A–20 Havoc

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A–20 Havoc
Az amerikai hadsereg légierejének egyik A–20G–20–DO típusváltozatú könnyűbombázója
Az amerikai hadsereg légierejének egyik A–20G–20–DO típusváltozatú könnyűbombázója

Egyéb elnevezés DB–7
Funkció többcélú, könnyűbombázó repülőgép
Gyártó Douglas Aircraft Company
Tervező Ed Heinemann
Sorozatgyártás 1939–1944
Gyártási darabszám 7478

Első felszállás 1939. január 23.
Szolgálatba állítás 1941. január 10.
Szolgálatból kivonva 1949 (USAF)
Háromnézeti rajz
Douglas A-20 Havoc.svg
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz A–20 Havoc témájú médiaállományokat.

Az A–20 Havoc (gyártói típusjele DB–7, mely a Douglas Bomber 7 rövidítése) amerikai fejlesztésű és gyártású kétmotoros könnyűbombázó repülőgép, melyet az amerikai Douglas Aircraft Company repülőgépgyártó vállalat fejlesztett ki az amerikai hadsereg egyik pályázati kiírására. A tendert nem nyerte meg az elképzelés, azonban gyártását külföldi – elsősorban francia – igények szerint mégis megkezdték. Ezt követően, a második világháborúban széles körben alkalmazták alacsonytámadó, éjszakai vadász, tengerészeti felderítő és mélységi behatoló feladatkörökben. Másfél és 1,8 tonna közötti bombamennyiséget tudott a célba juttatni, mégis a háború előrehaladtával inkább mint „romboló”-t alkalmazták a csendes-óceáni hadszíntéren: az orrba jelentős mennyiségű csöves fegyverzetet (géppuskákat és gépágyúkat) építettek be, illetve éjszakai bevethetőségét is megvalósították az orrba épített rádiólokátorral, a csöves fegyverzetet pedig a bombatérben helyezték el. A bombázó feladatkörben, ahogy a B–26 Maraudert is, a B–25 Mitchell váltotta fel.

Több ország légiereje rendszerbe állította, mint Franciaország, az Egyesült Királyság, a Szovjetunió, Hollandia, Ausztrália és Dél-Afrika, majd a háborút követően Brazília. A szovjet repülőcsapatok a legyártott mennyiség egyharmadát üzemeltették. A francia légierőben DB–7-ként rendszeresítették, a Brit Nemzetközösség légierőiben Boston néven rendszeresítették, mert az éjszakai vadász és behatoló változatokat Havoc-nak nevezték el. Az ausztrálok a DB–7 összes változatát Boston névvel illették. Az amerikaiak az éjszakaivadász-változatot P–70 néven rendszeresítették (a P mint Pursuit jelentett az 1948 előtti nevezékrendszerben).

Több mint hétezer példányban gyártották le, a legnagyobb példányszámban exportált bombázótípusa lett az USA-nak. Meg nem erősíthetően az első szövetséges repülőgép[1] volt a fotófelderítő F–3A változat, amely leszállt az itacukei repülőtérre (ma Fukuoka) a japán kapituláció után, 1945 augusztusában.

Továbbfejlesztett változatának, az A–26 Invader-nek a fejlesztését már 1940-ben megkezdték, sorozatgyártása 1944-ben indult, és még a vietnami háborúban is bevetette az amerikai légierő.

Fejlesztése[szerkesztés]

A Douglas Aircraft Company egyik tervezőcsapata 1937-ben, Donald Douglas vezetésével egy könnyűbombázó fejlesztésének előkészítését kezdte meg. A csapat tagjai voltak még Jack Northrop és Ed Heinemann tapasztalt fejlesztők. A tervezetet egy pár 450 lóerős Pratt & Whitney R–985 Wasp Junior csillagmotor hajtotta meg. Megközelítően 500 kg bombaterhet tudott volna a levegőbe emelni és terhével 400 km/h sebességgel repülni. Azonban a spanyol polgárháborúban alkalmazott repülőgéptípusok teljesítményeit figyelembe véve megállapították, hogy a Model 7A névre keresztelt repülőgép erősen alulmotorizált, így elvetették.

Ugyanezen év őszén az USAAC kiírta saját fejlesztési követelményeit egy új támadó repülőgéppel kapcsolatban. A Douglas csapata, immár Heinemann vezetésével, elkészítette a Model 7A Pratt & Whitney R–1830 Twin Wasp-pal szerelt változatát[2] és a Model 7B nevet adták neki. A fejlesztési kiírásra benyújtott pályamunka olyanokkal versenyzett, mint a North American NA–40, a Stearman X–100 és a Martin 167F. A tesztek bizonyították, hogy a Model 7B jól manőverezhető lett és gyors, de mégsem nyerte el a pályázati kiírók tetszését.

Ettől függetlenül azonban elnyerte a Francia Beszerzési Ügynökségét (French Purchasing Commission), akik akkor tettek látogatást az Egyesült Államokban. Képviselőik részt vettek a repülési próbákon is. Az USAAC, ami a repülőgépek fejlesztését ellenőrizte, kívül maradt a franciák és a Gyártási Hivatal (Production Division), valamint a Haditengerészet Légügyi Hivatala (Navy's Bureau of Aeronautics) között zajló tárgyalásoktól, majd a Fehér Ház 1939. január 19-én vizsgálatot rendelt el a DB-7 ellentmondásos szereplésével kapcsolatban. A "titok" végül napvilágra került január 23-án, amikor a prototípus összetört egy egymotoros repülési kísérlet során. A franciák fenntartották érdeklődésüket és egy 100 darabos megrendelést adtak le, melyet a háború kitörése után 270 darabra növeltek. A belgák 16 darabos rendelést adtak le légierejük részére.

Habár nem volt a kategória leggyorsabb és legnagyobb hatósugarú típusa, mégis a Douglas DB–7 méltán vívta ki üzemeltetői elismeréseit, üzembiztos harci repülőgéppé vált kiváló gyorsulásával és manőverező képességével. A RAF Boscombe Downban működő brit Repülőgép- és fegyverzet-kísérleti testület (Aeroplane and Armament Experimental Establishment, AAEE) egyik jelentése szerint a berepülő pilóták kiemelték kezes fel- és leszállási tulajdonságait, vezethetősége korszerű és fejlett tervezésnek köszönhető, kimagaslóan jól repülhető és manőverezhető. Volt pilótái is megerősítették vadászrepülőgépekhez hasonló agilitását. A Douglas által fejlesztett bombázó repülőgép könnyen adaptálható lett a második világháború összes hadszínterére és kiváló repülési jellemzőinek köszönhetően „pilótakedvenc” repülőgéppé vált.

A DB–7 típussorozat gyártása 1944. szeptember 20-án ért véget, a Douglasnál legyártott 7098. géppel. Az összmennyiség így, mivel ez idő alatt a Boeing is legyártott 380 darabot, 7478 darab lett. A Douglas újratervezte Santa Monica-i gyárát, hogy jobban gépesítse a termelősort, mely szerelősor akkoriban több mint 1,5 km hosszú volt. Az új termelési struktúrával az új, 200 m hosszú épületben a munkaórákat 50%-kal tudták csökkenteni némely termelési ütemben, mellyel a végszerelést meg tudták háromszorozni.

A kezdeti fejlesztéseket az utasszállító iparágban is hasznosították, hiszen az A–20-ból alakították ki a DC–5 utasszállító repülőgépet, melyből polgári célra összesen 12 darab készült. Négyet a KLM vett át és a távol-keleti személy- és teherszállítást látták el 1941 második felétől 1942 tavaszáig. Java evakuálásában is részt vettek a gépek, majd a megmaradt három holland gépet Ausztráliában C–110 típusjelzéssel hadrendbe állította az amerikai hadsereg, valamint R3D jelzéssel a haditengerészet is vásárolt 7 darabot (3 db R3D–1-et és 4 db R3D–2-t). Főként a USMC-nél láttak el szállítási feladatokat. A termelést a Dauntless fontossága miatt leállították.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Az elsőséget a P–38 Lightning típusnak tulajdonítják.
  2. Ezzel a motortípussal szerelték fel a Boeing B–17 típusát is.

Források[szerkesztés]