Leningrád ostroma

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

Leningrád ostroma, vagy a leningrádi blokád (oroszul блокада Ленинграда) a német Észak Hadseregcsoport sikertelen hadművelete volt a második világháborúban. A szovjet korszakban Leningrád néven ismert Szentpétervárt 872 napig tartották bekerítve, blokád alatt, 1941. szeptember 8. és 1944. január 27. között. A világtörténelem egyik leghosszabb és legpusztítóbb ostroma volt és talán a legvéresebb, több millió áldozattal.[1][2]

Háttér[szerkesztés]

Leningrád elfoglalása a támadó német Barbarossa hadművelet három stratégiai célkitűzésének egyike volt, és az Észak Hadseregcsoport fő célja. A város elfoglalását több tényező is kívánatossá tette. Szimbolikus jelentőségű volt, hogy ez volt Oroszország korábbi fővárosa és az 1917-es oroszországi forradalmak fő színhelye. Katonai jelentőségét az adta, hogy itt volt a szovjet Balti Flotta fő bázisa, és egyúttal ipari központ is volt számos hadiüzemmel.[3] 1939-re Leningrád a Szovjetunió teljes ipari termelésének 11 százalékát adta.[4] Adolf Hitler egy jelentés szerint annyira biztos volt a város elfoglalásában, hogy már a meghívókat is kinyomtatták a győzelmi ünnepségre, amelyet a Hotel Astoriában tartottak volna.[5] Számos elmélet volt forgalomban arról, mit kezdene a náci Németország Leningráddal: például hogy Adolfsburg névre keresztelték volna át (amint a szovjet újságíró Lev Bezimenszkij állította),[6] illetve a Generalplan Ost gyarmatosítási terve szerint az új Birodalomban Ingermanland tartomány székhelye lett volna. Hitler azonban a város és lakossága teljes elpusztítását kívánta.[7] Az Észak Hadseregcsoportnak szeptember 29-én küldött utasítás szerint „A szovjet Oroszország veresége után nem fűződik érdek ennek a nagyvárosi központnak a fennmaradásához... A város körbezárása után vissza kell utasítani a kéréseket a feladásról való tárgyalásra, mivel a lakosság áthelyezése és élelmezése nem lehet a mi dolgunk. A létünkért folytatott harcban nem lehet az érdekünk, hogy fenntartsuk ennek a nagyon nagy városi lakosságnak akár a töredékét is.”[8] Hitler végső terve az volt, hogy Leningrádot földig rombolják, és a Néva folyótól északra eső területeket a finneknek adják. 1941. november 27-én Hitler erről beszélt Witting finn külügyminiszternek.[9]

Az előkészületek[szerkesztés]

Német tervek[szerkesztés]

Az Észak Hadseregcsoport Wilhelm Ritter von Leeb Feldmarschall parancsnoksága alatt közelítette meg Leningrádot. Von Leeb terve az volt, hogy menetből foglalják el a várost. A gyors elfoglalás terve meghiúsult, részben mert Hitlert Franz Halder, a vezérkar főnöke meggyőzte, hogy vonja ki a hadseregcsoportból a 4. Panzer csoportot és küldje délre, hogy Fedor von Bock Moszkva elleni támadását segítse.[10] Emiatt von Leebnek ostromgyűrűbe kellett fognia a várost, miután elérte a Ladoga-tót és a gyűrűt bezárva igyekezett elérni a Carl Gustaf Emil von Mannerheim marsall vezette finn hadsereget, amely a Szvir folyónál várakozott, Leningrádtól keletre.[11]

A finn erők Leningrádtól északra, a németek délre helyezkedtek el.[12] Mind a német, mind a finn erők célja az volt, hogy teljesen elvágják a várost az utánpótlástól, bár a finn részvétel főleg abból állt, hogy visszafoglalták az 1939-es téli háborúban elvesztett területeket. A németek arra számítottak, hogy az éhezés fogja térdre kényszeríteni a leningrádiakat. Számításaik szerint a kiéheztetéshez nem volt szükség többre néhány hétnél.[11][13][14][15][16][17]

Leningrád megerődítése[szerkesztés]

Légelhárító ágyúk Leningrádban, a Szent Izsák katedrálisnál

1941. június 21-én a Leningrádi Városi Tanács megszervezte a civilek gyorsreagálású csoportjait. A rákövetkező napokban a lakosságot tájékoztatták a veszélyről és több, mint egymillió embert erődítések építésére mozgósítottak. A város körül számos védelmi vonal épült a civil ellenállás megkönnyítésére.[14][18]

Délen a megerősített védővonalak a Luga folyó torkolatától Csudovo, Gatcsina, Urick (ma Szentpétervár része) településekig és a Pulkovói-dombokig futottak, majd át a Néva folyón. Egy másik vonal Petyergof városon haladt keresztül Gatcsina, Pulkovo, Kolpino és Koltusi felé. Az északi külvárosokban már az 1930-as években megépítették a finnek ellen a 22. karéliai erődített körzetet[19] és ezt most újraszervezték. A civilek összesen 306 kilométernyi farönk barikádot, 635 kilométernyi szögesdrót akadályt, 700 kilométer tankelhárító árkot, 5000 fa-, beton-, illetve megerősített betonbunkert építettek, és 25 ezer kilométernyi nyílt árkot ástak ki.[20] Az Auróra cirkáló ágyúit a Pulkovói-dombokra szállították.

A felfejlődés[szerkesztés]

A kelet-poroszországi 4. Panzer Csoport gyorsan haladt előre, elfoglalta Pszkovot és augusztus 16-án elérte Novgorodot. A németek egy halott szovjet tisztnél megtalálták a védelmi tervet, de a szovjet védők halálig harcoltak. Novgorod elfoglalása után Erich Hoepner tábornok páncélosai továbbhaladtak Leningrád felé.[21] A német 18. hadsereg, bár mintegy 350 ezer katonája lemaradt, bevonult Osztrovba és Pszkovba, miután a szovjet Északnyugati Front katonái visszavonultak Leningrád felé. Július 10-én Osztrov és Pszkov elesett és a 18. hadsereg elérte Narvát és Kingiszeppet, ahonnan a Luga folyó mentén haladtak tovább Leningrád felé. Ezzel a németek ostrompozícióba kerültek a Finn-öböltől a Ladoga-tóig, azzal a céllal, hogy minden irányból elszigeteljék a várost. A finn hadsereg feladata az volt, hogy a Ladoga-tó keleti partján haladjon előre.[22]

A csata résztvevői[szerkesztés]

Az Észak Hadseregcsoport előrenyomulása 1941-ben.
 Sablon:2Korálszínű július 9-ig.
 Sablon:2Rózsaszín szeptember 1-ig.
 Sablon:2Zöld december 5-ig.

Németek[szerkesztés]

Az Északi Hadseregcsoport később újabb erősítésekkel bővült. 1942. augusztusában például megérkeztek a város ostromára az ún. Kék Hadosztály egységei, melyek zömében spanyol, kisrészt portugál katonákból álltak. Még korábban, februárban egy norvég kollaboráns katonai alakulat, a Vidkun Quisling által létrehozott Norvég Légió is bekapcsolódott a város ostromába, de csak jelentéktelen szerepet játszott.

Finnek[szerkesztés]

  • Finnország hadereje HQ (Finn marsall Mannerheim)[24]
    • I. hadtest (2 gyalogos hadosztály)
    • II. hadtest (2 gyalogos hadosztály)
    • IV. hadtest (3 gyalogos hadosztály)

Szovjetek[szerkesztés]

  • Északi Front (Markian Popov altábornagy)[25]
    • 7. hadsereg (2 lövész, 1 milicista hadosztály, 1 tengerészgyalogos dandár, 3 motorizált lövész és egy páncélozott ezred)
    • 8. hadsereg
      • X. lövészhadtest (2 lövész hadosztály)
      • XI. lövészhadtest (3 lövész hadosztály)
      • Függetlenített egységek (3 lövész hadosztály)
    • 14. hadsereg
      • XXXXII. lövészhadtest (2 lövész hadosztály)
      • Függetlenített egységek (2 lövész hadosztály, 1 megerősített terület, 1 motorizált lövész ezred)
    • 23. hadsereg
      • XIX. lövészhadtest (3 lövész hadosztály)
      • Függetlenített egységek (2 lövész, 1 motorizált hadosztály, 2 megerősített körzet, 1 lövész ezred)
    • Luga Hadműveleti Csoport
      • XXXXI. lövészhadtest (3 lövész hadosztály)
      • Függetlenített egységek (1 páncélozott dandár, 1 lövész ezred)
    • Kingiszepp Hadműveleti Csoport
      • Függetlenített egységek (2 lövész, 2 milicista, 1 páncélozott hadosztály, 1 megerősített körzet)
    • Függetlenített egységek (3 lövész hadosztály, 4 őr milícia hadosztály, 3 megerősített körzet, 1 lövész dandár)

A 14. hadsereg Murmanszkot, a 7. hadsereg Karéliát védte, így az ostrom kezdeti szakaszában nem vettek részt. A 8. hadsereg eredetileg az Északnyugati Front része volt és a Baltikumon keresztül vonult vissza. (Július 14-én helyezték át az Északi Fronthoz.)

Augusztus 23-án az Északi Frontot kettéosztották, Leningrádi Frontra és Karéliai Frontra, mert a frontparancsnokság számára lehetetlenné vált a Murmanszk és Leningrád közti teljes terület felügyelete.

Zsukov állítása szerint a háború első három hónapjában Leningrádban tíz önkéntes milicista (narodnoje opolcsenyije) hadosztályt szerveztek, és felállítottak 16 külön tüzér és géppuskás önkéntes zászlóaljat is.[26]Sablon:Rp

A kommunikációs vonalak[szerkesztés]

Augusztus 6-án Hitler megismételte az utasítást: „Leningrád az első, a Donyec-medence a második, Moszkva a harmadik.”[27] 1941 augusztusa és 1944 januárja közt a háborúban minden összefüggött a leningrádi ostromművelettel, ami a Jeges-tenger és az Ilmeny-tó között történt.[18] Arktikus konvojok szállították az amerikai kölcsönbérleti törvény (angolul Lend-Lease Act) megengedte árut, a brit élelmet és hadianyag-ellátmányt a murmanszki vasúti végpontba a sarkvidéki útvonalon (bár a vasúti összeköttetést Leningráddal elvágta a finn hadsereg), és más helyekre is Lappföldön.

A bekerítés[szerkesztés]

Leningrád bekerítése a térképen.

A finn hírszerzés feltörte a szovjet katonai kódok egy részét és olvasni tudta a szovjet hadsereg alacsony szintű üzeneteit. Ez nagy segítség volt Hitlernek, aki folyamatosan hírszerzési információkat követelt Leningrádról.[18][28] Finnország szerepét a Barbarossa-hadműveletben Hitler 21-es direktívája fektette le. „A finn hadsereg tömegének, összhangban a német hadsereg északi szárnyának az előrenyomulásával, az a feladata, hogy a maximum nagyságú orosz erőt kösse le, a Ladoga-tó északi, vagy mindkét oldalán támadva.”[29]

Leningrád utolsó vasúti kapcsolatát augusztus 30-án vágták el, amikor a németek elérték a Néva folyót. Szeptember 8-án, mikor a németek Slisszelburgnál elérték a Ladoga-tavat, az ostromlott városba vezető közutat is elvágták, és csak egy folyosó maradt Leningrád és a tó közt, amit még nem foglaltak el a tengely erői. A szeptember 8-ai bombázás 178 tüzet okozott.[30]

Szeptember 21-én a német főparancsnokság számba vette, hogyan pusztítsák el Leningrádot. A város megszállását kizárták, „mivel ez minket tenne felelőssé az élelmiszerellátásért”.[31] a döntés az volt, hogy vegyék ostrom alá és bombázzák a várost és éheztessék ki a lakosságát. „A jövő év elején vonulunk be a városba (ha a finnek teszik meg előbb, nem tiltakozunk), aki még életben van, azokat Oroszország belsejébe, vagy fogságba visszük, letöröljük a várost a földről, és átadjuk a Névától északra fekvő területeket a finneknek.”[32] Október 8-án Hitler újabb utasítást küldetett, Alfred Jodl aláírásával, amely arra emlékeztette az Észak Hadseregcsoportot, hogy ne fogadjanak el megadást.[33]

A finn részvétel[szerkesztés]

Hitler Carl Gustaf Emil von Mannerheim finn marsallal és Risto Ryti finn elnökkel. Imatra, 1942

1941 augusztusára a finnek 20 kilométernél is közelebb nyomultak Leningrád északi külvárosaihoz, az 1939-es finn-szovjet határnál, észak felől fenyegetve a várost. Kelet-Karélián át is közelítettek, a Ladoga-tótól keletre, keleti irányból is fenyegetve Leningrádot. A téli háború előtti határt a Karéliai-félszigeten a beloosztrovi és kirjaszalói szovjet hídfőket felszámolva lépték át, kiegyenesítve a frontvonalat, amely így a régi határon futott, a Finn-öböl és a Ladoga-tó partjhaihoz közel. A Leningrádhoz legközelebb fekvő pozícióik a régi határon helyezkedtek el.

A szovjet beszámolók szerint a finn előrenyomulást a 22. karéliai erődített körzet ellenállása állította meg.[34] De a finn csapatok már 1941 augusztusában korábban olyan parancsokat kaptak, hogy álljanak meg, miután elérték a megcélzott pozíciókat, amelyek közül néhány a régi határon túl feküdt. Miután elérték a célt, a finnek nem nyomultak tovább, és elkezdték a csapataik átcsoportosítását Kelet-Karéliába.[35][36]

A következő három évben a finnek keveset járultak hozzá a leningrádi csatához, megtartva vonalaikat.[37] Parancsnokságuk visszautasította a német felhívásokat, hogy intézzenek légitámadásokat Leningrád ellen[38] és nem hatoltak délre a Szvir folyótól a megszállt Kelet-Karéliában (160 kilométerre északkeletre Leningrádtól), amit szeptember 7-én értek el. Délkeleten a németek november 8-án elfoglalták Tyihvint, de nem fejezték be Leningrád bekerítését északabbra hatolva, hogy a Szvirnél összezárják állásaikat a finnekkel. December 9-án a szovjet Volhovi Front ellentámadása kivetette a németeket Tyihvinből, a Volhov-folyóig.[14][18]

1941. szeptember 6-án alfred Jodl német vezérkari főnök Helsinkibe látogatott. Fő célja az volt, hogy meggyőzze Mannerheimet a támadás folytatásáról. 1941-ben Ryti finn elnök azt jelentette ki a finn parlamentnek, hogy a háború célja a Téli Háborúban elvesztett területek visszaszerzése és újak megszerzése keleten, Nagy-Finnország létrehozása céljából.[39][40][41] A háború után Ryti így számolt be: "1941 augusztus 24-én meglátogattam Mannerheim marsall főhadiszállását. A németek arra akartak rávenni bennünket, hogy lépjük át a régi határt és folytassuk a Leningrád elleni offenzívát. Azt mondtam, hogy Leningrád elfoglalása nem célunk és nem is kellene részt vennünk benne. Mannerheim és Walden hadügyminiszter egyetértettek velem és visszautasították a németek ajánlatát. Az eredmény paradox helyzet volt: a németek nem tudták megközelíteni Leningrádot észak felől..." A németek és a finnek fenntartották a közös ostromgyűrűt 1944 januárjáig, de a finn állásokból keveset, vagy nem rendszeresen lőtték a várost.[12] Mannerheim pályájának jórészét a cári orosz hadseregben töltötte, a régi Szentpéterváron állomásozva.[42]

A finn állások közelsége - 35 kilométerre Leningrád központjától - és egy finn támadás veszélye megnehezítette a város védelmét. Volt, hogy a szovjet frontparancsnok Markian Popov nem tudta felhasználni tartalékerőit a németek ellen, mert szükség volt rájuk, hogy tartsák a 23. hadsereg védelmi állásait a Karéliai-félszigeten.[43] Mannerheim 1941 augusztus 31-én állította le az offenzívát, mikor a hadserege elérte az 1939-es határokat. Ez megengedte Popovnak, hogy szeptember 5-én két hadosztályt átcsoportosítson a németek ellen.[44]

Később a finn erők felszámolták a beloosztrovi és kirjasalói szovjet hídfőket,[45] amelyek a tengerpart felől és a Vuoksi folyótól délre fenyegették őket.[45] Paavo Talvela altábornagy és Järvinen ezredes, a Ladogáért felelős Finn Parti Dandár parancsnoka, azt javasolták a német főparancsnokságnak, hogy zárják el a Ladoga-tavon átvezető szovjet konvojútvonalat. A németek felállították a "K Tengeri Különítményt finn parancsnokság alatt (alárendelve az olasz XII Squadriglia MAS flottát is), és a német parancsnokságú Einsatzstab Fähre Ost flottát. Ezek a könnyű felszerelésű tengerészeti egységek csak 1942 nyarán és őszén működhettek. Mikor a víz befagyott, elvezényelték őket, később pedig a frontvonalak változásai nem tették praktikussá, hogy újra létrehozzák ezt az erőt.[12][28][46][47]

A védelem[szerkesztés]

Két szovjet katona, egyikük DP golyószóróval a Leningrádi Front árkaiban, 1941 szeptember 1-én.

A Leningrádi Front (kezdetben Leningrádi Katonai Körzet parancsnoka Kliment Vorosilov marsall volt. Hozzá tartozott a 23. hadsereg az északi szektorban, a Finn-öböl és a Ladoga-tó között, és a 48. hadsereg nyugaton, a Finn-öböl és a SzlutszkMga közti pozíciókban. Jelen voltak még a Leningrádi Megerősített Régió, a leningrádi helyőrség, a Balti Flotta erői és Koporje, Pulkovo és Szlutszk–Kolpino hadműveleti csoportjai.

Evakuálás[szerkesztés]

Zsukov szerint, "A háború előtt Leningrád lakossága 3 103 000 volt, a külvárosokat is beleszámítva 3 385 000. Összesen 1 743 129-et, köztük 414 148 gyermeket evakuáltak" 1941 június 29 és 1943 március 31 között. A Volga mellé, az Urálba, Szibériába és Kazahsztánba költöztették őket.[26]

1941 szeptemberére a Kirill Mereckov vezette Volhovi Fronttól elvágták a várost. A védelmet négy hadsereg látta el: a 23. hadsereg északon, a 43. hadsereg a nyugati szektorban, az 55. hadsereg délen és a 67. hadsereg keleten. A logisztikai köldökvonal, "az Élet Útja" fenntartása a Volhovi Fronthoz tartozó 8. hadsereg feladata volt, a Ladogai Flottillával együttműködésben. A légitámogatást a 6. Légihadsereg egységei és a Balti Flotta tengerészeti repülőegységei nyújtották.

Az 1,4 millió civil evakuált védelme része volt az Andrej Alekszandrovics Zsdanov, Kliment Jefremovics Vorosilov és Alekszej Alekszandrovics Kuznyecov irányította ostromvédő hadműveleteknek. Segítséget nyújtott a Vlagyimir Filippovics Tribuc admirális vezette Balti Flotta. Az evakuációban ugyancsak fontos katonai szerepet játszott a V. P. Baranovszkij, Sz. V. Zemljanyicsenko, P. A. Trajnyin és B. V. Horoshin irányítása alatt álló Ladogai Flottilla.

A bombázás[szerkesztés]

Nővérek ellátják az 1941 szeptember 10-ei német bombázás sebesültjeit

Szeptember 8-ra a német erők jórészt körbekerítették a várost, elvágva a Leningrádba és külvárosaiba vezető ellátási vonalakat. "900 nap és éjszaka" ostrom kezdődött.[26]

A szeptember 19-ei légitámadás különösen brutális volt. Az egész háború folyamán ez volt a legsúlyosabb légitámadás Leningrád ellen, amelyben 276 német bombázó vett részt. A civil áldozatok száma ezer volt. Sokan kórházakban haltak meg bombatalálattól, ahová az ostromban szerzett sebesüléseik miatt kerültek. A támadás hat hullámban zajlott. Öt kórház szenvedett találatot és a legnagyobb bazár, ahová több százan pont a bombák elől szaladtak be az utcáról.[48][49]

Leningrád ágyúzása 1941 augusztusában kezdődött, és a lövetés erősödött 1942-ben, ahogy új felszerelés érkezett. Intenzitása még tovább fokozódott 1943-ban, amikor az előző években felhasznált aknák és bombák többszörösét lőtték ki a városra. Az éjszakai bombázásokban a Luftwaffe gyakran használt torpedókat is. A Balti Flotta mintegy 100 ezer légiküldetésben igyekezett akadályozni a pusztítást.[50] A német ágyúzás és bombázás 5723 civilt ölt meg és 20 507-et sebesített meg az ostrom folyamán.[51]

A védők ellátása[szerkesztés]

Amerikai propagandafilm a leningrádi élet útjáról az ostrom idején. Why We Fight
Ellátmányt rakodnak át egy Ladoga-tavi bárkáról egy keskeny nyomtávú vonatra 1942-ben

A védelemhez létfontosságú volt a folyamatos utánpótlás biztosítása. Az utánpótlási útvonal a Ladoga-tó déli része volt, és az a folyosó a tó és a város közt, amelyet a Tengely haderői nem szálltak meg. A melegebb hónapokban vízijárműveket használtak, télen pedig szárazföldi járműveket a tó jegén, a „jégúton”. A köldökzsinór biztonságára a Ladogai Flottilla vigyázott, a Leningrádi Légvédelmi Hadsereg egységeivel és a szárazföldi csapatokkal. Az életfontosságú élelmiszer-szállítmányok Oszinovec faluba érkeztek ahol átrakodták őket és még több, mint 45 kilométert tettek meg Leningrádig egy kis külvárosi vasútvonalon.[52] Ezt az útvonalat a civilek evakuálásában is felhasználták. Az ostrom első telének káoszában még nem állt készen vészevakuálási terv és 1941 novemberéig a város teljesen el volt szigetelve, míg működtethetővé vált a Ladoga jegén futó útvonal.

Az útvonal az „élet útja” nevet kapta (oroszul Дорога жизни). Rendkívül veszélyes út volt. A járművek elakadhattak a hóban, vagy alámerülhettek a német bombák felszaggatta jégen át. Télen olyan sokan vesztek itt oda, hogy egy másik nevet is kapott: "a Halál Útja". Ennek ellenére az útvonal működött és áramlott rajta keresztül a városba az ellátmány, kifelé pedig a civilek és a sebesültek.

Hatása a városra[szerkesztés]

A két és féléves harc a legnagyobb pusztítást okozta, amit valaha elszenvedett ostromban egy modern város.[12][53] Hitler kifejezett parancsára a cárok palotáinak jó részét – mint a Katalin-palota, a Petyergof-palota, a ropsai, a sztrelnai és a gatcsinai paloták – és a városi védműveken kívül elhelyezkedő történelmi épületeket kifosztották és elpusztították. Sok műgyűjteményt a náci Németországba szállítottak.[54] A légitámadások és az ágyúzás rengeteg gyárat, iskolát, kórházat és egyéb civil intézményt pusztított el.

Tánya Szavicseva, egy 11 éves kislány naplója, aki leírja az éhezést, a lánytestvére halálát, aztán a nagyanyjáét, aztán a fiútestvéréét, a nagybátyjáét, egy másik nagybátyjáét és az anyjáét. Az utolsó három bejegyzés: "a Szavicsevek meghaltak", "Mindenki meghalt", "Csak Tánya maradt". Az ostrom után röviddel progresszív alultápláltságban ő maga is meghalt. Naplóját bemutatták a nürnbergi perben.

A 872 napos ostrom óriási éhínséget okozott Leningrád régiójában, megszakítva a közszolgáltatásokat, a víz-, energia- és élelemellátást. Az áldozatok száma elérhette a másfél milliót.[55] Az evakuálás során is sokan haltak meg.[13][14][18] Csak a Piszkarjovkai emléktemetőben mintegy félmillió áldozat nyugszik.

Az ostrom emberi és gazdasági veszteségei meghaladták a sztálingrádi csata, a moszkvai csata, vagy Hirosima és Nagaszaki bombázása kárait. A leningrádi a világtörténelem legpusztítóbb ostroma volt. Sok történész szerint genocídium volt, egy „rasszista motivációjú kiéheztetési politika” terméke, amely szerves része volt a németek precedens nélküli népirtásának a Szovjetunióban.[56][57]

Három ember az ostrom áldozatait temeti Leningrádban 1942-ben

A városban maradt civilek különösen 1941-1942 telén szenvedtek az éhezéstől. 1941 novembere és 1942 februárja közt a napi kenyér fejadag 125 gramm volt, és még ennek az 50-60 százaléka is fűrészpor és egyéb ehetetlen adalékanyag volt. 1942 januárjában még ezt is csak a munkások és a katonai személyzet kapta körülbelül két hétig. A közlekedés is összeomlott, és a szélsőséges időjárás, a hideg – amely a –30 fokot is elérte – még azt is megnehezítette sok civil számára, hogy eljussanak egy akár csak néhány kilométernyire lévő élelmiszerosztó pontig. 1942 januárjában és februárjában havonta százezren haltak meg, a legtöbben az éhezéstől.[58] Az emberek gyakran az utcán haltak meg, és a túlélők hozzászoktak ennek látványához.

Kannibalizmus[szerkesztés]

A kannibalizmus előfordulásáról az ostromlott városban már 1941–42 telén felröppentek hírek, de az erről szóló NKVD jelentéseket csak 2004-ben tették közzé. Anna Reid arra mutat rá, hogy "a történtek idején a legtöbb ember számára a kannibalizmus csak másodkézből kapott horrortörténetek és nem személyes tapasztalatok formájában létezett".[59] Sokat mond a leningrádiak közt elterjedt félelmekről, hogy a rendőrség a nem együttműködő gyanusítottakat gyakran azzal fenyegette meg, hogy kannibálokkal zárják öket egy cellába.[60] Dimitrij Lazarev, akinek naplója az ostrom legszörnyűbb időszakát örökítette meg, megemlékezik róla, hogy a lánya és az unokahúga egy háború előtti dalból faragott rémítő gyerekversikét mondtak:

Egy disztrófiás sétált elő
Üres szemekkel
Egy kosárban hozta egy hulla fenekét.
Ebédre emberhúst eszem,
Ez szép darab!
Hha, éhes bajok!
És vacsorára, természetes
Egy kisbaba kell.
A szomszédét hozom,
a bölcsőből kilopva.[61]

Az NKVD aktái szerint az első esetben 1941 december 13-án fordult elő az emberevés.[62] A jelentés 13 esetről számol be. Előfordult, hogy egy anya megfojtotta a 18 hónapos gyermekét, hogy enni adhasson a másik három gyermekének. Egy vízvezeték-szerelő a feleségét ölte meg, hogy a fiai és az unokatestvéreik ehessenek.[62]

1942 decemberéig az NKVD 2105 kannibált tartóztatott le. Két kategóriába osztották őket: olyanokra, akik halottakat ettek ("trupojedsztvo"), és olyanokra, akik megöltek valakit ("ljudojedsztvo"). Az utóbbiakat általában lelőtték, az előbbieket pedig bebörtönözték. A szovjet büntetőtörvénykönyv nem ismerte a kannibalizmus tényállását, így az ítéletek alapja az 59-3-as törvénycikk volt, "különleges kategóriájú banditizmus".[63]

A halottevés sokkal gyakoribb volt. A 300 ember közül, akiket 1942 áprilisában tartóztattak le kannibalizmusért, 44 volt a gyilkos.[64] a kannibálok 64 százaléka volt nő, 44 százalékuk munkanélküli, 90 százalékuk írástudatlan és csak 2 százalékuk volt már büntetett. A külső kerületekben több eset fordult elő, mint bent a városban. A kannibálok gyakran egyedülálló, büntetlen nők voltak gyermekekkel, ami az eljárások folyamán alkalmat adott bizonyos fajta könyörületességre[65]

Az éhezés méreteihez képest a kannibalizmus viszonylag ritkán fordult elő.[66] Sokkal általánosabb volt, hogy valakit megöltek az élelmiszer-fejadagjáért. 1942 első felében 1216 ilyen eset történt Leningrádban. Ugyanekkor volt a legmagasabb a halálozás: havonta százezer. Lisa Kirschenbaum szerint „a kannibalizmus esetei arra adnak alkalmat, hogy kiemeljük: a leningrádiak többségének az elképzelhetetlen körülmények ellenére is sikerült megőriznie kulturális normáit.”[66]

A szovjetek harca[szerkesztés]

1942. augusztus 9-én az egész városban hangosbeszélőkön közvetítették Dmitrij Sosztakovics 7., "leningrádi" szimfóniáját, úgy, hogy az ellenséges állásokban is hallották. Erre a napra tervezte eredetileg Hitler azt a bankettet, amelyen a leningrádi Astoria szállóban a város elestét ünnepelték volna a németek.[67] Ez néhány nappal a szinyavinói offenzíva előtt történt.

Szinyavinói offenzíva[szerkesztés]

A szinyavinói offenzíva szovjet kísérlet volt a blokád feltörésére 1942 kora őszén. A terv az volt, hogy a 2. csapásmérő hadsereg és a 8. hadsereg kapcsolódjon össze a Leningrádi Front erőivel. Ugyanebben az időben a németek is offenzívára készültek: az Északi fény hadművelet (Operation Nordlicht) célja az lett volna, hogy a Szevasztopol elfoglalása után felszabadult erők segítségével elfoglalja a várost.[68] A csata kezdetéig egyik fél sem volt tisztában a másik terveivel.

A szovjet támadás 1942. augusztus 27-én indult, bár előcsatározások a leningrádi fronton már 19-én voltak. A hadjárat arra kényszerítette a németeket, hogy az ellentámadáshoz átcsoportosítsanak olyan erőket, amelyeket eredetileg az Északi fény hadművelethez akartak felhasználni. A német ellentámadás során történt meg az új német Tigris tankok első bevetése, bár korlátozott sikerrel. Miután a 2. rohamhadsereg részeit bekerítették és felszámolták, a szovjet offenzíva kifulladt. De a Leningrád elleni német offenzívára legalább nem került sor.

A Szikra hadművelet[szerkesztés]

1944. Az ünneplő Leningrád. Az épp átmázolt felirat a falon: Polgárok! Az ágyúzás alatt az utcának ez a része a legveszélyesebb.

Az ostromgyűrűt végül a Szikra hadművelet törte át, amelyet a Leningrádi Front és a Volhovi Front közösen indított 1943. január 12-én. A Vörös Hadsereg egységei heves harcokban elfoglalták a Ladoga-tótól délre kiépített német erődítményeket, és január 18-án a Volhoci Front 372. lövészhadosztálya találkozott a Lenngrádi Front 123. lövészdandárjával, 10-12 kilométer széles folyosót nyitva, ami megkönnyebbülést jelentett az ostromlott város lakóinak.

Az ostrom vége[szerkesztés]

Az ostrom 1944 január 17-ig tovább folyt. Ekkor a leningrád–novgorodi offenzíva elűzte a németeket a város déli határából. Ez a leningrádi és a volhovi frontok közös akciója volt, együtt az 1. és a 2. Balti Fronttal. A légitámogatás 30 százalékát a Balti Flotta adta.[50] 1944 nyarán a finn hadsereget a Viborgi-öböl és a Vuoksi folyó túloldalára szorították vissza.

Időrend[szerkesztés]

1941[szerkesztés]

Bombatölcsérekből merítenek vizet a Nyevszkij proszpekten, a Gosztyinij dvor bevásárlóközpont és az Osztrovszkij tér között.
Az éhezés egyik izomelhalásban szenvedő áldozata 1941-ben.
  • Április: Hitler elfoglalná és elpusztítaná Leningrádot, a Barbarossa hadművelet és a Generalplan Ost tervek sezrint.[69]
  • Június 22: A tengelyhatalmak megtámadják a Szovjetuniót.
  • Június 23: A leningrádi főparancsnok Popov helyettesét azzal bízza meg, hogy mérje fel a Leningrád körüli védelmi pozíciókat.[70]
  • Június 29: Megkezdődik a lugai védelmi erődítések (Лужский оборонительный рубеж) építése[71] és a gyermekek és a nők evakuálása.
  • Június-július: Több, mint 300 ezer menekült érkezik Pszkovból és Novgorodból, az előrenyomuló német erők elől. Az Északnyugati Front haderői csatlakoznak a leningrádi frontvonalakhoz. A készülő csata katonai résztvevőinek száma, mindkét oldalt és a tartalékokat és az önkénteseket is számítva, eléri a kétmillió főt.
  • Július 19–23: Az Észak Hadseregcsoport első támadását Leningrád ellen a várostól 100 kilométerre délre megállítják.
  • Július 27: Hitler meglátogatja az Észak Hadseregcsoportot. Dühös a késlekedés miatt. Utasítja von Leeb marsallt, hogy decemberre foglalja el Leningrádot.[69]
  • Július 31: A finnek megtámadják a szovjet 23. hadsereget a Karéliai-félszigeten, és végül elérik a téli háború előtti finn–szovjet határt.
  • Augusztus 20 – Szeptember 8:A tüzérségi támadás üzemeket, iskolákat, kórházakat és civil épületeket ér talál el.
  • Augusztus 21: Hitler 34-es direktívájában megparancsolja „Leningrád bekerítését a finnekkel együttműködve.”[72]
  • Augusztus 20-27:A civilek evakuálása a vasutak és más kijáratok elleni támadások miatt elakad.[73]
  • Augusztus 31:A finn erők védelmi állásokat vesznek fel, kiegyenesítve a frontvonalat.[36] Ebbe beletartozik az is, hogy átlépik az 1939-es háború előtti határt és elfoglalják Kirjasalo és Beloosztrov településeket.[36]
  • Szeptember 6:Alfred Jodl német főparancsnok hiába próbálja meggyőzni a finneket, hogy folytassák a Leningrád elleni támadást.[38]
  • Szeptember 2-9: A finnek elfoglalják a Beloosztrov és Kirjasalo hídfőket és védelmi előkészületeket tesznek.[45][74]
  • Szeptember 8: Leningrád szárazföldi bekerítése befejeződik, amikor a német erők elérik a Ladoga-tó partjait.[12][69]
  • Szeptember 10: Sztálin Zsukov tábornokot nevezi ki a Leningrádi Front és a Balti Flotta parancsnokának Vorosilov marsall helyett.[26]Sablon:Rp[75]
  • Szeptember 12: Német bombázások pusztítják el a Badajev-közraktárakat, Leningrád legnagyobb élelmiszerraktárait.[76]
  • Szeptember 15: von Leebnek ki kell vonnia a 4. Panzer Csoportot a frontvonalról, hogy áthelyezze a Közép Hadseregcsoporthoz, a Moszkva elleni támadáshoz.[77]
  • Szeptember 19: A német csapatokat Leningrádtól 10 kilométernyire megállítják. Civilek is beállnak harcolni a védelmi vonalakon.
1942 december 22-től 1 496 000 szovjet kapta meg a Leningrád védelméért adományozott érmet.
  • Szeptember 22: Hitler azt parancsolja, hogy „Szentpétervárt le kell törölni a föld színéről!”[78]
  • Szeptember 22: Hitler kijelenti, „...nem érdekünk megmenteni a civil lakosság életét.”[78]
  • November 8: Hitler Münchenben egy beszédében azt mondja: „Leningrádnak éhen kell halnia!”[12]
  • November 10: Szovjet ellentámadás kezdődik, amely december 30-ra kiszorítja a németeket Tyihvinből a Volhov folyóhoz, megakadályozva, hogy elérjék a Szvir folyónál, Leningrádtól keletre állomásozó finn csapatokat.[79]
  • December: Winston Churchill azt írta naplójába: „Leningrád be van kerítve, de még nincs elfoglalva.”[80]
  • December 6: Nagy-Britannia hadat üzen Finnországnak. Kanada, Ausztrália, India és Új-Zéland is követi.[81]

1942[szerkesztés]

  • Január 7: Megindul a szovjet Ljubanyi támadó hadművelet; 16 hétig tart, de sikertelen marad, és felmorzsolódik a 2. csapásmérő hadsereg.
  • Január: A szovjetek támadást indítanak a Nyevszkij Pjatacsok hídfő ellen, hogy áttörjék az ostromgyűrűt. A harc 1943 májusáig folyik, de csak részleges sikerrel. Mindkét fél nagy veszteségeket szenved.
  • Április 4–30: A Luftwaffe Eis Stoß (jégtorlódás) hadművelete nem tudja elsüllyeszteni a Balti Flotta Leningrádnál jégbe fagyott hajóit.[82]
  • Június–szeptember: A németek 800 kilogrammos lövedékeket lőnek Leningrádra új, vasútra alkalmazott nagyágyúikkal.
  • Augusztus: A spanyol Kék Hadosztályt (División Azul) Leningrád ostromára csoportosítják át.
  • 1942 augusztus 9:Sosztakovics 7. "leningrádi" szimfóniájának bemutatója a körülzárt városban.
  • Augusztus 19: Megkezdődik a nyolchetes szovjet szinyavinói offenzíva. Nem sikerül áttörnie az ostromgyűrűt, de hatására a németek lemondanak saját tervezett támadásukról (Nordlicht).[83]

1943[szerkesztés]

  • Január–december: Fokozódik az ágyútűz a városra.
  • Január 12–30: A Szikra hadművelet áthatol az ostromgyűrűn és folyosót nyit a Ladoga-tón keresztül a városba. Ezzel áttörik a blokádot.
  • Február 10 – április 1: A Sarkcsillag hadművelet sikertelenül próbál véget vetni az ostromnak.

1944[szerkesztés]

  • Január 14 – március 1: A szovjetek számos támadó hadműveletben próbálják felszámolni az ostromot.
  • Január 27: Véget ér Leningrád ostroma. A német erőket a várostól 60-100 kilométernyire szorítják.
  • Január: Visszavonulásul előtt a németek kirabolják és lerombolják a cárok történelmi palotáit és más régi épületet, és számos nagy értékű műkincset szállítanak a náci Németországba.

Az ostromban 3200 lakótömb, 9000 faház és 840 üzem pusztult el Leningrádban és külvárosaiban.[84]

Értékelései[szerkesztés]

Vitatott ügyek[szerkesztés]

Vita a finn részvételről[szerkesztés]

Csaknem valamennyi történész német hadműveletnek tekinti Leningrád ostromát, és nem gondolja, hogy a finnek effektíve részt vettek benne. Nyikolaj Barisnyikov orosz történész ezt vitatja, mások azonban hallgatnak erről, amiben szerepet játszhat a háború utáni barátságos szovjet-finn viszony is.[85] A finn passzivitást hangsúlyozó nézetet alátámasztja: (a) a finnek jobbára a Téli Háború előtti határvonalon maradtak, kivéve ahol kiegyenesítették a frontvonalat, bár a németek finn támadást sürgettek, és hogy (b) nem bombázták a várost repülőkről, vagy tüzérséggel, és nem engedték a németeket a saját vonalaikhoz. Barisnyikov úgy érvel, hogy a finnek stratégiai értelemben a németektől függtek, és módjuk meg elszántságuk sem volt arra, hogy tovább nyomuljanak.[86]

Szovjet deportálások[szerkesztés]

A finn és német nemzetiségű lakosok kitelepítése a Szovjetunió rideg vidékeire Leningrádból 1942 márciuséban kezdődött, az Élet Útján keresztül.[87] Az ostromlott város viszonyai azonban rosszabbak voltak, mint azok a körülmények, amelyek a kitelepítetteket fogadták, többnyire az ország keleti részében. Nem csak finnek és németek, hanem más evakuáltak milliói kerültek a Szovjetunió barátságtalan vidékeire. Gyárakat, egyetemeket és még színházakat is áttelepítettek,[88]

Emlékezete, emlékművei[szerkesztés]

A Leningrád Ostroma és Védelme Múzeum[szerkesztés]

Már az ostrom alatt elkezdték gyűjteni és bemutatni a háborúval kapcsolatos műalkotásokat és tárgyakat. Ilyen volt a német repülőgép, amely a Tavrija kertben zuhant le, miután lelőtték. Az ilyen tárgyakat a leningrádi nép bátorságának szimbólumaiként a 19. századi Sóraktárak (Соляной городок) egyik épüleátben gyűjtötték össze. A kiállítás múzeummá nőtte ki magát (Государственный мемориальный музей обороны и блокады Ленинграда).

Évekkel a második világháború után bukott ki a leningrádi ügy, amely immár másodszor vezetett a város kormányzati és pártfunkcionáriusainak, és egyben a múzeumnak a megsemmisítéséhez. (Az első hullám 1934-ben, Szergej Kirov népszerű leningrádi pártvezető meggyilkolása után kezdődött.) A múzeum értékes kiállítási anyaga is megsemmisült.

Az 1980-as évek politikai nyitása, a glasznoszty, a múzeum újraalapítását is meghozta. Új, sokkoló tények is napvilágot láttak ekkor az ostromról, hősiességről, nehézségekről, kegyetlenségről. A múzeum eredeti helyén nyílt újra, de még nem érte eé eredeti méreteit. Korábbi helyének jórészét katonai és közigazgatási használatba került. Tervezték, hogy új, modern épületet húznak fel a kiállításnak, de a pénzügyi válság idején ezt felfüggesztették. Szergej Kuzsugetovics Sojgu jelenlegi (2017 január) védelmi miniszter alatt napvilágot láttak kormányzati ígéretek, hogy a múzeumot kibővítik a jelenlegi helyén.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. The Siege of Leningrad, 1941 – 1944
  2. Walzer, Michael. Just and Unjust Wars, 160. o. (1977). ISBN 978-0465037070 „More civilians died in the siege of Leningrad than in the modernist infernos of Hamburg, Dresden, Tokyo, Hiroshima, and Nagasaki, taken together.” 
  3. Carell 1963Sablon:Page needed
  4. Saint Petersburg-The Soviet Period,"Saint Petersburg." Encyclopædia Britannica. Encyclopædia Britannica Online. Encyclopædia Britannica, 2011. Web. 19 Jul. 2011.
  5. Orchestral manoeuvres (part one). From the Observer
  6. Bezymenskiĭ, Lev. Sonderakte "Barbarossa".. Deutsche Verlag-Anstalt, 204. o. (1968) 
  7. Goebbels 314. o.
  8. Reid 2011, pp. 134–135
  9. Hannikainen, Olli. Finland in the Second World War: between Germany and Russia. Palgrave Macmillan, 104. o. (2002). ISBN 978-0-333-80149-9 
  10. Reid 2011, p. 129
  11. ^ a b Carell 1966, pp. 205–208
  12. ^ a b c d e f Baryshnikov 2003Sablon:Page needed
  13. ^ a b Brinkley & Haskey 2004, p. 210
  14. ^ a b c d Wykes 1972, pp. 9–21
  15. Higgins 1966Sablon:Page needed
  16. Miller 2006, pp. 67
  17. Willmott, Cross & Messenger 2004
  18. ^ a b c d e Carell 1966, pp. 205–210
  19. Az erődített körzet – a szovjet Fronthoz hasonlóan – egyszerre jelentett földrajzi helyet, az azt védelmező katonai egységet és azon túl, az ott létesített erődítményrendszert. ru:Укреплённый район
  20. Bidlack, Richard. The Leningrad Blockade. New Haven: Yale University press, 41. o. (2013). ISBN 978-0300198164 
  21. Carruthers, Bob. Panzers at War 1939–1942. Warwickshire: Coda books (2011). ISBN 978-1781591307 
  22. Хомяков, И. {{{title}}} (Russian nyelven). Санкт-Петербург: BODlib, 232 с. o. (2006) 
  23. Glantz 2001, p. 367
  24. National Defence College 1994, pp. 2:194,256
  25. Glantz 2001, p. 351
  26. ^ a b c d Zhukov, Georgy. Marshal of Victory, Volume I. Pen and Sword Books Ltd., 399,415,425. o. (1974) 
  27. Higgins 1966, pp. 151
  28. ^ a b Juutilainen & Leskinen 2005, pp. 187–9
  29. Führer Directive 21. Operation Barbarossa
  30. "St Petersburg – Leningrad in the Second World War Archiválva 2011. július 16-i dátummal a Wayback Machine-ben" 9 May 2000. Exhibition. The Russian Embassy. London
  31. Reid 2011, p. 132
  32. Reid 2011, p. 133
  33. "Nuremberg Trial Proceedings Vol. 8", from The Avalon Project at Yale Law School. [2008. április 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. július 20.)
  34. Archivált másolat (ru nyelven). Архив Министерства обороны РФ. фонд 217 опись 1221 дело 33 (1941) 
  35. Raunio, Ari. Jatkosodan hyökkäystaisteluja 1941. Keuruu: Otavan kirjapaino Oy, 153–159. o. (2007). ISBN 978-951-593-069-9 
  36. ^ a b c National Defence College 1994, p. 2:261
  37. Glantz 2001, pp. 166
  38. ^ a b National Defence College 1994, p. 2:260
  39. Vehviläinen & McAlister 2002
  40. Пыхалов, И.. Великая Оболганная война (Russian nyelven) (2005). ISBN 5-699-10913-7. Hozzáférés ideje: 2007. szeptember 25. „Со сслылкой на Барышников В. Н. "Вступление Финляндии во Вторую мировую войну. 1940–1941 гг." СПб, 2003, с. 28” 
  41. И вновь продолжается бой... (Russian nyelven). Андрей Сомов. Центр Политических и Социальных Исследований Республики Карелия.. Politika-Karelia, 2003. január 28. [2007. november 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. szeptember 25.)
  42. Gustaf Mannerheim (Command). Osprey Publishing (2015. október 20.). ISBN 1472814428 
  43. Glantz 2001, pp. 33–34
  44. Platonov 1964Sablon:Page needed
  45. ^ a b c National Defence College 1994, pp. 2:262–267
  46. YLE: Kenraali Talvelan sota Archiválva 2013. október 29-i dátummal a Wayback Machine-ben (in Finnish)
  47. Ekman, P-O: Tysk-italiensk gästspel på Ladoga 1942, Tidskrift i Sjöväsendet 1973 Jan.–Feb., pp. 5–46.
  48. Bombing of Leningrad. [2014. augusztus 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. augusztus 10.)
  49. [1]
  50. ^ a b Гречанюк, Дмитриев & Корниенко 1990
  51. Glantz 2001, p. 130
  52. Reid 2011, p. 201
  53. Spencer C. Tucker. A Global Chronology of Conflict: From the Ancient World to the Modern Middle East: From the Ancient World to the Modern Middle East. ABC-CLIO, 1929. o. (2009. december 23.). ISBN 978-1-85109-672-5 
  54. Nicholas, Lynn H. (1995). The Rape of Europa: the Fate of Europe's Treasures in the Third Reich and the Second World War. Vintage Books
  55. Salisbury 1969, pp. 590f
  56. Ganzenmüller 2005, pp. 17,20
  57. Barber & Dzeniskevich 2005
  58. Reid 2011, p. 284
  59. Reid 2011, p. 286
  60. Salisbury E. Harrison. The 900 Days: The Siege of Leningrad. New York: Harper and Row, 1969. p. 481
  61. Reid 2011, p. 354
  62. ^ a b Reid 2011, p. 287
  63. Reid 2011, p. 291
  64. Reid 2011, p. 288
  65. Reid 2011, p. 292
  66. ^ a b Lisa A. Kirschenbaum. The Legacy of the Siege of Leningrad, 1941–1995: Myth, Memories, and Monuments. Cambridge University Press, 239. o. (2006. szeptember 4.). ISBN 978-1-139-46065-1 
  67. Vulliamy, Ed. „Orchestral manoeuvres (part 1)”, 2001. november 25. (Hozzáférés ideje: 2012. december 13.) 
  68. E. Manstein. Lost Victories. Ch 10
  69. ^ a b c Cartier 1977Sablon:Page needed
  70. Glantz 2001, p. 31
  71. Glantz 2001, p. 42
  72. Higgins 1966, pp. 156
  73. The World War II. Desk Reference. Eisenhower Center director Douglas Brinkley. Editor Mickael E. Haskey. Grand Central Press, 2004. Page 8.
  74. Approaching Leningrad from the North. Finland in WWII (На северных подступах к Ленинграду) (Russian nyelven)
  75. Glantz 2001, p. 64
  76. Glantz 2001, p. 114
  77. Glantz 2001, p. 71
  78. ^ a b Hitler, Adolf: Directive No. 1601 (Russian nyelven), 1941. szeptember 22.
  79. Carell 1966, pp. 210
  80. Churchill, Winston. The Grand Alliance, The Folio Society, The Second World War, London: Cassel & Co [1950] (2000) 
  81. pp. 98–105, Finland in the Second World War, Bergharhn Books, 2006
  82. Bernstein, AI: Notes of aviation engineer (Аэростаты над Ленинградом. Записки инженера — воздухоплавателя. Химия и Жизнь №5) (Russian nyelven) pp. с. 8–16, 1983. [2008. május 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. március 20.)
  83. Glantz 2001, pp. 167–173
  84. Siege of 1941–1944
  85. Baryshnikov 2003, p. 3
  86. Baryshnikov 2003, p. 82
  87. Klaas 2010
  88. ВОЙНА И ЭВАКУАЦИЯ В СССР. 1941–1942 (Russian nyelven). (Hozzáférés: 2015. november 8.)

Források[szerkesztés]

  • Goebbels: Joseph Goebbels: Napló. Szerk: Rátkai Ferenc. Budapest: Metropolis-Press - Intrada. 1997. ISBN 963-85804-0-2