P–40 Warhawk

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
P–40 Warhawk
Pilótanövendékek gyakorlatoznak pilótavizsga előtt a Moore Field légi támaszpont felett Texasban, 1943-ban
Pilótanövendékek gyakorlatoznak pilótavizsga előtt a Moore Field légi támaszpont felett Texasban, 1943-ban

Funkció kis hatótávolságú vadászrepülőgép
Gyártó Curtiss-Wright Corporation
Tervező Donovan Berlin
Gyártási darabszám 13 738 db
Ár 44 892 USD (1944)
Fő üzemeltetők USAAF, Brit Királyi Légierő, Ausztrál KIrályi Légierő stb.

Személyzet 1 fő
Első felszállás 1938. október
Szolgálatba állítás 1939
Szolgálatból kivonva 1958 (FAB, brazil)
Méretek
Hossz 9,66 m
Fesztáv 11,38 m
Magasság 3,76 m
Szárnyfelület 21,92 m²
Tömegadatok
Szerkezeti tömeg 2880 kg
Fegyverterhelés 907 kg
Max. felszállótömeg 4000 kg
Hajtómű
Hajtómű 1 db Allison V–1710–39 folyadékhűtéses V–12-es benzinmotor
Teljesítmény 858 kW (1150 LE) kW
Repülési jellemzők
Max. sebesség 580 km/h
Utazósebesség 435 km/h
Hatótávolság 1100 km
Legnagyobb repülési magasság 8800 m
Emelkedőképesség 11 m/s
Szárny felületi terhelése 171,5 kg/m²
Fegyverzet
Beépített fegyverzet 6 db .50 cal M2 Browning nehézgéppuska (12,7 mm űrméretű)
Fegyverfelfüggesztő pontok 3 db (szárny-törzs alatt 1-1 db)
Bombák 2 db 114 kg-os (250 lb), 2 db 227 kg-os (500 lb), vagy 2 db 453 kg (1000 lb)
Háromnézeti rajz
Curtiss P-40E 3-view.svg
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz P–40 Warhawk témájú médiaállományokat.

A P–40 Warhawk a Curtiss gyár által tervezett egyszemélyes, teljesen fémszerkezetű, egymotoros vadászrepülőgép, amely az Amerikai Egyesült Államok Légiereje számára lett kifejlesztve a szintén Curtis gyártotta P–36 Hawk-ból, 1938 októberében szállt fel először. Mivel a sárkányszerkezet fejlesztése a P–36-ból indult, ez lehetővé tette a szolgálatba állítási idő lerövidítését, illetve a fejlesztési és gyártási költségek minimalizálását is. A gyártást 1944 novemberében állították le a 13 738. példány elkészülte után. Az összes gépet a New York állambeli Curtiss-Wright Corporation gyártotta és szerelte össze buffalói üzemében.

A típus nem volt kimagasló képességű repülőgép, mégis 28 ország légiereje rendszeresítette és alkalmazta a második világháború összes hadszínterén és azt követően is. A háború utáni elemzések igazolták, hogy noha a német, olasz és japán vadászgépekkel szemben kevéssé volt hatékony,[1] kis- és közepes magasságokban a nagyobb célok, mint az ellenséges bombázógép-erőknek és felderítőknek komoly veszteségeket okoztak. A világháború közepétől (1942. március 26-tól), a légifölény-képességük elavulását követően alacsonytámadó feladatkörben alkalmazták őket az európai hadszíntereken, a Hawker Hurricane-hez hasonlóan. Legismertebb gépek bizonyára a „Repülő Tigrisek” által repült cápaszájas P–40-esek.[2]

A Warhawk nevet a United States Army Air Corps választotta ki a típusnak, amely az összes amerikai típusváltozat hivatalos típusnévvé vált. A brit Nemzetközösség országai és a Szovjetunió a Tomahawk nevet adta a P–40B és P–40C változatoknak, majd a Kittyhawk-ot a P–40D és a későbbi változatokra. Továbbfejlesztett változata volt az XP–46 és a P–60.

A legutolsó példányokat a Brazil Légierő vonta ki aktív állományából 1958-ban. 2008-ban még körülbelül 19 példány maradt repülőképes állapotban és további 80 van különféle múzeumokban kiállítva.

Története[szerkesztés]

Az USAAC 11. MD (Materiel Division) egyik XP–40-e

A P–36 Hawk üzemeltetése során nyilvánvalóak voltak a típus hiányosságai, ezért a Curtiss a továbbfejlesztésébe kezdett. Tíz gépet építettek át különféle fejlesztési céllal. 1938. október 14-én szállt fel Edward Elliott, a Curtiss berepülőpilótája Buffalóban a tizedik géppel, melynek típusjelzése XP–40 lett. Ebbe a prototípusba már nem a korábbi sorozat PW R–1830 csillagmotorját, hanem a főkonstruktőr Donovan Berlin által tervezett vízhűtéses, turbófeltöltővel felszerelt, tizenkét hengeres Allison V–1710 soros V-motort építették be. A hűtőradiátort, amelyben glikol volt a hőcserélő közeg, a törzs alá építették be. Az USAAC „Vadászhivatalának” (Fighter Projects Officer) egyik tisztje, Benjamin S. Kelsey hadnagy (Lieutenant) ezzel a prototípussal 57 perc alatt körülbelül 300 mérföldet repült le, megközelítőleg 507 km/h-s sebességgel. A leszállás utáni interjúban közölte, hogy hibái ellenére a későbbi változatok körülbelül 100 mérfölddel gyorsabbak lesznek óránként. Kelsey értékelte az Allison motor kiegyensúlyozottságát, kiszámítható teljesítménymutatóit. A V–12-es motor akkora teljesítményt nyújt mint a csillagmotorok, azonban kisebb homlokellenállással rendelkezik, áramvonalasabb burkolatot lehet rá építeni, mellyel körülbelül 5%-kal növelni lehet a végsebességet.

A Curtiss mérnökei az XP–40 fejlesztésébe fektették idejüket, a következő lépés a radiátor áthelyezése lett. Kelsey elrendelte, hogy a prototípust a NACA szélcsatornájában kell további teszteknek alávetni, hogy javítsák a légellenállási, aerodinamikai mutatóit. 1939. március 28-tól április 11-ig a gépet a NACA-ben tesztelték. A tesztelési adatok alapján a Curtiss áthelyezte a radiátort az orr alá, mellyel egy új levegő-beömlőnyílást is felszereltek. Más fejlesztések mellett a futómű-aknaajtók és a kipufogók módosításával olyan teljesítményt értek el, mely már az USAAC-nek is megfelelt. Hátszél nélküli repüléssel Kelsey Wright Field-ből átrepülte a gépet a Curtiss buffalói gyárába 570 km/h-s átlagsebességgel. Későbbi, decemberi tesztelések alatt már elérték az 589 km/h-s sebességet is, ami kortársai között is korszerűnek hatott.

A gyártást egy addig szokatlan és újszerű módon végezte a New York-i Curtiss, hogy fokozza a termelést: a motorral és légcsavarral felszerelt törzset, valamint a szárnyat külön-külön szerelték össze, majd a kettőt egy nyerges pótkocsin egymás fölé helyezték. A két fődarab így egyszerre érkezett meg a gyártól nyolc mérföldre fekvő buffalói repülőtérre, ahol végszerelték, majd berepülték és helyben átadták az USAAC-nek.

Szerkezeti felépítése[szerkesztés]

A motor alatti hűtőrendszert javítják a 99. vadász-század műszakisai (99th FS "Tuskeegee Airmen" 332nd Fighter Group, 15th USAAF

A Curtiss P-40-es típusa egy monoplán repülőgép volt, feszített sárknyszerkezettel készült, teljes egészében fém építéssel. Konstrukciója 1938-ban megfelelt a kor elvárásainak, ugyanakkor túlzottan előremutató vagy innovatív dolgokat nem hozott a repülésbe.

Az amerikai tervezők ekkorra felismerték a V-motor előnyit, így a P-40-esekbe az új konstrukciójú Allison V1710-es motorokat szerelték. A P-40E változatokban a sima szívó motor 857 kW ( 1150 LE ) teljesítménnyel rendelkezett, míg a P-40N változat feltöltött motorja 1014 kW (1560 LE ) adott le 4500 méteres szolgálati magasságban. A V1710 motor glikolos folyadékhűtéssel rendelkezett illetve a kenőolaj is hűtésre szorult, ennek okán került a géptörzs aljára a jellegzetes légcsavar mögötti légbeömlő nyílás, melyen keresztül a hűtőraditorokba áramolhatott a levegő.

A pilótafülke mögött elhelyezett kétoldali ablaksor a hátratekintés elősegítése miatt került a gépre, ám az amúgy is rossz kilátással rendelkező pilótafülkéből így sem lehetett maradéktalanul szemmel tartani a hátsó légteret.

Emellett a gép pilótái több nehézséggel is küzdöttek. Habár a prototípus készülésekor még nem volt elavult konstrukció, a háború előrehaladtával egyre több hiányossága került felszínre. Elsősorban gyengébb emelkedési képessége illetve a fordulékonyság hiánya okán került nagyobb veszélybe a fürge japán vadászgépektől.

A szerkezeti hiányosságokból adódóan a háború végére már alig-alig volt alkalmas vadász feladatok ellátására, és inkább alacsonytámadó repülőnek alkalmazták.

A háromtartós szárny középső főtartóját a húrhossz negyedénél helyezték el, a másik kettőt ez előtt és mögött. Ez utóbbiakhoz rögzítették a belépőél szekcióit és a kilépőélen elhelyezett mozgó felületeket, köztük a csűrőlapokat és a fékszárnyakat.

A szárny alatt kialakított gondolákban helyezték el a futóműveket. A kerekek 90 fokkal elfordultak a behúzás során, így a szárnyba simulhattak.

Emellett a szárnyakban kapott helyet még 3-3 darab 12,7 mm-es géppuska, egyenként 235 darab lőszerrel. A szárnyvégek önálló szerkezeti egységek voltak, így esetleges sérülés esetén könnyű volt azok cseréjének megoldása.[3]

Típusváltozatok[szerkesztés]

  • P–40A
  • P–40B
  • P–40C
  • P–40D
  • P–40E
  • P–40F
  • P–40G
  • P–40H
  • P–40J
  • P–40K
  • P–40L
  • P–40M
  • P–40N
  • P–40Q
  • P–40R
  • RP–40
  • TP–40
  • Twin P–40

Lábjegyzetek[szerkesztés]

  1. Hans-Joachim Marseille 101 darab P–40-est lőtt le rövid afrikai pályafutása során Bf 109E vadászrepülőgépével.
  2. Maga az ötlet a brit RAF 112. Századának gépeiről származott (No.112 Sq, No. 239 Wing, Western Desert Air Force).
  3. A második világháború repülőgépeinek szerkezete- Paul Eden és Soph Moeng

Források[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz P–40 Warhawk témájú médiaállományokat.

Külső hivatkozások[szerkesztés]