Vadászrepülőgép

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Balról jobbra: A–10A csatarepülőgép, F–86 Sabre, P–38 Lightning és P–51 Mustang típusú vadászgépek kötelékben

A vadászrepülőgép feladata a légifölény biztosítása. Ennek megfelelően nagy tűzerővel, nagy sebességgel és jó manőverezőképességgel kell rendelkeznie.

Fegyverzete általában a törzsbe beépített 1-2 géppuska vagy gépágyú, illetve a szárny és törzs alá függesztett rakéták és bombák. A vadászrepülőgépek sebessége akár a hangsebesség háromszorosát is elérheti. A vadászgépek lehetnek egy-, vagy kétszemélyesek. A gépet a megrendelő által meghatározott feladatnak megfelelő méretűre építik, de elsősorban a fenntartási költségek és a túlélőképesség (minél kedvezőbb tolóerő/tömeg arány, kis radarkeresztmetszet) miatt törekednek a méret és a tömeg lehető legalacsonyabb szinten tartására. A nagy távolságú, vagy hosszabb ideig tartó repülések támogatása céljából rendszerint légi utántöltésre teszik alkalmassá, valamint üzemanyag-póttartály, illeszkedő üzemanyagtartály alkalmazásával növelik a levegőben egy felszállással eltölthető idő mennyiségét. A vadászrepülőgépeknek több változata létezik:

  • Napjainkban nem tartanak rendszerben olyan gépet, ami kizárólag légi célok elfogására alkalmas, a repülőgépek földi célok támadására is alkalmasak, ez a vadászbombázó repülőgép.
  • A kizárólag a földi csapatok harcának közvetlen támogatására alkalmas, lassabb, de erősebb fegyverzetű és páncélzatú repülőgép a csatarepülőgép.

Légcsavaros gépek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első világháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1919-1938[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Második világháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sugárhajtóműves gépek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1. generáció (1944–1953)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

F–86 Sabre típusú, első generációs vadászrepülőgép

Az első generációs harci repülőgépek a második világháború és az ötvenes évek közepe között kifejlesztett, sugárhajtású harci repülőgépek voltak. Ezek a repülőgépek szubszonikusak, azaz még nem tudták átlépni a hangsebességet. A második világháború sok repülőgépével ellentétben már teljesen fémből épültek, nem használtak fel bennük fát vagy textíliát. A világháborúban elterjedt géppuskák helyett szinte kizárólag a nehezebb, de nagyobb tömegű lövedéket messzebbre lőni képes gépágyúk alkották a beépített fegyverzetet, emellett a szárnyak és a törzs alatt, hasonlóan a világháborús repülőgépekhez, nem-irányított rakétákat és bombákat hordoztak. Szárnyuk, a korábban általánosan használt egyenes szárny helyett nyilazott, ami lehetővé tette a nagyobb sebesség elérését. Első generációs harci repülőgépek napjainkban már sehol nem állnak rendszerben.

2. generáció (1953–1960)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Saab J 35A második generációs vadászrepülőgép

A második generációs harci repülőgépek az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek vége között gyártott katonai repülőgépek. Ezek a gépek lépték át először a hangsebességet, fedélzetükön megjelentek az irányított légiharc-rakéták.

Az atomháború küszöbén álló fegyveres erők legfontosabb csapásmérői az atomfegyverrel felszerelt nehézbombázó repülőgépek voltak, a légvédelem gerincét pedig a bombázókat minden időben, minél messzebbről megsemmisíteni képes elfogóvadász repülőgépek alkották. A repülőgépekre a korábbi nyilazott szárny helyett az ekkor feltalált deltaszárnyat terveztek, ez kisebb légellenállás mellett nagyobb felületű és több tüzelőanyag fér bele. Felfedezték a területszabályt, ami szerint a repülőgépeket úgy tervezik, hogy a repülés irányára merőleges keresztmetszetük a gép hosszában nagyjából állandó legyen vagy egyenletesen változzon. Ennek jellegzetes ismérve a szárnyak csatlakozásánál a törzs elvékonyodása, a „kólásüveg-forma” (Például az F–5 Tiger II és a Szu–7 repülőgépeken.) A nagy sebességű repülőgépek le- és felszállási tulajdonságai meglehetősen rosszak voltak. A repülőgépekből elhagyták a korszerűtlennek kikiáltott gépágyúkat, fegyverzetük kizárólag az ekkor elterjedő irányított légiharc-rakétákból állt, ami később, a helyi háborúkban megbosszulta magát. A második generációs repülőgépek ma is nagy tömegben állnak hadrendben, korszerűsítés után meglehetősen költséghatékonyan képesek feladataikat ellátni, bár üzembiztonságuk kívánnivalókat hagy maga után.

3. generáció (1960–1970)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

4. generáció (1970–1990)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

5 generáció (1990-napjainkig)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az F–22 Raptor amerikai gyártású nehéz vadászbombázó, a világ első ötödik generációs harci repülőgépe. Az Amerikai Légierőnél az F–15 Eagle és az F–117 Nighthawk[4] repülőgépet váltják le vele. Kiemelkedő manőverezőképessége, lopakodó kialakítása, fejlett avionikája és fegyverzete miatt jelenleg kevés olyan repülőgéptípus van, amely a siker reményével vehetné fel vele a harcot.[5] Repülési képességei és manőverezőképessége a többi vadászrepülőgéppel szemben a szuperszonikus sebességtartományban is jó, utánégető használata nélkül is tartósan képes 1,5 Mach sebességgel repülni. A tolóerővektor-eltérítéssel felszerelt hajtóműve miatt igen kis sebességgel repülve is képes intenzív manőverezésre.

Ára rendkívül magas, 120 millió dollár körüli, ha 750 darabot gyártanának belőle (a minimális, 183 darabos megrendelésre vetítve a program teljes költségvetését, 360 millió dollár), ezért exportja nem valószínű (bár Ausztrália, Dél-Korea, Izrael és Japán érdeklődött a gép iránt, az Egyesült Államok egyelőre nem hajlandó a repülőgép eladására részben az újszerű és titkos szerkezeti megoldások miatt[6]), az USAF által rendszeresítendő gépmennyiség is folyamatosan csökken, az eredeti 750 darab helyett ma már csak 183 repülőgép építését tervezik.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Harcirepülők