Ugrás a tartalomhoz

B–26 Marauder

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Martin B–26 Marauder
A US Army Air Forces egyik B–26B gépe D-Day inváziós csíkokkal
A US Army Air Forces egyik B–26B gépe D-Day inváziós csíkokkal

Funkcióközepes bombázó
GyártóGlenn L. Martin Company
Sorozatgyártás1941-1945
Gyártási darabszám5288
Ár$102 659,33
Fő üzemeltetőkUnited States Army Air Forces
United States Army Air Corps
Royal Air Force
Dél-Afrikai Légierő

Személyzet7 fő
Első felszállás1940. november 25.
Szolgálatba állítás1941
Háromnézeti rajz
A Wikimédia Commons tartalmaz B–26 Marauder témájú médiaállományokat.

A Martin B–26 Marauder kétmotoros amerikai közepes bombázó volt a második világháború idején, melyet a Glenn L. Martin Company gyártott. Először a csendes-óceáni hadszíntéren került bevetésre 1942 elején, de részt vett a földközi-tengeri harcokban és a nyugati fronton is Európában.

Miután az Amerikai Egyesült Államok hadserege (U.S. Army) rendszerbe állította, hamarosan elnyerte az „Özvegycsináló” (Widowmaker) gúnynevet az első széria gépeit fel- és leszálláskor gyakran ért balesetek miatt. A Maraudernél a fel- és leszálló sebességet igen pontosan kellett tartani, különösen a földet éréskor és egymotoros repülés közben (pl. ha az egyik motor leállt). Ha az előírt 241 km/h leszállósebességnél lassabban értek földközelbe, a gép hajlamos volt az átesésre és lezuhant.[1]

A B–26 azután lett biztonságosabb, miután a pilóták pótkiképzést kaptak és néhány műszaki újítást is végrehajtottak (beleértve a fesztáv és az állásszög jobb felszállási teljesítmény érdekében történt megváltoztatását valamint a nagyobb függőleges vezérsíkot és oldalkormányt).[2] A változások után az amerikai hadsereg légiereje (USAAF) a nyugati front legfontosabb bombázójaként jelölte meg a repülőgépet. A Marauder az USAAF bombázói közül a legkisebb veszteségeket könyvelhette el a második világháború folyamán.[3]

A repülőgépből összesen 5288 darabot gyártottak 1941 februárja és 1945 márciusa között, ebből 522 darab a Brit Királyi Légierő és a Dél-Afrikai Légierő kötelékében repült. 1947-ben, amikor az Amerikai Egyesült Államok Légiereje levált a hadseregről és független fegyvernemmé alakult, a Martin B–26 gépeket kivonták a szolgálatból.[4] A kivonást követően a B–26 típusjelet a Douglas A–26 Invader-je viselte 1947-től 1966 májusáig.

Tervezés és fejlesztés

[szerkesztés]

1939 márciusában a United States Army Air Corps kiadta a 39-640 számú körlevelét, melyben egy új kétmotoros bombázót specifikált 560 km/h legnagyobb sebességgel, 4800 km hatótávval és 910 kg bombateherrel. A Glenn L. Martin Company 1939. július 5-én benyújtotta a „Martin 179. modell” jelű tervjavaslatát, melyet a Peyton M. Magruder vezette csoport készített. Mivel ez a terv felülmúlta a versenytársakét, a Martin kapott megbízást 201 db repülőgép gyártására, melynek a légierő a B–26 típusjelet adta.[5] Az első B–26 előállításához körülbelül két évre volt szükség a kezdeti vázlatoktól a bevetésre kész bombázóig.[6] 1940 szeptemberében további 930 db gépet rendeltek, még a kész gép első felszállása előtt.[7]

Egy Martin B-26C repülés közben

A B–26 vállszárnyas monoplán, teljesen fémszerkezetű repülőgép, orrkerekes futóművel. Áramvonalas, körkeresztmetszetű törzsében kapott helyet a legénység. A célzó és bombavető berendezés kezelője az orrban foglalt helyet, aki egyúttal kezelte a 7,62 mm kaliberű géppuskát is. A pilóta és a másodpilóta egymás mellett ült, a navigátor-rádiós pedig a hátuk mögött. Hátrább egy lövész kapott helyet az Egyesült Államok első motoros forgatható lőállásában, mely egy 12,7 mm-es ikergéppuskával volt felszerelve; egy további 7,62 mm-es géppuska a gép farkában kapott elhelyezést. A törzsben két bombakamra kapott helyet legfeljebb 2600 kg bomba tárolására. Mivel az ilyen nagy bombateher jelentősen csökkentette a gép hatótávolságát, ezért a hátsó bombakamrában bombák helyett általában kiegészítő benzintankot helyeztek el. A repülőgépet két Pratt & Whitney R–2800 Double Wasp csillagmotor hajtotta, négyágú légcsavarokkal. A motorok a szárny alá függesztett gondolában kaptak helyet. A hajtóműveket a Ford Deaborn motorgyár készítette a Minnesota állambeli Deabornban. A szárny oldalviszonya viszonylag nagy és ekkora tömegű repülőgéphez képest a szárnyfelület viszonylag kicsi, ami a gép jó repülési teljesítményét és egyben a nagy felületi teljesítményt (az első változatnál 259 kg/m², ami a korabeli amerikai légierő gépei között a legnagyobb érték) eredményezte.[8]

Az első B–26-os William K. Ebel berepülőpilóta vezetésével 1940. november 25-én szállt fel, ez volt a prototípus. A második repülőgépet a gyár már a gyártósorról szállította a harcoló egységekhez 1941 februárjában.[7] 1941 márciusában a hadsereg gyorsított szolgálati próbáknak vetette alá a gépet Ohióban, a Patterson légitámaszponton.

Balesetek

[szerkesztés]

Mivel a B–26 gyors és nagyobb teljesítményű repülőgép volt, mint a korabeli B–25 Mitchell, a viszonylag kis szárnyfelülete és a nagy felületi terhelése következtében a terheléstől függően szokatlanul nagy leszállási sebességet igényelt. Legalább két kezdetben gyártott gépnél a főfutó, a motorgondola, a légcsavar és a törzs a túl kemény leszállás következtében megsérült. A típus felszállását 1941 áprilisában rövid időre letiltották, hogy kivizsgálják a balesetek eredetét. Az okot megtalálták: az egyik a túlságosan alacsony leszállósebesség, ami átesést okozott, a másik a rossz súlyelosztás. Ez utóbbit a géppuska-torony hiánya okozta: a Martin motoros torony még nem készült el.

Néhány korai sorozat gépének összecsuklott az orrkereke. Ennek fő oka a rossz súlyelosztáson kívül a reteszelés hibája is lehetett, mivel többször is alacsony sebességű gurulás közben történt a baleset. Az időközben elkészült géppuska-tornyot később több korábban gyártott gépbe is beépítették. A Martin gyár 1941 folyamán magasabb függőleges vezérsíkkal és átalakított faroklövész-állással is kísérletezett.

A Pratt & Whitney R-2800 motor üzembiztos volt, de a Curtiss elektromos légcsavar-állásszög állító berendezés nagyon gondos karbantartást igényelt. Egyes esetekben emberi mulasztás és meghibásodás következtében a légcsavar üresjárati helyzetbe ugrott, aminek következtében "megfutott" vagyis fordulatszáma hirtelen megnőtt. A jelenség erős zajjal és azzal a veszéllyel járt, hogy a légcsavarlapátok szétrepülnek. A fellépő hirtelen teljesítményvesztés különösen veszélyes volt felszállás közben.

Mindössze két végzetes balesetet jegyeztek fel a Martin B–26 első éve alatt: az egyik gép röviddel a felszállás után valószínűleg motorhiba miatt lezuhant, a másik gép függőleges vezérsíkja és az oldalkormány nagy magasságban letörött. Ezt a balesetet feltehetően a kabintető leválása okozta.

A B–26 nem kezdő pilótáknak való repülőgép volt. A háború okozta pilótahiány miatt idővel sajnos sok viszonylag tapasztalatlan repülő ült a gép pilótaülésébe, emiatt a balesetek száma megnőtt. Ugyanez ismétlődött, amikor a sokkal gyakorlottabb pilóták a gép teljesítményének határait feszegették. 1942-ben egy ideig a személyzet úgy tudta, hogy a gép nem képes egyetlen hajtóművel repülni, de ezt Jimmy Doolittle és más gyakorlott pilóták megcáfolták.

Szolgálatban

[szerkesztés]
A Royal Air Force egyik B-26-osa Banja Luka felett a második világháború idején

A B–26 Maraudert főleg az európai nyugati fronton vetették be, de alkalmazták a Földközi-tengeren és a Csendes-óceánon is. Új típusként ez utóbbi hadszíntéren vetették be nagy számban először. Az első akciókban az üzemeltető alakulatok komoly veszteségeket szenvedtek, de ennek ellenére is ez volt az amerikai légierő egyik legsikeresebb közepes bombázója.[9] Első bevetéseiket 1942 tavaszától a dél-csendes-óceáni hadszíntéren a japánok ellen hajtották végre, majd innen 1943 év végére kivezetésre kerültek, helyüket B–25 Mitchell, A–20 Havoc – majd később A–26 Invader – és B–24 Liberator típusokkal töltötték be. A harci veszteségek pótlását és a továbbfejlesztett változatok átvételét követően az európai hadszíntéren kerültek bevetésre: Észak-Afrikában, a Földközi-tenger térségében, valamint Franciaországtól Németországig.

A háború végéig ezek a gépek több mint száztízezer bevetésben vettek részt és mintegy 136 000 tonna bombát dobtak le. A gépeket az amerikaiakon kívül a brit, a szabad francia, és a dél-afrikai légierő is használta. 1945-re, amikor is a gyártás befejeződött, 5266 példány épült meg.[10]

Csendes-óceáni hadszíntér

[szerkesztés]

A típust a csendes-óceáni hadszíntéren az USAAF 5. légierejének 22. bombázó osztálya (négy századdal: 2., 19. és 33. bombázó század, és a 18. felderítő, mely később 408. bombázó század lett), valamint 13. légierejének 42. bombázó osztálya (hét századdal: 59., 70., 75., 76., 77., 390. és 40.), valamint a 38. és a 28. bombázó osztály üzemeltette, B–25 Mitchell-ekkel vegyes századokban.

A 22. osztály a B–26-osait 1941 nyarán vette át, intenzív gyakorlatokat novemberben folytattak. Tizenhat órával a Pearl Harbort érő támadás előtt érték el a műveleti bevetési képességüket. Ezt követően az osztály negyvennégy gépét Virginiából a nyugati partra, a Mojave-sivatagi Muroc katonai repülőtérre vezényelték, ahol felderítő feladatokat láttak el és gyakorlatoztak. Az osztály az első repülő magasabb egység, amelyet 1942 február–márciusában teljes létszámban Ausztráliába telepítettek át. Az ellátó állományt január 31-étől, a repülőgépeket február elején hajózták be a honolului Hickam repülőtérre, ahol felderítő őrjáratokat repültek, majd egy hónappal később, légi úton, több hullámban megérkeztek az Ausztrál Királyi Légierő (RAAF) Brisbane mellett lévő Amberley támaszpontjára (kb. 6800 km; az üzemanyag mennyiségét a bombatérbe épített tartállyal tudták megnövelni). Kicsivel később áttelepültek északabbra, Townsville körzetébe. Az első bevetést április 5-én Rabaul ellen hajtották végre, melyen egy repülőgépet vesztettek. Az osztály 18. felderítő századából négy repülőgépet Hawaii-n hagytak, melyek június 4-én aktív szerepet játszottak Midway mellett a japán inváziós flotta ellen (torpedóvető bevetést hajtottak végre és megtámadták a különítmény Akagi repülőgép-hordozóját is; egy repülőgépet vesztettek, két Zerot lelőttek). Az osztály ezt követően másfél évig üzemeltette a típust. 1944 elejétől B–24 Liberatorokra váltottak és február 11-től 22nd Bomb Group, Heavy néven működtek tovább.[11]

A 42. bombázó osztály típusátképzése a 22-esekéhez hasonló ütemben haladt: ők 1941 októberében vették át a repülőgépeket. A kiválasztott állomány az ohioi Patterson repülőtéren kapott tesztüzemeltetési oktatást, ezt követően az állomány a Martin üzemében vette át a repülőgépeket. A hadba lépést követően ezt az alakulatot is a muroci támaszpontra vezényelték, majd egyes alakulatait szétszórták a nyugati parton tengeri őrjáratokra. Később 1943 februárjától két-két század váltotta egymást a Salamon- és Russell-szigetekért vívott összecsapásokban (a 70. és a 75. rotációban a 69. és 390. századokkal). Elsősorban B–25-ösöket repültek, a Maraudert 1943-ig üzemeltették.[12]

A 38. osztály 69. és 70. százada szintén alkalmazta a Marauder típust: 1941 novemberétől vették át a B–26B-ket. A 69-esek első balesete 1941. december 21-én történt: leszállás közben a 40-1472-es repülőgép összetört a Jackson AAB reptéren és a hatfős személyzet életét vesztette. 1942. május elején Kaliforniába települtek félúton a Hawaii-ba való áttelepüléshez. Június közepén a 69-esek Új-Kaledóniába, a 70-esek Fidzsi szigetére települtek, ezzel a 38. lett az első bombázó osztály, mely teljes állományával a dél-csendes-óceáni térségbe települt. Egy Marauder légi harcban igazoltan lelőtt egy japán H6K repülő csónakot. Bevetették őket a guadalcanali hadjáratban, felderítő és bombázó bevetéseket hajtottak végre. November–decemberben áttelepültek Guadalcanalra, majd csapást mértek a Salamon-szigeteknél a mundai japán támaszpontra is. A 69. század 1942 novemberében, a 70. század 1943 márciusában kezdte meg a típusátképzést B–25-re, a 42. osztályba átsorolva.[13]

A típust fokozatosan vezették ki a hadszíntérről a B–25 javára, az utolsó olyan „frontközvetlen” alakulat, amely repülte a típust a 22. bombázó osztály 19. százada volt, amely az új-guineai hadjáratok idején látott el közvetlen légi támogatást és hajtott végre csapásmérést japán célpontokra az ausztrál Townsville Garbutt repülőtér támaszpontjáról. 1943 januárjában visszavonták őket és a repülőgépek nagyjavítás alá kerültek. Hadra foghatóakká július közepétől váltak, immár Új-Guineára áttelepülve. Utolsó bevetésüket 1944. január 9-én hajtották végre. Ezt követően őket is Liberatorokra képezték át.

Műszaki adatok (B-26G)[14]

[szerkesztés]
Martin B-26G-11-MA Marauder, 43-34581, a légierő múzeumában
  • Személyzet: hét fő (két pilóta, bombavető, navigátor-rádiós, három géppuska lövész)

Méretek

[szerkesztés]
  • Hossz: 17,8 m
  • Fesztáv: 21,65 m
  • Magasság: 6,55 m
  • Szárnyfelület: 61,1 m²

Tömeg

[szerkesztés]
  • Üres tömeg: 11 000 kg
  • Terhelve: 17 000 kg

Hajtómű

[szerkesztés]

Repülési teljesítmények

[szerkesztés]
  • Legnagyobb sebesség: 460 km/h 1500 m magasságon
  • Cirkálósebesség: 358 km/h
  • Leszálló sebesség: 167 km/h
  • Bevetési hatótáv: 1850 km 1350 kg bombateherrel és 4367 l üzemanyaggal
  • Hatótáv cirkálósebességen 4590 km
  • Csúcsmagasság: 6400 m
  • Emelkedési sebesség: 6,1 m/s
  • Felületi terhelés: 228 kg/m²
  • Teljesítmény/tömeg: 170 W/kg

Fegyverzet

[szerkesztés]
  • tizenkét 12,76 mm űrméretű M2 típusú Browning géppuska
  • 1800 kg össztömegű bomba


Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. Ethell 1995, p. 242.
  2. Ethell 1995, pp. 242–243.
  3. Ethell 1995, p. 243.
  4. A National Air and Space Museum adatai szerint 5266 darab készült, melyet azonban cáfol az 1981-es kiadású, Charles Mendenhall által írt Deadly Duo: The B-25 and B-26 in WWII. című monográfia, melyben részletes sorozatszám-táblázatot publikáltak. A Steve Birdsall–Don Greer által írt monográfia (B-26 Marauder in action) is közöl egy sorozatszám-listát a 48. oldalon.
  5. Air International January 1988, p. 23.
  6. Trent 2008, p. 647.
  7. a b Air International January 1988, p. 25.
  8. Air International January 1988, pp. 23–25.
  9. "Army Air Forces Aircraft: A Definitive Moment." Archiválva 2007. szeptember 9-i dátummal a Wayback Machine-ben Air Force Historical Studies Office. Hozzáférés ideje:: 5 October 2009.
  10. "Martin B-26G Marauder." Archiválva 2009. január 25-i dátummal a Wayback Machine-ben airforcehistory.hq.af.mil. Hozzáférés ideje:: 5 October 2009.
  11. Lásd 22d Operations Group - en.wiki
  12. Lásd 42d Air Base Wing - en.wiki
  13. Lásd 69th and 70th Bomb Squadrons - en.wiki
  14. Loftin, L.K. Jr. "Quest for performance: The Evolution of Modern Aircraft." Archiválva 2006. június 13-i dátummal a Wayback Machine-ben NASA SP-468. Hozzáférés ideje:: 22 April 2006

Források

[szerkesztés]
  • Birdsall, Steve. B-26 Marauder in Action (Aircraft number 50). Carrollton, Texas: Squadron/Signal Publications, Inc., 1981. ISBN 0-89747-119-9.
  • Bridgman, Leonard. "The Martin Model 179 Marauder". Jane’s Fighting Aircraft of World War II. London: Studio, 1946. ISBN 1-85170-493-0.
  • Brown, Kenneth. Marauder Man: World War II in the Crucial but Little Known B-26 Marauder Medium Bomber. Pacifica, California: Pacifica Press, 2001. ISBN 0-935553-53-3.
  • Donald, David, ed. American Warplanes of World War II. London: Aerospace Publishing, 1995. ISBN 1-874023-72-7.
  • Ehrhardt, Patrick. Les Marauders Français (in French). Ostwald, France: Editions du Polygone, 2006. ISBN 2-913832-05-9.
  • Ethell, L. Jeffrey. Aircraft of World War II. Glasgow: HarperCollins Publishers, 1995. ISBN 0-00-470849-0.
  • Forsyth, Robert and Jerry Scutts. Battle over Bavaria: The B-26 Marauder versus the German Jets, April 1945. Crowborough, UK: Classic Publications, 2000.
  • Freeman, Roger A. B-26 Marauder at War. London: Ian Allan Ltd., 1977. ISBN 0-7110-0823-X.
  • Green, William. Famous Bombers of the Second World War (2nd ed.). New York: Doubleday, 1975. ISBN 0-356-08333-0.
  • Hall, Tom. "Breaking in the B-26." American Aviation Historical Society Journal, Spring 1992.
  • Havener, Jack K. The Martin B-26 Marauder. Murfreesboro, Tennessee: Southern Heritage Press, 1997. ISBN 0-941072-27-4.
  • Hunter, Lawrence Jack. The Flying Prostitute. Lincoln, Nebraska: iUniverse.com, 2000. ISBN 0-595-00048-7.
  • Johnsen, Frederick A. Martin B-26 Marauder. North Branch, Minnesota: Specialty Press, 2000. ISBN 1-58007-029-9.
  • Listemann, Phil H. Allied Wings No. 2: Martin Marauder Mk.I. France: www.raf-in-combat.com, 2008. ISBN 2-9526381-6-0.
  • "Marauder: Mr Martin's Mean Machine" Part 1. Air International, January 1988, Vol. 34, No. 1, pp. 22–29, 49. Bromley, UK: Fine Scroll. ISSN 0306-5634.
  • "Marauder: Mr Martin's Mean Machine: Part Two". Air International, February 1988, Vol. 34, No. 2, pp. 75–82, 94. Bromley, UK: Fine Scroll. ISSN 0306-5634.
  • March, Daniel J. British Warplanes of World War II. London: Aerospace Publishing, 1998. ISBN 1-874023-92-1.
  • McCullough, David. Truman. New York: Simon & Schuster, 2003. ISBN 0-74326-029-5.
  • Mendenhall, Charles. Deadly Duo: The B-25 and B-26 in WWII. North Branch, Minnesota: Specialty Press, 1981. ISBN 0-933424-22-1.
  • Moench, John O. Marauder Men: An Account of the B-26 Marauder. Longwood, Florida: Malia Enterprises, 1989. ISBN 1-877597-00-7.
  • Moore, Carl H. WWII: Flying the B-26 Marauder over Europe. Blue Ridge Summit, Pennsylvania: McGraw-Hill/TAB Books, 1980. ISBN 0-8306-2311-6.
  • Nowicki, Jacek and Andre R. Zbiegniewski. Martin B-26, Vol. 1 (Militaria 137) (in Polish). Warszawa, Poland: Wydawnictwo Militaria, 2001. ISBN 83-7219-112-3.
  • O'Mahony, Charles. "Me & My Gal: The Stormy Combat Romance Between a WWII Bomber Pilot and his Martin B-26." Wings, December 1994.
  • Parshall, Jonathon and Anthony Tulley. Shattered Sword: The Untold Story of the Battle of Midway. Washington DC: Potomac Books, 2005. ISBN 1-57488-923-0.
  • Rehr, Louis S. and Carleton R. Rehr. Marauder: Memoir of a B-26 Pilot in Europe in World War II. Jefferson, North Carolina: McFarland & Company, Inc, 2003. ISBN 0-7864-1664-5.
  • Scutts, Jerry. B-26 Marauder Units of the Eighth and Ninth Air Forces. Botley, UK: Osprey Publishing Ltd., 1997. ISBN 1-85532-637-X.
  • Slessor, Sir John. The Central Blue. New York: Fredrick A. Praeger, Inc., 1957.
  • Swanborough, F.G. and Peter M. Bowers. United States Military Aircraft since 1909. London: Putnam, First edition, 1963.
  • Swanborough, Gordon and Peter M. Bowers. United States Navy Aircraft Since 1911. Annapolis, Maryland: Naval Institute Press, 1990. ISBN 0-87021-792-5.
  • Tannehill, Victor C. Boomerang, Story of the 320th Bombardment Group in World War II. Self published.
  • Tannehill, Victor C. The Martin Marauder B-26. Arvada, Colorado: Boomerang Publishers, 1997. ISBN 0-9605900-6-4.
  • Trent, Jack. " 'Fat-Bottomed Girls': The Martin B-26 Marauder." Scale Aircraft Modeller, Volume 14, No. 7, July 2008.
  • United States Air Force Museum Guidebook. Wright-Patterson AFB, Ohio: Air Force Museum Foundation, 1975.
  • Wagner, Ray. The Martin B-26B & C Marauder (Aircraft in Profile No. 112). Windsor, Berkshire, UK: Profile Publications Ltd., 1965. Reprinted 1971.

További információk

[szerkesztés]