Olaszországi hadjárat (második világháború)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Olaszországi hadjárat
II. világháború
Egy bombatalálatot kapott, sérült német Tiger I nehézharckocsi a közúton félretolva, Rómától északra. A háttérben egy amerikai teherautó
Egy bombatalálatot kapott, sérült német Tiger I nehézharckocsi a közúton félretolva, Rómától északra. A háttérben egy amerikai teherautó
Dátum 1943. július 10.[1]1945. május 10.
Helyszín Olaszország
Eredmény Szövetséges győzelem
A német C hadseregcsoport kapitulál
Harcoló felek
Szövetségesek:
 Nagy-Britannia
 USA
Flag of Free France (1940-1944).svg Szabad Franciaország
Canadian Red Ensign (1921–1957).svg Kanada
Olaszország Olasz Királyság
(1943 szeptemberétől)
Flag of Italian Committee of National Liberation.svg Olasz Ellenállási Mozgalom (CLN)
Flag of South Africa (1928–1994).svg Dél-afrikai Unió
Lengyelország Lengyel emigráns kormány
 Ausztrália
 Brazília
 Új-Zéland
State Flag of Greece (1863-1924 and 1935-1973).svg Görögország
 Belgium
Flag of Czechoslovakia.png Csehszlovák emigráns kormány
Tengelyhatalmak:
Flag of the German Reich (1935–1945).svg Harmadik Birodalom
Olaszország Olasz Királyság
(1943. szeptember 8-ig)
War flag of the Italian Social Republic.svg Olasz Szociális Köztársaság
(1943. szeptember 18-tól)
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Olaszországi hadjárat témájú médiaállományokat.

Az olaszországi hadjárat a második világháború befejező szakaszában lezajlott eseménysorozat, melyben a nyugati szövetséges haderők az Olasz Királyság területén, 1943 őszétől az 1945 májusi német fegyverletételig katonai műveleteket folytattak a németbarát olasz fegyveres erők és a német csapatok által ellenőrzött területek visszafoglalására. Az Egyesített szövetséges főparancsnokság (Joint Allied Forces Headquarters, AFHQ) volt felelős a hadműveleti tervezésben a térség összes csapatmozgását illetően, illetve ez a vezérkari törzs tervezte meg az 1943 júliusi szicíliai megszállást is.

A sziget augusztusi elfoglalását követően az inváziós erők az olasz félsziget déli megszállását tűzték ki célul, melyet észak-afrikai és szicíliai kikötőkből kiindulva hajtottak végre szeptember elején. A brit csapatok Calabriai-félszigetén végrehajtott partraszállása azonban lassú ütemben haladt előre. Ebben az időben, az olasz király által támogatott szervezkedés vezetői hivatalosan szeptember 8-án jelentették be a fasisztákkal szembeni ellenállást. A szicíliai Cassibile faluban hivatalossá tett nyilatkozat az olasz polgárháború hivatalos kezdődátuma is egyben, melynek vége a német fegyverletétel napján lett deklarálva. A fegyveres felkelők az Olasz Királyság és az Olasz Ellenállás híveiből álltak, ellenfélül a Harmadik Birodalom által támogatott Olasz Szociális Köztársaságot tekintették. Szeptember 9-én az amerikai haderő is megkezdte offenzíváját az Avalanche hadművelet keretében, így az ellenállás teljes körű támogatást kapott a szövetségesek részéről.[2] Az ezt követő olasz „kiugrás” után a dél-franciaországi és a Balkánon települő olasz csapatokat lefegyverezték a németek, illetve a fontosabb észak- és közép-olaszországi területeket is megszállták, a haditengerészetet és a légierőt szintén lefegyverezték.[* 1] A kialakuló polgárháborúban körülbelül nyolcvanezer olasz civil vesztette életét.
A küszöbön álló szövetséges invázió miatt a német vezetés Szardínia kiürítése mellett döntött. A februártól addig is számos légitámadást ért szigetet, főként Cagliarit, szeptember 8-án elhagyták a német csapatok és a Vichy-francia ellenőrzés alá tartozó Korzikára települtek át. Innen pár héten belül olasz ellenállók és a szabad francia csapatok – a Vésuve hadműveletben – elhagyásra kényszerítették a németeket. Ezzel Szardínia és Korzika is szövetséges befolyás alá került, repülőterei fontos hadműveleti csomóponttá váltak; a korzikai repülőterekről, köztük a solenzarairól, támadták az olasz és dél-franciaországi területeket.

Az Appenini-félsziget domborzata ideálisnak mutatkozott a német–olasz védelem számára, a szövetségesek technikai és számbeli fölényüket kevés alkalommal tudták csak érvényesíteni. Noha Nápolyt a lakosság és az ellenállók sikeresen felszabadították 1943. szeptember végén, a tengelyhatalmi védők kis erőforrásokkal is eredményesen tudták tartani a területeket, miközben jelentős veszteségeket tudtak okozni a támadóknak. A műemlékekben bővelkedő Rómát és a Vatikánt ért utolsó bombatámadások után „nyílt várossá” nyilvánították 1943. július 14-étől, mégis a Monte Cassinó-i kolostor nem kerülhette el a lerombolást, a Gustav-vonal áttörésére tett sikertelen kezdeményezéssel. Az anziói partraszállás sem hozta meg a várt amerikai áttörést; a kiépített védelmi vonalakat csak nagy veszteségek árán sikerült leküzdeni. A német csapatok kivonulását követően nyílt várossá vált Firenze és Chieti városa is, 1944. március 24-én. A félsziget két oldalán támadó amerikai és brit csapatok továbbra is lassan haladtak, amin a június eleji normandiai és az augusztusi dél-franciaországi partraszállás sem segített. Augusztusban a csapatok felzárkóztak a Gót-vonalra, ahol hét hónapos küzdelem vette kezdetét, miközben Középkelet-Európában már a szovjet Vörös Hadsereg ment át tartós offenzívába: megszállta Romániát, Jugoszlávia északi részeit és behatolt a korábbi lengyel területekre és a Baltikumba. Mire a nyugati szövetséges csapatok az 1945. tavaszi hadjáratukkal kiértek a Pó folyó völgyébe, a Vörös Hadsereg már megszállta az egész közép-európai térséget. Az Olasz Királyság teljes területe ugyan nem lett felszabadítva, azonban április végére az északi ipari nagyvárosokat elfoglalták és a tengelyhatalmak további ellenállását is lehetetlenné tették.[3] Április 27-én a német egyenruhában menekülő Mussolinit és kísérőit egy katonai ellenőrző pontnál olasz ellenállók lefogták, majd később kivégezték. Ezzel a Salòi Köztársaság léte is megpecsételődött. Öt nappal később a német csapatok is letették a fegyvert.

Becslések szerint a harccselekményekben szövetséges és tengelyhatalmi részről 60 000-70 000 katona halt meg. Összesen körülbelül 320 000 szövetséges sebesült volt, míg német részről több mint 330 000.[* 2] A fasiszta olasz haderő az összeomlásig megközelítően 200 000 fős veszteséget vezetett fel, melyek többsége hadifogoly lett a szicíliai megszállás idején, ezek közül több mint 40 000 halt meg vagy tűnt el. Rajtuk kívül több mint 150 000 olasz polgár vesztette életét és 35 828 fasisztaellenes ellenálló, valamint 35 000 fő az Olasz Szociális Köztársaság haderejéből.

Nyugat-Európában nem volt olyan hadjárat, amelyik ilyen mértékű áldozatokat követelt volna mindkét szemben álló fél szárazföldi haderőnemétől mint az olaszországi, beleértve a téli hadállást,[4] az anziói hídfőt, és a Gót-vonal mentén lezajlott ütközeteket. A hadjárat a német C hadseregcsoport feltétel nélküli megadásával ért véget 1945. május 2-án, egy héttel a német fegyverletétel kinyilvánítása előtt, de Hitler halála után két nappal. San Marino és a Vatikán független államok, melyeket az olasz területek vettek közre, szintén jelentős károkat szenvedtek a hadjárat ideje alatt.

A háborút követően a károk rendezésére az ország részt vett a Marshall-terv segélyprogramjában.

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. Bővebben: Achse hadművelet. A legbrutálisabb tisztogatást az olasz 33. Acqui gyalogos hadosztály szenvedte el a görögországi olasz megszállási zónában levő Kefaloniá szigetén, ahol körülbelül ötezer katonáját lőtték le az őket üldöző és körülzáró német csapatok 1943. szeptember 21. és 26. között, főként fegyveres harcokban. Ekkor már befejeződött a Salernói-öböl szövetséges megszállása. A Korfu szigetén települő, nyolcezer főt számláló olasz gyalogsági magasabbegység hasonlóan járt, alárendeltségébe három hadosztály ezredei tartoztak, köztük a lemészárolt 33. Acqui hadosztály 18. ezrede is. A kefaloniái incidenssel egy időben, 24-én a megszálló német csapatok megadásra szólítottak fel, majd az elkövetkező két napban 280 olasz tisztet végeztek ki, Hitler írásos utasítására hivatkozva. Másfél héttel később, október 3–4-én már mint szemben álló felek, a Kosz szigetén kibontakozó csata idején újabb 90 olasz tisztet lőttek le. Lanz csapatai később részt vettek a magyarországi megszállásban is. A görög tisztogatásokat végrehajtó Hubert Lanz tábornokot Nürnbergben elítélték a 7., ún. „túszok pere” idején, azonban 1951-ben szabadlábra helyezték.
  2. Blaxland, 1979, 11. oldala szerint 59 151 szövetséges halt meg 1943. szeptember 3. és 1945. május 2. között, melyet az AFHQ adott közre és az áldozatok 20 nemzetből tevődnek ki: USA 20 442; Egyesült Királyság 18 737; Franciaország–Marokkó–Algéria–Tunézia–Szenegál és Belgium 5241; Kanada 4798; India–Pakistan–Nepal 4078; Lengyelország 2028; Új-Zéland 1688; Olaszország, az irregulárisok nélkül 917; Dél-Afrika 800; Brazília 275; Görögország 115; valamint zsidó önkéntesek a brit mandátumú Palesztinából 32. További 35 katona halt meg ellenséges tűz által, ők utászalakulatokban szolgáltak: botswanai, lesotoi, szváziföldi, Seychelle-szigeteki, mauríciuszi, srí lankai, libanoni, ciprusi és nyugat-indiai.

Lábjegyzetek[szerkesztés]

  1. Ez a dátum a szicíliai partraszállás kezdete. Maga a félsziget elleni offenzíva szeptember 3-án kezdődött a Baytown hadművelettel.
  2. Lásd az en.wiki Italian Civil War cikkét.
  3. Mussolini Milánó 1945. áprilisi védelmét Olaszország Sztálingrádjává kiáltotta ki, ahol „a fasiszták utolsó dicsőséges küzdelmüket vívják”. Parma április 24-én, Torinó és Milánó is április 25-én szabadult fel egy kétnapos általános sztrájkkal egybekötött népi felkelés alatt. Április 26-án és másnap Günther Meinhold tábornok és több mint 14 000 német és olasz katonája adta meg magát Genovában, a CLN (Comitato di Liberazione Nazionale) képviselőinek.
  4. Melyet a fordító, dr. Molnár György nevez így John Keegan, A második világháború című könyvében.

Források[szerkesztés]

  • Blaxland, 1979: Blaxland, Gregory. Alexander's Generals (the Italian Campaign 1944–1945) (angol nyelven). London: William Kimber (1979). ISBN 0-7183-0386-5