Monte Cassinó-i csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Monte Cassinó-i csata
Monte Cassino.jpg
Konfliktus második világháború
Időpont 1944. január 17. - 1944. május 18.
Helyszín Monte Cassino, Olaszország
Eredmény szövetséges győzelem
Szemben álló felek
Szövetségesek:
 Nagy-Britannia
British Raj Red Ensign.svg Brit-India
 USA
Flag of Free France (1940-1944).svg Szabad Franciaország
Canadian Red Ensign (1921–1957).svg Kanada
Olaszország Olasz Királyság
Flag of South Africa (1928–1994).svg Dél-afrikai Unió
Lengyelország Lengyel emigráns kormány
 Ausztrália
 Új-Zéland
Tengelyhatalmak:
Flag of the German Reich (1935–1945).svg Harmadik Birodalom
War flag of the Italian Social Republic.svg Olasz Szociális Köztársaság
Parancsnokok
Nagy-Britannia Harold Alexander
Nagy-Britannia Oliver Leese
USA Mark Clark
Lengyelország Władysław Anders
Flag of the German Reich (1935–1945).svg Albert Kesselring
Flag of the German Reich (1935–1945).svg Heinrich von Vietinghoff
Flag of the German Reich (1935–1945).svg Fridolin von Senger und Etterlin
é. sz. 41° 29′ 24″, k. h. 13° 48′ 50″Koordináták: é. sz. 41° 29′ 24″, k. h. 13° 48′ 50″
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Monte Cassinó-i csata témájú médiaállományokat.

A Monte Cassinó-i csata a második világháborúban a szövetségesek és a Tengelyhatalmak között zajlott 1944-ben.

Az Itália területén harcoló szövetséges csapatok 1944. januárban beleütköztek a Gustav-vonalba, amelyet a németek Rómától délre, a hegyeken alakítottak ki. A Gustav-vonal aknavetőkkel telezsúfolt betonbunkerekből, aknamezőkből, szögesdrót akadályokból és géppuskafészekből állt.

Első csata[szerkesztés]

A szövetséges csapatok január 17-én intéztek első ízben támadást a monostor és az alatta fekvő kisváros ellen. A német hadsereg feltartotta a rohamot. Kesselring pedig a térségbe rendelte a Róma mellett állomásozó 19. és 90. páncélgránátos hadosztályt. Január 20-án az amerikai 36. hadosztály is bekapcsolódott a harcokba így átmenetileg a támadók kerültek fölénybe, de másnap megérkezett a két német páncélgránátos alakulat, amelyek feltartóztatták a rohamokat. A brit 10. hadtest a csatában mintegy 4000 katonát, az amerikaiak pedig alig 48 óra alatt 2100 főt veszítettek, az áttörés azonban sikertelen volt. Január 22-én az amerikai 1. páncélos és három gyaloghadosztály partra szállt a Rómától 50 kilométerre lévő Anzio mellett, hogy a Gustav-vonalat megkerülve indítson támadást Róma irányába. A németeket ugyan meglepte az újabb amerikai partraszállás, de villámgyors átcsoportosításokkal sikerült elszigetelniük a viszonylag szűk hídfőt, és az amerikai támadás kudarcba fulladt.

Második csata[szerkesztés]

Alexander tábornok, az olasz front főparancsnoka több sikertelen támadást is intézett Monte Cassino irányába a Liri-völgyön keresztül, de csapatai súlyos veszteségeket szenvedtek. Az angolok úgy vélték, hogy műemléket a németek megerősítették és megfigyelő állásnak használják a falak közül irányítva a védekező harcokat, így meghatározó jelentőségű célpontként tekintettek rá. Február közepén a szövetséges légierő pusztító bombatámadást intézett a monostor ellen, mintegy 230 bombázó közel 1150 tonna bombát dobott le. A monostor szörnyű károkat szenvedett, de Alexander tábornok az alkalommal óriásit tévedett: a németek ugyanis nem használták azt főhadiszállásként, ellenben a gyalogság gyorsan megszállta a romokat, amelyek remek védelmi állásnak bizonyultak. Február 17-én újabb csata bontakozott ki, amelyben a brit parancsnokság remélte, hogy a hegyi hadviselésben tapasztalt különleges alakulatok győzelmet hozhatnak a támadók számára, de az áttörés ez alkalommal sem sikerült, így másnap visszarendelték a kivérzett egységeket.

Harmadik csata[szerkesztés]

A Monte Cassinó-i monostorért vívott véres és eredménytelen harcok elkeserítették a szövetségeseket, de nem adhatták fel a küzdelmet. Március 15-én új rohamra indultak az elátkozott célpont ellen, az offenzívát megsemmisítő tüzérségi előkészítés és nagyarányú légitámadás előzte meg. A britek oldalán bevetésre kerültek az új-zélandi és az indiai hadosztályok, de a német 1. ejtőernyős hadosztály újra visszaverte a sorozatos támadásokat. Március 23-ra Alexander tábornok egységei olyan súlyos vereséget szenvedtek, hogy az kénytelen volt leállítani a hadműveletet.

A győzelem[szerkesztés]

A szövetséges csapatok június 4-én, két nappal a partraszállás előtt bevonultak Rómába. Az olasz fővárosért nagy árat fizetett az angolszász nagyhatalmak, a siker több mint 40 000 emberükbe került, szemben a 20 000 fős német veszteséggel.[1]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Szalaykönyvek A második világháború teljes története 7. kötet

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]