Nagyrőce

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Nagyrőce (Revúca)
Gymnazium Revuca.jpg
Közigazgatás
Ország  Szlovákia
Kerület Besztercebányai
Járás Nagyrőcei
Turisztikai régió Gömör
Rang város
Első írásos említés 1357
Polgármester Eva Cireňová
Irányítószám 050 01
Körzethívószám 058
Forgalmi rendszám RA
Testvérvárosok
Népesség
Teljes népesség 12 828 fő (2011)[1] +/-
Népsűrűség 330 fő/km²
Földrajzi adatok
Tszf. magasság 352 m
Terület 38,87 km²
Időzóna CET, UTC+1
Elhelyezkedése
Nagyrőce (Szlovákia)
Nagyrőce
Nagyrőce
Pozíció Szlovákia térképén
é. sz. 48° 41′ 00″, k. h. 20° 07′ 00″Koordináták: é. sz. 48° 41′ 00″, k. h. 20° 07′ 00″
Nagyrőce weboldala
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Nagyrőce témájú médiaállományokat.
Adatok forrása: Szlovák Statisztikai Hivatal, http://obce.info

Nagyrőce (szlovákul Revúca, korábban Veľká Revúca, németül Gross-Rauschenbach) város Szlovákiában. A Besztercebányai kerület Nagyrőcei járásának székhelye, Kisrőce tartozik hozzá.

Fekvése[szerkesztés]

Rimaszombattól 50 km-re északkeletre, a Murány-folyó bal partján fekszik.

Története[szerkesztés]

A városkát német telepesek alapították a 13. században. A Murány-völgy központi települése. Első írásos említése 1357-ből származik „Nagy Reucze” alakban. 1435-ben „Rewcze”, 1453-ban „Noghrewche” néven említik. 1427-ben 70 adózó portája létezett. A felvidéki vasgyártás egyik központja volt, 1556-ban 8 vaskohó működött a településen. Ebben az évben a török kirabolta és felégette Nagyrőcét. Ezután 1690-ig a töröknek is adózott. 1557-ben városi rangot kapott. Német telepesei a 1718. századra a pusztítások és a szlovák betelepülés miatt elszlovákosodtak. 1690-ben már csak 33 család élt a településen, közülük 20 zsellér és 13 parasztcsalád volt. Ebben az időben alakultak első céhei: 1694-ben a csizmadiák, 1697-ben a molnárok alapítottak céhet. Jelentős vasércbányászattal, posztó- és szövőiparral rendelkezett.

A 18. század végén Vályi András így ír róla: „Kis Rőcze, Nagy Rőcze, Revucza, Rausenbach. Két népes tót helységek Gömör Várm. földes Uraik Gr. Koháry, és más Uraságok, lakosaik katolikusok, és evangelikusok, fekszenek Csetnekhez 1 mértföldnyire; vas hámorjai nevezetesek, hegyein kristály, és más jóféle kövek találtatnak. Nagy Rőczénak határja jelesebb, javai külömbfélék; amannak határja pedig hegyes, és nehezebb mívelésű, réttyei jók, legelőjök elég, fája mind a’ kétféle; a’ vashámoroknál módgyok van a’ keresetre.”[2]

A 19. század közepén Fényes Elek eképpen írja le: „Rőcze (Nagy), Rauschenbach, Welka Rewucza, tót mv., Gömör vmegyében, ut. p. Rosnyóhoz nyugotra 4 mfdnyire, a Rewucza és Jolsva vizek összefolyásánál: 524 kathol., 1342 evang. lak. Evang. anyaszentegyházzal. A kath. templom 2 tornyu, s benne egy 13-ik századbeli harang függ. Határa hegyes; lakosai földmivelésből, kézmüvességből, vasbányászatból, vászon- és gyolcsszövésből táplálják magukat. F. u. h. Coburg.”[3]

1862-ben itt nyílt meg az első szlovák gimnázium és a szlovák kulturális élet egyik központja lett. A város a szlovák nemzeti mozgalom egyik központja is volt, szlovák gimnáziumát 1874-ben a magyar hatóságok betiltották.

Borovszky Samu monográfiasorozatának Gömör-Kishont vármegyét tárgyaló része szerint (részletek): „Nagyrőcze multjáról az Árpádházi királyok idejéből semmi bizonyosat nem tudunk. IV. Béla 1243-ban a Bors család uradalmait Bebeknek adományozta, az adománylevélben meg vannak említve a jolsvai várművek is s a Jolsva fölötti birtokrész ugyanazon okmányban Mártonföldének (terra Martini) neveztetett. E kerületbe kellett tartoznia Rőcze városának is. Annyi bizonyos, hogy Nagyrőcze Revche, Nogrewche néven 1427-ben Jolsva tartozéka volt, mert itt az akkori jolsvai uraknak 70 portájuk volt. A husziták e portákat 1440-ben elfoglalták s felépítették a mai róm. kath. templom felét, a szentélyt, melyet az idő vasfoga sem tudott elpusztítani. Az itt lakó nép szájhagyománya sokáig emlegette Mátyás nevét, tehát Mátyás király alatt a város lakóinak nem lehetett rossz sorsuk. A huszita-invázió előtt Nagyrőcze lakosai germán eredetű bányászok, kohósok voltak s csak a csehek letelepülése után népesült be jobban a vidék szlávokkal. Midőn Giskra rablócsapatait a murányi várból kiverték, valószinűleg Rőcze is felszabadult s 1500-ig a murányi vár parancsnoksága alá helyeztetett. Mátyás király Murány várát és a város területét Szapolyai Istvánnak, ez pedig Tornallyay Jakabnak adományozta. Ennek fia Jánoska, teljesen gyámja, a rabló Basó Mátyás hatalma alatt állott. Végre a murányi várat Basótól Szalm Miklós pozsonyi gróf, Bebekkel szövetkezve, 1549 augusztus 15-én elfoglalta. A törökök 1556-ban állitólag Rőczét is elpusztították. A szájhagyomány szerint ekkor égett el a levéltár is. Murány várát 1605-ben a Rottál grófok megvették. Rottál Jánostól Széchy Tamás megvásárolta a hozzátartozó uradalmakkal együtt. Bethlen Gábor 1620-ban az egész birtokot Széchy Tamás fiának, Széchy Györgynek adományozta. Rőcze város a Széchyekben kiváló patronusokra talált, a kik teljes jó szívvel igyekeztek a város javát elősegíteni s azért a várost sok adományban, jótéteményben részesítették. A Széchy Mária és Wesselényi közt támadt viszony s Murány várának Wesselényitől 1644 júl. 5-én történt elfoglalása, majd Wesselényi halála után a vár elfoglalása Károly lotharingi főherczegtől, sok zaklatást okoztak a rőczeieknek is. Murány vára s az egész vidék 1670-ben teljesen a császári hadak tanyája volt már, a kik kegyetlenül sarczolták a népet. Majd bekövetkezett a legteljesebb vallási villongás s a Rákóczy-, Thököly-féle fölkelés. E mozgalmak hullámai e várost sem kímélték s erejét annyira kimerítették, hogy a nép a legnagyobb mérvű szegénység keserű sorsára jutott. A murányi uradalom 1700-ban Koháry István birtokába került. Ekkor Kohárynak, mint a protestánsok ellenségének, első dolga volt Leporini András rőczei papot 1712-ben a templomból (a mai róm. kat. templom) katonáival kiűzetni. Ez időtől számítva 71 évig a rőczei protestáns egyház pásztor nélkül maradt és a hívők Ratkóra, Bisztróra vagy Tiszolczra jártak Isten igéjét hallgatni. II. József türelmi parancsa a rőczei protestánsokat is életre hívta. De Koháry az elfoglalt templomot nem adta vissza. Más templom építését határozták el, de e templom helye miatt Koháry özvegyével elegyedtek vitába s csak a megyebeli buzgó nemességnek köszönhető, hogy a rőczei protestánsok az egyesektől felajánlott telken és adományokból 1785-ben a mai lutheránus templomot felépíthették. E templomban az első istentisztelet 1785 okt. 16-án volt. Még ebben az évben nagy tűzvész pusztított Rőczén. Leégett 179 ház, az összes melléképületekkel, a városház és a plébánia. Az egész lakosság fedél nélkül maradt. Ekkor égett el a város levéltára másodizben. 1809-ben kezdték meg a városháza építését. A franczia háboru költségeihez 5544 frttal járult a város. 1815-ben a város censualis tartozása egyezség utján 4000 frtban állapíttatott meg, melyért a város az erdőt, a sör-, pálinka- és bormérést szabadon kezelhette; a dézsma terhét csak bizonyos irtványok után viselte; az uradalmi munkára nem volt kényszeríthető. 1829-ben felfedezték a fürdőt. 1842-ben építették a Vashegyre vezető útat; de mert a város ez út építését az uradalmi erdőkön is átvezetni megengedte, a várost az uradalom beperelte. A per 1852-ben a város javára dőlt el, de a városnak 50,000 frtjába került. Az 1848/49-iki magyar szabadságharczból a rőczei polgárság is kivette a maga részét. Mint nemzetőrök a murányi csatát vívták a jolsvaiakkal, pelsőcziekkel együtt, Latinák Frigyes vezetése mellett. A tótok Hurbán vezetése mellett özönlöttek Murányba, de szétverték őket. A város ágyut öntetett, négy lovát odaadta, 100 verbunkost adott s igen sokan a veressapkásoknál teljesítettek önkéntes szolgálatot. A szabadság, egyenlőség, testvériség első ünnepét 1848 május 15-én nagyszabású vendégséggel a város régi fürdőjében ünnepelték meg; ott volt az egész Murányvölgy lakossága.[4]

A trianoni diktátumig Gömör-Kishont vármegye Nagyrőcei járásának székhelye.

1963-ban városi rangot kapott, 1996 óta újra járási székhely.

Népessége[szerkesztés]

1880-ban 1897 lakosából 204 magyar és 1569 szlovák anyanyelvű.

1890-ben 1817 lakosából 299 magyar és 1474 szlovák anyanyelvű volt.

1900-ban 1812-en lakták, ebből 844 magyar és 933 szlovák anyanyelvű.

1910-ben 1925-en lakták: 1000 magyar és 884 szlovák anyanyelvű.

1921-ben 1663 lakosából 240 magyar és 1294 csehszlovák.

1930-ban 1691 lakosából 119 magyar és 1415 csehszlovák volt.

1991-ben 14 232-en lakták, ebből 457 magyar és 13 054 szlovák.

2001-ben 13 466 lakosából 291 magyar és 12 405 szlovák volt.

2011-ben 12 828 lakosából 10 948 szlovák, 360 roma és 189 magyar.

Neves személyek[szerkesztés]

  • Itt született 1824-ben Samuel Ormis evangélikus lelkész, gimnáziumi tanár.
  • Itt született 1825-ben Rochlitz Gyula építész, a Keleti pályaudvar központi épületének tervezője.
  • Itt született 1873-ban Zorkóczy Gyula festő, középiskolai tanár.
  • Itt született 1890-ben Rudolf Viest szlovák tábornok, a Szlovák Nemzeti Felkelés katonai vezetője, illetve a két háború közti Csehszlovákia egyetlen szlovák származású tábornoka.
  • Itt született 1916-ban Simon Miklós Széchenyi-díjas magyar orvos, bőrgyógyász, egyetemi tanár.
  • Itt született 1974-ben Andrej Danko szlovák politikus, 2012 óta vezeti a Szlovák Nemzeti Pártot.
  • Itt született 1992-ben Gyömbér Norbert szlovákiai magyar labdarúgó.
  • Hisnyóvízen született Fabinyi Tihamér jogász, politikus, képviselő és felsőházi tag, kereskedelmi és pénzügyminiszter.

Nevezetességei[szerkesztés]

  • 14. századi eredetű a Szent Lőrinc vértanú tiszteletére szentelt gótikus, római katolikus temploma, korabeli értékes szárnyasoltárral. Eredetileg két tornya volt, az alacsonyabb torony 1892-ben egy tűzvészben égett le.
  • Evangélikus temploma 1785-ben épült klasszicista stílusban, tornyát 1788-ban építették.
  • Az első szlovák nyelvű gimnázium 18. századi épülete. Eredetileg rokokó kúria volt. 1862 és 1874 között itt működött az első szlovák középiskola, ahol ez idő alatt 566 diák tanulhatott.
  • A városháza épülete 1809-ben épült klasszicista stílusban.
  • A városi kórház 1875 és 1877 között épült fel, neoklasszicista stílusban.

Lásd még[szerkesztés]

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Források[szerkesztés]