Szu–7

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szuhoj Szu–7
Su-7 Skarżysko.jpg
Szu–7BKL

Funkció vadászbombázó repülőgép
Gyártó Szuhoj OKB
Sorozatgyártás 1957-1972
Gyártási darabszám 1847
Fő üzemeltetők Szovjetunió Szovjet légierő

Személyzet 1 fő
Első felszállás 1955. szeptember 7.
Szolgálatba állítás 1959.
Szolgálatból kivonva 1986 (Szovjetunió)
Háromnézeti rajz
Szuhoj Szu-7.svg

A Szu–7 (NATO-kódja: Fitter) nyilazott szárnyú, szuperszonikus, egyhajtóműves vadászbombázó repülőgép, melyet az OKB Szuhoj hozott létre a Szovjetunióban az 1950-es években. Az elterjedt repülőgép továbbfejlesztésével hozták létre a Szu–9 és Szu–11 elfogóvadász-repülőgépeket, majd a Szu–17, Szu–20 és Szu–22 vadászbombázókat.

Történet és leírás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szovjetunió egyike volt azoknak a nagyhatalmaknak, amelyek különös gondot fordítottak a második világháború után a sugárhajtású katonai gépek fejlesztésére. A szovjet repülőgépipar nagy sikerének számított, hogy a MiG–15-ösöket, a MiG–17-eseket, majd a MiG–19-eseket nagy tömegben gyártotta. A szovjet fejlesztések azonban nem korlátozódtak csupán a sugárhajtású vadászgépekre.

1949. decemberében Sztálin utasítására bezárták a Szuhoj tervezőirodát, mert az képtelen volt egy sugárhajtású vadászgép prototípusának elkészítésére. Szuhoj és az iroda személyzete átkerült a Tupoljevhez, ahol saját programjaikon dolgoztak. Sztálin halála után engedélyezték az iroda ismételt megnyitását. A Tupoljev égisze alatt a Szuhoj csapat kétféle elrendezésű gépeken dolgozott, melyeket „Sz” (nyilazott szárny, 60-62 fokos szög) és „T” (delta szárny, 57-60 fokos hátranyilazás) betűkkel jelöltek. Az összes későbbi prototípus számozása előtt ezek szerepeltek.

Az 1950-es évek elején az újjászervezett Szuhoj tervezőiroda megkezdhette a munkákat egy sugárhajtású alacsonytámadó repülőgép tervein. Ez vezetett a háború után az egyik legjelentősebb harci repülőgépcsalád megszületéséhez.

A repülőgép megtervezését 1953-ban rendelték el, és a fejlesztők már az első pillanatban erősen hátranyilazott szárnyat képzeltek el. Az Sz–1-es jelzésű prototípust a nem különösebben erős Ljulka AL–7-es sugárhajtóművel szerelték fel, mégis az 1955. szeptember 7-én kezdődő berepüléseken a repülőgép figyelemreméltó sebességet és mozgékonyságot mutatott. Az Sz–2-es jelű, második prototípust a berepülések tapasztalatai szerint alakították ki, és ez vezetett később a korai Szu–7B harcászati alacsonytámadó repülőgép és a többi altípus ezt követő sorozatgyártásához. A típust, pontosabban ennek két nullszériás példányát, 1956 júniusában mutatták be a nagyközönségnek a Moszkva-Tusino repülőtéren rendezett nagyszabású repülőnapon.

A NATO-körökben „Fitternek” elnevezett Szuhoj Szu–7-es harci gépek sorozatgyártása 1957 végén, 1958 elején indult meg, és a gyártósorokon hamarosan megjelentek a kétüléses Szu–7U gyakorlógépek is, amelyeket a NATO a „Moujik” kódnévvel látott el. A harci gépek közül az első fontos sorozat az alacsonytámadó támadó/vadász Szu–7B volt, amelyet a nyugati országokban „Fitter–A” néven ismertek. A szovjet légierő 1961 januárjában jelentette, hogy a típus hadrendbe állítható. A Szu–7B szárnytöveibe egy-egy Nugyelman-Richter NR–30 gépágyút szereltek, és a törzshasból kiengedhető konténerbe 32 szárnystabilizált rakétát lehetett helyezni. A szárnyak alá UV–8–32 rakétablokkokat függeszthettek.

A Szu–7B teljesítményét némileg felülmúlta a nagyobb üzemanyagtartályokkal gyártott és így hosszabb ideig repülhető Szu–7BM. A típusból elhagyták a kiengedhető rakétakonténert. Ezt a gépet 99,12 kN tolóerejű Ljulka AL–7F–1 hajtóművel szerelték fel. A szárny alatti, 500 kilogramm hordozására megerősített pilonokra más póttartályokat is lehetett függeszteni. Továbbfejlesztették az avionikát, a törzs fölé kétoldalt egy-egy kábelcsatornát szereltek. A korábban a szívócsatorna tetején található pitot-csövet 10 óra irányába helyezték át, és ellátták csúszásjeladókkal is. A Szu–7BMK típusjelzést a gép export változata kapta.

A továbbfejlesztések után sok altípus jött létre, ezek közül a Szu–7BKL érdemel említést. Az altípust kifejezetten a szegényesen felszerelt és általában füves pályájú frontrepülőterekre tervezték megerősített futókkal és a kerekek mellé szerelt kiegészítő csúszótalpakkal. Lehetővé tették az SzPRD–110 startrakéták alkalmazását, a függőleges vezérsík tövében az új fékernyőházban kettős ernyőt helyeztek el, továbbá átalakították a fékszárnyakat is.

A Szu–7-esek gyártását 1971-ben fejezték be, miután a becslések szerint legalább kétezer repülőgép készült. A legfontosabb üzemeltető a szovjet légierő volt, de több szocialista ország, például Csehszlovákia, Észak-Korea vagy Lengyelország is rendszeresítette a típust. A szovjet katonai segélyprogramok keretében több, harmadik világbeli ország is hozzájutott a Szu–7-eshez, így Algéria, Egyiptom és India. Az utóbbi két ország harcba is vetette a Szu–7-eseit, ha nem is kiváló, de általában jó eredménnyel. A Szu–7-esek későbbi továbbfejlesztéséből jött létre a változtatható szárnyú Szu–17-es és Szu–22-es repülőgépek családja.

Üzemeltetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eredeti Szu–7 vadászgépek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első-vonalbeli vadászgép, melyet korlátozottan használtak a Távol-Keleten, leszerelésüket 1965-ben kezdték meg. Harci bevetésre nem kerültek.

Szu–7B vadászbombázók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Lengyel Légierő Su–7 repülőgépei.

A Szu–7B és változatai lettek a Szovjetunió fő csapásmérő gépei az 1960-as években. Széles körben exportálták őket (691 repülőgép, beleértve néhány kiképzőgépet is). 1977-1986 között a gépek még rendszerben voltak a szovjet légierőnél, majd az újabb Szu–17 és MiG–27 típusok váltották fel.

Egyiptom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szu–7-eseket bevetették az 1967-es hatnapos háborúban és a Jóm kippúri háborúban is az egyiptomi légierő kötelékében, mikoris izraeli földi célpontokat támadtak vele.

India[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Indiai Légierő is alkalmazta a Szu–7-eseket az 1971-es pakisztáni háborúban. Hat század összesen 140 géppel közel 1500 bevetést hajtott végre a háború alatt, főleg nappali körülmények között. Az Indiai Légierő igen intenzíven használta gépeit, naponta pilótánként hat bevetést teljesítettek. A háború alatt 14 Szu–7 veszett oda, főleg az ellenséges légvédelem miatt. A háború után úgy találták, hogy a gép túlélési képességei igen jók, mivel súlyos sérülések után is haza tudták hozni őket.

Típusváltozatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Sz–26 kiállítva Monino-ban.
Szu–7BKL futóműve a különleges csúszólappal és egy UB–16 57 mm-es rakétaindító.
Egy kétüléses kiképzőváltozat, a Szu–7UMK (NATO-jelölése: Moujik)

Összesen mintegy 1847 Szu–7-est és alváltozatát gyártották le.

Szu–7[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első sorozatgyártott változat. Az egyetlen olyan változat melyet taktikai vadászgépnek építettek. A gyári jelölése Sz–2. 1957-1960 között gyártották, összesen 132 darabot. 1965-ig állt hadrendben.

Szu–7B[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első vadászbombázó változat, gyári jelölése Sz–22. 1960-1962 között gyártották, összesen 431 darab készült.

Szu–7BM[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Továbbfejlesztett AL–7F–1 hajtómű, továbbfejlesztett üzemanyagrendszer külső üzemanyagtartályokkal, alkalmas volt taktikai nukleáris bombák hordozására. 1963-1965 között gyártották, 290 darab készült.

Szu–7BKL[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rossz minőségű repülőterekről való üzemeltetésre tervezték, az új kisnyomású orrfutókerék miatt az orrfutóakna-ajtókat kiöblösödőre képezték ki, és a főfutószárakra, a kerekek külső oldalára egy-egy kis csúszótalpat szereltek. Míg beton felszállópályán ezek behúzva maradtak, addig puha talajon kiengedték őket, így a gép csaknem teljes súlya ezeken nyugodott. Gyártását 1965-ben kezdték, gyári jelölése az Sz–22KL volt. 1965 és 1972 között 267 darabot gyártottak le.

Szu–7BMK[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szu–7BM egyszerűsített export változata volt. 1967-1971 között gyárották, 441 darab készült.

Szu–7U[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kétüléses kiképzőgép változata a Szu–7B-nek csökkentett üzemanyagkapacitással. 1965 október 25-én repült először. 1966-1972 között folyt a sorozatgyártása párhuzamosan az export változattal, a Szu–7UMK-val.

Szu–7UM[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kétüléses kiképzőgép változata a Szu–7BM-nek.

Szu–7UMK[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kétüléses kiképzőgép változata a Szu–7BMK-nak. A Szu–7-esek kiképzőváltozataiból összesen 411 darab készült.

Szu–7IG[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kísérleti változtatható geometriájú szárnyú repülőgép, melyet a Szuhoj Szu–17 repülőgép fejlesztésébe integráltak.

OKB–51 jelölések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sz–1[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szu–7/Szu–9 repülőgépcsalád első prototípusának jelölése.

Sz–2[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szu–7 első sorozatgyártott változatának jelölése.

Sz–22[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szu–7B jelölése.

Sz–22–2[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szu–7BM prototípusának jelölése.

Sz–22M[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szu–7BM jelölése.

Sz–22KL[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szu–7BKL jelölése.

Sz–23[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csúszótalpakkal tesztelt típus jelölése.

Sz–22–4[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy Sz–22 kerekekkel/csúszótalpakkal felszerelt változata fékezőernyőkkel és startrakétákkal tesztelési célokra.

Sz–25[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezt a gépet a Boundary Layer Control tesztelésére használták.

Sz–25T[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy Szu–7 felszerelve a Boundary Layer Control rendszerrel.

Sz–26[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Sz–22–4 tesztjeinek folytatására építették (jelenleg is megtekinthető az Orosz Légierő Múzeumban).

Sz–22MK[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szu–7BMK egy egyszerűsített exportváltozata.

U–22[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kései kiképző változat.

U–22MK[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szu–7U export változata.

Sz–3[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Sz–2 elfogóvadász változata.

Sz–41[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Sz–1/Sz–2 kísérleti változata meghosszabbított orr-résszel.

T–1[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy deltaszárnyú taktikai vadászgép tervezet, amely az Sz–2-n alapult. A prototípus teljes elkészülte előtt törölték a projektet.

T–3[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy deltaszrányú elfogóvadász változata az Sz–2-nek, az Sz–3-mal és a T–1-gyel párhuzamosan fejlesztették.

Üzemeltetők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szu–7 rendszeresítői, kékkel jelölve, és a korábbi rendszeresítők, pirossal jelölve.

Jelenlegi üzemeltetők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Észak-Koreai Légierő Észak-Koreai Légierő

18 repülőgép áll hadrendben.

Vietnami Légierő Vietnami Légierő

Korábbi üzemeltetők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Afgán Légihadtest Afgán Légihadtest

46 darab repülőgép, beleértve 16 darab Szu–7U kiképzőgépet. A gépeket 1972-től kezdve szállították Afganisztánnak.

Algériai Légierő Algériai Légierő

Csehszlovák Légierő Csehszlovák Légierő

A Csehszlovák légierő 60 darab gépet üzemeltetett, az utolsókat 1990-ben vonták ki a hadrendből.

Egyiptomi Légierő Egyiptomi Légierő

Indiai Légierő Indiai Légierő

140 gép állt szolgálatban az Indiai Légierőnél.

Iraki Légierő Iraki Légierő

Jemeni Légierő Jemeni Légierő

Lengyel Légierő Lengyel Légierő

46 gépet üzemeltettek.

Szír Légierő Szír Légierő

Szovjet Légierő Szovjet Légierő

Műszaki adatok (Szu–7BKL)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Geometriai méretek és tömegadatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Hossz: 16,80 m
  • Fesztávolság: 9,31 m
  • Magasság: 4,99 m
  • Szárnyfelület: 34 m²
  • Üres tömeg: 8937 kg
  • Maximális felszálló tömeg: 15 210 kg

Hajtóművek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Repülési adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Legnagyobb sebesség: 1150 km/h tengerszinten; 2150 km/h nagy magasságban
  • Hatótávolság: 1650 km
  • Szolgálati csúcsmagasság: 17 600 m
  • Emelkedőképesség: 160 m/s
  • Szárny felületi terhelése: 434,8 kg/m²
  • Tolóerő–tömeg-arány: 0,71

Fegyverzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 2 darab 30 mm-es Nugyelman-Richter NR–30 gépágyú, egyenként 80 lövedékkel
  • 2000 kg bombateher a szárny alatti megerősített pontokon; általában két darab 950 vagy 600 literes pótüzemanyag-tartályok a törzs alatt, 250 vagy 500 kg-os bombák és 57 mm-es szárnystabilizált nemirányított rakéták UB–16–57U konténerekben. Egy 8U69 5 kilotonnás nukleáris bomba szerelhető a törzs bal oldalán lévő rögzítési pontra. Egyes változatok képesek 600 literes üzemanyagtartályok szállítására a szárny alatti síneken.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó fejlesztés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hasonló repülőgépek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Sukhoi Su-7 című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Szu–7 témájú médiaállományokat.