powers… — С. 4
- ↑ Globalization and Autonomy by Julie Sunday, McMaster University. Archiválva 2007. december 15-i dátummal a Wayback Machine-ben.
- ↑ Great Powers. [2009. október 31-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020)
- ↑ Robert B. Louden Professor of Philosophy University of Southern Maine: The World We Want : How and Why the Ideals of the Enlightenment Still Elude Us: How and Why the Ideals of the Enlightenment Still Elude Us. 2007–09–21. ISBN 978-0-19-804337-9 Hozzáférés: 2022. július 11.