Ugrás a tartalomhoz

Supermarine Spitfire

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Supermarine Spitfire
A RAF 41. vadász-századának „Griffon-púpos” Spitfire XII-esei kötelékeznek. Ez a változat csak a Brit-szigetek légvédelmét látta el
A RAF 41. vadász-századának „Griffon-púpos” Spitfire XII-esei kötelékeznek. Ez a változat csak a Brit-szigetek légvédelmét látta el

FunkcióVadászrepülőgép
GyártóSupermarine
TervezőReginald Joseph Mitchell
Gyártási darabszám20 351 db[1]

Személyzet1 fő
TípusváltozatokSupermarine Seafire
Supermarine Spiteful
Első felszállás1936. március 5.
Szolgálatba állítás1938.
Méretek
Hossz9,12 m
Fesztáv11,23 m
Magasság3,86 m
Szárnyfelület22,48 m²
Tömegadatok
Szerkezeti tömegI: 2280 kg
XIV: 3034 kg
Tömeg üzemanyaggal2921 kg
Max. felszállótömeg2990 kg
Hajtómű
HajtóműRolls–Royce Merlin II–61 (I–XI)
Rolls–Royce Griffon (XII–24)
Teljesítmény775–1055 kW (R–R Merlin)
1290–1530 kW (R–R Griffon) kW
Repülési jellemzők
Max. sebesség721 km/h (XIVE)
Utazósebesség~550–600 km/h
Hatósugár680–740 km
(I–XIVE) belső tartályokkal
Legnagyobb repülési magasság9750–13 560 m
(I–XIVE)
Emelkedőképesség12,9–23,3 m/s
(I–XIVE)
Szárny felületi terhelése119,91–207 kg/m²
(VB–XIVE)
Fegyverzet
Beépített fegyverzet
Bombák
  • 2 db 113 kg-os (250 lb) bomba
  • 1 db 227 kg-os (500 lb) bomba
  • 4 db RP-3 rakéta
    Egyéb függesztmények
    A Wikimédia Commons tartalmaz Supermarine Spitfire témájú médiaállományokat.

    A Supermarine Spitfire brit együléses vadászrepülőgép, melyet a Brit Királyi Légierő megrendelésére fejlesztettek ki. A típust a II. világháborúban nagy számban alkalmazták, majd azt követően főként a brit Nemzetközösség tagjainál állt szolgálatban, egészen az 1950-es évek végéig. A Spitfire a legnagyobb darabszámban gyártott szövetséges vadászrepülőgép-típus volt, az egyetlen szövetséges vadászrepülőgép-típus, ami a háború kitörésekor már gyártás alatt állt és azon két gép közül az egyik, amelyet még a második világégést követően is gyártottak (a másik a Vought F4U Corsair volt, francia megrendelésre).[m 1]

    Története

    [szerkesztés]

    Eredete

    [szerkesztés]

    Tervezése

    [szerkesztés]

    R. J. Mitchell 1931-ben kezdte el megtervezni a Légügyi Minisztérium F7/30-as kiírására (Air Ministry Specification F7/30) a típus prototípusát, melynek a tenderkiírás szerint képesnek kellett lennie 400 km/h-s repülési sebesség elérésére, négy géppuska egyidejű hordozása mellett. Ez akkoriban nagy kihívást jelentett, hiszen ekkor még a kétfedelű repülőgépeken kívül más típusok nem repültek. A Supermarine a Type 224-gyel nevezett a pályázatra, amely a kor színvonalának megfelelően egy nyitott pilótafülkés, egyfedelű, sirályszárnyas repülőgép volt, szintén a kornak megfelelően merev futóművel felszerelve. A gépet egy 600 LE-s (450 kW-os) soros Rolls-Royce Goshawk benzinmotor hajtotta, ahogy a tender összes többi pályamunkáját is. Első repülését 1934 februárjában hajtotta végre és csalódást keltett a fejlesztő csapatban, hiszen a Schneider-kupában tapasztalatot szerzett verseny-vízirepülőgépeiken alapuló repülőgéptől jobb teljesítményt vártak, annak „letisztított” formájú változata volt. A sikertelenség nyomán a hét pályamunka közül, 1935 tavaszán a tenderen a Gloster SS37 jelzésű pályamunkája nyert,[2] amely végül Gloster Gladiator néven a RAF utolsó kétfedelű típussorozatát képviselte.[3]

    Mitchell a kudarc alatt is folytatta a fejlesztést, az új repülőgép típusjelzését 300-asra változtatta, melyen már behúzható futóművet alkalmazott és a fesztávot 6 lábbal (1,8 méterrel) csökkentette. A módosítást 1934 júliusában benyújtotta a Légügyi Minisztériumnak, azonban azt már nem fogadták be. A kialakítás ezt követően számos módosításon esett át, köztük egy jobb kialakítású pilótafülke, légzőkészülék nagy magasságú repüléshez, kisebb és vékonyabb profilú szárny és egy új fejlesztésű, erősebb Rolls-Royce PV-XII 12-hengeres soros benzinmotor, mely később a Merlin nevet kapta. 1934 novemberében Mitchell a Supermarine tulajdonosától, a Vickers-Armstrongtól megkapta a támogatást és megkezdte a Type 300 részletesebb tervezését és kidolgozását. 1934. december 1-jén a Légügyi Minisztérium AM 361140/34 számon szerződést kötött a céggel és tízezer fontos költségkeretet szabott ki Mitchell F7/30-as pályamunkájának továbbfejlesztésére. 1935. január 3-án a minisztérium hivatalosan is elismerte az új típust, hiszen F10/35 jelzéssel új szerződésben rögzítették annak paramétereit.

    1935 áprilisában a beépített fegyverzet számát módosították, a .303 kaliberű Vickers géppuskák számát kettőről négyre növelték szárnyfelenként, és Browning típusúra cserélték, melyet Ralph Sorley ajánlására végeztek el. Sorley a Légügyi Minisztérium Műveleti Ellátó részleg (Operational Requirements section) alkalmazásában állt ekkor. A K5054 jelzésű prototípus 1936. március 5-én szállt fel először az Eastleigh Aerodrome repülőtérről,[4] Joseph Summers százados berepülőpilóta vezetésével, aki a Vickers alkalmazásában állt. Gyakran idézik fel azóta tőle a leszállását követő „Nem nyúltam semmihez!/Don't touch anything” kijelentését, miután a géppel nyolc percet repült.[m 2] A szintén nagy sikerű Hurricane négy hónappal ez előtt teljesítette az első felszállást.

    A K5054-et új légcsavarral szerelték fel, majd Summers 1936. március 10-i repülése alatt húzták be először a futóműveket. A 4. repülést követően új motort építettek be, majd Summers elhagyva a berepülőcsoportot, Jeffrey Quill és George Pickering vette át a helyét. Az első repüléseiken kijelentették, hogy a Spitfire egy nagyon jó repülőgép, de korántsem tökéletes. A botkormány túl érzékeny a csúcssebességű (528 km/h-s) repüléseknél, és csak egy kicsivel gyorsabb Sydney Camm által tervezett, szintén Merlin hajtotta Hurricane-nál. Egy jobb hatásfokú fa légcsavarral szerelték fel, mellyel a K5054 már elérte az 557 km/h-s csúcssebességet vízszintes repülésen, 1936 májusa elején, amikor Summers RAF Martlesham Heath-re repülte a gépet és átadta azt a Repülőgép és Fegyverzet-kísérleti Intézetnek (Aeroplane & Armament Experimental Establishment, A&AEE) további vizsgálatokra. Itt Humphrey Edwardes-Jones főhadnagy tesztelte a RAF részéről. Jelentése szintén pozitív volt, melyet a Légügyi Minisztérium részére kellett megküldenie. Egyetlen igényt jelölt csak meg, mégpedig fel kell szerelni a gépet futóműhelyzet-kijelzővel. Egy héttel később, 1936. június 3-án a minisztérium 310 darabos megrendelést adott le a Supermarine-nak, még azelőtt, hogy az A&AEE bármilyen hivatalos jelentést közzé tett volna a K5054-ről. A belső jelentéseket természetesen később pótolták.

    Gyártása

    [szerkesztés]

    A típus gyártása kezdetben a dél-angliai területeken folyt, elsősorban Itchenben és Woolstonban. Azonban ezt a két gyárat a Luftwaffe 1940 szeptemberére teljesen lerombolta, ezért az összes Supermarine gyártotta Spitfire repülőgép számos "árnyékgyárban" lett elkészítve. Ezek száma a háború végére lecsökkent, 10 fő gyárból és több kisebb műhelyben folyt a részegység-szerelés és készre építés.

    Legyártott mennyiség típusjelölés szerint[5][6]
    Típusjel Gyártó Mennyiség Megjegyzés
    prototípus (K5054) Supermarine 1 Első repülése 1936. május 5-én.[7]
    IA, IB Supermarine,
    Westland
    1567 Az első I-es a K9787 jelű Spitfire, első felszállása 1938. május 14-én.
    IIA, IIB Castle Bromwich 921 Az első itt gyártott gép a P7280, 1940. június.
    III Supermarine 2 Mindkét repülőgép átalakítás, az N3297 egy Spitfire I-ből, a W3237 egy V-ösből.
    IV/XX
    V Supermarine,
    Castle Bromwich,
    Westland
    6487 Az első V-ös a P8532 (B szárnnyal) 1941. június.
    VI Supermarine 100 Az első VI-os az AB136, 1941. december.
    F.VII
    HF.VII
    Supermarine 140 Az első VII-es 1942. szeptember.
    F.VIII
    LF.VIII
    Supermarine 1658 Az első VIII-as 1942. november 11.
    F.IX,
    HF.IX,
    LF.IX
    Supermarine,
    Castle Bromwich
    5656 Az első IX-es a BR581, 1942. június
    PR.X Supermarine 16 Az első PR.X 1944 májusi
    PR.XI Supermarine 471 Az első PR.XI 1942 novemberi
    F.XII Supermarine 100 Az első XII 1942. október 13-án készült el.
    F.XIV, FR.XIV Supermarine 957 Az első XIV, a RB142 lajstromú 1943. október 28-án készült el.
    F.XVIII Supermarine 300 Az első XVIII 1945 júniusában készült el.
    PR.XIX Supermarine 224 Az első XIX, az RM626 lajstromú 1944 májusában készült el.
    F.21 Castle Bromwich 120 Az első F.21, az LA187 lajstromú 1944. január 27-én készült el.
    F.22 Supermarine, Castle Bromwich (27) + (260); 287 Az első F.22 1945 márciusában készült el.
    F.24 Supermarine 54 Az első F.24 1946 márciusában készült el.

    Szerkezeti felépítése

    [szerkesztés]

    Sárkányszerkezete és szárnya

    [szerkesztés]

    Szárny

    [szerkesztés]

    A típuson ötféle szárnyat alkalmaztak, melyeket „A”-tól „E”-ig betűztek el. A szárnyak méretei és szerkezeti felépítései alapvetően megegyeztek, eltérés csak a belső fegyverzetben és az üzemanyag tartályok mennyiségében volt. A különféle szárnytípusok jelölése az altípusszám után írt kisbetűvel történt (pl. Mk Vb).[m 3]

    • A típusú szárny
    Ez az alap szárnyverzió, melyben 8 db .303" űrméretű (7.7 mm) M1919 Browning géppuskát szereltek, csövenként 300 db lőszerrel.

    Elsősorban a Spitfire I és II változatok lettek ezzel a szárnnyal felszerelve.

    • B típusú szárny
    2 db 20 mm-es Hispano–Suiza HS.404 gépágyú csövenként 60 db lőszerrel, valamint 4 db .303" M1919 Browning géppuska csövenként 350 db lőszerrel.
    • C típusú szárny
    „Univerzális szárny”, amelybe az A és a B variáció fegyverzetét is be lehetett építeni, illetve 1–1 db 20 mm-es Hispano-Suiza HS.404 gépágyút csövenként 120 db lőszerrel. Megerősítették a főfutókat és 5,08 cm-rel (2 hüvelykkel) előrébb helyezték el. Kialakítottak még 1–1 db fegyverfelfüggesztő csomópontot is a szárnyfelek alatt, melyekre 113 kg-os (250 lb) bombákat lehetett szerelni. Az általánosan alkalmazott fegyverelrendezés a B variáció volt, viszont a gépágyúkhoz csövenként már 120 db lőszert táraztak be.
    • D típusú szárny
    Nagy hatótávolságú fotófelderítő bevetésekre készített szárnytípus, amelyben nem volt fegyverzet, helyükre üzemanyagtartályokat szereltek. A Spitfire felderítőgépek ezért védtelenek voltak a német elfogóvadászokkal szemben, egyedüli „fegyverük” a nagyobb szolgálati csúcsmagasság volt.
    • E típusú szárny
    „Univerzális szárny” kétféle fegyverzettel:
    • 2 db 20 mm-es Hispano–Suiza HS.404 gépágyú csövenként 120 db lőszerrel és 2 db .50" űrméretű (12,7 mm) M2 Browning nehézgéppuska csövenként 250 db lőszerrel. Ez a C szárnyhoz képest fordított elrendezésű, a fegyverakna külső részébe építették be a 20 mm-es gyépágyút, a belső részébe pedig a géppuskát. Emiatt a szárnyfelek felső és alsó burkolatait megváltoztatták.
    • 4 db 20 mm-es Hispano–Suiza HS.404 gépágyú csövenként 120 db lőszerrel. Ezt a felszerelést ritkán alkalmazták.

    Az F.21 altípustól a Hispano–gépágyú módosított változatával (Mk V) szerelték a gépeket, 2–2 darabot mindkét szárnyfélben.

    Az V-ös sorozattól kezdve, amit az Fw 190 1941 augusztusi megjelenése sarkalt, több Spitfire-t alacsony magasságú elfogóvadászként vetettek be. Ezeknek a jobb manőverező képesség érdekében csökkentették szárnyfesztávolságát 9,8 méterre, leszerelték a szárnyvégek utolsó szekcióit. Így nőtt az orsózási szögsebesség és a repülési sebesség is alacsony magasságon. Ezekre a gépekre gyakran tévesen alkalmazzák az LF (Low-altitude Fighter, magyarul alacsony magasságú vadász) betűszót, ugyanis az LF-altípusokat a Rolls–Royce Merlin motor kis magasságra optimalizált változataival szerelték fel, amelyek között tényleg voltak „rövid” szárnnyal szereltek is, de az LF-változatok többségét a teljes terjedtségű szárnyakkal vetették be.

    A VI-os és VII-es változatokon alkalmaztak nagyobb fesztávú szárnyakat is, amik a nagy magasságú elfogásokhoz lettek ideálisak. Ezek a „hegyesebb” szárnyak 8 lábbal hosszabbak mint a normál változat, a fesztáv így 12,24 méterre változott. Azonban a nagy magasságú német berepülések ritkán realizálódtak, ezért a HF.VII-esekre rendszerint visszaszerelték a normál ívelt törővégeket.

    Motorok és légcsavarok

    [szerkesztés]

    A prototípusokba és az első sorozat (Mk. I) korai gyártású példányaiba a 768 kW-os (1030 LE-s) Rolls-Royce Merlin Mk.II soros, V-hengerelrendezésű benzinmotort építették, ami az Aero-Products Watts kétlapátos, fix állásszögű fa légcsavarját hajtotta. Ez a légcsavar a kor sajátja, ami 3,25 méter átmérőjű volt, szerkezeti tömege pedig 38 kg. A 78. legyártott sárkányszerkezetbe már a 183 kg tömegű de Havilland gyártmányú háromlapátos, kétfokozatú fém légcsavarját építették be, ami 2,946 méter átmérőjű volt, mellyel jelentősen nőtt a felszállási teljesítmény, a maximális sebesség és a szolgálati csúcsmagasság is. Még 1939 elején a 175. repülőgépbe már a Merlin III-at építették be, amelyre már szabványosított bordástengelyt építettek be. Erre mind a de Havilland, mind a Rotol háromlapátos légcsavarját fel lehetett szerelni. Ezt követően ezt a tengelytípust alkalmazták.

    1939 nyarán egy korai Mk I-be, a K9788 jelűbe beépítették az új Merlin XII-t. A tárgyalások során úgy határoztak, hogy ezt a típust az Mk.II-ben fogják alkalmazni, amit a szintén új, Lord Nuffield-i „árnyékgyárban” kezdenek gyártani Castle Bromwich-nál. 876 kW-ra növelték a motor teljesítményét és felszerelték Coffman-motorindítóval, módosították az elektromos rendszert és a hűtőt is. A hűtőfolyadék 70–30% víz–glikol keverék lett a korábbi, tiszta glikolos Merlin motorokban.

    Már 1940 elején a Spitfire I-ekkel felszerelt 54. és 66. vadászrepülő-századok Rotol gyártású, széles lapátú légcsavarokat alkalmaztak, melynek átmérője 3,27 méter lett. Ehhez újabb alakú, nagyobb orrkúpot is szerkesztettek a hatásfoknövelés miatt. Azonban az a felsőbb döntés született, hogy az új légcsavart csak a Spitfire II-nél alkalmazzák (a széles körű alkalmazás feltehetően a termelési ütem elmaradása miatt korlátozódott csak az új Mk.II-es sorozatra). A fejlesztett kései Mk.I-eknél ugyanis az új motor–légcsavar kombináció megnöveli a csúcssebességet 10–12 km/h-val 5200 méteres magasság alatt és növeli az emelkedési sebességet is,[8] amik manőverező légiharc során előnyt jelenthetnek. 100 oktános repülőgépbenzint alkalmaztak a megerősített motorban. A tömegnövekedések miatt a repülési jellemzők rosszabbak voltak az Mk.II-nek elődjéhez képest, de a harcászati képességek jelentősen javultak.[9] Az I-eseket gyorsan felváltották a II-esek és előbbiket a kiképzőalakulatokhoz rendelték. A Rotol légcsavarokat leszerelték, állandó szögsebességű de Hevilland légcsavarokkal repültek ezek az alakulatok.

    Az újabb változatba, a Mk.III-ba már a még nagyobb teljesítményű Rolls-Royce RM 2SM motort, későbbi nevén Merlin XX-at építették be. Teljesítménye 1036 kW-ra nőtt, mellyel a III-as változat 6300 méteren elérte a 630 km/h-s sebességet. Azonban, mivel a Merlin XX gyártása a Hawker Hurricane-oknak lett fenntartva, így a III-as sorozat gyártását meg sem kezdték (összesen kettő példány épült) és az Mk.V-ös termelésének felfuttatását rendelték el.

    A Spitfire V-be többféle légcsavart építettek be, attól függően, melyik gyár szerelte össze. A légcsavarokat az új Merlin 45 hajtotta meg, amely 2820 méteren 1096 kW teljesítményt adott le és 1130 kW-ot 3353 méteren. A Supermarine és a Westland gyártotta Vb és Vc változatokra a de Hevilland gyártmányú, 3,27 méter átmérőjű, három keskeny fémlapátos, állandó szögsebességű légcsavarokat szerelték fel. Azokat az Vb és Vc-ket, amiket a Castle Bromwich-i gyár gyártott le, széles lapátú Rotol légcsavarokkal szerelték fel, átmérőjük változatlanul 3,27 méter maradt. Ezek fémből voltak, vagy mint a későbbi Spitfire-ökön is, 3,12 méter átmérőjű még szélesebb, ún. „Jablo” préselt-ragasztott fa lapátú légcsavarokat alkalmaztak. A Rotol légcsavarkúpok hosszabbak voltak és hegyesebbek a de Havilland által gyártottnál, ami 8,9 centiméterrel megnövelte a repülőgép hosszát (9,11 méterről 9,21 m-re). A Rotol légcsavarok 6100 méteren nagyobb sebesség elérését tették lehetővé és növelték a szolgálati csúcsmagasságot is.
    Nagyszámú Spitfire Vb-t szereltek fel „fegyverzetfűtéssel”, ami fűtési rendszer a kipufogóktól vont el forró gázokat egy csövön keresztül, amit a szárnyfelekben kialakított fegyveraknákba vezettek be. Egy kis átmérőjű beömlőnyílást képeztek a mellső kipufogók töveiben, ami nyílásból cső futott végig a hátsó kipufogóig, majd ezt a csövet vezették be a motorburkolaton keresztül a szárnyfélbe.[10] Ezt a későbbi változatokon nem alkalmazták.

    A VI-os változat motorja már a Merlin 47, amire egy Rotol fejlesztette négylapátos légcsavar került, átmérője változatlanul 3,27 méter. Az új légcsavar megnövelte a nagy magasságú, gyér sűrűségű levegőbeni repülési jellemzőket és megnövelték a szárnyfesztávot is némileg (a törővégi szakaszt).

    A Merlin 45 motorváltozatokra négylapátos, 3,43 méter átmérőjű légcsavarokat is szereltek, ilyennel repültek az úszótalpas vízirepülőgép-változatok.

    A kétfokozatú kompresszorral felszerelt Merlin motoros változatok – VII, VIII, IX, XI – azonos légcsavarral repültek, változatlanul a „hegyesebb” Rotol kúppal, a légcsavar átmérője változatlanul 3,27 méter maradt, négy lapáttal, amit a VI-os változaton vezettek be. A csúcsos légcsavarkúp hatékonyabbá tette a légcsavart a korábbi, közel félgömb kupolával szemben (ezt a kúpot alkalmazták már az V-ös változatokon is).

    Az Mk IV/XX változaton egy 3,18 méter átmérőjű Rotol légcsavart alkalmaztak, úgymint a DP845-ös IV-en, de ott egy lapáttal többel (egy Griffon motoros tesztrepülőgép).
    A Spitfire XII-nél alkalmazták elsőként nagy sorozatban a Rolls-Royce Griffon motort, itt azonban még csak négylapátos légcsavarral, de már a későbbi, még hosszabb, csúcsos légcsavarkúppal. Ez (feltehetően) a DP845-ös Spitfire IV-en alakították ki.
    A Spitfire XIV-nél vezették be az új, ötlapátos Rotol légcsavart, melynek átmérője 3,18 méter lett. Egy prototípusával, a JF321 lajstromúval egy hatlapátos (kétszer három) koaxiális légcsavart is teszteltek, amely végül nem állt hadrendbe, de alapja lett egy későbbi, az Avro Shackletonon alkalmazottnak.
    A Spitfire F.21-en alkalmazott erősebb Griffon motor miatt újabb, immár 3,35 méter (11 láb) átmérőjű, szintén ötlapátos légcsavart alkalmaztak, 17,78 cm-rel (hét hüvelykkel) hosszabbat mint a XIV-en. Ez maradt az F.22-n és az F.24-en is.

    A Wehrmacht zsákmányolt Spitfire-ökben alkalmazott Daimler-Benz 60x sorozatú motorokat, repülési tesztek elvégzéséhez, a hozzájuk tartozó német VDM légcsavarokkal.

    Összességében elmondható, hogy a típusban alkalmazott motorok fejlődésével az alkalmazott légcsavarokat és légcsavarkúpjaikat is megpróbálták optimalizálni. Az egyfokozatú feltöltővel szerelt Merlin motorokhoz kétféle légcsavarkúpot alkalmaztak legalább ötféle légcsavarral. A kétfokozatú feltöltővel szereltek Merlin motorokhoz egy Rotol kúppal egyféle négylapátos egykoszorús légcsavart alkalmaztak. A Griffon motorokhoz pedig egyféle kúppal háromféle egykoszorús légcsavart alkalmaztak: 1 négylapátú és 2 ötlapátú, illetve egy kétkoszorús ötlapátú koaxiális változatot. Ez nemzetközi viszonylatban szemlélve egyáltalán nem volt tipikus (nem ismert ennyi légcsavarváltozat más vadászrepülőgép-típusokon). A légcsavarok tervezésében és gyártásában a Rotol a háború második felében már egyeduralkodóvá vált, a de Havilland-del szemben.[m 4]

    Fegyverzete és függesztményei

    [szerkesztés]

    Típusváltozatok

    [szerkesztés]

    Merlin motoros változatok

    [szerkesztés]

    Korai Merlin motoros változatok

    [szerkesztés]

    Ezek a típusváltozatok egyfokozatú feltöltővel felszerelt Merlin motorokkal repültek.

    I
    PR.I
    II
    III
    V
    VI
    PR.XIII

    Kései Merlin motoros változatok

    [szerkesztés]

    Ezek a típusváltozatok kétfokozatú feltöltővel felszerelt Merlin motorokkal repültek.

    VII
    VIII
    IX
    PR.IX / FR.IX
    T.IX és TR.9
    PR.X és PR.XI
    PR.XIII
    XVI

    Griffon motoros változatok

    [szerkesztés]
    IV/XX
    XII
    XIV
    FR.XIV
    XV és XVII
    XVIII
    XIX
    PR.XIX
    XX
    F.21
    F.22
    F.23
    F.24

    Fotofelderítő változatok

    [szerkesztés]

    Kiképző változatok

    [szerkesztés]
    T.IX és TR.9


    Seafire

    [szerkesztés]
    Seafire I
    Seafire II
    Seafire L.III
    Seafire F.XV
    Seafire F.XVII
    Seafire F.45 és FR.45
    Seafire F.46 és FR.46
    Seafire F.47 és FR.47

    Megrendelők és üzemeltetők

    [szerkesztés]

    Külföldi megrendelések

    [szerkesztés]

    A típusból több külföldi ország is leadott megrendeléseket még a második világháború kitörése előtti időszakban, természetesen az I-es változatra. Ilyenek voltak Észtország, Görögország, Portugália és Törökország. Az 1939-es, 12 repülőgépre szóló[11] észt rendelést törölték, miután a Szovjetunió annektálta az országot. A görög és portugál igényeket felülbírálta a brit Külügyminisztérium (Foreign Office). Törökország 59 repülőgépet rendelt, azonban az első két gép megérkezése után a Külügyminisztérium 1940 májusa utánig visszatartotta a többi leszállítását. A 208. példányt eladták Franciaországnak, ami 1939 júniusában meg is érkezett, tesztelésre, kiértékelésre, de újabb megrendelések nem érkeztek. A Hurricane-hez képest csekélyebb számú nemzetközi igény lett kielégítve.

    Már az angliai csata után, 1941-ben a brit kormányzat elfogadta a portugál 18 darabos megrendelés teljesítését, Spitfire Mk.I változatokból, amik ekkor már meglehetősen korosak voltak, a tartalékállomány kiképzését látták el velük, de a kiválasztott példányok felújításra kerültek. Kiírták őket a RAF készletből, majd TR 9 HF rádiókkal szerelték fel és kiszerelték belőlük az IFF rendszert. 1942 végére kerültek leszállításra és sorozatszámuk 370-től 387-ig terjedt, a portugáliaia Tancos-i XY Esquadrilha állományába kerültek. Ezek mindegyikét leselejtezték a portugálok 1947 végére és szétvágták őket.

    A többi ország tulajdonába a háború idején hitelezéssel, vagy más úton kerültek Spitfire-ek. Ilyenek voltak Kanada, Dél-Afrika, Ausztrália és Új-Zéland is, illetve az Egyesült Államok, továbbá a Szovjetunió is kapott a típus V-ös változatából. A háború után ezek a gépek az üzemeltetőknél maradtak. A megmaradt példányokból több ország is vásárolt: ilyen volt Csehszlovákia, Egyiptom, Izrael,

    A Seafire tengerészeti változatokat csak a háború után exportálta a brit kormányzat: a kanadai haditengerészetnek, a francia haditengerészetnek és az ír légi hadtestnek, illetve a Brit Flottalégierő és a tengerészeti önkéntes tartalékosok üzemeltették. Összesen 2334 darabot építettek belőle.

    Harci alkalmazása

    [szerkesztés]

    1938 nyarán a 19. Század (No.19 Squadron) nagy hírnévre tett szert, mikor elsőként kapta meg az új Spitfire-eket a RAF-századok között, így az első támaszpont, amelyen állomásozott, a Duxford-i lett. 1938 augusztusban szállt fel az első gép Jeffrey Quill vezetésével, aki a Supermarine tesztpilótája volt.[12]

    Sebességi és magassági rekordok

    [szerkesztés]

    Kapcsolódó szócikkek

    [szerkesztés]

    Megjegyzések

    [szerkesztés]
    1. A Hawker a Hurricane gyártását 1944-ben leállította, a francia típusok gyártása a német megszállás előtt szintén leállt, az amerikai részről legrégebben üzemelő vadászrepülőgépek, a P–40 és a P–38, gyártása pedig már a háború vége előtt befejeződött, vagy a kitörése után kezdődött csak el.
    2. Ezt a kijelentését gyakran arra értik, hogy problémamentes volt a leszállása, azonban ő ezt arra értette, hogy a Supermarine ajánlásai szerinti beállításokat nem módosította, mindaddig, amíg nem konzultált Mitchell-lel és fejlesztőcsapatával.
    3. Vannak olyan, eltérő időben írt források, amelyekben a szárnytípusokat nagybetűvel írják. Ennek oka egyelőre nem tisztázott.
    4. Sem német (Bf 109), sem szovjet (Jak–7), sem amerikai kortársain nem alkalmaztak ennyiféle vonóerő-optimalizálási változtatást.

    Jegyzetek

    [szerkesztés]
    1. Ethell (1997), p. 117
    2. Cotter, 2010 8. o
    3. A Hawker Hurricane-ja 1937-ben állt hadrendbe, amely ekkor már jelentős tervezés-fejlettségi szakaszban állt.
    4. Cotter, 2010 8. o
    5. AIR International 1985, p. 187.
    6. Morgan and Shacklady 2000
    7. McKinstry (2007), p. 60.
    8. Morgan and Shacklady 2000, pp. 97, 99.
    9. Price 1996, p.21.
    10. Morgan and Shacklady 2000, p. 171.
    11. Ld. Price (1982), p. 67.
    12. Archivált másolat. [2009. május 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. augusztus 13.)

    Források

    [szerkesztés]
    • Sz. L.: Spitfire-ek az első arab–izraeli háborúban. Haditechnika 1997/3, 45–49.
    • Ethell, 1980: Ethell, Jeffrey L., Pace, Steve. Spitfire (angol nyelven). St. Paul, Minnesota: Motorbooks International (1997). ISBN 0-7603-0300-2 
    • Cotter, 2010: szerk.: Cotter, Jarod: Supermarine Spitfire (angol nyelven). Aviation Classics No.03 (2010). ISBN 978-1-906167-34-9 
    • Scutts, 1980: Scutts, Jerry. Spitfire (angol nyelven). Squadron/Signal Publications, Aircraft in Action No.39 (1980). ISBN 0-89747-092-3 

    Fordítás

    [szerkesztés]
    • Ez a szócikk részben vagy egészben a Supermarine Spitfire című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
    • Ez a szócikk részben vagy egészben a Supermarine Spitfire (early Merlin-powered variants) című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
    • Ez a szócikk részben vagy egészben a Supermarine Spitfire (late Merlin-powered variants) című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
    • Ez a szócikk részben vagy egészben a Supermarine Spitfire (Griffon-powered variants) című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
    • Ez a szócikk részben vagy egészben a Supermarine Seafire című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
    • Ez a szócikk részben vagy egészben a List of RAF Squadron Codes című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

    További információk

    [szerkesztés]