Budapest ostroma

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Budapest ostroma
Második világháború
Budapestet megszálló szovjet katonák
Budapestet megszálló szovjet katonák
Dátum 1944. október 29./december 25./december 29.1945. február 13.
Helyszín Budapest, Flag of Hungary (1915-1918, 1919-1946; 3-2 aspect ratio).svg Magyar Királyság
Eredmény Szovjet győzelem
Terület-
változások
Budapestet elfoglalja a szovjet Vörös Hadsereg.
Harcoló felek
Flag of the Soviet Union (1936-1955).svg
Szovjetunió

Flag of Romania.svg
Románia
Flag of the NSDAP (1920–1945).svg
Harmadik Birodalom

Flag of Hungary (1915-1918, 1919-1946).svg
Magyar Királyság
Parancsnokok
szovjet R. J. Malinovszkij
szovjet F. I. Tolbuhin
szovjet I. M. Afonyin
román Feodor Tulas
náci Karl Pfeffer-Wildenbruch
náci Gerhard Schmidhuber
Flag of Hungary (1915-1918, 1919-1946).svg Hindy Iván
Flag of Hungary (1915-1918, 1919-1946).svg Vannay László
Flag of Hungary (1915-1918, 1919-1946).svg Billnitzer Ernő
Haderő
177 000 fő[1] 79 000 fő,[1]
489 löveg,
125 harckocsi és rohamlöveg,
117 nehéz páncéltörő ágyú[2]
Veszteségek
70 000 halott,
202 000 sebesült,
8000 hadifogoly,[3]
48 000 halott,
26 000 sebesült,
51 000 hadifogoly,[3]
A veszteségek a Konrad hadművelettel együtt értendők
38 000 civil[4]
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Budapest ostroma témájú médiaállományokat.

Budapest ostroma a magyar fővárosért folyó küzdelem volt a Szovjetunió és Románia, illetve a Harmadik Birodalom és Magyarország között 1944. december 25. és 1945. február 13. között. Az első szovjet páncélos 1944. november 3-án jelent meg a város határában, és Budapest 102 nap múlva adta meg magát. A védők mintegy ötven napig álltak ellen a szovjetek ostromának, habár készleteik legnagyobb részét már az összecsapás első napjaiban elvesztették, hiszen azokat külvárosi raktárakban tárolták, amelyek hamar az ostromlók kezére kerültek. A civil lakosság kitelepítésére nem került sor, és ezért sok civil áldozatul esett a véres küzdelemnek, amelynek hevességét a kortársak a sztálingrádi csatáéhoz hasonlították.

Az ütközet kezdő időpontjára több eltérő meghatározás is létezik: október 29-én indította meg a 2. Ukrán Front első támadását a főváros megszerzésére (a szovjet történetírás ezt veszi alapul); december 25-én zárult be a szovjet ostromgyűrű Budapest körül és december 29-én adták át a szovjet parlamenterek a német városparancsnokságnak a megadásra felszólító ultimátumot. Ez utóbbi elutasítása után indultak meg a tényleges harcok a városban. A szovjet csapatok először a pesti oldalon lévő ellenállást számolták fel, majd megkezdték a budai oldal, illetve a budai vár bevételét. Hogy akadályozzák őket a Dunán való átkelésben, a németek a két városrészt összekötő hidakat felrobbantották....

A németek több felmentő akciót is megkíséreltek indítani a szorult helyzetbe jutott védők megsegítésére. Azonban egyik alkalommal sem sikerült elérniük a várost, annak ellenére, hogy a keleti fronton szolgáló német páncéloshadosztályoknak mintegy a fele Magyarországon tevékenykedett. Ezeknek a hadműveleteknek amúgy sem a védők kimenekítése volt a célja, hanem újabb csapatok juttatása a városba. Végül a védők Adolf Hitler parancsa ellenére is a kitörés mellett döntöttek, és február 11-én este megkezdődött a kitörési kísérlet, amelynek során azonban csak egy maroknyi katona érte el a baráti vonalakat, és a védelem parancsnokainak nagy része is fogságba esett. A város ezután nem sokkal, február 13-án került teljesen szovjet irányítás alá.

Az ostrom alatt és után a szovjet katonák százezres nagyságrendben követtek el nemi erőszakot a városban élő nőkkel szemben[5][6] és több tízezer civil lakost hurcoltak elmálenkij robot”-ra, vagyis kényszermunkára, ahonnan a többség csak évekkel később vagy egyáltalán nem érkezett haza.[7]

Háttér[szerkesztés]

Német Királytigris és legénysége a megszállt Budapesten

A második világháború kitörésekor Magyarország semleges maradt, és nem lépett be a háborúba. Kezdetben a lengyelországi hadjárat menekültjeit fogadták be, és elutasították a németek kérést, hogy az országot felvonulási területként használják. Az ország hadereje részt vett az 1941-es jugoszláviai hadjáratban és visszafoglalta a Délvidéket, aminek eredményeképp Nagy-Britannia megszakította a diplomáciai kapcsolatot. A konfliktusba történő tényleges belépésre a Barbarossa hadművelet megindítását követően került sor, Kassa 1941. június 26-án történt, ismeretlen gépek által elkövetett bombázása után, amikor Bárdossy László miniszterelnök egyoldalúan, az országgyűlés megkérdezése nélkül bejelentette a hadiállapotot a Szovjetunióval, majd a frontra küldték a 90 ezer fős Kárpát-csoportot.[8]

A keleti fronton egyre romlott a hadi helyzet a sztálingrádi csatát követően, és 1944-ben már az ország előterében álltak a szovjet csapatok. A magyar vezetés, látva a németek elkerülhetetlen vereségét, béketapogatózásba kezdett, amiről azonban a németek tudomást szereztek. Hitler el akarta távolíttatni Kállay Miklós kormányát, megakadályozandó az olasz mintára történő kiugrást, így a megszállás terveinek elkészítésére már 1943. szeptember 9-én parancsot adott. A hadművelet a Margarethe I fedőnevet kapta. 1944. március 18-án Horthy Miklós kormányzó Hitler meghívására Salzburgba utazott a Klessheim-kastélyban tartott találkozóra, aminek második napján, március 19-én a németek szinte ellenállás nélkül szállták meg az országot.[9]

A német katonák hivatalosan a Vörös Hadsereg elleni védekezés segítésére érkeztek, amit kezdetben a társadalom széles rétege el is hitt.[10] Mindössze néhány elszórt kísérlet történt a bevonulás megakadályozására (például Bajcsy-Zsilinszky Endre részéről).[9] Azonban a magyar csapatok nem is lettek volna képesek eredményesen ellenállni a jóval tapasztaltabb és jobban felszerelt, teljes légi fölényt élvező német erőknek.[11] A kormány élére Sztójay Döme volt berlini nagykövet került, Horthy pedig nem mondott le, ami napjainkig igen ellentmondásos megítélésű döntése. A megszállással együtt megkezdődtek az első szövetséges légibombázások is az ország ellen.[12] A megszállás emellett letartóztatásokat és sok szenvedést hozott a polgári lakosságnak és az ellenzéki gondolkodásúaknak, valamint megkezdődött több százezer magyarországi zsidó deportálása.[13]

Előzmények[szerkesztés]

Magyarország harctérré válik[szerkesztés]

Nyilaskeresztes honvédtisztek 1944. október 16-án a Sándor-palota előtt, Budapesten. Háttérben egy őrséget adó német ejtőernyős
Német Királytigris és nyilas pártszolgálatosok a budai várban, a Szent György téren

1944. augusztus 23-án Romániában megbuktatták Ion Antonescu diktátort, az ország átállt a szövetségesekhez. Két nappal később a szovjet csapatok ellenállás nélkül érték el a magyar határt Erdélynél. A magyar 3. hadsereg a Maros vonaláig szorította a román erőket, ám az ország területe hamarosan hadszíntérré vált, mikor a magyar határra felzárkózó szovjet erők október 6-án megindították az általános támadást.[14] A Marosnál húzódó védvonal áttörése és Észak-Erdély elfoglalása alig 20 napot vett igénybe.[15] A német háborús érdekek szempontjából Magyarország Tiszától nyugatra eső területének megtartása nélkülözhetetlen volt a harc további folytatásához. Albert Speer birodalmi fegyverkezési miniszter szeptemberi jelentésében többek között a nagykanizsai olajmezőt, a magyar repülőgépgyártó üzemeket és fegyvergyárakat, az alumíniumgyártáshoz szükséges magyar bauxitbányákat, a tengeralattjáró-akkumulátorok szempontjából fontos antimontermelést, valamint az acélgyártáshoz Magyarországon bányászott magnéziumot kiemelten fontosnak jelölte meg.[16]

A német hadvezetés ennek megfelelően már szeptember 21-én hozzálátott, hogy védelmi vonalakat alakítson ki az ország területén. Ezekből hármat hoztak létre: a Dunántúlon, a Balaton és a Velencei-tó között a Margit-vonalat, Budapesttől keletre az Attila-vonalat és a Mátrában a Karola-vonalat. Az Attila-vonal építésén a szlovák műszaki hadosztály háromezer katonája, munkaszolgálatosok és kivezényelt civilek dolgoztak, létszámuk november 11-re elérte a 28 000 főt. A védelmi vonalnak három védelmi övet építettek, az elsőt Alsógöd-Veresegyház-Maglód-Ecser-Dunaharaszti, a másodikat Dunakeszi-Mogyoród-Isaszeg-Pécel-Pestszentimre-Soroksár vonalában, míg a harmadik közvetlenül a pesti kerületek mentén húzódott.[17]

Október 15-én Horthy kiugrást kísérelt meg és rádióproklamációban jelentette be a fegyverszünetet a szovjetekkel. A német hadvezetés azonban már régóta tudott a tervekről, így a kivezényelt német egységek felfegyverzett nyilas pártszolgálatosokkal, valamint a nyilas befolyás alá került karhatalommal kiegészülve egy nap alatt ellenőrzésük alá vonták a fővárost, míg a tábornokok többsége nem engedelmeskedett a felhívásnak.[12] Csupán néhányan, mint Miklós Béla, választották a szovjetekhez átállást. Horthy, akit a fia életével zsaroltak meg, végül beleegyezett Szálasi Ferenc kinevezésébe, aki előbb szélsőjobboldali koalíciós, majd a többi párt betiltása után tisztán nyilaskeresztes kormányt hozott létre.[18]

Harcok Budapest térségében[szerkesztés]

A 8. SS Florian Geyer lovashadosztály katonái egy 7,5 cm PaK 40 mellett tüzelésre készen
Szovjet tank kezelőszemélyzete Budapest előterében térképeket tanulmányoz

A német–magyar erők a kiugrást követően, a Budapestről oda vezényelt német alakulatokkal kiegészülve a hortobágyi páncéloscsatában súlyos veszteségeket okoztak a szovjet erőknek, ám eddigre Budapest már csupán 100 kilométerre feküdt az arcvonaltól.[19] Sztálin tartott attól, hogy a britek partra szállnak a Balkánon, és hamarabb érik el Bécset, mint saját csapatai. A háború utáni felosztásra gondolva ő akarta megszerezni a települést, ám ehhez előbb Budapestet kellett elfoglalni, hogy annak infrastruktúráját zavartalanul használhassák a további előrenyomuláshoz.[20] Ezért kiadta a parancsot Rogyion Malinovszkij marsallnak, hogy az általa vezetett 2. Ukrán Frontnak menetből foglalja el a magyar fővárost, majd tovább nyomuljon Bécs irányába. Az október 29-én délután 2 órakor megindított szovjet támadás a vártnál jóval szívósabb ellenállásba ütközött és csak október 31-re sikerült elfoglalniuk Kecskemétet.[21] Ezzel szertefoszlott az a remény, hogy a fővárost november 7-re, az orosz forradalom évfordulójára bevegyék.[15]

November 2-án gépesített egységek 15 kilométerre álltak Budapesttől. November 3-án ugyan elérték Ferihegyet és pár páncélos elérte az Üllői utat, a támadás végleg elakadt, és november 8-án kiverték a szovjeteket az Attila-vonalból.[22][23] Sztálin a kudarcot látva újabb 200 páncélost és 40 000 embert bocsátott Malinovszkij rendelkezésére, aki folytatni akarta a főváros bekerítését északról, ám nem tudta áttörni a tengelyhatalmi vonalakat. Délen viszont sikerült átkelni a Csepel-szigetre november 21-én.[24]

Az új nyilas kormányzat jelentős személycseréket hajtott végre a teljes közigazgatásban; Budapest új főpolgármestere Mohay Gyula ügyvéd, nyilas fővárosi közgyűlési tag lett.[25] Már korábban felmerült a főváros nyílt várossá nyilvánítása Róma és Athén mintájára, és Szálasi, valamint a német katonai vezetés sem ragaszkodott annak katonai védelméhez. Hitler azonban kezdettől fogva ragaszkodott a város végsőkig való megtartásához. November 23-án ezért elrendelte a város védelmét „az utolsó tégláig”, december 1-jén 11. számú parancsában pedig erőddé nyilvánította azt.[23] A magyar hadvezetés ennek ellenére még december elején is számolt a nyílt várossá nyilvánítás lehetőségével, és Szálasi ismételten ellenezte a tervet. A német diplomácia azzal érvelt, hogy Németországban is minden helységet a végsőkig fognak védeni, míg Edmund Veesenmayer különleges megbízott jóval nyíltabban úgy fogalmazott, hogy „nem törődünk vele, ha Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk”.[26] Szálasit Hitler meggyőzte ennek szükségességéről december 4-i látogatása során.[27]

A nyilas kormány eközben hozzálátott Budapest kiürítéséhez, a közigazgatást a Dunántúlra és Németországba tervezték kiüríteni, illetve kitelepíteni, amiről november 28-án kormányrendelet is született. Ez lehetővé tette a dunántúli nagy számú menekültnek, hogy a Német Birodalom területére települjön át. December 3-i kinevezése után ezzel kapcsolatos koordinációt Magyarossy Sándor vezérezredes végezte kormánybiztosként.[28]

Budapest bekerítése[szerkesztés]

Szovjet katona cirill betűs feliratot helyez el
Magyar katonák egy Pak 40 páncéltörő ágyú mellett Budapest külvárosában

Eközben a szovjet hadvezetés az addig Belgrád térségében harcoló 3. Ukrán Frontot is Magyarországra vezényelte át, ahol délkeletről támadva közel kerültek ahhoz, hogy ők kerítsék be nyugatról a fővárost, Malinovszkij azonban nem akart osztozkodni a dicsőségen. December 4-én ezért parancsot adott déli irányban a Dunán történő átkelésre, ami során azonban súlyos veszteségeket szenvedtek egységei, és csak Tolbuhin marsall közeledése stabilizálta a hídfőállásaikat. Északon december 5-én indult meg a támadás, és sikerült áttörni a német védvonalat, és a rés betömésére nem volt elegendő tartalékuk, így a 2. Ukrán Front katonái december 9-én elérték Vácot és Balassagyarmatot. December 13–14-e során azonban a Szent László hadosztály alá tartozó II. ejtőernyős zászlóalj és néhány német egység rövid időre visszafoglalta Fótot.[29]

A szovjet vezetés december közepén készült el az újabb haditervvel, aminek értelmében a 3. Ukrán Front Székesfehérvár irányába támad, illetve felzárkózik Budára, míg a 2. Ukrán Front Esztergomnál zárja le az ostromgyűrűt. Ezzel egy időben a németek is offenzívát terveztek a Dunántúlon 400 páncélossal és 40 000 katonával, hogy a Duna vonala mentén hozhassanak létre védvonalat, de a Spätlese („Kései Szüret”) hadműveletet üzemanyag- és lőszerhiány, valamint a rossz időjárás miatt kétszer is elhalasztották, december 20-ra és 22-re. A szovjetek azonban tankjaik jobb terepjáró képességét kihasználva már december 20-án támadásba lendültek és 23-án elérték és másnap elfoglalták Bicskét, ami megnyitotta az utat Buda felé, valamint elvágták a főváros vasúti összeköttetését is.[30]

Budapestet szinte semmi sem védte nyugatról, a német erőket lekötötte az ardenneki offenzíva, a pesti oldalról egységek elvonása pedig az ottani védelmet gyengítette volna. Hitler kezdetben elutasította a 8. SS Florian Geyer lovashadosztály kivonását, hogy nyugaton védekezzen a szovjetek ellen, ám december 24-én mégis hozzájárult ehhez, de a pesti hídfő feladását nem engedélyezte. A helyi német parancsnokok nem rendelkeztek önálló kezdeményezések végrehajtását lehetővé tévő tulajdonságokkal, így a pontos informáltság ellenére december 25-én szovjet kézre került az üzemanyagraktár, illetve az élelmiszerraktár nagy része. Karl Pfeffer-Wildenbruch, a IX. SS-hegyihadtest Hitler által kinevezett parancsnoka még 24-én utasította a német ellátóegységeket, hogy hagyják el a várost. Velük együtt távozott a nyilasok és családjaik egy része, valamint a Gestapo tagjai.[31] Egy nappal korábban elhagyta a fővárost Mohay főpolgármester is, amit a háború után menekülésként értékeltek.[25] A szovjetek december 24-én foglalták el Budakeszit,[27] az ostromgyűrű budai oldalát december 25-én zárták be, majd 26-án elfoglalták Esztergomot, létrehozva a bekerítés külső gyűrűjét. A belső gyűrű Hidegkút, Budafok, Pilisvörösvár és Budakalász mentén húzódott, és eddigre Budapest összes elővárosa szovjet kézre került.[32]

Az ostrom[szerkesztés]

Ultimátum a német parancsnokságnak[szerkesztés]

Osztapenko szobra Budapesten 1951-ben

December 25-én Malinovszkij, Tolbuhin és Tyimosenko a Hevesen kialakított főhadiszálláson megtárgyalta a közelgő támadás terveit: a pesti oldalon a 2. Ukrán Front 70, a budai oldalon a 3. Ukrán Front 70–75 ezer katonája állt. Zaharov vezérezredes, a 2. Ukrán Front vezérkari főnöke javaslatára döntöttek arról, hogy követek útján megadásra szólítják fel a bekerített városban rekedt erők parancsnokát, Pfeffer-Wildenbruchot. Pesten Steinmetz Miklós századost, Budán pedig Ilja Osztapenko századost jelölték ki erre a feladatra. December 28-án jó előre hangszórókon és röpcédulákon jelezték a hadi követek útját, ám hivatalos bejelentés nem történt a német parancsnokság részére.[33]

Steinmetz Miklós szobra Budapesten 1974-ben

Steinmetz december 29-én, reggel 10 órakor indult el egy amerikai dzsippel, gyalogosan három szovjet tiszt követte. Litteráti-Loótz Gyula visszaemlékezése szerint a jól látható német aknazár előtt a dzsip azonban csak lassított, és megpróbált átkelni, ám ráfutott az egyik aknára, és mind Steinmetz, mind orosz kísérője meghalt.[34] Ungváry Krisztián kétségbe vonja ennek pontosságát és hitelességét, azonban a követ halálát ő is a véletlennek és a hanyagságnak tulajdonítja.[35] Osztapenko csoportja egy óra múlva ebből okulva már gyalogosan közelítette meg a tengelyhatalmi vonalakat, amit sikeresen el is értek. Szemüket bekötve, gépkocsival szállították tovább őket, ahol egy német alezredes vette át az ultimátumot. Pfeffer-WIldenbruch felettesei engedélye nélkül fel sem bonthatta a borítékot, így inkább válasz nélkül visszaküldte azt a parlamentereknek, akik ezután visszaindultak vonalaikhoz. A német állásokra azonban szovjet aknatűz zúdult, és ők a németek figyelmeztetése ellenére is megkísérelték a visszajutást. Az egyik gránátrepesz végzett a századossal.[34] A szovjet hadvezetés nem tanúsított nagy jelentőséget a balsikerű akciónak, az elkövetkező években azonban a kommunista propaganda igyekezett saját céljaira használni az esetet, ezzel igazolva a németek és magyar segítőik kegyetlenségét; a két követnek szobrot is állítottak.[36]

A harc jellege[szerkesztés]

Sérült polgári járművek és civilek az ostromlott Budapesten

A város ostroma mindkét felet nagy kihívások elé állította. A szovjetek támaszkodhattak korábbi városi harcokban szerzett tapasztalataikra, ám ez volt az első eset, hogy milliós nagyvárost ostromoltak meg. Ezek alapján minden hadosztályban rohamcsoportokat hoztak létre, és a lövészhadosztályok támadásának sávjait úgy jelölték ki, hogy legalább háromszoros túlerőben legyenek. Kezdetben gondot okozott a támadó hadtestek tevékenységének összehangolása, aminek kiküszöbölésére Ivan Afonyin altábornagy vezetésével létrehozták a budapesti csoportot.[37] A szovjetek a belső kerületekben igyekeztek a csatornákat is kihasználni az előrenyomulásra, ezért a németek a földalatti vasút vonalát a Városligetnél elaknásították, illetve több szakaszt befalaztak.[38] A szovjetek számos módon próbálták megtörni az ellenállást, például civileket tereltek maguk előtt a rohamoknál.[39] Mindkét fél alkalmazott civil ruhás fegyvereseket, akik jól el tudtak vegyülni a helyi lakosság között.[40]

A német és magyar csapatoknak kezdettől fogva gondot okozott a lőszer szűkössége és az utánpótlás hiánya, ám a lassú előrenyomulás és a védők fogyatkozása miatt mind több fegyver jutott a túlélőkre.[40] A város külső részén lévő raktárak elveszítése után a védőknek mintegy egy hétre elegendő készletük (450 ezer tonna lőszer, 120 ezer liter üzemanyag és 30 ezer ételfejadag) maradt, napi 80 tonna lett volna szükséges a sikeres védelemhez. Gerhard Conrad vezetésével ezt a levegőből próbálták biztosítani ledobással és tehervitorlázó gépekkel, de átlagban ennek alig felét sikerült eljuttatni.[41] A németek a főbb pontok védelmét műszaki akadályokkal (pl. elektromos akadályok, aknazár, tankcsapdákkal) erősítették meg, például így zárták le a teljes Nagykörutat. Csendőrökből és rendőrökből második védvonalat hoztak létre, akiknek az átszivárgó szovjetekkel való harc volt a feladatuk, mivel erre sok lehetőség nyílt a sűrűn épített házak következtében nem összefüggő első vonal miatt.[37]

Összesen hat hevenyészett védőállás húzódott Pesten. A híradóeszközök pusztulása után csak futárok útján tudtak kommunikálni a német–magyar csapatok, így az irányítás is egyre inkább a helyi harccsoportok kezébe került. A csapatok helyzete óráról órára változott, ezért egyik fél sem kapott teljesen pontos képet a front mozgásáról.[37] A budai oldalt védő erők a ritkásan beépített hegyoldalon sajátos taktikát alkalmaztak: az első vonal egyes villákban védekezett, ezek között azonban nem voltak csapatok, amik a második vonalban várták a szovjetek betörését. Ezek a jól felfegyverzett rohamcsapatok rajtaütéseket hajtottak végre és folyamatosan zaklatták a résekbe benyomult szovjet erőket. A taktikát a magas harci morállal rendelkező egységek eredményesen alkalmazták, gyakran egész támadó ékeket fogva el.[42]

Pest ostroma[szerkesztés]

Panzerfausttal felszerelt Waffen-SS katona a városban. A védők az utcai harcok során 200 szovjet páncélost lőttek ki

A városban lévő német parancsnokság december végén még reménykedett abban, hogy utasítást kapnak a kitörésre, ezért Pfeffer-WIldenbruch december 26-án a rádióban bejelentette, hogy hamarosan kitörnek, de Hitler december 28-án érkező kategorikusan tiltó parancsára ezt azonnal leállították. Hindy Iván magyar parancsnokot egyáltalán nem vonták be a döntésbe, aki már maga is javasolta a kitörést, de az elutasítást a német parancsnok még csak indoklással sem látta el. Ezekben a napokban már harcok folytak a főváros külvárosaiban a szovjet–román támadások visszaverésére.[43] December 30-án a szovjetek ezer löveggel indítottak három napon át tartó tüzérségi előkészítést Budapest ellen, napi 7-10 órában lőve a várost, ezek szünetében pedig bombázók támadták azt. Mintegy egymillió civil kényszerült ettől kezdve pincékbe, a vízhez és élelemhez jutás is életveszélyes vállalkozás volt. A szovjetek nagy tűzerőt koncentráltak a gyalogság támogatására: egy légihadtest, két áttörő tüzérhadosztály, valamint 15 tüzér-, illetve aknavető dandár vagy ezred, illetve harckocsik kerültek bevetésére.[44]

A szovjetek jelentős területszerzést értek el Pest keleti és déli részén a legelső napon, és ki kellett üríteni Pestszentimrét. A következő napon indított német–magyar ellentámadás azonban rövid időre visszaszerezte Mátyásföldet és a repülőteret. A Vörös Hadsereg január 1-jén folytatta a korábban megkezdett támadást Pestújhely irányába, az akkori közigazgatás szerinti első pesti házat is aznap foglalták el Sashalom mellett. A szovjet–román csapatok elérték a Rákos-patakot is, aminek túlpartját az elkövetkező két napban a folyamatos ellentámadások ellenére is sikerült megtartaniuk. A szovjetek másnap két kilométerre megközelítették az Örs vezér teret, valamint ötszáz méterre a Lóversenytéren kialakított szükségrepülőteret, amit hamarosan aknavetőkkel is be tudtak lőni, ami után a légi utánpótlás szállítására csak az észak-csepeli leszállópályát használhatták a német pilóták.[45] Budán viszonylagos nyugalom volt ebben az időszakban, így a német parancsnokság is igyekezett átcsoportosítani erőit Pest védelmére.

A szovjetek Fót és Csömör között indított támadása január 5-én érte el mély betöréssel Zuglót. Január 6-án a németek feladták Soroksárt, szovjet kézre került Kőbánya és Zugló keleti része, valamint tüzérségi hatókörbe került az észak-csepeli repülőtér, amit másnapra használhatatlanná bombáztak. 7-én elfoglalták Kőbánya maradékát is, délen pedig kemény harc folyt Kispestért, amit másnap már teljes egészében a szovjetek ellenőriztek. Malinovszkij célja a hídfő északi és déli szárnyának levágása volt, hogy külön-külön semmisíthessék meg a bekerített erőket. Ezt a veszélyt német parancsnokság is érzékelte és 8-án Észak-Pesten indított ellentámadást hungarista egységekkel kiegészülve a Czobor utcáig, ami során a Csömöri utat is sikerült elérni, de a visszafoglalt terület nagy részét még aznap feladni kényszerültek.[46]

Már több napja nagy harcok folytak Rákosrendező pályaudvara körül, amit január 9-én a szovjetek nagy túlerővel támadást indítva vettek végül be másnapra, ezzel Újpest feladására kényszerítve a németeket – amelyet szintén másnapra ürítettek ki – és Zugló is elesett. A román 7. hadsereg eközben elfoglalta a Lóversenyteret, majd betört a Kerepesi úton keresztül a Hungária körútra és visszaverte a németek szükségrepülőtér visszafoglalására indított ellentámadásait. Január 11-én napokig tartó kemény küzdelem kezdődött a Városliget birtoklásáért, valamint az Angolpark és Széchenyi fürdő ellenőrzéséért. Az Állatkert állatainak és épületeinek többsége elpusztult a harcokban, másnapra a Városliget nagy része már szovjet kézen volt. Január 13-án a német parancsnokság számára már nyilvánvaló volt Pest elvesztése, ennek dátumát jelentésükben január 15-re tették.[47]

Afonyin ekkor már a Nyugati pályaudvarnál vezényelte támadásra csapatait, a 10. magyar gyalogoshadosztály pedig a Hungária körútnál lévő állását feladva a Keleti pályaudvarhoz vonult vissza. A Keleti pályaudvart január 14-én, a Nyugatit január 15-én foglalták el a szovjetek, több helyen megkezdődött a megmaradt német–magyar erők visszavonulása a budai oldalra. Malinovszkij a közelgő győzelmet látva kivonta a román erőket és a felvidéki frontra csoportosította át őket, hogy a dicsőséget csak neki tulajdonítsák. Nicolae Sova tábornok kénytelen volt engedelmeskedni. Január 17-én megindult az utolsó szovjet roham Pesten, fél nyolckor Pfeffer-Wildenbruch megkapta az engedélyt a pesti oldal kiürítésére, ami másnap reggelig meg is történt, ezzel véget ért Pest ostroma.[48]

Budapest hídjainak felrobbantása[szerkesztés]

Az 1944. november 4-én felrobbantott Margit híd

Az ostromra készülve a német utászok október végén elkezdték aláaknázni a főváros Duna-hídjait, hogy a budai oldalra történő visszavonulás után azokat felrobbantva nehezítsék meg az átkelést az ellenség számára. Azonban az ostromnak azon időszakában, amikor még voltak német csapatok a pesti oldalon, a szovjetek is érdekeltek voltak ezek megsemmisítésében, hogy a visszavonulást lehetetlenné tegyék.[49] Az utolsó robbantásra előkészített híd a Margit híd volt, amelyen novemberben is dolgoztak. 1944. november 4-én délben a híd váratlanul felrobbant, éppen akkor, amikor a szombati csúcsforgalom haladt át rajta. Mintegy 40 német utász és 100–600 magyar civil vesztette életét a robbanásban, ami valószínűleg véletlenül következett be, mikor a már felszerelt robbanóanyag-tölteteket élesítették, és az egyik vezetékből szivárgó gáz szikrát kapott.[50] A robbanásban meghalt a hibát elkövető Friedrich Gauss tűzszerész is. A nyilasok kommunista szabotőröket sejtettek az akció mögött, míg a lakosság között az a hír terjedt, hogy a németek a polgári lakosság megfélemlítése érdekében robbantottak.[51] December 29-én a két vasúti hidat már szándékosan robbantották fel.[52]

1945. január 14-én a Pestről Budára visszavonuló német csapatok felrobbantották a Horthy Miklós hidat (mai Petőfi híd). Január 16-án éjszaka a Ferenc József híd robbant fel (ma Szabadság híd), a német jelentések szerint szovjet bombatámadás, míg a magyar jelentések szerint szándékos német robbantás miatt.[53] Január 17-én, Pest kiürítésének napján felrobbantották az Erzsébet hidat a szovjetek közelsége miatt, a visszavonulás az egyedül épen maradt Lánchídon folytatódott. A káoszba fulladó kiürítés másnap hajnalig folytatódott, a szovjetek eközben folyamatosan bombázták az átkelőket, katonákat és civileket egyaránt, súlyos veszteségeket okozva. A lőszerhiány miatt a jól láthatóan felvonult szovjet lövegekben nem tudtak kárt tenni, miközben közelharc folyt a kiürítés fedezésére. A Lánchíd másnapi felrobbantásakor még többen tartózkodtak a hídon. A pesti oldalon rekedt katonák ellenállását csak két nap múlva számolták fel teljesen.[54]

Harc a Margit-szigetért[szerkesztés]

Január 18-án, a pesti oldal feladása után kezdődött meg a harc a Margit-szigetért, amit Karl Weller SS zászlóalja, az egyetemi rohamzászlóalj százfős egysége és egy kisebb, Litteráti-Loótz Gyula vezetett magyar páncéltörő egység védett. Hajnalban néhány fős szovjet egység vetette meg lábát a sziget északi részén lévő betonpillérnél, akiket sem a német gyalogság, sem a másnap reggel bevetett magyar ágyúk nem tudtak kifüstölni, de ők sem előrenyomulni. Január 21-én a német őrség elaludt, így újabb szovjetek keltek át a befagyott Dunán, akik szintén jól védhető helyre fészkelték be magukat. Másnap hiába próbálkoztak ellentámadással, így este a szovjetek aknavetőket és géppuskákat is tudtak erősítésként hozni. 23-án a Palatinusnál kettévágták a szigetet, annak északi részét a sötétség leple alatt kiürítették. Az ezt követő napokban a tüzérség és a légierő folyamatosan lőtte a sziget német kézen maradt részét, fokozatosan nyomulva előre, de a német–magyar csapatok még január 29-ig tartották állásaikat. Az este folyamán vonultak végül vissza, ami után a Margit-híd épen maradt részét is felrobbantották.[55]

Buda ostroma[szerkesztés]

Buda védelmének gerincét a Pestről átdobott 8. SS lovashadosztály adta, emellett csupán a bekerítés elől visszavonuló egységek töredékei, az egységüktől elszakadt németekből felállított „Europa” riadózászlóalj és önkéntes egységek, mint a Vannay-zászlóalj és az egyetemi rohamzászlóalj, csendőrök illetve hungarista harccsoportok álltak rendelkezésre. Kezdetben a szovjetek sem rendelkeztek a támadáshoz elegendő gyalogossal, délen azonban hamar felzárkóztak a gépesített csapatokhoz, így még decemberben elfoglalták Albertfalvát és a Kelenföldi pályaudvar egy részét. A német hadvezetés december 27-én indított ellentámadást, ami sikerrel foglalta ezt vissza, majd december 29-én újabb sikeres ellentámadásra került sor. A harcok fő pontja hamarosan a Városmajor lett, mivel ennek ellenőrzése alapvető fontosságú volt Buda ellenőrzéséhez. Ezt a Vannay-zászlóalj katonái igyekeztek minél jobban megerősíteni műszaki akadályokkal, géppuskákkal és páncéltörő kézifegyverekkel, valamint nehézfegyverzettel. A Széll Kálmán téren tüzérséget állítottak fel támogatásukra.[56]

A január 1-jei támadás kezdeti szovjet sikerei után a Vannay-zászlóalj visszaverte őket, majd ellentámadásban visszafoglalta elvesztett állásait, amit január 19-ig tudtak ezután tartani. A támadók az év elejére harc nélkül szerezték meg a Rómaifürdőt, valamint nagyobb harc nélkül Budakalászt és Békásmegyert. Január 3-án a Mátyás-hegy hétszer is gazdát cserélt, az ezt követő szovjet rohamok azonban január 7-ig nem jártak sikerrel. Nagy harcok folytak még a Sas-hegy birtoklásáért is, aminek elvesztése esetén kétségessé vált volna Buda védelme, mivel onnan be lehetett látni a környező részeket és oda tüzérségi tüzet irányítani. Január 20-án támadás indult a Farkasréti temetőben is, ami azonban elakadt, és a január 25-én SS csapatokkal indított ellentámadás visszafoglalta azt. Pest elfoglalásáig azonban viszonylagos nyugalom volt Budán, a kiürítést követő napokban pedig az áthozott katonák enyhítették az itteni katonai helyzetet, hiszen a befagyott Dunán nem kellett szovjet támadástól tartani.[57]

Január 20-a után a német felmentési kísérletek szovjet csapatokat vontak el, a városban mintegy héti nyugalom következett, a város déli részén napokra megszűnt az állandó tüzérségi tűz is. Eddigre Buda 722 háztömbjéből mindösszesen 114 került szovjet kézre. A német parancsnokság igyekezett ezeket a napokat az arcvonal kiigazításával tölteni, valamint felkészültek, hogy szükség esetén megpróbálják visszaszerezni a budaörsi repülőteret az ellátmányozási gondok megszüntetésére. A január 22-i harcokban repesztalálattól megsérült Afonyin altábornagy, helyét Managorov vette át a Budapest csoport élén. Az elkövetkező napokban lassan újraindultak a szovjet támadások, elkezdték a Sas-hegy bekerítését, valamint elfoglalták a Városmajort. Az előrenyomuló vöröskatonák már kézifegyverekkel is be tudták lőni a Vérmezőt, az utolsó szükségrepülőteret, ahol az utánpótlást hozó vitorlázógépek leszállhattak.[58]

Január 26-án értesült a német parancsnokság a harmadik felmentési kísérlet összeomlásáról, de Pfeffer-WIldenbruch egyelőre nem szánta el magát a kitörésre. Január 29-én német rohamlövegek fedezete mellett indult magyar ellentámadás a Városmajor visszaszerzésére, többek között középiskolásokból, kalauzokból és különítményesekből sebtében felállított egységgel, de a magyar gyalogság súlyos veszteségeket szenvedett, a fejenként kiosztott 45 puskatöltény hamarosan elfogyott, így a céljukat nem érték el. Este visszavonulási parancsot kaptak a Margit körúthoz, és mivel a védők kettévágása fenyegetett, a délen lévő egységeket a Gellért-hegyhez rendelték vissza. Január 30-án a szovjetek betörtek a Széll Kálmán térre. A tengelyhatalmi vonalak ezen a részen stabilizálódtak és kezdetét vette a Várhegyért folyó harc.[59]

Felmentési kísérletek[szerkesztés]

Kitörési kísérlet[szerkesztés]

Következmények[szerkesztés]

Galéria[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b Ungváry Krisztián, i. m. 77. old.
  2. Ungváry Krisztián, i. m. 71. old.
  3. ^ a b Ungváry Krisztián, i. m. 305. old.
  4. Ungváry Krisztián, i. m. 293. old.
  5. Pető Andrea: Budapest ostroma 1944-1945-ben - női szemmel
  6. A II. világháborús nemi erőszak történetírása Magyarországon
  7. Bognár Zalán: MALENKIJ ROBOT avagy a polgári lakosság tömeges elhurcolása Magyarországról szovjetunióbeli kényszermunkára 1944/45-ben, különös tekintettel a németként deportáltakra
  8. Szabó Péter–Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1941–1943. Puedlo, ISBN 963 9477 07 9, 11-12. old.
  9. ^ a b Ravasz István: Magyarország és a Magyar Királyi Honvédség a XX. század háborúiban 1914–1945. Puedlo, ISBN 963 9477 42 7, 115–116. o.
  10. Gosztonyi Péter: Budapest lángokban 1944–45. Móra Kiadó, Budapest, 1998, ISBN 9631174107; 8. o.
  11. Számvéber Norbert: A Margaréta hadművelet. In: Rubicon 2014/11. szám ISSN 0865-6347; 14–17. o.
  12. ^ a b Mihályi Balázs: Budapest sorsa 1944–1945, A nyílt várostól az ostromig. In: Történelem portál II/1. 2014. január ISSN 2064-0536, 9. o.
  13. Gosztonyi Péter: Budapest... 9–10. o.
  14. Ungváry Krisztián: Budapest ostroma, 2001, Corvina Kiadó, ISBN 9631351203, 11. o.
  15. ^ a b Gosztonyi Péter: Légiveszély, Budapest! Népszava Kiadó, 1989, ISBN 963 322 868 9, 150. o.
  16. Mihályi Balázs: Nyersanyagért Magyarországot. In: Történelem portál II/1. 2014. január ISSN 2064-0536, 4–7. o.
  17. Ungváry Krisztián: i. m. 16. o.
  18. Paksa Rudolf: Szálasi Ferenc és a hungarizmus, Jaffa Kiadó, Budapest, 2013, ISBN 9786155235559 145-147. o.
  19. Ungváry Krisztián: i. m. 12. o.
  20. Megkezdődik Budapest ostroma. In: BBC History 2014/12. szám, ISSN 2062-5200 77. o.
  21. Ungváry Krisztián: i. m. 13–15. o.
  22. Ungváry Krisztián: i. m. 20–21. o.
  23. ^ a b Mihályi Balázs: Budapest sorsa 1944–1945, A nyílt várostól az ostromig 10. o.
  24. Ungváry Krisztián: i. m. 21–23. o.
  25. ^ a b Kovács Zoltán András: Nyilas-hungarista hatalomátvétel és közigazgatás. In: Rubicon 2014/11. szám, ISSN 0865-6347; 64. o.
  26. Ungváry Krisztián: i. m. 34-35. o.
  27. ^ a b Elter Tamás: Fasori végjáték. Origo, 2015. február 11. (Hozzáférés: 2015. február 13.)
  28. Kovács Zoltán András: i. m. 69. o.
  29. Ungváry Krisztián: i. m. 26–29. o.
  30. Ungváry Krisztián: i. m. 30–33. o.
  31. Ungváry Krisztián: i. m. 49–52. o.
  32. Ungváry Krisztián: i. m. 57–62. o.
  33. Megkezdődik Budapest ostroma 77–79. o.
  34. ^ a b Megkezdődik Budapest ostroma 79–81. o.
  35. Ungváry Krisztián: i. m. 109–111. o.
  36. Matthaeidesz Konrád: Magyar hős vagy ruszki ördög?. Hetek, 2014. január 3. (Hozzáférés: 2015. február 12.)
  37. ^ a b c Ungváry Krisztián: i. m. 118–119. o.
  38. Ungváry Krisztián: i. m. 127. o.
  39. Ungváry Krisztián: i. m. 128. o.
  40. ^ a b Ungváry Krisztián: i. m. 142. o.
  41. BudapestCity.org: Budapest ostroma, 1945.. (Hozzáférés: 2015. február 14.)
  42. Ungváry Krisztián: i. m. 141. o.
  43. Ungváry Krisztián: i. m. 105–108. o.
  44. Ungváry Krisztián: i. m. 114–115. o.
  45. Ungváry Krisztián: i. m. 115–118. o.
  46. Ungváry Krisztián: i. m. 122–125. o.
  47. Ungváry Krisztián: i. m. 125–128. o.
  48. Ungváry Krisztián: i. m. 128–134. o.
  49. Ungváry Krisztián: i. m. 131. o.
  50. Miért robbant fel 1944-ben a Margit híd?. Múlt-Kor, 2014. november 4. (Hozzáférés: 2015. február 13.)
  51. Gasparovich László: A rettegés ötven napja, 1999, Hajja&Fiai Kiadó, ISBN 9639037753 18. o.
  52. Harc a Margit-szigetért. In: BBC History 2015/2. szám, ISSN 2062-5200; 74. o.
  53. Ungváry Krisztián: i. m. 130–131. o.
  54. Ungváry Krisztián: i. m. 132–134. o.
  55. Harc a Margit-szigetért 73–74. o.
  56. Ungváry Krisztián: i. m. 134–137. o.
  57. Ungváry Krisztián: i. m. 138–142. o.
  58. Ungváry Krisztián: i. m. 144–147. o.
  59. Ungváry Krisztián: i. m. 148–150. o.

Források[szerkesztés]

  • Gasparovich László: A rettegés ötven napja, 1999, Hajja&Fiai Kiadó, ISBN 9639037753
  • Gosztonyi Péter: Budapest lángokban 1944–45. Móra Kiadó, Budapest, 1998, ISBN 9631174107
  • Gosztonyi Péter: Légiveszély, Budapest! Népszava Kiadó, 1989, ISBN 963 322 868 9
  • Kovács Zoltán András: Nyilas-hungarista hatalomátvétel és közigazgatás. In: Rubicon 2014/11. szám, ISSN 0865-6347; 58–69. o.
  • Mihályi Balázs: Budapest sorsa 1944–1945, A nyílt várostól az ostromig. In: Történelem portál II/1. 2014. január ISSN 2064-0536, 8–11. o.
  • Mihályi Balázs: Nyersanyagért Magyarországot. In: Történelem portál II/1. 2014. január ISSN 2064-0536, 4–7. o.
  • Ungváry Krisztián: Budapest ostroma, 2001, Corvina Kiadó, ISBN 9631351203
  • Számvéber Norbert: A Margaréta hadművelet. In: Rubicon 2014/11. szám ISSN 0865-6347; 14–21. o.
  • Harc a Margit-szigetért. In: BBC History 2015/2. szám, ISSN 2062-5200; 72–74. o.
  • Megkezdődik Budapest ostroma. In: BBC History 2014/12. szám, ISSN 2062-5200 76–81. o.
  • Mihályi Balázs: Budapest ostromkalauz 1944-1945. - Budapest, 2014, ISBN 9789631206920
  • Mihályi Balázs: Dél-Buda ostroma 1944-1945. - Budapest, 2014, ISBN 9789631204049

További információk[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Budapest ostroma témájú médiaállományokat.