B–26 Marauder

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Martin B–26 Marauder
A US Army Air Forces egyik B–26B gépe D-Day inváziós csíkokkal
A US Army Air Forces egyik B–26B gépe D-Day inváziós csíkokkal

Funkció közepes bombázó
Gyártó Glenn L. Martin Company
Sorozatgyártás 1941-1945
Gyártási darabszám 5288
Ár $102 659,33
Fő üzemeltetők

United States Army Air Forces
United States Army Air Corps
Royal Air Force

South African Air Force

Személyzet 7 fő
Első felszállás 1940. november 25.
Szolgálatba állítás 1941
Háromnézeti rajz
Martin B-26 Marauder.svg
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz B–26 Marauder témájú médiaállományokat.

A Martin B–26 Marauder egy kétmotoros amerikai közepes bombázó volt a második világháború idején, melyet a Glenn L. Martin Company gyártott. Először a csendes-óceáni hadszintéren került bevetésre 1942 elején, de részt vett a földközi-tengeri harcokban és a nyugati fronton is Európában.

Miután az U.S. Army rendszerbe állította, hamarosan elnyerte a "Widowmaker" (Özvegycsináló) gúnynevet az első széria gépeit fel- és leszálláskor gyakran ért balesetek miatt. A Maraudernél a fel- és leszálló sebességet igen pontosan tartani kellett, különösen a földet éréskor és ha az egyik motor leállt. Ha az előírt 241 km/h leszállósebességnél lassabban értek földközelbe, a gép hajlamos volt az átesésre és lezuhant.[1]

A B–26 biztonságosabb lett miután a pilóták pótkiképzést kaptak és néhány műszaki újítást is végrehajtottak (beleértve a fesztáv és az állásszög megváltoztatását a jobb felszállási teljesítmény érdekében és nagyobb függőleges vezérsíkot és oldalkormányt).[2] A változások után a repülőgépet a nyugati front legfontosabb bombázójaként jelölte meg az amerikai hadsereg légierője. A Marauder az USAAF bombázói közül a legkisebb veszteségeket könyvelhette el a második világháború folyamán.[3]

A repülőgépből összesen 5288 darabot gyártottak le 1941 február és 1945 márciusa között, ebből 522 darab a Royal Air Force és a South African Air Force (Királyi Dél-Afrikai Légierő) kötelékében repült. 1947-ben, amikor a United States Air Force a hadseregről levállt és független fegyvernemmé alakult, a Martin B–26 gépeket kivonták a szolgálatból.[4] A kivonást követően 1947-től 1966 májusáig a B–26 típusjelet a Douglas A–26 Invader-je viselte.

Tervezés és fejlesztés[szerkesztés]

1939. márciusában a United States Army Air Corps kiadta a 39-640 számú körlevelét, melyben egy új kétmotoros bombázót specifikált 560 km/h legnagyobb sebességgel 4800 km hatótávval és 910 kg bombateherrel. A Glenn L. Martin Company 1939. július 5-én benyújtotta a „Martin 179. modell” jelű tervjavaslatát, melyet a Peyton M. Magruder vezette csoport készített. Mivel ez a terv felülmúlta a versenytársakét, a Martin kapott megbízást 201 repülőgép gyártására, melynek a légierő a B–26 típusjelet adta.[5] A B–26-nak az első vázlatoktól a bevetésre kész bombázóig körülbelül két évre volt szüksége.[6] 1940. szeptemberében további 930 gépet rendeltek még a kész gép első felszállása előtt.[7]

Egy Martin B-26C repülés közben

A B–26 vállszárnyas monoplán, teljesen fémszerkezetű repülőgép volt, orrkerekes futóművel. Áramvonalas, körkeresztmetszetű törzsében a legénység kapott helyet. A bombázó az orrban foglalt helyet, aki egyúttal kezelte a 7,62 mm kaliberű géppuskát is. A pilóta és a másodpilóta egymás mellett ült, a rádiós és navigátor pedig a hátuk mögött. Hátrább egy lövész kapott helyet az Egyesült Államok első motoros forgatható lőállásában, mely egy 12,7 mm-es ikergéppuskával volt felszerelve, egy további 7,62 mm-es géppuska a gép farkában kapott elhelyezést. A törzsben két bombakamra kapott helyet legfeljebb 2600 kg bomba tárolására, bár az ilyen nagy bombateher jelentősen csökkentette a gép hatótávolságát, ezért a hátsó bombakamrába általában bombák helyett kiegészítő benzintankot helyeztek. A repülőgépet két Pratt & Whitney R-2800 Double Wasp csillagmotor hajtotta, négyágú légcsavarokkal. A motorok a szárny alá függesztett gondolában kaptak helyet. A hajtóműveket a Ford Deaborn motorgyár készítette a Minnesota állambeli Deabornban. A szárny oldalviszonya viszonylag nagy és egy ekkora tömegű repülőgéphez képest viszonylag kis szárnyfelülete volt, ez eredményezte a gép jó repülési teljesítményét, de egyben a nagy (259 kg/m² az első változatnál) felületi teljesítményt is eredményezett, ami a korabeli amerikai légierő gépei között a legnagyobb érték volt.[8]

Az első B–26 William K. Ebel berepülő pilóta vezetésével 1940. november 25-én szállt fel, ez volt a prototípus. A második repülőgépet már a gyártósorról szállította ki a gyár a harcoló egységekhez 1941. februárjában.[7] 1941. márciusában a hadsereg gyorsított szolgálati próbáknak vetette alá a gépet Ohióban, a Patterson légitámaszponton.

Balesetek[szerkesztés]

Mivel a B–26 gyors repülőgép volt, nagyobb teljesítménnyel, mint a korabeli B–25 Mitchell, viszonylag kis szárnyfelülete és a nagy felületi terhelése következtében váratlanul nagy leszállási sebességet igényelt a terheléstől függően. Legalább két korai gépnek a túl kemény leszállás következtében megsérült a főfutója, motorgondolája, légcsavarja és törzse. A típus felszállását rövid időre letiltották 1941 áprilisában, hogy kivizsgálják a balesetek eredetét. Az okot megtalálták: az egyik az elégtelen sebesség leszállásnál, ami átesést okozott, a másik a rossz súlyelosztás. Ez utóbbit a géppuska-torony hiánya okozta: a Martin motoros torony még nem készült el.

Néhány legkorábbi sorozat gépének az orrkereke összecsuklott. Ennek fő oka a rossz súlyelosztáson kívül a reteszelés hibája is lehetett, mivel többször kis sebességgel gurulás közben történt a baleset. Az időközben elkészült géppuska-tornyot később több korábbi gépbe is beépítették. A Martin gyár magasabb függőleges vezérsíkkal és átalakított faroklövész állással is kísérletezett 1941 folyamán.

A Pratt & Whitney R-2800 motor üzembiztos volt, de a Curtiss elektromos légcsavar-állásszög állító berendezés nagyon gondos karbantartást igényelt. Egyes esetekben emberi mulasztás és meghibásodás következtében a légcsavar üresjárási helyzetbe ugrott, ennek következtében a légcsavar "megfutott" vagyis fordulatszáma hirtelen megnőtt. A jelenség erős zajjal járt és azzal a veszéllyel, hogy szétrepülnek a légcsavarlapátok. A hirtelen teljesítményvesztés különösen fenyegető volt felszállás közben.

Mindössze két végzetes balesetet jegyeztek fel a Martin B–26 első éve alatt: az egyik gép lezuhant röviddel a felszállás után, valószínűleg motorhiba miatt, a másik gépnek nagy magasságban eltörött a függőleges vezérsíkja és az oldalkormány letörött, ezt a balesetet feltehetően a kabintető leválása okozta.

A B–26 nem kezdő pilótáknak való repülőgép volt. Sajnos a háború okozta pilótahiány miatt sok viszonylag tapasztalatlan repülő ült a gép pilótaülésébe, emiatt a balesetek száma megnőtt. Ugyanez ismétlődött, amikor sokkal gyakorlottabb pilóták feszegették a gép teljesítményének határait. 1942-ben egy ideig a személyzet úgy hitte, hogy a gép nem képes egyetlen hajtóművel repülni, de ezt Jimmy Doolittle és más gyakorlott pilóták megcáfolták.

Szolgálatban[szerkesztés]

A Royal Air Force egyik B-26-osa Banja Luka felett a második világháború idején

A B–26 Maraudert főleg az európai nyugati fronton vetették be, de alkalmazták a Földközi-tengeren és a Csendes-óceánon is. Az első akciókban az üzemeltető alakulatok komoly veszteségeket szenvedtek, de ennek ellenére is ez volt az amerikai légierők egyik legsikeresebb közepes bombázója.[9] Első bevetéseiket a japánok ellen hajtották végre 1942 tavaszától a dél-csendes-óceáni hadszíntéren, majd innen 1943 év végére kivezetésre kerültek, helyüket B–25 Mitchell típussal és B–24 Liberatorokkal pótolták. Ezzel párhuzamosan, majd ezt követően az európai hadszíntéren lettek bevetve, Észak-Afrikában, a Földközi-tenger térségében, valamint Franciaországtól Németországig.

A háború végéig ezek a gépek több mint 110 000 bevetésben vettek részt és mintegy 136 000 tonna bombát dobtak le. A gépeket az amerikaiakon kívül a brit, a szabad francia, és a dél-afrikai légierő is használta. 1945-re, amikor a gyártás befejeződött, 5266 példány épült meg.[10]

Csendes-óceáni hadszíntér[szerkesztés]

A típust a csendes-óceáni hadszíntéren az USAAF 5. légierejének 22. bombázó osztálya (négy századdal: 2., 19. és 33. bombázó század, és a 18. felderítő, mely később 408. bombázó század lett), valamint 13. légierejének 42. bombázó osztálya (hét századdal: 59., 70., 75., 76., 77., 390. és 40.), valamint a 38. és a 28. bombázó osztály üzemeltette, B–25 Mitchell-ekkel vegyes századokban.

A 22. osztály a B–26-osait 1941 nyarán vette át, intenzív gyakorlatokat novemberben folytattak. Tizenhat órával a Pearl Harbort érő támadás előtt érték el a műveleti bevetési képességüket. Ezt követően az osztály 44 gépét átvezényelték Virginiából a nyugati partra, a Mojave-sivatagi Muroc Army Air Field-re, ahol felderítő feladatokat láttak el és gyakorlatoztak. Az osztály az első repülő magasabbegység, amely teljes létszámában át lett telepítve Ausztráliába 1942 február–márciusában. Az ellátó állomány január 31-étől, a repülőgépek február elején lettek behajózva a honolului Hickam Fieldre, ahol felderítő őrjáratokat repültek, majd egy hónappal később, légi úton, több hullámban megérkeztek a Brisbane melletti RAAF Base Amberley támaszpontra (kb. 6800 km; az üzemanyag mennyiségét a bombatérbe épített tartállyal tudták megnövelni). Kicsivel később áttelepültek északabbra, Townsville körzetébe. Az első bevetést Rabaul ellen hajtották végre április 5-én, melyen egy repülőgépet vesztettek. Az osztály 18. felderítő századából 4 repülőgépet Hawaii-n hagytak, melyek aktív szerepet játszottak a június 4-i Midway elleni japán inváziós flotta ellen (torpedóvető bevetést hajtottak végre és megtámadták a különítmény Akagi repülőgép-hordozóját is; 1 repülőgépet vesztettek, 2 Zero-t lelőttek). Az osztály ezt követően másfél évig üzemeltette a típust. 1944 elejétől B–24 Liberator-okra szerelték át, február 11-én 22d Bomb Group, Heavy néven működtek tovább.[11]

A 42. bombázó osztály típusátképzése hasonló ütemben haladt a 22-esekével, ők 1941 októberében vették át a repülőgépeket. A kiválasztott állomány az ohioi Patterson Fielden kapott tesztüzemeltetési oktatást, ezt követően az állomány a Martin üzemében vette át a repülőgépeket. A hadba lépést követően ezt az alakulatot is a muroc-i támaszpontra vezényelték, majd egyes alakulatait szétszórták a nyugati parton tengeri őrjáratokra. Később 1943 februárjától két-két század váltotta egymást a Salamon- és Russell-szigetekért vívott összecsapásokban (a 70. és a 75. rotációban a 69. és 390. századokkal). Elsősorban B–25-ösöket repültek, a Maraudert az 1943-as évig üzemeltették.[12]

A 38. osztály 69. és 70. százada szintén alkalmazta a Marauder típust, 1941 novemberétől vették át a B–26B-ket. Az első balesete a 69-eseknek 1941. december 21-én történt: leszállás közben a 40-1472-es repülőgép a Jackson AAB reptéren összetört és a hatfős személyzet életét vesztette. 1942. május elején Kaliforniába települtek egy Hawaii-ba való áttelepüléshez. Június közepén a 69-esek Új-Kaledóniába, a 70-esek Fidzsi szigetére települtek, ezzel a 38. lett az első bombázó osztály, mely teljes állományával a dél-csendes-óceáni térségbe települt. Egy Marauder légi harcban igazoltan lelőtt egy japán H6K repülő csónakot. Bevetették őket a guadalcanali hadjáratban, felderítő és bombázó bevetéseket hajtottak végre. November–decemberben áttelepültek Guadalcanalra, majd csapást mértek a Salamon-szigeteknél a mundai japán támaszpontra is. A 69. század 1942 novemberében, a 70. század 1943 márciusában kezdte meg B–25-re a típusátképzést, átcsoportosítva a 42. osztályba.[13]

A hadszíntérről a típus fokozatosan ki lett vezetve az B–25 javára, az utolsó „frontközvetlen” alakulat, amely repülte a típust a 22. bombázó osztály 19. százada volt, amely az új-guineai hadjáratok idején látott el közvetlen légi támogatást és hajtott végre csapásmérést japán célpontokra az ausztrál Townsville Garbutt Field-i támaszpontjáról. 1943 januárjában visszavonták őket és a repülőgépek nagyjavítás alá kerültek. Hadra foghatóak július közepétől váltak, immár Új-Guineára áttelepülve. Utolsó bevetésüket 1944. január 9-én hajtották végre. Ezt követően ők is Liberatorokra lettek átképezve.

Műszaki adatok (B-26G)[14][szerkesztés]

Martin B-26G-11-MA Marauder, 43-34581, a légierő múzeumában
  • Személyzet: 7 fő (2 pilóta, bombavető, navigátor-rádiós, 3 géppuska lövész)

Méretek[szerkesztés]

  • Hossz: 17,8 m
  • Fesztáv: 21,65 m
  • Magasság: 6,55 m
  • Szárnyfelület: 61,1 m²

Tömeg[szerkesztés]

  • Üres tömeg: 11 000 kg
  • Terhelve: 17 000 kg

Hajtómű[szerkesztés]

Repülési teljesítmények[szerkesztés]

  • Legnagyobb sebesség: 460 km/h 1500 m magasságon
  • Cirkálósebesség: 358 km/h
  • Leszálló sebesség: 167 km/h
  • Bevetési hatótáv: 1850 km 1350 kg bombateherrel és 4367 l üzemanyaggal
  • Hatótáv cirkálósebességen 4590 km
  • Csúcsmagasság: 6400 m
  • Emelkedési sebesség: 6,1 m/s
  • Felületi terhelés: 228 kg/m²
  • Teljesítmény/tömeg: 170 W/kg

Fegyverzet[szerkesztés]

  • 12 x 12,76 mm űrméretű M2 típusú Browning géppuska
  • 1800 kg össztömegű bomba

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  1. Ethell 1995, p. 242.
  2. Ethell 1995, pp. 242–243.
  3. Ethell 1995, p. 243.
  4. A National Air and Space Museum adatai szerint 5266 darab készült, melyet azonban cáfol az 1981-es kiadású, Charles Mendenhall által írt Deadly Duo: The B-25 and B-26 in WWII. című monográfia, melyben részletes sorozatszám-táblázatot publikáltak. A Steve Birdsall–Don Greer által írt monográfia (B-26 Marauder in action) is közöl egy sorozatszám-listát a 48. oldalon.
  5. Air International January 1988, p. 23.
  6. Trent 2008, p. 647.
  7. ^ a b Air International January 1988, p. 25.
  8. Air International January 1988, pp. 23–25.
  9. "Army Air Forces Aircraft: A Definitive Moment." Air Force Historical Studies Office. Hozzáférés ideje:: 5 October 2009.
  10. "Martin B-26G Marauder." airforcehistory.hq.af.mil. Hozzáférés ideje:: 5 October 2009.
  11. Lásd 22d Operations Group - en.wiki
  12. Lásd 42d Air Base Wing - en.wiki
  13. Lásd 69th and 70th Bomb Squadrons - en.wiki
  14. Loftin, L.K. Jr. "Quest for performance: The Evolution of Modern Aircraft." NASA SP-468. Hozzáférés ideje:: 22 April 2006
  • Birdsall, Steve. B-26 Marauder in Action (Aircraft number 50). Carrollton, Texas: Squadron/Signal Publications, Inc., 1981. ISBN 0897471199.
  • Bridgman, Leonard. "The Martin Model 179 Marauder". Jane’s Fighting Aircraft of World War II. London: Studio, 1946. ISBN 1851704930.
  • Brown, Kenneth. Marauder Man: World War II in the Crucial but Little Known B-26 Marauder Medium Bomber. Pacifica, California: Pacifica Press, 2001. ISBN 0935553533.
  • Donald, David, ed. American Warplanes of World War II. London: Aerospace Publishing, 1995. ISBN 1874023727.
  • Ehrhardt, Patrick. Les Marauders Français (in French). Ostwald, France: Editions du Polygone, 2006. ISBN 2913832059.
  • Ethell, L. Jeffrey. Aircraft of World War II. Glasgow: HarperCollins Publishers, 1995. ISBN 0004708490.
  • Forsyth, Robert and Jerry Scutts. Battle over Bavaria: The B-26 Marauder versus the German Jets, April 1945. Crowborough, UK: Classic Publications, 2000.
  • Freeman, Roger A. B-26 Marauder at War. London: Ian Allan Ltd., 1977. ISBN 071100823X.
  • Green, William. Famous Bombers of the Second World War (2nd ed.). New York: Doubleday, 1975. ISBN 0356083330.
  • Hall, Tom. "Breaking in the B-26." American Aviation Historical Society Journal, Spring 1992.
  • Havener, Jack K. The Martin B-26 Marauder. Murfreesboro, Tennessee: Southern Heritage Press, 1997. ISBN 0941072274.
  • Hunter, Lawrence Jack. The Flying Prostitute. Lincoln, Nebraska: iUniverse.com, 2000. ISBN 0595000487.
  • Johnsen, Frederick A. Martin B-26 Marauder. North Branch, Minnesota: Specialty Press, 2000. ISBN 1580070299.
  • Listemann, Phil H. Allied Wings No. 2: Martin Marauder Mk.I. France: www.raf-in-combat.com, 2008. ISBN 2952638160.
  • "Marauder: Mr Martin's Mean Machine" Part 1. Air International, January 1988, Vol. 34, No. 1, pp. 22–29, 49. Bromley, UK: Fine Scroll. ISSN 0306-5634.
  • "Marauder: Mr Martin's Mean Machine: Part Two". Air International, February 1988, Vol. 34, No. 2, pp. 75–82, 94. Bromley, UK: Fine Scroll. ISSN 0306-5634.
  • March, Daniel J. British Warplanes of World War II. London: Aerospace Publishing, 1998. ISBN 1874023921.
  • McCullough, David. Truman. New York: Simon & Schuster, 2003. ISBN 0743260295.
  • Mendenhall, Charles. Deadly Duo: The B-25 and B-26 in WWII. North Branch, Minnesota: Specialty Press, 1981. ISBN 0933424221.
  • Moench, John O. Marauder Men: An Account of the B-26 Marauder. Longwood, Florida: Malia Enterprises, 1989. ISBN 1877597007.
  • Moore, Carl H. WWII: Flying the B-26 Marauder over Europe. Blue Ridge Summit, Pennsylvania: McGraw-Hill/TAB Books, 1980. ISBN 0830623116.
  • Nowicki, Jacek and Andre R. Zbiegniewski. Martin B-26, Vol. 1 (Militaria 137) (in Polish). Warszawa, Poland: Wydawnictwo Militaria, 2001. ISBN 8372191123.
  • O'Mahony, Charles. "Me & My Gal: The Stormy Combat Romance Between a WWII Bomber Pilot and his Martin B-26." Wings, December 1994.
  • Parshall, Jonathon and Anthony Tulley. Shattered Sword: The Untold Story of the Battle of Midway. Washington DC: Potomac Books, 2005. ISBN 1574889230.
  • Rehr, Louis S. and Carleton R. Rehr. Marauder: Memoir of a B-26 Pilot in Europe in World War II. Jefferson, North Carolina: McFarland & Company, Inc, 2003. ISBN 0786416645.
  • Scutts, Jerry. B-26 Marauder Units of the Eighth and Ninth Air Forces. Botley, UK: Osprey Publishing Ltd., 1997. ISBN 185532637X.
  • Slessor, Sir John. The Central Blue. New York: Fredrick A. Praeger, Inc., 1957.
  • Swanborough, F.G. and Peter M. Bowers. United States Military Aircraft since 1909. London: Putnam, First edition, 1963.
  • Swanborough, Gordon and Peter M. Bowers. United States Navy Aircraft Since 1911. Annapolis, Maryland: Naval Institute Press, 1990. ISBN 0870217925.
  • Tannehill, Victor C. Boomerang, Story of the 320th Bombardment Group in World War II. Self published.
  • Tannehill, Victor C. The Martin Marauder B-26. Arvada, Colorado: Boomerang Publishers, 1997. ISBN 0960590064.
  • Trent, Jack. " 'Fat-Bottomed Girls': The Martin B-26 Marauder." Scale Aircraft Modeller, Volume 14, No. 7, July 2008.
  • United States Air Force Museum Guidebook. Wright-Patterson AFB, Ohio: Air Force Museum Foundation, 1975.
  • Wagner, Ray. The Martin B-26B & C Marauder (Aircraft in Profile No. 112). Windsor, Berkshire, UK: Profile Publications Ltd., 1965. Reprinted 1971.

További információk[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz B–26 Marauder témájú médiaállományokat.