Légiharc-rakéta

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
AIM–9L Sidewinder légiharc-rakéta

A légiharc-rakéta, vagy levegő–levegő rakéta olyan (jellemzően irányított) rakétafegyver, amelyet repülőgépről indítanak általában egy másik repülőgép megsemmisítése céljából. Meghajtásukat rakétahajtóművek végzik. Légiharc-rakéták esetében legelterjedtebbek a szilárd hajtóanyagú rakétahajtóművek, ritkábban folyékony hajtóanyagú rakétahajtóművet is alkalmaznak. Újabban a torlósugár-hajtómű is megjelent a légiharc-rakétákban. Hatótávolságuk alapján megkülönböztetünk kis, közepes és nagy hatótávolságú légiharc-rakétákat.

Történetük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A II. világháború előtti időszak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első, rakétákkal vívott légiharcra 1939. augusztus 20-án a szovjetjapán háború alatt került sor Halhin-golnál. Öt szovjet I–16-os vadászrepülőgép szállt fel RSZ–82 nemirányított levegő–föld rakétákkal felszerelve. A szovjet gépek rakétatűzzel két japán repülőgépet semmisítettek meg. Már az első világháborúban is használtak rakétákat, de kizárólag léggömbök ellen.

A II. világháború alatt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Német Ruhrstahl X–4 rakéta

A második világháború alatt a német mérnökök több kísérletet is végeztek levegő-levegő rakétákkal. A harcok során bevetették a WGr.21-es, valamint az R4M típusú nemirányított rakétákat, előbbit Focke-Wulf Fw 190 vadászrepülőgépeken, utóbbit a Messerschmidt Me 262 sugárhajtású vadászrepülőgépeken alkalmazták. A német pilóták több légigyőzelmet is arattak velük, elsősorban nehézbombázók, valamint rosszul manőverező célpontok ellen voltak sikeresek. A szovjet légierő csak elvétve alkalmazta légi célok ellen levegő-föld rakétáit, nem vált általános gyakorlattá.

A német mérnökök létrehozták az első irányítható rakétákat is, a Ruhrstal X–4 és X–7 típusokat. A rakéta vezetékes irányítású volt, azaz a rakéta egy vékony vezetéket húzott maga után, amelyen keresztül elektromos jelekkel irányította a pilóta a rakétát. Az X–4 folyékony hajtóanyagú rakétahajtóművel felszerelt levegő-levegő, az X–7 pedig szilárd hajtóanyagú rakétahajtóművel rendelkező, földi célok elleni páncéltörő változat volt. Éles bevetést ezekkel a fegyverekkel valószínűleg sohasem végeztek, ám a vezetékes irányítási módszer a páncéltörő rakétáknál elterjedt irányítási módszer lett. A németek foglalkoztak infravörös vezérlésű rakéták megépítésének lehetőségével is, ám ezek a tervek a háború alatt nem valósultak meg.

A világháború után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború után rohamos fejlődésnek indult a rakétatudomány. Ez, és az elektronika fejlődése egyre pontosabb és hatásosabb rakétafegyverek megépítését tette lehetővé, és a légiharc-rakéták lettek a vadászrepülőgépek légi célok elleni fő fegyverei. Az 1960-as években olyannyira a rakétákra alapozták a légiharcot, hogy a kor vadászrepülőgépeinek többségéből a közelharc fegyverének számító géppuskákat és gépágyúkat is elhagyták. Ezek az 1970-es években újra visszakerültek a repülőgépekre.

Irányítási módok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vezetősugaras irányítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vezetősugaras irányítás egy kezdetleges módszer a rakéták célbajuttatására. A rakétát hordozó repülőgép rádiólokátora tűzvezető üzemmódban az általa befogott cél felé vékony sugárnyalábot, ún. tűnyalábot sugároz, a rakéta pedig ebben a sugárban haladva jut el a célpontjához. A rendszer hátránya, hogy csak nagy méretű, rosszul manőverező célpontok ellen lehetett hatékonyan alkalmazni, mert a pilótánk állandóan a célpontra kellett irányítania a vezető sugárnyalábot, ezért manőverező légiharcban gyakorlatilag használhatatlannak bizonyult ez az eljárás.

Vezetősugaras irányítást alkalmaztak a szovjet K–5 (NATO-kódja: AA–1 Alkali) rakétákon, amelyekkel a MiG–17, MiG–19 és Szu–9 vadászrepülőgépeket szerelték fel. A RAF a Fireflash vezetősugaras légiharc-rakétát alkalmazta.

Félaktív lokátoros önirányítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A félaktív lokátoros önirányítás egyszerű és napjainkban még mindig elterjedt technológiának számít a légiharc-rakétáknál. A vadászrepülőgép radarja sugárnyalábjával besugározza a célt, a rakéta lokátora pedig a célról visszaverődő jelek alapján vezeti célra a rakétát. A rendszer előnye, hogy a rakéta irányítórendszere egyszerű és olcsó. Hátránya, hogy a rakétát indító repülőgép rádiólokátora sugárnyalábját a rakéta célba éréséig a célon kell tartani, ez pedig korlátozza a támadó repülőgép manőverezési lehetőségeit. A rádiólokátor sugárzását a megtámadott repülőgép észlelheti, így kitérő manővereket tehet, és elektronikus ellentevékenységgel a támadó gép radarja is zavarható.

A félaktív lokátoros önirányítású rakéták tipikus képviselői az amerikai fejlesztésű AIM–7 Sparrow és a szovjet R–27 (NATO-kódja: AA–10 Alamo).

Aktív lokátoros önirányítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elterjedten alkalmazott irányítási módszer. A rakéta saját rádiólokátorral van felszerelve, az általa kibocsátott és a célról visszaverődött radarhullámok alapján vezeti célba a rakétát az önirányító berendezés. Előnye, hogy az indító gép és a rakéta között nincs kapcsolat, megvalósul a "tüzelj és felejtsd el" elv, a támadó repülőgép távozhat az indítás helyszínéről. A nagy hatótávolságú légiharc-rakéták jellemző irányítási módja.

Aktív lokátoros önirányítást alkalmazó elterjedt légiharc rakéta az amerikai AIM–120 AMRAAM, valamint a szovjet/orosz R–77 és R–33 típusok.

Infravörös önirányítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az infravörös önirányítású rakéta hőkeresője az ellenséges légi objektum által kibocsátott infavörös hullámokat érzékeli, és a rendszer az infravörös hullámok forrásába irányítja a rakétát. Jellemzően erős infravörös hullámokat bocsát ki a repülőgépek hajtóműve. A rendszer előnye, hogy rádiólokátor nélkül is alkalmazható, az ellenséges cél nem érzékeli a befogást, valamint, hogy radarral nehezen észlelhető objektumok (például lopakodó technológiát alkalmazó célok) ellen is hatékony. A kis hatótávolságú (max. ~20 km) közelharc rakéták többnyire infravörös önirányításúak. Az infravörös önirányítás hátránya, hogy hatékonysága függ a légköri viszonyoktól, infracsapdák kilövésével a rakéta eltéríthető céljától, és a Nap irányában korlátozottan alkalmazható.

Az infravörös önirányítást alkalmazó rakéták klasszikus képviselői az amerikai AIM–9 Sidewinder, a francia Matra Magic II, és a szovjet R–3SZ (NATO-kódja: AA-2 Atoll).

Elektrooptikai önirányítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Működési elve lényegében megegyezik az infravörös önirányításéval, azonban a rakéták elektrooptikai érzékelője az infravöröstől eltérő, más hullámhosszúságú tartományban is érzékeli a légicél által kibocsátott hullámokat. Előnyös tulajdonsága, hogy alacsony hőkibocsátású célok ellen is hatásosan alkalmazható, valamint kiküszöböli az infravörös zavarást, és a Nap eltérítő hatását.

Például az izraeli Python 5 légiharcrakéta is alkalmaz elektrooptikai önirányítást.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]



Levegő-föld rakéták | Légiharc-rakéták | Páncéltörő rakéták | Légvédelmi rakéták | Ballisztikus rakéták | Robotrepülőgépek | Légibombák
Egyesült Államok AIM–4 Falcon | AIM–7 Sparrow | AIM–9 Sidewinder | AIM–54 Phoenix | AIM–120 AMRAAM
szovjet K–5 | R–3SZ | R–4 | R–8 | R–23 | R–24 | R–27 | R–33 | R–40 | R–60 | R–73 | R–77 | R–98
NATO-kódnevek AA–1 | AA–2 | AA–3 | AA–4 | AA–5 | AA–6 | AA–7 | AA–8 | AA–9 | AA–10 | AA–11 | AA–12 | AA–X–13
Egyesült Királyság Fireflash | Firestreak | Red Top | Sky Flash | AIM–132 ASRAAM EU IRIS–T | MDBA Meteor francia R530 | R550 Magic | Mica náci X–4 olasz Aspide
kína PL–1 | PL–2 | PL–3 | PL–5 | PL–6 | PL–7 | PL–8 | PL–9 | PL–10 | PL–11 | PL–12 | SD–10 | TY–90 Tajvan Tien Chien I | Tien Chien II japán AAM–3 | AAM–4 | AAM–5
izraeli Shafrir | Shafrir 2 | Python 3 | Python 4 | Python 5 | Derby indiai Astra Dél-Afrika V–3B Kukri | R–Darter | A–Darter brazil MAA–1 Piranha