Anschluss

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Német csapatok bevonulása Bécsbe
Az osztrák rendőrök felesketése Hitlerre (Bécs)

Az Anschluss Ausztriának a Harmadik Birodalomhoz való csatolását jelentette a német nemzetiszocialista uralom alatt. 1938. március 12-én a német hadsereg, a Wehrmacht bevonult Ausztriába, ám harcokra nem került sor. Részben azért, mert Németország előzőleg politikai nyomást gyakorolt az országra, részben pedig azért, mert március 11-én Bécsben az osztrák náci párt megbuktatta az osztrák kormányt. Az Anschluss-t kimondó törvény 1938. március 13-án került elfogadásra. Az Anschluss értelmében Ausztria független államként megszűnt létezni egészen 1945. április 27-éig, amikor is felállítottak egy ideiglenes osztrák kormányt, amit a szövetségesek is elismertek.

Ez az esemény volt az első lépés Hitler egyik legfontosabb külpolitikai törekvésében, a Harmadik Birodalom határainak kiterjesztésében. Ausztria Német Birodalomhoz történő csatolása megelőzte a Szudétavidék és Csehszlovákia megszállását, illetve Lengyelország 1939-es megtámadását, amely a második világháború kirobbanásához vezetett.

Története[szerkesztés]

Előzmények[szerkesztés]

Az első világháború (1914-1918) az antant hatalmak (elsősorban Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország) győzelmével és a központi hatalmak (elsősorban a Német Birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia, Törökország és Bulgária) vereségével zárult.[1]

Az első világháborút lezároló békekonferencia 1919. január 18-án ült össze a versailles-i kastély tükörtermében, a későbbi tárgyalások a Párizs környéki kastélyokban folytatódtak (a világháborút lezáró békerendszert ezért Párizs környéki békeszerződéseknek is nevezik). A békekonferencián a központi hatalmak vezetői, képviselői nem vehettek részt, a döntéseket négy nagy politikus: Georges Clemenceau francia, David Lloyd George brit, Vittorio Orlando olasz miniszterelnökök és Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök hozta meg. A győztesek ragaszkodtak a központi hatalmak, mindenekelőtt a Német Birodalom kizárólagos felelősségéhez, továbbá a legyőzött Német Birodalmat a háborút követően is túlságosan veszélyes nagyhatalomnak tartották, ezért szerették volna tartósan megfosztani erejétől. Ennek következtében a Német Birodalommal kötött versailles-i békeszerződésben az alábbiakban határoztak:[1]

A Német Birodalom számára ezek a békefeltételek rendkívül szigorúak voltak, és Adolf Hitler 1933-as hatalomátvétele után a német külpolitikai törekvések egyértelműen a versailles-i békeszerződés érvénytelenítését célozták meg.[1] Hitler már az 1920-as években felvázolta külpolitikai programját, melynek célkitűzése az volt, hogy egy államban egyesítse az első világháborút követően megmaradt Német Birodalom területén kívül élő németeket. Hitler számára a szülőországával, Ausztriával való egyesülés különösen fontos volt. Ezt bizonyítja az is, hogy már a Mein Kampf első oldalán követelte:

„Német-Ausztriának ismét egyesülnie kell a nagy német anyaországgal, éspedig nem holmi gazdasági ok miatt! Nem! Ennek az egyesülésnek még akkor is be kell következnie, ha az gazdaságilag közömbös vagy akár káros lenne, be kell következnie a vérségi kötelékeknél fogva.” — Adolf Hitler, Mein Kampf

A fentiek következményeképpen Hitler hatalomra jutásának évében, 1933-ban, a Német Birodalom kilépett a Nemzetek Szövetségéből, majd 1935-ben - a versailles-i békeszerződés nyílt megszegésével - bevezették az általános hadkötelezettséget, és intenzív fegyverkezési programba kezdtek. Szintén 1935-ben a Saar-vidéki népszavazáson a helyi lakosság elsöprő többsége a Német Birodalom mellett döntött, ami így a németek fennhatósága alá került. 1936-ban pedig a locarnói szerződést megszegve a német csapatok bevonultak a Rajnától keletre eső demilitarizált övezetbe.

Népszavazási kísérlet[szerkesztés]

Előkészületek[szerkesztés]

1938. február 12-én Berchtesgaden-ben Adolf Hitler személyesen találkozott Kurt Schuschnigg osztrák szövetségi kancellárral, hogy az 1936 júliusában megkötött szerződésük valamennyi pontjának maradéktalanul történő betartatását kikényszerítse. A 1936-os szerződésben többek között az Ausztriában letartóztatott nácik amnesztiájáról, a két állam egyesülését támogatók közös politikai felelősségéről és az osztrák szövetségi kancellár úgynevezett "német politikájáról" esett szó. Schuschnigg a találkozón megpróbált kihátrálni a szerződésből, de Hitler nem engedett neki, így az osztrák szövetségi kancellár beleegyezett a Hitler által kért amnesztia kihirdetésébe, továbbá engedett abban is, hogy egy Hitlerhez közel álló személyt, Arthur Seyß-Inquart-ot bevegye a kormányába.[1]

Csupán egy hónappal a berchtesgadeni tárgyalások után növekvő német nyomásra és az osztrák kormány hatalmának erőteljesen megrendülése következtében Schuschnigg elhatározta, hogy népszavazás alá bocsátja Ausztria függetlenségének kérdését. Az osztrák kancellár elképzelése az volt, hogy ezzel hosszabb időre tiszta helyeztet teremt Ausztria és Németország között.[2] A népszavazást különféle felismerések tették szükségessé. Ezek között a legfontosabb az volt, hogy a berchtesgadeni megállapodások nem szolgálhattak alapul a két fél (a Német Birodalom és Ausztria) kapcsolatainak megnyugtató rendezéséhez, mivel Németország a korábbi megegyezésekhez hasonlóan ezt is pusztán kiindulópontnak tekintette a további engedmények elérése számára. Az is siettette Schuschnigg tervének megvalósítását, hogy az utóbbi hónapokban a nemzetiszocialisták feltűnő aktivizálódásba kezdtek. A kancellár úgy számított, hogy a kiírandó szavazáson az osztrák nép többsége a függetlenség megőrzése mellett fog voksolni, ezzel semmissé téve azt a németek által propagált nézetet, amely szerint az osztrákok túlnyomó része a csatlakozást óhajtja.[3] Az osztrák szövetségi kancellár a népszavazással továbbá Ausztria külpolitikai helyzetében is kedvező változást szeretett volna előidézni. Úgy vélte, ezzel kifejeződik az osztrák állam önállósági akarata, és lelepleződik a német politika agresszív jellege.[3]

Az előkészítéssel kapcsolatos első megbeszélés már március 4-én lezajlott. Schuschnigg, Zernatto, Pernter és Stockinger abban állapodtak meg, hogy a népszavazást a lehetőségekhez képest mielőbb le kell rendezni. A tanácskozáson a választási korhatárt 24 évre emelték, mivel igyekeztek kizárni a nemzetiszocializmussal szimpatizáló fiatalságot, ezzel biztosítva a referendum eredményességét.[3]

Bel- és külpolitikai visszajelzések és azok hatásai[szerkesztés]

A kormány tagjai között egyetértés jelentkezett abban, hogy a megvalósítás súlyos veszélyeket rejthet. Ugyanezen a véleményen volt Benito Mussolini is, és kifejezte abbéli véleményét, hogy a népszavazás azt a veszélyt hordozza magában, hogy sikere esetén Hitler nem ismerné el, anélkül pedig semmi értéke nem lenne. Az olasz vezető szerint a német katonai előkészületek nem voltak komolyak, ennek ellenére ígéretet tett arra, hogy kormánya a Kamarában nyilatkozatot fog tenni Ausztria függetlenségének érdekében.[4]

Mussolinitől egészen eltérően vélekedett a francia kormány, mely támogatta a népszavazás megrendezését. Gabriel Puaux bécsi francia követ erősen bátorította Schuschniggot terve keresztülvitelében. Puaux és vele együtt a francia kormány nem számolt azzal, hogy Hitler készen áll erőszakkal is megakadályozni.[4]

Mivel Schuschnigg nem látott más kivezető utat a belpolitikai viszonyok rendezésére, Mussolini tanácsa ellenére is kitartott elhatározása mellett, és minden további előkészületet megtett a népszavazás végrehajtására. Emlékirataiban elmagyarázza, hogy úgy látta, a nemzetiszocialistákkal folytatott összes tárgyalás eredménytelenül zárult, mivel „minden engedményt 24 órán belül túlhaladottnak minősítettek és újabb követelések lavináját zúdították a kormányra”.[5]

A népszavazás kudarcba fulladása és az Anschluss[szerkesztés]

1938. március 9-én Schuschnigg március 13-ára hirdette ki az osztrák népszavazás dátumát. Hitler a népszavazás kiírását a berchtesgadeni egyezmény egyértelmű megsértésének tekintette, ezért Berlin kapcsolatba lépett Arthur Seyß-Inquart, németbarát osztrák belügyminiszterrel. Schuschnigg ultimátumot kapott a referendum elhalasztását illetően, amelyet először visszautasított, később mégis engedett, miután értesült arról, hogy német csapatok vonultak fel a német-osztrák határ mentén. A berlini kormány azonban ennyivel nem elégedett meg, és immár az osztrák kancellár lemondását követelte. Német nyomásra Schuschnigg ezt március 11-én meg is tette, az új osztrák kancellár a németbarát Arthur Seyß-Inquart lett, és március 12-én bejelentették az új osztrák nemzetiszocialista kormány kinevezését. Ugyanezen a napon a német hadsereg, a Wehrmacht bevonult Ausztriába, ám harcokra nem került sor, sőt a német katonákat nagy lelkesedéssel fogadták az osztrákok. 1938. március 13-án elfogadására került az a törvény, amely kimondta a Német Birodalom és Ausztria újraegyesülését.[1]

A nemzetközi válasz mérsékelt volt: bár Hitler egyértelműen megszegte a versailles-i békeszerződést, a diplomáciai tiltakozáson kívül sem Nagy-Britannia, sem Franciaország nem tett különösebb lépéseket Hitler terjeszkedésének megakadályozására.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c d e Balassa Anna, Balla Istvánné, Birtalan Győző, Csokonai Attila, Galambosi Ágnes, Galambosi Sándor, Jeney Margit, Pataki Péterné, Rónaszegi Éva, Majtényi Zoltán, Szimán Oszkár, Zalai Edvin (1994): A XX. század krónikája, Officia Nova Kiadó, Budapest.
  2. Kerekes (1963), 333–334. old.;
  3. ^ a b c Kerekes (1963), 334. old.;
  4. ^ a b Kerekes (1963), 335. old.;
  5. Kerekes (1963), 335–336 old.;

Források[szerkesztés]

  • Kerekes Lajos. Anschluss 1938. Akadémiai Kiadó (1963) 
  • Balassa Anna, Balla Istvánné, Birtalan Győző, Csokonai Attila, Galambosi Ágnes, Galambosi Sándor, Jeney Margit, Pataki Péterné, Rónaszegi Éva, Majtényi Zoltán, Szimán Oszkár, Zalai Edvin. A XX. század krónikája. Officina Nova Kiadó (1994) 

További információk[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Anschluss témájú médiaállományokat.

Könyvek[szerkesztés]

Weboldalak[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]