Vietnami háború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Vietnami háború
Hidegháborús konfliktus[m 1]
UH-1D helicopters in Vietnam 1966.jpg
Amerikai UH–1D „Huey” helikopterek szállítják a bevetési helyszínre a 14. gyalogsági ezred katonáit (1966)
Dátum 1955 – 1975. április 30.
Helyszín Délkelet-Ázsia
Eredmény

Az USA politikai veresége és kilépése a háborúból 1973-ban.

Észak-Vietnam katonai győzelme Dél-Vietnam felett 1975-ben.
Casus belli Vietnami nacionalizmus, a hidegháború kiterjesztése
Területváltozások Észak- és Dél-Vietnam egyesítése
Harcoló felek
Flag of South Vietnam.svg Vietnami Köztársaság
Flag of the United States.svg Amerikai Egyesült Államok
Flag of South Korea (bordered).svg Koreai Köztársaság
Flag of Thailand.svg Thaiföld
Flag of Australia.svg Ausztrália
Flag of New Zealand.svg Új-Zéland
Flag of the Philippines.svg Fülöp-szigetek
Flag of Vietnam.svg Vietnami Demokratikus Köztársaság
FNL Flag.svg Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front
támogatók:
Flag of the People's Republic of China.svg Kínai Népköztársaság
Flag of the Soviet Union.svg Szovjetunió
Flag of North Korea.svg Koreai Népi Demokratikus Köztársaság[1]
Parancsnokok
Flag of the United States.svg William Westmoreland
Flag of South Vietnam.svg Nguyễn Văn Thiệu
Flag of Vietnam.svg Ho Si Minh
Flag of Vietnam.svg Võ Nguyên Giáp
Haderő
~ 1 200 000 (1968) ~ 520 000 (1968)
Veszteségek
Flag of South Vietnam.svg Dél-Vietnam[2][3]
halott: ~250 000
sebesült: ~1 100 000

Flag of the United States.svg USA[4]
halott: 58 220
sebesült: 153 303
Flag of South Korea (bordered).svg Dél-Korea[3]
halott: 4407
sebesült: 17 060
Flag of Australia.svg Ausztrália[5]
halott: ~500
sebesült: ~3000

Flag of New Zealand.svg Új-Zéland[6]
halott: 37
sebesült: 187
Flag of Vietnam.svg FNL Flag.svg VDK / NFF[2][3]
halott: ~1 000 000
sebesült: ~600 000
A vietnami háború csatái
Szárazföldi hadműveletek
Ap Bac · Binh Gia · Pleiku · Song Be · Dong Xoai · Starlite · Gang Toi · Ia Đrăng · Hastings · Masher/White Wing · A Shau · Xa Cam My · Duc Co · Long Tan · Attleboro · Cedar Falls · Tra Binh Dong · Bribie · Junction City · Union · 881. számú magaslat · Union II · Ong Thanh · Dak To · 1. Tet · Khe Sanh · 1. Saigon · Huế · Lang Vei · Lima Site 85 · Kham Duc · Dewey Canyon · 2. Tet · Hamburger Hill · Binh Ba · Kambodzsa · Snuol · FSB Ripcord · Tailwind · Chenla I · Chenla II · Lam Son 719 · Ban Dong · FSB Mary Ann · Húsvét '72 · 1. Quang Tri · Loc Ninh · An Loc · Kontum · 2. Quang Tri · Phuoc Long · Ho Chi Minh · Ban Me Thuot · Xuan Loc · Truong Sa · 2. Saigon · SS Mayagüez
Légi hadműveletek
Farm Gate · Chopper · Ranch Hand · Pierce Arrow · Barrel Roll · Pony Express · Flaming Dart · Rolling Thunder · Steel Tiger · Arc Light · Tiger Hound · Shed Light · Bolo · Popeye · Niagara · Igloo White · Giant Lance · Commando Hunt · Menu · Freedom Deal · Patio · Linebacker I · Linebacker II · Homecoming · Baby Lift · Eagle Pull · Frequent Wind

A vietnami háború[m 2][m 3] alatt bővebb értelemben a teljes második indokínai háborút (1955[m 4]1975. április 30.), szűkebb viszonylatban az ebbe való közvetlen amerikai katonai beavatkozást (19651973) lehet érteni. A háború alapvetően a francia gyarmati hadsereg végső veresége után 1954-ben ideiglenesen kettéosztott Vietnam újraegyesítéséért folyt, amely során ideológiai alapon Kína és a Szovjetunió a kommunista Észak-Vietnamot, míg az USA Dél-Vietnamot támogatta. A két kommunista nagyhatalom a délkelet-ázsiai befolyásért egymással is versengett, az USA pedig a kommunizmus térnyerését próbálta megakadályozni a térség frissen függetlenné vált országaiban.

A szárazföldi hadműveletek nagyobbrészt Dél-Vietnamban, továbbá Kambodzsa és Laosz határ menti területein folytak. Kezdetben az amerikai katonai tanácsadók által kiképzett Dél-Vietnami Hadsereg csapatai próbálták felszámolni a délen az esőerdőkben és a kiterjedt föld alatti alagútrendszerekben bujkáló és a vidéki falvakat uraló ellenállók és gerillák csapatait. A délen uralkodó politikai elnyomás és káosz miatt az ellenállók száma az évek során nem csökkent, sőt emelkedett. Az amerikai politika és hadvezetés az 1960-as évek közepén úgy döntött, a tanácsadók és kiképzők mellé harcoló amerikai katonákat is küld a térségbe. A gerillák mellett az északi hadsereg katonái is gyakran harcoltak délen, sőt többször is megkísérelték a déli országrész teljes katonai megszállását, amit csak az amerikai tűzerőnek köszönhetően sikerült visszaverni.

Észak-Vietnam felett ugyanekkor légiháború dúlt. Az amerikai bombázók a teljes észak-vietnami ipart lerombolták, bár a szovjet és kínai gazdasági és katonai támogatás miatt ez nem rengette meg az országot.

A televízió közvetítette, arcvonal nélküli gerillaháború kegyetlensége, illetve a hadkötelezettséggel szembeni ellenállás az amerikai baloldali békemozgalmak megerősödéséhez vezetett.

A háttérben folyamatosan zajlottak a nyílt és titkos tárgyalások a felek között, de évekig nem jutottak megegyezésre. Az USA próbálta a déli országrész függetlenségét elérni, de észak nem volt hajlandó engedni követeléséből, miszerint minden külföldi katona hagyja el az országot, szűnjön meg az ország kettéosztottsága és tartsanak választásokat, amit a zűrzavaros déli politikai helyzet miatt a kommunisták nagy valószínűséggel meg is nyertek volna. Az amerikai és az észak-vietnami küldöttség végül a dél-vietnami küldöttség tudta nélkül 1972-ben megállapodott. Az amerikai vezetés már 1968-ban eldöntötte, hogy kivonul a térségből, de mindezt a lehető legkisebb presztízsveszteséggel szerette volna elérni. A békeszerződés aláírása után az Egyesült Államok 1973-ban ki is vonult az országból.

A támogatás nélkül maradt Dél-Vietnam ereje megtört, az északiak a békeszerződést megszegve 1975-ben lerohanták Dél-Vietnamot, és elfoglalták a déli fővárost. A két ország 1976-ban Vietnami Szocialista Köztársaság néven hivatalosan is egyesült.

A harcok során becslések szerint 3–5 millió vietnami halt meg, illetve 58 000 amerikai vesztette életét.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vietnami háború alapvetően az (első) indokínai háború folytatásának tekinthető, amelyet Franciaország vívott volt gyarmata, Indokína visszaszerzéséért a Ho Si Minh vezette, Viet Minh nevű függetlenségi mozgalom csapatai ellen. Míg a Viet Minh a kommunista országok támogatását élvezte, addig a franciák a dominóelmélet, illetve a Truman-doktrína alapján az Amerikai Egyesült Államoktól kaptak mind nagyobb pénzügyi és logisztikai segítséget, hogy a kommunizmus további térnyerésének elejét vegyék. A háború utolsó éveiben a költségek túlnyomó részét már az USA viselte. Ennek ellenére a gyarmati hadsereg képtelen volt úrrá lenni a helyzeten, s 1954. május 7-én Dien Bien Phu alatt döntő vereséget szenvedett.[7]

1954. június 22-én megbukott a francia kormány, és a háborút ellenző Pierre Mendès France került hatalomra. Ígéretet tett a francia nemzetgyűlésnek, hogy 30 napon belül rendezi az indokínai kérdést, ellenkező esetben lemond. Az 1954. július 21-én Franciaország és a Vietnami Demokratikus Köztársaság (VDK) által aláírt genfi tűzszüneti egyezményben a franciák elismerték Vietnam függetlenségét, és az országot ideiglenesen a 17. szélességi fok mentén déli és északi zónára osztották, köztük egy demilitarizált övezettel. A megállapodás szerint a francia csapatok a 17. szélességi foktól délre, a Viet Minh csapatai pedig attól északra tartózkodhatnak. Északon a Ho Si Minh vezette kommunisták vették kezükbe a ország irányítását, délen a franciák által támogatott Bảo Đại államelnök (korábban császár) kezében volt a hatalom. Szovjetunió és Kína politikai nyomása mellett a vietnami delegáció elfogadta az ország időleges kettéosztását, hogy presztízsveszteség nélküli visszavonulást engedjenek Franciaországnak. A kommunista szuperhatalmak féltek, hogy egy provokatív békeszerződés felingerli az USA-t és nyugat-európai szövetségeseit. Sem Moszkva, sem Peking nem akart megkockáztatni egy esetleges újabb katonai konfrontációt a nyugati hatalmakkal, nem sokkal a koreai háború után.[8]

Bảo Đại a genfi értekezlet során az addig ismeretlen Ngô Đình Diệmet nevezte ki az ország miniszterelnökének, majd Párizsba költözött. Diệm nem bízott senkiben, a politikailag fontos pozíciókba családtagjait ültette. Az ország kettéosztása után északról menekültek ezrei érkeztek délre, főleg katolikusok és a franciákkal korábban szoros kapcsolatot ápoló vezetők és családjaik.[9]

A SEATO vezetői a manilai konferencián, 1966. október 24-én

Genfben a VDK, Franciaország, Nagy-Britannia, Kína és a Szovjetunió egy második megállapodást – úgynevezett végső nyilatkozatot – is aláírt, amely szerint 1956 júliusában népszavazást kell tartani az ország újraegyesítéséről és egy egységes kormány létrehozásáról. Mivel azonban a választásokat nagy eséllyel a kommunisták nyerték volna, a dél-vietnami kormány – Eisenhower amerikai elnök támogatásával – elutasította ennek megtartását, mondván, hogy a szerződés megkötésében nem vettek részt, s így az számukra nem kötelező hatályú. Úgy tűnt, hogy az ország kettéosztottsága tartós marad, akárcsak a néhány évvel korábban felosztott Koreáé.

Időközben, 1954. szeptember 8-án az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Ausztrália, Pakisztán, Thaiföld, Új-Zéland és a Fülöp-szigetek a manilai szerződéssel megalapították a Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezete (SEATO) nevű katonai tömböt. Ezzel kapcsolatban az Egyesült Államok kinyilatkoztatta, hogy egy Dél-Vietnam, Laosz vagy Kambodzsa ellen indított támadás egyben a SEATO tagjai elleni támadást is jelent.[10]

November 20-án a francia miniszterelnök washingtoni látogatása után bejelentették, hogy a franciák kivonulnak Indokínából, s hogy ezentúl helyettük közvetlenül a dél-vietnami kormánynak folyósítják az amerikai támogatást. Ezzel az Egyesült Államok teljesen magára vállalta a dél-vietnami fegyveres erők kiképzését.

A Diệm-korszak (1954–1963)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Növekvő elégedetlenség Dél-Vietnamban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1955. március 29-én a Nemzeti Felszabadítási Front Saigonban fegyveres felkelést robbantott ki Diệm miniszterelnök uralma ellen. A felkelés hatására a déli tartományokban nagyarányú egyházi tiltakozások kezdődtek a Cao Đài és a Hòa Hảo vallási szekta részvételével. A dél-vietnami fegyveres erők 1955 októberére fojtották el a felkeléseket.[11] Az Egyesült Államok, hogy a kormányt a felkelő gerillák elleni harcban segítse, katonai tanácsadókat küldött az országba. Észak-Vietnam – amely maga is segítséget kapott a Szovjetuniótól és Kínától – a Nemzeti Felszabadítási Frontot (röviden NFF vagy DNFF, ismertebb nevén Vietkong) támogatta fegyverekkel, hadianyaggal, tanácsadókkal, valamint reguláris csapatok küldésével.

Az erősödő amerikai támogatás bizonyításáért Eisenhower elnök 1955-ben különleges megbízottat küldött Dél-Vietnamba Joseph Lawton Collins tábornok személyében. Collins 100 millió dolláros segélyt ajánlott fel az új dél-vietnami kormánynak. Collins így emlékezett vissza Vietnamba érkezéséről:

„Nos, amikor megérkeztem Saigonba, teljes káosz volt. Ez nem vitás. Azon a napon, amikor megérkeztem, a dél-vietnami vezérkari főnök – Hinh – éppen Diệm elnök ellen szónokolt az amerikai segítséggel működő rádióban. (…) Hinh azt mondta nekem, hogy itt fog maradni, és utalt arra, hogy lázadást fog kirobbantani. Biztosítottam, hogy ha ezt megteszi, akkor mindennemű katonai segítségnyújtás megszűnik. Ezzel sikerült nyomást gyakorolnom rá, és körülbelül egy hét múlva sikerült elérnem, hogy elhagyja a várost. Többet nem tért vissza.”[9]
Eisenhower elnök Ngô Đình Diệm elnököt fogadja Washingtonban, 1957. május 8-án

1955. október 23-án Diệm durva hangvételű lejárató kampánnyal és választási csalással legyőzte a Párizsban tartózkodó Bảo Đại elnököt, ezzel véget ért Bảo Đại-féle monarchia korszaka. Három nap múlva Diệm kikiáltotta a Vietnami Köztársaságot, melynek ő lett az államelnöke.[12] December 12-én az Egyesült Államok bezárta hanoi nagykövetségét, így gyakorlatilag megszakította a diplomáciai kapcsolatot Észak-Vietnammal.[13]

1956 januárjában a dél-vietnami hadsereg egységei elfoglalták Tây Ninht, a Cao Đài vallási csoport politikai központját, ami szervezett, fegyveres felkelés kirobbanásához vezetett. A felkelésnek csak a február 28-án létrejött megállapodás vetett véget. A Cao Đài vezetőkkel kötött egyezmény engedélyezte a Cao Đài vallás gyakorlását, de megtiltotta a vallási csoport bármiféle politikai tevékenységét.[14][15]

1956. április 28-án az amerikai Military Assistance and Advisory Group (Katonai Segítő és Tanácsadó Csoport) átvette a Vietnami Köztársasági Hadsereg (VKH) kiképzését és felszerelését. Szeptember 19-én a francia légierő az utolsó támaszpontját is átadta a dél-vietnami légierőnek, így az utolsó francia csapatok is elhagyták Vietnam területét.[14] 1959 végére körülbelül 300 amerikai volt Vietnamban.

Kennedy és Dél-Vietnam[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kennedy és Robert McNamara védelmi miniszter a Fehér Házban (1962. június 19.)

1960. november 8-án John Fitzgerald Kennedy az amerikai elnökválasztáson legyőzte Richard Nixont. A Kennedy-kormány egyidejűleg próbálta Észak-Vietnamot feltartóztatni és a dél-vietnami politikai rendszert modernizálni. Kennedy délkelet-ázsiai külpolitikáját szintén a Truman-doktrína határozta meg. Kennedy elszántan hitte, hogy ha sikerülne délen egy stabil demokráciát létrehozni, az nagy mértékben csökkentené az északi kommunisták hitelét.

Az amerikaiak a délnek utalt segélyekért cserébe politikai reformok végrehajtását követelték. Hamarosan az Egyesült Államok kormányának tanácsadói meghatározó szerepet töltöttek be a dél-vietnami végrehajtó hatalom valamennyi szintjén. Valójában azonban Ngô Đình Diệm elnök kevés hajlandóságot mutatott valódi reformok végrehajtására vagy tényleges együttműködésre. Kennedyt kritikusai azzal vádolták, hogy naivak és utópisztikusak azon elképzelései, melyek szerint az amerikai értékeket azonnal exportálni lehet bármely országba, függetlenül annak meglévő kultúrájától vagy történelmétől.

1960. november 11-én a dél-vietnami hadsereg egyes egységei sikertelen puccsot hajtottak végre Diệm elnök ellen.[16] Másnap a Diệmhez hű csapatok behatoltak Saigonba, és leverték a lázadást. A kétnapos puccskísérlet alatt mintegy 200 ember veszítette életét.[17]

1961 áprilisában csúfosan megbukott a Kennedy által jóváhagyott kubai disznó-öböli akció, így többek között emiatt az elnök sokáig hezitált a Vietnamnak nyújtandó segítség mikéntjéről. Óvakodott a hadsereg vietnami bevetésétől, de nem akart gyengének sem tűnni belpolitikai ellenfelei előtt. Az év során előbb alelnökét, Lyndon B. Johnsont, majd később két tanácsadóját, Maxwell Taylort és Walt Rostowot küldte Vietnamba.[9] Diệm és Kennedy is visszautasította azt a felvetést, hogy nagy számú amerikai harcoló egységeket küldjenek az országba. Kennedy az újonnan felállított különleges alakulatokat, az ún. Zöldsapkásokat küldte a délkelet-ázsiai országba, hogy ott a kormánycsapatokat és a civil milicistákat (ez utóbbiak voltak az ún. Polgári Irreguláris Védelmi Csoportok) kiképezzék.

Ho Si Minh (1954)

1962 februárjában az Egyesült Államok vezetése, a 4000 főre duzzadt amerikai létszám miatt, átszervezte dél-vietnami parancsnokságát.[18] Megszűnt a korábbi irányító szerv, a Military Assistance and Advisory Group, és helyette létrejött a Military Assistance Command, Vietnam (Katonai Segítségnyújtás Parancsnoksága, Vietnam), Paul D. Harkins tábornok vezetésével.[19]

Kennedyt tanácsadói arról tájékoztatták, hogy az ellenállók a sikereket főként a falvakban érik el. Erre válaszul kidolgozták az ún. Stratégiai falu programot, melynek keretében katonai védvonalakkal körülvett falvakat építettek, amelyekbe betelepítették a környékbelieket. Hivatalosan a program célja az volt, hogy megóvják az NFF támadásoktól és befolyástól a vidéki apró falvakban és tanyákon élő földműveseket. A valódi cél viszont az volt, hogy elszigeteljék ezeket az embereket az NFF-től, akik az ellenállók legfőbb támogatói voltak. A program főpróbája 1962. március 22-én volt, amikor megkezdték a betelepítést az első stratégiai faluba. A körülbelül kétszáz érintett családból csak hetvenet sikerült meggyőzni a költözésről, a többi családot végül erőszakkal telepítették ki. Az amerikaiak nem mérték fel annak tényét, hogy ebben az országban igen erős a szülőfaluhoz, vagy régióhoz való kötődés, mivel a családi földbirtokokat is az emberek generációkon át örökítették, következésképp a vietnamiak számára ez egyet jelentett gyökereik teljes eltépésével. Ennek tetejébe a hátrahagyott ingatlanokat és ingóságokat a kitelepítettek szeme láttára gyújtották fel és pusztították el, hogy azok nehogy a gerillák kezére kerüljenek. A kárpótlásra szánt pénzek nagy része a kiterjedt korrupció miatt soha nem jutott el a kitelepített emberekhez. A dél-vietnami kormány jelentése szerint szeptember végéig mintegy 4,3 millió embert telepítettek át a stratégiai falvakba. Ez a kulturálisan érzéketlen terv tovább fokozta a falusiak ellenérzéseit a saigoni rezsimmel szemben. A program végül 1963 végén (Diệm halála után) csendben megszűnt, az addig kiépített stratégiai falvakat lerombolták.[8][20]

A dél-vietnami ellenállók első komolyabb katonai sikere az 1963. január 2-án lezajlott Ap Bac-i csata volt. A Saigontól 65 kilométerre délnyugatra fekvő Ap Bac falu szomszédságában egy körülbelül 350 fős NFF gerilla egység súlyos veszteségeket okozott a VKH jelentős túlerőben lévő csapatainak.[21] Az összecsapás sikerének híre rendkívül pozitív hatással volt az NFF népszerűségére nézve, így addig nem látott mértékben jelentkeztek újoncok a soraikba.[22]

Az NFF malmára hajtotta a vizet az az amerikai sajtó által részletesen tárgyalt incidens is, amely során Diệm csapatai 1963. május 8-án erőszakosan léptek fel a békésen tiltakozó buddhista szerzetesekkel szemben Huế városában.[m 5][23] Mivel maga Diệm elnök, illetve a végrehajtó hatalom legfelső szintjén ülők java része római katolikus volt egy túlnyomórészt buddhista lakosságú országban, az akciót annak újabb jeleként könyvelték el, hogy az elnök végképp elvesztette kapcsolatát saját népével. Kennedy elnök 1963. szeptember 2-án a CBS televíziónak adott egyik interjúban így nyilatkozott erről:

Kennedy: Kimondhatjuk, hogy ez az Ő háborújuk. Ők azok, akiknek győzniük vagy veszíteniük kell. Segíthetjük Őket, felszereléseket adhatunk nekik, küldhetünk oda embereket, tanácsadókat, de nekik – a vietnami embereknek – kell megnyerni a kommunisták elleni háborút. Felkészültünk arra, hogy tovább segítsünk. De nem hiszem, hogy a háború megnyerhető, ha az emberek nem támogatják ezen erőfeszítéseket. Véleményem szerint az utóbbi két hónapban a kormány elvesztette a kapcsolatot az emberekkel.

Cronkite: Úgy gondolja, hogy ennek a kormánynak még van ideje, hogy visszanyerje az emberek bizalmát?

Kennedy: Igen. Változtatásokkal… a vezetési elvben… esetleg személyekben is… úgy hiszem lehetséges. Ha ezek a változások nem történnek meg, akkor nincs túl jó esély a győzelemre.[9][24]

Az Egyesült Államok egyre türelmetlenebbé vált Diệmmel szemben, és végül jelezte az elnök ellen szervezkedő dél-vietnami tábornokoknak, hogy az USA nem ellenezne egy katonai puccsot, és az összeesküvők a hatalomátvétel után is számíthatnának az Egyesült Államok támogatására, ezen belül is a számukra legfontosabb gazdasági és katonai segélyekre. 1963. november 1-jén Dương Văn Minh tábornok vezetésével be is következett az erőszakos puccs, melynek során Diệmet és Nhut kivégezték.[9] A katonai vezetés feloszlatta a nemzetgyűlést, felfüggesztette az alkotmányt és ideiglenes kormányt állított fel.[25] Az új, politikában tapasztalatlan vezetés nem volt képes a központi hatalom megerősítésére, így az ország tovább destabilizálódott. Puccsok és ellenpuccsok követték egymást, amelyek biztatásként szolgáltak az északiak erőfeszítéseihez. A déli kormány egészen 1975-ös bukásáig soha nem lett többé olyan stabil, mint Diệm idején.

Három héttel Diệm halála után maga Kennedy is merénylet áldozata lett. Utódja, a korábbi alelnök, Lyndon B. Johnson, röviddel eskütétele után, 1963. november 24-én nyilatkozatban fejezte ki szándékát, miszerint folytatja a Dél-Vietnamnak adott katonai és gazdasági segítségnyújtást.[25] 1963 végére körülbelül 16 300 amerikai volt Vietnamban.

A Johnson-korszak (1964–1967)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Robert McNamara védelmi miniszter és Westmoreland tábornok Tee tábornokkal beszélget (1965)

1964. április 25-én William C. Westmoreland tábornok vette át az amerikai csapatok vietnami főparancsnokságának (MACV) vezetését. Március 8-án Robert McNamara védelmi miniszter Dél-Vietnamba látogatott, és kijelentette, hogy „addig maradunk amíg csak szükséges. Bármilyen segítséget megadunk ahhoz, hogy megnyerjük ezt a csatát a kommunista lázadók ellen”.[26] McNamara az 1960-as évek elején optimistán ítélte meg a háború alakulását, és lelkesen támogatta az amerikai erőfeszítéseket. 1966-ra viszont, látva az erősödő kommunista ellenállást és a zavaros dél-vietnami belpolitikai helyzetet, már a konfliktus tárgyalásos lezárását sürgette. Véleményével a Johnson-kormányban kisebbségben maradt, így háttérbe szorult, végül 1968-ban elhagyta a Pentagont.

Tonkini incidens[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1964. augusztus 7-én a USS Maddox (DD–731) és a USS Turner Joy (DD–951) rombolók elleni vélt támadásra reagálva az Egyesült Államok kongresszusa elfogadta az úgynevezett Tonkini-öböl határozatot, amely széles jogköröket biztosított Lyndon B. Johnson elnök számára a háború kiterjesztésére.[27][28] Johnson azonnal elrendelte az észak-vietnami ipari és katonai létesítmények bombázását.

Észak-Vietnam bombázása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Searchtool right.svg Lásd még: Rolling Thunder hadművelet és Bolo hadművelet [29]
Saigon utcája a gerillák egyik bombatámadása után, 1965-ben

A hatalomért folyamatosan egymással harcoltak a dél-vietnami katonai vezetők, miközben nem tudták ellenőrzésük alatt tartani a nagyobb városokon kívüli területeket. Egyes tartományokban csak a tartományi székhelyet tudták irányításuk alatt tartani, de vidéken az NFF szabadon mozoghatott. Bár a VKH alkalmanként megpróbálkozott egy-egy katonai akcióval, de azok ritkán vezettek eredményre. 1964. november 1-jén az NFF aknatüzet zúdított a Saigontól keletre található Biên Hòa melletti amerikai légitámaszpontra, ahol négy amerikai is meghalt a támadásban.[22]

A novemberi elnökválasztáson Johnson elnök nagy különbséggel legyőzte republikánus kihívóját, Barry Goldwatert. Goldwater szélsőséges nézőpontot képviselt és úgy vélte, meg kell fontolni nukleáris fegyverek bevetését Vietnamban. Johnson a kampány során ezt hevesen ellenezte, Goldwatert felelőtlennek nevezte.[26] Egy választási beszédében így fejtette ki véleményét: „nem létezik olyan, hogy konvencionális nukleáris fegyver”.[30]

1965 januárjában a dél-koreai kormány 2000 katonai tanácsadót küldött Dél-Vietnamba. Februárban több támadás érte az amerikai támaszpontokat Plei Cunál és Quy Nhơnnál, amelyben számos amerikai katona is meghalt, ezért Johnson elnök elrendelte a Rolling Thunder hadművelet megindítását.[31] A hadművelet keretein belül az amerikai légierő észak-vietnami stratégiai célpontokat bombázott.

Február 15-én Kína hadba lépéssel fenyegetett, amennyiben az Egyesült Államok lerohanja Észak-Vietnamot.[32] Kína nem egészen fél évvel korábban hajtotta végre az első kísérleti atombomba robbantását.

Az amerikai részvétel kiszélesedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Searchtool right.svg Lásd még: Junction City hadművelet, Cedar Falls hadművelet, Ia Đrăng-i csata, A Shau-i csata és Dak Tó-i csata

1965. február 22-én Westmoreland tábornok két zászlóaljnyi tengerészgyalogost kért, hogy megvédhesse a Đà Nẵng-i amerikai légitámaszpontot. Johnson elnök jóváhagyta a kérést, Maxwell D. Taylor dél-vietnami amerikai nagykövet ellenjavaslata ellenére. Taylor attól tartott, hogy ugyanabba a hibába esnek, mint a franciák. Egyre több és több katonát küldenek egy idegen ország földjére, ahol nem is lehet igazából megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. Néhány hónap múlva le is mondott tisztségéről (az új nagykövet Henry Cabot Lodge lett). Március 8-án a már Dél-Vietnamban addigra állomásozó 25 000 katonai szakértő, pilóta és kiképzőtiszt mellé partra szállt 3500 amerikai tengerészgyalogos is.[26] Ezt követően az amerikai erők létszáma folyamatosan emelkedett.

Westmoreland tábornok március 26-ai beszámolójában hangsúlyozta, hogy amerikai harcoló erők bevetésére van szükség a dél-vietnami helyzet megszilárdításához, amíg ki nem építenek egy szilárd dél-vietnami haderőt, vagy amíg a Rolling Thunder hadművelet a támadások beszüntetésére nem kényszeríti Észak-Vietnamot.[33] Az amerikai egységek hamarosan el is kezdték a járőrözéseket, és kisebb összecsapásokban vettek részt.

Körülbelül 60 000 ausztrál teljesített szolgálatot Vietnamban.

Májusban érkeztek meg az első ausztrál egységek. A háború során körülbelül 60 000 ausztrál teljesített szolgálatot.[5]

Június 14-én, az évekig tartó hatalmi harcok után végül Nguyễn Văn Thiệu lett Dél-Vietnam elnöke, aki 1975-ig – egészen Saigon elestéig – hatalmon is maradt.

Július 28-án Johnson elnök egy, a televízióban is közvetített sajtókonferencián bejelentette, hogy a Dél-Vietnamban állomásozó amerikai erők létszámát rövid időn belül 75 000-ről 125 000-re növelik, és hogy megkettőzik a hadkötelesek behívását.[34] Havonta összesen 35 000 sorköteles vonult be. A Pentagon arról tájékoztatta az elnököt, hogy ha egy éven belül a tervek szerint ki akarják űzni az észak-vietnami erőket az országból, akkor a Vietnamban harcoló amerikai csapatok létszámát a jelenlegi 120 000-ről rövid időn belül 400 000-re kell növelni. McNamara védelmi miniszter egy magánbeszélgetésen figyelmeztette Johnson elnököt, hogy akár havi 1000 fő is lehet az amerikai áldozatok száma.[35] 1965 végére körülbelül 185 000 amerikai volt Vietnamban.

1966 elején a Johnson-kormány eltörölte a hadköteles korú felsőoktatási hallgatók automatikus szolgálathalasztási jogát. Mivel így még több diákot érintett közvetlenül a háború, egyre jobban megerősödtek a háborúellenes diákmozgalmak.[36]

Január és február során több nagyszabású szárazföldi hadműveletet indítottak az amerikaiak, de nagyobb fegyveres összecsapásra ritkán került sor. Hadianyagot és ellenséges állásokat is csak elvétve találtak.

Járőröző amerikai katonák egy házat ellenőriznek, 1966-ban.

Az Egyesült Államok szenátusában egyre több volt az aggódó hang. Szenátorok egy kis csoportja, William Fulbright vezetésével, nyilvános vitát kezdeményezett Vietnammal kapcsolatban. A Külügyi Kapcsolatok Szenátusi Bizottsága összesen öt, televízióban is közvetített meghallgatást tartott, amikor is a Johnson-kormányzat újabb 415 millió dollárnyi kiegészítő gazdasági támogatás jóváhagyását kérte Dél-Vietnam számára. A meghallgatások azt eredményezték, hogy Johnson elnök számára szinte lehetetlenné vált a vietnami háborúban történő még nagyobb amerikai részvétel elfogadtatása, mivel a háborúellenes hozzáállás egyre nagyobb szerepet kapott a nagypolitika színterén is. Az első meghallgatásra február 4-én került sor.[37]

Márciusban több hónapig elhúzódó zavargások törtek ki Saigonban, Huếben és Đà Nẵngban, miután a hatalmi harcok újabb személycseréket eredményeztek a dél-vietnami kormányban. A zavargásokban a frakciókra szakadt VKH egységek is részt vettek, emiatt áprilisban a tengerészgyalogosoknak Đà Nẵngból ki kellett menekíteniük az amerikai civileket.[38]

Tovább folytatódtak az amerikai hadműveletek, amelyek során kisebb-nagyobb összecsapásokra került sor. 1966 végére 425 300 amerikai volt Vietnamban.

1967. március 2-án Robert F. Kennedy demokrata szenátor, korábbi főállamügyész, a konfliktus békés rendezésére vonatkozó tervet nyújtott be. A terv arra tett javaslatot, hogy azonnal szüntessék meg Észak-Vietnam bombázását, ezzel egy időben az amerikai és az észak-vietnami csapatok vonuljanak ki Dél-Vietnam területéről, helyüket pedig egy nemzetközi békefenntartó erő vegye át. Dean Rusk külügyminiszter elvetette az ötletet, mert úgy vélte Észak-Vietnam soha nem vonná ki a csapatait délről.[39]

Az év tavaszán rendkívül heves harcok zajlottak le a demilitarizált övezet környékén. Ennek során 1967. május 311. között lezajlott az amerikaiak legvéresebb összecsapása, a 881. számú magaslatért folyó ütközet. A 881. számú magaslat egy, a Khe Sanh-i amerikai támogatóbázis mellett található stratégiai fontosságú domb volt. A harcok során a tengerészgyalogosok 155 főt, míg az észak-vietnamiak 940 katonát veszítettek.[40] Az év második felében már nem csak a demilitarizált övezet mentén zajlottak heves harcok, hanem az ország középső részének határmenti vidékein is dúltak az összecsapások.

A tiltakozások felerősödése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Demonstráció a Pentagonnál, 1967. október 21-én

1967. április 4-én Martin Luther King hevesen kritizálta az amerikai részvételt a vietnami konfliktusban, és azt javasolta, hogy a háborúellenes és a polgárjogi mozgalmak egyesítsék erejüket.[41] New Yorkban 100 000, San Franciscóban 50 000 ember tüntetett a háború ellen. A New York-i tüntetők között jelen volt egy maroknyi Vietnamban harcolt veterán is, akik a „Vietnami veteránok a háború ellen” név alatt vonultak fel. A csoport csak alkalmilag fogott össze, a tüntetés után feloszlottak. Jan Barry Crumb veterán a felvonulás közben találkozott ezzel a csoporttal, akikkel a tüntetés után megpróbálta felvenni a kapcsolatot, de megtudta, hogy ilyen nevű szervezet hivatalosan nem létezik. Ezért 1967. június 1-jén, néhány társával közösen hivatalosan is megszervezte a „Vietnami veteránok a háború ellen” nevű szervezetet, amely később az egyik legnagyobb háborúellenes csoporttá vált.[42]

Április 28-án letartóztatták Muhammad Alit, mert vallási meggyőződésére hivatkozva megtagadta a bevonulást. New York állam sportbizottsága visszavonta a hivatásos ökölvívói engedélyét, és megfosztotta a nehézsúlyú bajnoki címétől. Alit végül öt év börtönbüntetésre ítélték. Három évvel később az ítéletet az Amerikai Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette.[41]

A fordulópont (1968)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1968. január 16-án Észak-Vietnam kijelentette, hogy addig nem hajlandó béketárgyalásokba kezdeni, amíg az Egyesült Államok nem szünteti be Észak-Vietnam bombázását.[43]

Khe Sanh[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Égő üzemanyagtartályokból dől a füst Khe Sanh ostroma közben, 1968 januárjában

Január 21-én az (Észak-)Vietnami Néphadsereg (ÉNH) 20 000 fős egysége megtámadta és ostrom alá vette a demilitarizált övezet közvetlen közelében található stratégiai fontosságú amerikai légibázist Khe Sanhnál. Az amerikai média azonnal az 1954-es Dien Bien Phu-i csatát kezdte el emlegetni, ahol az ÉNH megsemmisítő vereséget mért a franciákra. Johnson elnök személyesen intézkedett, hogy erősítés érkezzen az 5000 tengerészgyalogos által védett bázishoz. Az ostrom végül 77 napig tartott, és az észak-vietnami csapatok visszavonulásával zárult. Júniusban William Westmoreland tábornok úgy döntött, hogy a Khe Sanh-i bázisra többé nincs szükség, és elrendelte a bázis kiürítését és lerombolását.[44][45]

Tết[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Halott NFF harcos a saigoni Amerikai Nagykövetség gyepén.

1968. január 30-án, a holdév kezdetét ünneplő legfontosabb vietnami ünnepen az ÉNH és az NFF végrehajtotta a Tết-offenzívát, melynek során egyidejű és meglepetésszerű támadást intézett valamennyi nagyobb dél-vietnami város ellen.[46]

Bár a hadművelet katonai célját – általános felkelés kirobbantását Dél-Vietnam teljes területén – nem érte el, ám önmagában az, hogy ellenség képes ilyen méretű és szervezettségű offenzívára, számos amerikait győzött meg arról, hogy a győzelem reménytelen. Szembeállítva a kormány sajtónyilatkozatait („már látszik a fény az alagút végén”) a televízióban közvetített drámai képsorokkal, sokukban erősödni kezdett az érzés, hogy kormányuk félrevezette őket a háborúval kapcsolatban. Eközben az amerikai kormányzat is erősen megosztott lett a háborúval kapcsolatban.[47]

Amíg az Egyesült Államokban soha nem látott mélységbe zuhant a háború támogatottsága, addig érdekes módon a Tết-offenzíva jótékony hatással volt az amerikai katonák moráljára. Az eddigi láthatatlan, civilek közé vegyülő, megfoghatatlan gerillacsapatok helyett most végre igazi, egyenruhás, észak-vietnami reguláris csapatok ellen folyhatott a harc (évtizedekkel később az iraki háborúban ugyanez megismétlődött, s az amerikai katonák újfent civilek között bujkáló felkelőkkel és merénylőkkel kellett, hogy felvegyék a harcot).

Mỹ Lai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Mỹ Lai-i mészárlás 1968. március 16-án történt, és ezen a napon amerikai katonák körülbelül 4–500 civilt – főleg csecsemőket, gyerekeket, nőket és öregeket – mészároltak le a Mỹ Lai nevű faluban.[48] Az eset nagy vihart kavart az Egyesült Államokban, és nagyban hozzájárult a háborúellenes mozgalmak megerősödéséhez.

A háború folytatódik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy vietkong alaptábor felégetése (My Tho, Vietnam). A kép előterében Raymond Rumpa közlegény egy 90 mm-es M67 gránátvetővel.

Miután Johnson elnök háborús politikája nemcsak a közvélemény, de közvetlen tanácsadóinak támogatását is elvesztette, 1968. március 31-én az amerikai néphez intézett televíziós beszédében sokakat meglepve bejelentette, hogy nem fogadja el pártjának jelölését a novemberi elnökválasztáson.[47]

Április 30-án az ÉNH megpróbált egy inváziós folyosót nyitni dél felé. Dai Do falunál kezdődtek az összecsapások az amerikai egységekkel, végül több napig tartó heves harcok után az amerikai tengerészgyalogos zászlóalj sikeresen visszaverte az inváziós kísérletet.[49] Az ÉNH május közepéig még több helyszínen próbálkozott a betöréssel, de egyik sem vezetett sikerre. Ez volt az utolsó észak-vietnami kísérlet a déli területek teljes katonai megszállására, egészen 1972-ig.

Május 13-án Párizsban ült össze az első béketárgyalásra az amerikai, a dél-vietnami és az észak-vietnami delegáció. A tárgyalások lassan és döcögve haladtak, végül közel négy évig tartottak, és csak 1972-re – titkos és közvetlen észak-vietnami és amerikai egyeztetés után – sikerült valamilyen egyességre jutni.[50][51]

Július 1-jén Creighton Abrams tábornok vette át a Vietnamban állomásozó amerikai haderők parancsnokságát. Október 31-én Johnson elnök elrendelte Észak-Vietnam bombázásának teljes leállítását.[52] A bombázások három éve alatt nem sikerült elérni a kitűzött célokat. Az utánpótlás folyamatosan érkezett északról, és az észak-vietnami civilek morálja sem rendült meg.

A novemberi elnökválasztást Richard Nixon nyerte meg a liberális demokrata Hubert Humphrey és a független konzervatív George Wallace előtt. Nixon felkérte Henry Kissingert, hogy legyen a nemzetbiztonsági tanácsadója.

1968 végére körülbelül 536 000 amerikai volt Vietnamban.

A Nixon-korszak (1969–1973)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vietnamizáció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Searchtool right.svg Lásd még: Hamburger Hill-i csata
UH-1 Huey helikopterek Dél-Vietnamban (1969)

Hivatalba lépése után Richard Nixon elnök az amerikai csapatok Vietnamból történő fokozatos és lassú kivonulását határozta el. Ez volt az ún. vietnamizáció, amelynek a kimondatlan célja az amerikai csapatok tehermentesítése, és ezen keresztül az amerikai háborúellenes érzelmek tompítása volt.[53] Végül több amerikai katona esett el és több bomba hullott le Nixon elnöksége alatt, mint Johnson idején.

1969. január 22-én megindult az amerikai tengerészgyalogság utolsó, Dewey Canyon névre keresztelt, nagy hadművelete „A Shau-völgy”-ben, amely során rövid ideig behatoltak Laosz területére is. A március 18-áig tartó hadművelet elsődleges katonai céljait elérte, de a folyamatos észak-vietnami beszivárgást és utánpótlási vonalakat ezúttal sem sikerült végleg felszámolni.[54]

Február 23-án megkezdődött az úgynevezett „második Tết”, amely során az egy évvel korábbi offenzívát próbálták megismételni az ÉNH és az NFF egységei. Bár a támadások összehangoltak és szervezettek voltak, a dél-vietnami és az amerikai csapatok – nagy veszteségek árán – sikeresen visszaverték azokat.[55]

Április végére a Vietnamban tartózkodó amerikai csapatok létszáma elérte az 543 400 főt, amely a legnagyobb volt az egész háború során, végül 1969. július 8-án az Egyesült Államok megkezdte a fokozatos kivonulást. Az év végéig 65 000 fővel csökkent a Vietnamban állomásozó amerikai haderő létszáma.

Augusztusban újabb átfogó ÉNH/NFF-offenzíva indult, amely során közel 150 dél-vietnami célpontot támadtak, de a támadásokat ezúttal is sikeresen visszaverték.

1969. szeptember 2-án, 79 éves korában, szívroham következtében meghalt Ho Si Minh észak-vietnami elnök. Utóda Lê Duẩn lett.[56]

Hadműveletek Kambodzsa és Laosz területén[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Észak-vietnami katona az NFF zászlaja alatt (1973. február 12.)

1969. március 18-án Nixon – a Kongresszus és a közvélemény tudta nélkül – elrendelte Kambodzsa bombázását. A Menu hadművelet célja az ÉNH-t támogató határ menti bázisok elpusztítása volt. A hadművelet keretén belül lefolytatott akciók 14 hónapig tartottak. A bombázásról 1969 májusában szivárgott ki hír, amikor a The New York Times cikket közölt róla. Nixon tudni akarta, hogy hogyan szivárgott ki a bizalmas információ, ezért utasította az FBI-t, hogy hallgassanak le több újságírót és kormányhivatalnokot. A kormányzat egészen 1972 végéig titkolta a hadműveletet.[57]

1970 márciusában az országban egyre fokozódó észak-vietnami katonai jelenlét miatt zavargások törtek ki Kambodzsában, ahol végül megbuktatták az országot addig irányító Szihanuk herceget. A hatalmat Lon Nol tábornok ragadta magához.[58]

1970 tavaszán Nixon elnök támadást rendelt el a Dél-Vietnammal határos Kambodzsa területén lévő NFF-bázisok ellen. Május eleje és július vége között 13 nagyobb katonai művelet zajlott le, amelyben a dél-vietnami csapatok mellett az amerikai haderő is részt vett. A két hónapig tartó akcióban – amelyet az amerikai hadvezetés „megelőző ellentámadás”-nak nevezett – körülbelül 40 000 dél-vietnami és 30 000 amerikai katona vett részt.[58]

Kambodzsában a határ mentén átvonuló és állomásozó észak-vietnami csapatok ellen indított amerikai támadások nyomán a kommunista erők még mélyebben hatoltak be Kambodzsa belsejébe. Ez tovább destabilizálta Kambodzsát, és feltételezhetően nagyban hozzájárult a kommunista Vörös Khmer megerősödéséhez és 1975-ös hatalomra jutásukhoz. A dél-vietnami és amerikai támadás politikai célja az volt, hogy ismét tárgyalóasztal mellé ültessék Észak-Vietnamot, lehetőleg úgy, hogy az enged azon követeléséből, miszerint a dél-vietnami kormánynak távoznia kell. Az amerikai politikai vezetés a támadásról azt hangoztatta, hogy a kambodzsai hadianyagraktárak megsemmisítésével hozzájárult az amerikai és dél-vietnami veszteségek csökkentéséhez. Bár az akció katonailag valóban sikeres volt, a konfliktus kiterjesztése újabb háborúellenes tiltakozási hullámot váltott ki az amerikai egyetemeken.

1970 novemberében az amerikai különleges alakulatok meglepetésszerű támadást intéztek egy Hanoitól 35 km-re található fogolytábor ellen. Az akció célja amerikai hadifoglyok kiszabadítása volt, de a különleges alakulatok csak egy elhagyatott tábort találtak.[59]

1970 végére 336 000-re csökkent a Vietnamban állomásozó amerikai katonák száma.

Eközben a háború kilátástalanságának érzése az amerikai katonák soraiban is terjedt. A saigoni parancsnokság becslése szerint 1970-ben mintegy 65 000 amerikai katona használt drogokat. 1971-re a Pentagon becslései szerint az amerikai erők közel 30%-a kísérletezett ópiummal vagy heroinnal.[60] Egyre gyakoribbá váltak a parancsmegtagadások és az engedély nélküli eltávozások is. A morál csökkenésének másik jele, az úgynevezett „fragging” gyakorlatának elterjedése volt, melyben a népszerűtlen tiszteket saját alárendeltjeik többnyire egy repeszgránáttal (angolul fragmentation grenade) meggyilkolták.[53] A pontos számok nem ismertek, de becslések szerint legalább 600 amerikai tiszt halt meg így, és további 1400 vesztette életét „titokzatos” körülmények között.[61][62]

Háborúellenes tüntetések Amerikában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1969. október 6. és 11. között heves zavargások zajlottak Chicagóban, amikor a háború ellen tüntető fiatalok egy radikális csoportja – később a The Weather Underground néven váltak ismertté – felrobbantotta az Egyesült Államok egyetlen rendőrnek emléket állító emlékművét. Ezután a tüntetők körülbelül 300 fős csoportja – botokkal, kövekkel, gázálarcokkal, elsősegélycsomagokkal felszerelkezve – törni-zúzni kezdett az utcán, majd összecsapott a kivezényelt rendőrökkel. A zavargások során hat tüntetőt lelőttek és több mint 70-et letartóztattak.[57]

November 15-én lezajlott az Egyesült Államok történetének addigi legnagyobb háborúellenes demonstrációja, amely során csak Washingtonban több százezer (becslések 250 és 500 ezer közé teszik) ember vonult az utcára.[56] A tüntetést levélben üdvözölte Phạm Văn Đồng, a Vietnami Demokratikus Köztársaság miniszterelnöke. Ez volt az első alkalom, hogy Észak-Vietnam nyilvánosan reagált egy amerikai háborúellenes megmozdulásra. A levél hírére dühösen reagáltak az amerikai konzervatívok, így Spiro Agnew alelnök is.

Később a Kambodzsa bombázásáról szóló hírek újabb diáktüntetések sorát eredményezték. Az egyik ilyen tüntetés alkalmával, 1970. május 4-én az ohiói Kent állami egyetemen a Nemzeti Gárda tagjai a tömegbe lőve négy fiatalt megöltek, kilencet pedig megsebesítettek.[37] Pár nappal később a Mississippi állambeli Jackson egyetemén halt meg két diák, amikor a kivonuló rendőrök a tömegbe lőttek. Egyik esetben sem vontak senkit felelősségre a lövöldözések kapcsán.

Az Egyesült Államokban a rendfenntartó erők kemény fellépése ellenére folyamatosan zajlottak az egyre növekvő létszámú háborúellenes utcai megmozdulások. 1971 áprilisában 200 000 tüntető vonult a Fehér Házhoz, ahol a tüntetés egyik vezérszónoka John Kerry későbbi szenátor és 2004-es demokrata elnökjelölt volt. A tüntetést a Vietnami veteránok a háború ellen nevű szervezet vezette, mely szervezet az év elején a veteránok között kiterjedt kutatómunkát végzett – ez volt az ún. „Téli katona vizsgálat[63] –, amely során bebizonyosodott, hogy a Mỹ Lai-i mészárlás során történtek nem egy egyedi, fékevesztett katonai egység elszigetelt esete volt, hanem általánosan alkalmazott eljárás.

1971. június 13-tól kezdve a The New York Times egy cikksorozatban jelentette meg az ún. Pentagon iratokat, amely gyakorlatilag a Védelmi Minisztérium egyik titkos, belső használatra szánt tanulmánya volt, amit Robert McNamara védelmi miniszter rendelt meg.[64][65] A tanulmány részletesen elemezte az Amerikai Egyesült Államok 1945 és 1967 közötti Vietnam politikáját.[66] Az újság szerint a megjelentetett iratok azt bizonyítják, hogy a Johnson-kormányzat tudatosan hazudott nemcsak a közvéleménynek, hanem a Kongresszusnak is.[67]

1972 júliusában Jane Fonda amerikai színésznő körutat tett a VDK-ban, és három alkalommal beszélt a hanoi rádióban. Egyik alkalommal a következőket mondta:[68][69]

Itt Jane Fonda beszél Hanoiból, és elsősorban az amerikai katonákhoz szólok… Nem tudom, mint mondanak nektek a tisztjeitek, de a fegyvereitek illegálisak és ez nem csak szónoklat. Azok az emberek, akik arra utasítanak benneteket, hogy használjátok a fegyvereiteket, azok a nemzetközi törvények értelmében háborús bűnösök, és a múltban, Németországban és Japánban, azokat, akik ilyen bűncselekményeket követtek el, bíróság elé állították és kivégezték.

Fonda észak-vietnami kalandja népszerű volt a harciasabb háborúellenes tüntetők körében, de sok amerikai egyszerűen hazaárulásnak tartotta a tettét. Bár Fonda később többször is kijelentette, hogy megbánta akkori nyilatkozatait, és nem akart megsérteni senkit, sokan ezek után is csak a „Hanoi Jane” gúnynéven emlegették.[70]

Tárgyalások a színfalak mögött[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A békeszerződés aláírása Párizsban, 1973. január 27-én

1972. március 30-án az északi hadsereg 120 000 katonája és több ezer NFF harcos összehangolt offenzívát indított három hullámban. Az első hullám Dél-Vietnam északi tartományait foglalta el, a második az ország középső hegyvidékén át a tengerpart irányába tört előre, a harmadik pedig a Saigontól északra fekvő területekre mért csapást. A csaták egészen júliusig tartottak, mindkét oldalnak súlyos veszteségeket okozva. Ekkorra már csak 70 000 amerikai állomásozott az országban és közülük csupán 6000 tartozott harcoló alakulatokhoz. Bár Thiệu dél-vietnami elnöknek a délen harcoló északi erők mintegy ötszöröse, 1 000 000 katona állt rendelkezésére, demoralizált csapatai az amerikaiak légicsapásai és logisztikai támogatása nélkül valószínűleg összeomlottak volna.[53]

Májusban Thiệu elnök bezáratta a dél-vietnami főiskolákat és egyetemeket, hogy a diákokat is besorozzák és elrendelte a statáriumot.[71]

Nem sokkal az amerikai elnökválasztások előtt, 1972. október 8-án titkos párizsi tárgyalásai során Kissinger – több mint egyéves egyezkedés után – kompromisszumra jutott az Észak-Vietnamot képviselő Lê Ðức Thọval.[50] A megállapodás szerint mindkét fél megtarthatta az aláíráskor az ellenőrzése alatt lévő területeket, és az USA pótolhatta a déliek fegyvereit – új fegyvereket azonban nem küldhetett.[53] Hogy magukat még az egyezmény véglegesítése előtt kedvezőbb pozícióba hozzák, az érvényben lévő tűzszünet ellenére mindkét fél igyekezett újabb területeket az ellenőrzése alá vonni. Ezenkívül az Egyesült Államok 2 milliárd dollár értékű fegyvert szállított a délieknek mindössze hat hét leforgása alatt, így 1972-ben Dél-Vietnamnak lett a világon a negyedik legnagyobb légiereje.

Nixon elnök, akinek otthoni népszerűsége az amerikai csapatkivonások, és az Észak-Vietnam elleni tavaszi bombázások elrendelése után megerősödött, 1972 novemberében megnyerte a választásokat, a szavazatok több mint 60%-át szerezve meg.

A dél-vietnami elnök, Thiệu, az amerikai kormány kifejezett nyomása ellenére sem volt hajlandó aláírni az októberben elfogadott egyezményt. Újabb követelésekkel állt elő: nem egyezett bele, hogy északi csapatok maradjanak Dél-Vietnam területén, és továbbra sem volt hajlandó elismerni az NFF-et egyenrangú tárgyaló félként.[72] Felszólította a katonáit, hogy folytassák a harcot. Kissinger béketerve összeomlott.[56]

Az észak-vietnami tárgyalódelegáció Thiệu újabb követelései miatt december közepén kivonult a tárgyalásokról, és bejelentették, hogy nem is kívánnak a további tárgyalásokon részt venni. Nixon elnök ekkor 72 órás ultimátumot adott Észak-Vietnamnak, hogy térjenek vissza a tárgyalóasztalhoz, ellenkező esetben elrendeli az északi célpontok elleni újabb légicsapásokat. A határidő lejártával december 18-án meg is indult a Linebacker II hadművelet, amely legfőbb célja az észak-vietnami delegáció visszakényszerítése volt a tárgyalóasztalhoz. December 22-én Nixon újra felszólította Észak-Vietnamot, hogy térjenek vissza a tárgyalásokhoz.[73] Néhány nappal később Hanoi jelezte, hogy kész folytatni a tárgyalásokat, de siettek leszögezni, hogy ebben a döntésükben nem befolyásolták őket az amerikai bombázások.

1973. január 5-én a béketárgyalások eredményeire hivatkozva Nixon elnök bejelentette a Linebacker II hadművelet felfüggesztését. Az októberi megállapodás elemeit csak néhol módosító párizsi békeszerződés aláírása 1973. január 27-én hivatalosan is lezárta az Egyesült Államok vietnami konfliktusban való részvételét.[72] Nixon elnök nyomást gyakorolt Thiệu elnökre, így Dél-Vietnam vezetőjének aláírása is rákerült a békeszerződésre. A békeszerződés értelmében azonnali tűzszünet lépett életbe Észak- és Dél-Vietnam egész területén, 60 napon belül (március 29-éig) az utolsó amerikai katonának is el kellett hagynia az országot, illetve fel kellett számolni az összes amerikai támaszpontot, valamint az összes külföldi katonának ki kellett vonulnia Laosz és Kambodzsa területéről. A békeszerződés biztosította Dél-Vietnam önrendelkezésének jogát, de engedélyezte a délen tartózkodó északi csapatok maradását is.[74] Az első amerikai hadifoglyokat február 11-én engedték szabadon. A háború során körülbelül 600 amerikai pilóta került fogságba.[56]

A párizsi békeszerződés aláírása után felállított Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (International Commission of Control and Supervision, ICCS) feladata volt a megállapodás végrehajtásának ellenőrzése. A békeszerződés többek között arról rendelkezett, hogy a Bizottságnak Kanada, Magyarország, Indonézia és Lengyelország képviselőiből kell állnia. Az ICCS működését sorozatos botrányok, katonai és diplomáciai incidensek, és végül a teljes kudarc jellemezték. Vietnami szolgálata teljesítése közben több magyar katonatiszt is életét vesztette.[75]

Dél-Vietnam összeomlása (1974–1975)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vietnami menekült család 1975 áprilisában egy amerikai hadihajó fedélzetén
Saigon evakuálása közben, a Frequent Wind hadművelet során dél-vietnami UH–1H-t löknek a tengerbe egy amerikai repülőgép-hordozóról, hogy helyet csináljanak a többi menekülő repülőeszköznek.

A béke nem volt tartós. Mindkét fél egymást okolta a tűzszünet megsértésével, és kiújultak a harcok. Nixon ígéretet tett ugyan Dél-Vietnamnak, hogy katonai segítséget nyújt, amennyiben a hadi helyzet válságosra fordul, ám az ekkor kibontakozó Watergate-botrány alatt az elnök politikai életbenmaradásáért küzdött, végül 1974. augusztus 8-án le is mondott.[76] Utóda alelnöke, Gerald Ford lett, aki bejelentette, hogy Amerika számára a háború véget ért.[77] A Kongresszus minden katonai segítségnyújtást megtiltott Indokínában. A gazdasági segélyek nem szűntek meg teljesen, azonban a dél-vietnami kormány korrupt tagjainak köszönhetően csekély részüket fordították csupán a valós katonai erőfeszítések támogatására. Eközben a Szovjetunió – versenyezve Kínával a délkelet-ázsiai befolyásért – 1974 végétől felújította fegyverszállításait Észak-Vietnam számára.

Gerald Ford 1974. szeptember 16-án bejelentette, hogy mentességet ad a büntetés alól a sorozást elkerülőknek és a katonaszökevényeknek. A kegyelmi program 1975. március 31-éig adott határidőt az érintetteknek arra, hogy állampolgári esküt tegyenek. Ezenkívül két évig társadalmi munkában kellett részt venniük. Az érintett 124 000 emberből körülbelül 22 500 vett részt a programban.[78][79]

1974 decemberében az ÉNH egységei támadást intéztek a Saigontól észak keletre fekvő Phước Long tartomány ellen, januárban pedig elfoglalják a tartomány székhelyét is, Phước Bìnht.[77] Ford elnök diplomáciai úton tiltakozott. Thiệu dél-vietnami elnök kijelentette, hogy a háború ezzel folytatódik, és elrendelte a felkészülést az invázióra.

1975. január 8-án az északi kommunista vezetés jóváhagyta a Dél-Vietnam megszállásáról szóló katonai tervet. A terv szerint két éven belül kell a végső győzelmet elérni.

Az északi csapatok 1975. március 10-én lerohanták az ország középső tartományait, ennek során a VKH katonáinak felét körbezárták. Három nap múlva Thiệu elnök feladta az északi és a középső tartományokat, és a Mekong-delta védelmére próbálta koncentrálni katonai erejét. Huế 1975. március 25-én, Đà Nẵng március 30-án esett el. Đà Nẵngban egy 100 000 fős VKH erő adta meg magát harc nélkül, miután parancsnokaik magukra hagyták őket. Saigon és a déli országrész irányába március 31-én indult meg a végső előrenyomulás.[76]

1975. április 21-én Thiệu elnök lemondott. Másfél órás leköszönő beszédében Thiệu felolvasta Nixon 1972-ben írt levelét, amelyben az amerikai elnök biztosítja őt, hogy Amerika „komoly megtorló lépéseket” tesz meg abban az esetben, ha Dél-Vietnamot katonai fenyegetés érné. Thiệu elítélte a párizsi békeszerződést, Henry Kissingert és az Egyesült Államokat. „Az Egyesült Államok nem tartotta meg az ígéretét. Ez embertelen, megbízhatatlan, felelőtlen” – mondta.[80][81]

Április 23-án 100 000 fős északi hadsereg indult meg Saigon felé. Április 28-án Dương Văn Minh tábornok vette át Dél-Vietnam irányítását, de sikertelenül próbált tűzszünetet elérni.

Másnap Ford elnök elrendelte az utolsó amerikai állampolgárok evakuálását is. Az evakuálás kezdetben a Tân Sơn Nhứt légitámaszpontról zajlott, de az észak-vietnami tüzérségi tűz és a fosztogató dél-vietnamiak miatt ezt a szerepet a nagykövetség vette át. Április 30-án reggelre a nagykövetséget védő utolsó tengerészgyalogos is elhagyta Saigont, majd nem sokkal később Minh tábornok a rádióban bejelentette a feltétel nélküli megadást. Az (Észak-)Vietnami Néphadsereg 55 nap alatt sikeresen végrehajtotta a két évesre tervezett offenzívát.[76][82]

A bevonuló északi csapatok elől legalább félmillió vietnami menekült el az országból.[83] Az északiak sikere sokakban aggodalmat keltett, féltek ugyanis attól, hogy Észak-Korea ezen felbátorodva felújítaná a koreai háborút és Dél-Korea elfoglalására támadást indítana.

Áldozatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború áldozatainak számára a vietnami oldalon csak becslések léteznek. A Vietnam által 1995. április 3-án közzétett statisztikák szerint közel egymillió vietnami katona esett el a háború során. Ebből a dél-vietnami oldalon – amerikai becslések szerint – közel 250 000, északi oldalon pedig 650 000. Becslések szerint 2–4 millió vietnami civil halálos áldozat volt.

A vietnami sebesültek számáról nincsenek pontos adatok. A mai napig halnak meg emberek a fel nem robbant bombák miatt Vietnam területén.

Az amerikai áldozatok közül 58 220 vesztette életét vagy tűnt el bevetés közben. További 153 303 amerikai sebesült meg.[4] Több mint 2,5 millió amerikai szolgált Vietnamban (ennek körülbelül a harmada tartozott harcoló egységhez[84]).

Körülbelül 60 000 ausztrál katona szolgált Vietnamban. Közülük körülbelül 500 halt meg, és körülbelül 3000 megsebesült.[5]

37 új-zélandi katona vesztette életét, és 187 sebesült meg.[6]

4407 dél-koreai halt meg, és 17 060 megsebesült.[3]

Hadviselés és haditechnika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gerilla-hadviselés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az NFF a háború kezdeti szakaszában még a Ho Si Minh-ösvényen folyamatosan érkező észak-vietnami reguláris csapatok támogatásával sem vehette fel a harcot a műszaki, logisztikai és létszámfölényben lévő dél-vietnami kormányerőkkel, illetve az amerikai katonasággal. A háború kezdeti szakaszában a Dél-Vietnamba északról érkező utánpótlás napi 15 tonnát tett ki, addig az Egyesült Államok 1967-ben már havi egymillió tonnányi utánpótlást juttatott el az országba, ami átlagban minden ott állomásozó amerikai katona számára napi 50 kg-nak felelt meg. A dzsungelben elszigetelt amerikai bázisok személyzetének nem csak cigarettát és sört, de gyakran meleg élelmet is szállítottak a helikopterek.

Az NFF és az északi reguláris hadsereg harci műveleteit jellemzően a gerilla-hadviselés jellemezte. Általában kis létszámú, mozgékony csapatok beásva várakoztak a járőröző VKH és az amerikai csapatokra. Gyors rajtaütés után a harcérintkezést még azelőtt megszüntették, mielőtt az amerikai tüzérség vagy a légierő csapást mérhetett volna rájuk, vagy pedig olyan közel húzódtak, amennyire csak tudtak, ezzel téve lehetetlenné a tüzérségi vagy a légicsapást. Nagy létszámú erők összetűzésére csak ritkán került sor.

Sok áldozatot szedtek a gerillák által felállított csapdák, aknák és rejtett bombák. Ezekhez a házilag barkácsolt robbanótestekhez fel nem robbant amerikai bombákat szedtek szét és használtak fel. A veszélyes művelet során bekövetkező robbanásokban számtalan gerilla veszítette életét.

Légiháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front állásainak bombázása napalmmal Saigontól délre (1965)

Az amerikaiak az Észak-Vietnam ellen nyolc éven át tartó légi offenzíva során közel 8 millió tonnányi bombát dobtak le, ami a második világháborúban ledobott mennyiség négyszerese. Kezdetben az amerikai bombázók a határ mentén végighúzódó erdősávot, illetve a Hanoi és Haiphong környékén található olajfinomítókat és ipari létesítményeket bombázták. Nixon idejére viszont már rendszeressé vált a lakott területek bombázása is, esetenként Hanoi belvárosát is súlyos csapás érte, jelentős számú civil áldozatot követelve.

A bombázások hatékonyságát és pontosságát jelentősen növelte az 1972-től a Linebacker I hadművelet során bevetett új technológia, a lézervezérlésű bomba. A márciusban indult átfogó észak-vietnami offenzívára adott válaszként indított hadműveletben percek alatt lerombolták a stratégiai fontosságú hidakat, ezzel a dél felé irányuló északi utánpótlás mértékét sikerült a töredékére csökkenteni, és a földi offenzívát „kifullasztani”. A háború ideje alatt tizennyolcezer darab ilyen típusú bombát használtak fel.[85]

Az észak feletti légi hadműveletek közben szerzett tapasztalatok alapján alapította meg 1969 márciusában az amerikai haditengerészet a US Navy Fighter Weapons School pilótaképző központját, vagy ismertebb nevén a TOPGUN iskolát. Az iskola keretében különleges képzést kaptak a haditengerészet kötelékében szolgáló harci pilóták.

Az amerikai haderő a második világháború végén kezdte alkalmazni a napalmot, bombák és lángszórók formájában. A vietnami háború során már a továbbfejlesztett Napalm-B keveréket használták, amely sokkal stabilabb és biztonságosabban kezelhető volt az eredeti anyagnál. A napalmot főleg élőerő ellen, illetve olyan katonai célpontok ellen alkalmazták, ahol meg kellett kímélni a célpontot környező építményeket. Például egy védőgátra telepített légvédelmi ágyú ellen anélkül lehetett csapást mérni, hogy a védőgát súlyosan megrongálódott volna. Körülbelül 400 000 tonna napalmot használtak fel a háború során.[86]

„Free fire zone”, „Search and destroy”, „Body count”[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyik, amerikaiak által alkalmazott taktika Westmoreland tábornok ötlete alapján az úgynevezett „szabad tűzkörzetek” (free fire zone vagy free strike zone) kijelölése volt. Ezeken a területeken, melyek eredetileg az NFF ellenőrzése alatt álltak, az amerikai katonaság számára minden személy ellenségesnek minősült, beleértve a civil lakosságot is. A zónákba eső falvakat rendszeresen ágyúzták, illetve bombázták.[87]

Már 1964-től, az amerikai harcoló csapatok érkezése előtt is használták a „felkutatni és elpusztítani” (search and destroy) kifejezést, ahogyan a legtöbb „szabad tűzkörzetben” végrehajtandó hadművelet alapvető feladatát nevezték. Eredetileg azt a feladatot takarta ez a kifejezés, hogy a járőröző dél-vietnami és amerikai egységek felkutatják és megsemmisítik a beszivárgó kommunista csapatokat. A háború kezdetén senki nem gondolt negatív dolgokra, de a gerilla hadviselés miatt az amerikai TV képernyőkön egészen más kép tükröződött: kitelepített civil lakosság, amerikai katonák által felégetett falvak. Westmoreland tábornok – látva a negatív asszociációt – 1968-ban elrendelte a kifejezés használatának megszüntetését.[88]

Az amerikai katonai vezetés stratégiája a háború első szakaszában az ellenség kimerítése (attrition) volt. A sikert a megölt ellenséges katonák számában (body count) mérték. Westmoreland célja az volt, hogy a lehető legnagyobb emberveszteséget okozza a észak-vietnami és a gerilla csapatoknak, de agresszív terve eleve kudarcra volt ítélve, mivel évente 200 000 észak-vietnami érte el a sorköteles kort.

Agent Orange[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Ranch Hand hadművelet 1962 elején kezdődött, melynek célja az volt, hogy eltüntessék az észak-vietnami fő utánpótlási útvonalak mellől a sűrű lombkoronát, az aljnövényzetet és deszikálják (kiszárítsák) az ellenfél növénytermelő területeinek egy részét, csökkentve az élelmiszer-utánpótlás mennyiségét. A háború előrehaladtával a hadművelet kiszélesedett és nemcsak az utak közvetlen környezetét, hanem attól távol eső erdőségek széles sávját is permetezték – többek között az Agent Orange („Narancs hatóanyag”, a hordó színe után) nevű – növényvédő vegyszerek előírásnál töményebb oldataival. Az így kipermetezett növényvédő szerek hatására a növények elhullajtották leveleiket. Az Orange vegyszer súlyosan egészségkárosító hatású dioxint is tartalmazott, amely a helyiek szerint napjainkig éreztetik hatásukat. A háború utáni vietnami kormány becslése szerint 4,8 millió lakos volt kitéve az Agent Orange hatásainak, amely 400 000 ember halálát és 500 000 torzszülött gyermek születését okozta. A vitatott kérdéseket emberjogi aktivisták időről időre a felszínre hozva elemzik, ami rendre a napi sajtó középpontjába kerül. Egy ENSZ-határozatot követően 1971-ben befejezték az alkalmazását, majd 1972 tavaszára a Johnston-atollra szállították a teljes megmaradt deszikáló vegyszerkészletet, ahol 1977-ben égetéssel megsemmisítették a tengerfelszínen. Az Orange-on kívül Agent White és Blue szereket is alkalmaztak az amerikai csapatok 1973-as kivonásáig a Mekong folyó deltájában, illetve irtották a maláriaszúnyogokat is. Az USA-ban időközben lezajlott (létszámában és elemzési időszakaiban) széleskörű orvosi vizsgálatok nem bizonyították egyértelműen a növényvédő szerek egészségkárosító hatásait,[m 6] ezért az Amerikai Egyesült Államok máig nem ismeri el felelősségét a vietnami sérültek ügyében, és tagadja, hogy bármilyen vegyifegyvert bevetett volna a konfliktus ideje alatt.

A helikopterháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy UH-1D „Huey” emelkedik a levegőbe, miután amerikai katonákat szállított a bevetés helyszínére

A háború emblémájává vált a helikopter is. Már a koreai háború során bebizonyosodott, hogy mekkora előnyt nyújtanak a helikopterek ilyen nehéz terepen, aztán Vietnamban már létezni sem lehetett volna nélkülük. A legelterjedtebb típus az 1960-ban hadrendbe állított UH–1 Iroquois, becenevén a „Huey” volt, melyből a háború végéig több mint 1200 darabot[89] lőttek le az NFF gerillák. A Hueyt eredetileg mentési és betegszállítási célokra kívánta alkalmazni az Amerikai Hadsereg, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ha a helikopter alkalmas arra, hogy a nehéz terepről kimentse a sebesülteket, akkor alkalmas arra is, hogy a katonákat a bevetés helyszínére szállítsa. A helikopterek széles körű alkalmazása és a légimozgékonyságú (airmobile) katonai egységek felállítása, a harcoló csapatok korábban elképzelhetetlen mobilitásához vezettek. Hátránya az volt, hogy a helikopterek esetében rendkívül fontos a rendszeres karbantartás, ami a háborús területen legtöbbször nem volt biztosított. Az akadozó alkatrészellátás és az elmaradt javítások miatt a háborúban hadrendbe állított helikopterek közel fele műszaki hiba miatt szenvedett balesetet és semmisült meg.[90]

A háború során szerzett tapasztalatok alapján fejlesztették ki az AH–1 Cobrát is. Kifejlesztéséhez az a felismerés vezetett, hogy a bevetésre induló katonákat szállító UH–1-esek teljesen védtelenek voltak leszállás közben. A Cobra 1967-es rendszerbe állításáig átalakított, nem irányított rakétákkal felszerelt Huey-k próbálták meg a leszállóövezetet előzetesen megtisztítani.

Teherszállításra elsődlegesen a CH–47 Chinook és a CH–54 Skycrane szolgált. Ezek a típusok harcjárműveket, páncélozott szállítójárműveket, teherautókat, ágyúkat, földmunkagépeket voltak képesek távoli, félreeső vidékekre szállítani. Ennek köszönhetően egy-egy tüzérségi támogatóbázis kiépítése rendkívül rövid időt vett igénybe.

A vietnami háború kulturális vonatkozásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború és az amerikai televízió[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1960-ban az amerikai háztartások több mint 85%-ában[91] volt TV készülék, ám ekkor a fő információforrásnak még a rádió és a nyomtatott sajtó bizonyult, mivel a helyi műsorszolgáltatók csak 1963-ban kezdték meg a napi rendszerességű híradók sugárzását. Idővel, az amerikai beavatkozás erősödése nyomán, mind több TV-társaság küldött tudósítókat a helyszínre. Az amerikai hadvezetés örült ennek a fejleménynek, mert úgy vélték, hogy az új média majd megismerteti a világgal az amerikai hadsereg erejét; ezért a televíziós stábok engedélyt kaptak arra, hogy a harcmezőre is kövessék a csapatokat.

A televízió a korábbi haditudósításokhoz képest teljesen más képet mutatott be. A kézikamerás felvételek és a hordozható hangrögzítő eszközök a közkatona nézőpontjából mutatták meg a háborút. A TV-ben látott haditudósítások alapja egy-egy katona, vagy egy kisebb csoport egyedi kis történetének bemutatása lett. Gyakran az is látható volt, hogy ki hogyan viseli a háború megpróbáltatásait.

Az egyik legelső riport, amely komoly felzúdulást okozott a Fehér Házban, az az 1965. augusztus 3-án, a CBS televízió esti híradójában sugárzott tudósítás volt, amelyben látható volt, ahogyan egy tengerészgyalogos egység porig rombol egy dél-vietnami falut, mivel azt a Vietkong búvóhelyének vélték (a falu környékén korábban elszórt lövöldözés alakult ki). A faluban csak öregek és gyerekek voltak, így ez a tudósítás végül egészen más képet mutatott, mint a korábbiak. A riport központi alanyai most először nem az amerikai katonák voltak, hanem egy vietnami falu lakosai. A tudósítás végén a riporter a következőképpen foglalta össze az eseményeket:

„(…) Vietnamban, mint bárhol másutt Ázsiában, a tulajdon, a ház jelent mindent. Az ember az ősei földjén él a családjával. A szülei a közelben vannak eltemetve. (…) Nem kétséges, hogy az amerikai tűzerő katonai győzelmet hozhat. De egy vietnami földművesnek – akinek az otthon egy életen át tartó kimerítő munkát jelent – sokkal több kell elnöki ígéreteknél ahhoz, hogy meggyőzzük arról, hogy mi az ő oldalán állunk.”[92][93]

A másik jól ismert eset az 1968-as Tết-offenzívához köthető, amikor Walter Cronkite, az amerikai részvétel egyik támogatója, az átfogó észak-vietnami támadás után nem sokkal azt mondta: „ezt a háborút már nem lehet megnyerni”.

Sok háborúpárti konzervatív ma is úgy tartja, hogy a CBS tudósításai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyesült Államokban ennyire negatív megítélés alá került a konfliktus.

A vietnami háború volt az első és egyben az egyetlen olyan amerikai háború, ahonnan az amerikai televíziók komolyabb korlátozás és cenzúra nélkül tudósíthattak.[m 7]

Filmművészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dokumentumfilmek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Az Anderson szakasz (1967)
  • Vietnam – The Ten Thousand Day War (1980) – TV sorozat
  • Vietnam: A Television History (1983) – TV sorozat
  • BBC Timewatch: The BBC in Vietnam (1995)
  • BBC Timewatch: Uncle Ho and Uncle Sam (1995)
  • Út a pokolba - a vietnami háború (The Vietnam War: A Descent Into Hell) (1999) – TV sorozat
  • A vietnami hadszíntér (Battlefront Vietnam) (2001) – TV sorozat
  • A vietnami háború (Vietnam Combat) (2002) – TV sorozat
  • A háború ködében (2003)
  • National Geographic: A vietnami háború – képek a túloldalról (2004)
  • A vietnami háború belülről (Inside the Vietnam War) (2008)
  • Helikopter-háborúk (2009) (dokumentumfilm-sorozat) – A három részes sorozat harmadik, Vietnami tűzharc című része foglalkozik a helikopterek háború alatti szerepével.
  • Vietnam in HD (2011)

Játékfilmek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Számos, többnyire amerikai játékfilm készült az évek során, amely valamilyen módon foglalkozik a vietnami háborúval. A legelső, a háború derekán, 1968-ban került a mozikba John Wayne főszereplésével.[94] A zöldsapkások című film régimódi stílusban készült, és leginkább egy régi világháborús mozira hasonlított. A szemléletváltásra gyakorlatilag egy évtizedet kellett várni, akkor mutatták be ugyanis a Szarvasvadász és az Apokalipszis most című filmeket. Szinte az összes népszerű hollywoodi rendező – többek között Brian De Palma, Francis Ford Coppola, Stanley Kubrick, Oliver Stone és Barry Levinson is – elkészítette saját filmjét a háborúról. Sokan még a Ponyvaregényt is Vietnam metafórájaként elemzik.[95][96]

Televízió[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Tour of duty (1987–1989) (sorozat)
  • Magnum, P.I. (1980-1988) (sorozat) – Bár a sorozat nem közvetlenül a vietnami háborúról szól, mind a négy főszereplő karakter megjárta Vietnamot. Gyakoriak a háborús jelenetek és visszaemlékezések is, sok résznek központi témája Vietnam. A sorozat egyúttal az első kísérlet volt arra, hogy szakítson azzal a gyakorlattal, mely a Vietnamot megjárt katonákat lezüllött, visszailleszkedésre képtelen "emberi roncsok"-ként jelenítette meg. A fő karakterek bár küzdenek a háború okozta lelki sérülésekkel, megtalálták a helyüket a civil társadalomban is.
  • A szupercsapat (1983-1987) (sorozat) - Ugyan a cselekmény nem Vietnamban és nem a vietnami háború idején játszódik, de a főhősök mind háborús veteránok. Gyakoriak a visszaemlékezések, a beszélgetések közbeni utalások, sőt az egyik epizód során visszatérnek a háború utáni Vietnamba.

Zene[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Már az 1960-as évek első felében, az amerikai beavatkozás kiszélesedésének kezdetétől, számos amerikai pop- és rockzenész fogalmazott meg burkolt vagy nyílt kritikát a vietnami konfliktussal kapcsolatban. Szinte megszámlálhatatlan dalt ihletett ez a háború is a hatvanas, hetvenes években. A megszületett szerzemények többsége úgynevezett „protest song”, azaz tiltakozó dal volt.[97] A könnyűzenei élet ezzel kapcsolatos csúcspontját az 1969-es Woodstocki fesztivál jelentette, ahol már az első nap kemény szavak hangzottak el. Ekkor adta elő Country Joe McDonald az 1965-ben írt „I Feel Like I'm Fixin' To Die Rag” című, ironikus hangvételű számát, amelynek utolsó versszaka magyarul körülbelül így hangzik:[98]

„Nos, gyerünk anyák szerte az országban,
Küldjétek a fiaitokat Vietnamba.
Gyerünk apák, ne késlekedjetek,
Küldjétek őket mielőtt túl késő.
Legyetek ti az elsők a környéken
Akiknek a fia egy dobozban jön haza.”

1968-ban mutatták be a Broadwayn a háborúról és a hippikről szóló Hair című musicalt.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború napjainkban is fontos szerepet tölt be az amerikai irodalmi életben. Az első nagy megjelenési hullám az 1970-es és az 1980-as évek fordulójára tehető. A könyvek tartalma legtöbbször élménybeszámoló volt, hangvételük általában nem volt hősies vagy hazafias.[99] Michael Herr mára klasszikusnak számító Dispatches (1977) című irodalmi riportázsa a haditudósító szemszögéből, az új zsurnalizmus eszközeivel mutatja be a háborúnak a sorozottakra tett hatását.[100] Számos amerikai veterán is írt könyvet a háborúban szerzett élményeiről. Ezek közül néhányból film is készült, például Daniel Lang Casualties of War című könyve adta az alapot A háború áldozatai című filmhez, illetve Ron Kovic Born on the Fourth of July című önéletrajzi írásából készített filmet Oliver Stone Született július 4-én címmel.

A fikciós irodalmi alkotások általában nem próbálták a háború politikai és gazdasági összefüggéseit elemezni, inkább emberi sorsokat és történeteket mutattak be. Tim O'Brien A katona legszebb álma (Going After Cacciato, 1979) című nemzeti könyvdíjas regénye vonneguti szatíra a háború értelmetlenségéről. Walter Dean Myers 1988-ban megjelent Fallen Angels című érzelmekkel telített, durva nyelvezetű fikciós könyvéről tartják egyesek úgy, hogy egyike a legjobb alkotásoknak, amelyek bemutatják a katonák által átélt traumát.[99] Graham Greene brit író A csendes amerikai című 1955-ben megjelent könyve (amelyből két filmadaptáció is készült) azon kevés fikciós alkotás közé tartozik, amelyben hangsúlyos szerepet kap az USA délkelet-ázsiai politikájának bemutatása, miközben a fő cselekményszál egy szerelmi háromszög.

További szépirodalmi művek a háborúról[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Számítógépes játékok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Utóhatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Vietnam Memorial emlékmű fekete márványfala Washingtonban. Évente több millióan látogatják.

Vietnamban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Searchtool right.svg Lásd még: Kambodzsai–vietnami háború

1976. július 2-án Észak- és Dél-Vietnam egyesítésével létrejött a Vietnami Szocialista Köztársaság. Saigont átnevezték Ho Si Minh-városra, így fejezve ki tiszteletüket az egykori észak-vietnami elnök iránt. De az ország egyesítése után nem köszöntött béke a vietnamiakra. A vietnami hadsereg már az 1960-as évek közepétől harcolt Laoszban a laoszi királyi hadsereg csapatai ellen, mígnem 1975-ben a kommunista Pathet Laót juttatták hatalomra. 1978-ban a kambodzsai vörös khmerek határ menti támadásaira válaszolva, Vietnam bevonult Kambodzsába, ahol ironikus módon 1979-ben ők vetettek véget az egymillió áldozatot követelő kommunista khmer rémuralomnak. A bevonulás miatt 1979 februárjában egy hónapig tartó, de annál véresebb konfliktus alakult ki Kínával is, amikor az betört Vietnam északi részére (végül Kína visszavonta csapatait). A vietnami csapatok egészen az 1980-as évek végéig Kambodzsában maradtak, ahol véres gerillaharcot vívtak a thai határ környékére visszaszorult vörös khmerekkel. A megszállás miatt Vietnam nemzetközileg elszigetelődött.

Az USA Észak-Vietnam ellen kereskedelmi embargót rendelt el 1964-ben, amit az ország egyesítése után is érvényben hagyott egészen 1994. február 4-éig.

Az Egyesült Államokban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború következménye volt az Amerikai Egyesült Államokban, hogy 1973-ban eltörölték a sorkötelezettséget.

Amerika háborúval kapcsolatos közvetlen költségeit 140 és 180 milliárd dollár közé teszik.[68][101] Összehasonlításképpen: az embert a Holdra juttató Apollo-program összköltsége körülbelül 20 milliárd dollárt tett ki.

1979. április 27-én néhány veterán megalakította a Vietnam Veterans Memorial Fund nonprofit alapítványt. A alapítvány célja az volt, hogy az „elismerés kézzelfogható szimbólumát” hozza létre a vietnami veteránok számára. A tervbe vett emlékmű létrehozása támogatást kapott a Szenátusban is, és hamarosan Washington kijelölt egy erre a célra felhasználható területet. Magánszemélyek, cégek és veterán csoportok adományaiból 8 millió dollár gyűlt össze. Az emlékművet – amely egy, az összes amerikai áldozat nevét tartalmazó márványfalat, és egy szobrot foglal magába (később kiegészült a háború során elesett nőknek emléket állító szoborral) – végül 1982 novemberében avatták fel.[102]

Az amerikai Védelmi Minisztérium Hadifogoly és Eltűnt Személyek Hivatala 2007. november 6-án adta hírül, hogy egy, a vietnami háborúban eltűnt katona földi maradványait sikerült azonosítani.[103]

Világpolitikai hatások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1950-es és 1960-as években a nyugati hatalmakat az egyre terjedő kommunista terjeszkedés aggasztotta, ám 1975-re jelentős változások következtek be Ázsia politikai életében. Világossá vált, hogy nem létezik egységes kommunista tömb. Kína és a Szovjetunió között komoly vélemény- és érdekkülönbségek alakultak ki.[104] Ez tette lehetővé azt, hogy 1972-ben Nixon elnök történelmi jelentőségű látogatást tett a Kínai Népköztársaságban, ami 15–20 évvel korábban elképzelhetetlen volt.

A NATO kezdetben támogatta az USA kommunista ellenes törekvéseit Délkelet-Ázsiában, de amikor 1965-ben partra szálltak az első harcoló amerikai alakulatok, európai szövetségesei úgy vélték, ezzel a vietnami konfliktus egy amerikai háború lett. 1967-re az USA legtöbb NATO-beli szövetségese határozottan elutasította az amerikai részvételt, és a békés rendezést sürgették. A európai államok többek között attól féltek, hogy az USA hadi kapacitásának túl nagy részét köti le Vietnam, így Európa védtelen marad.[105]

1968-ban forradalmi hangulat söpört végig a világon, és ebben nagy szerepe volt a vietnami háborúnak is. Különböző okokból forrongott a kritikusan gondolkodó ifjúság szerte a világon, az Egyesült Államoktól kezdve Nyugat- és Kelet-Európán át egészen Japánig, ám összekötötte őket a változtatási szándék.[106]

A második világháború után függetlenné vált ázsiai államok többsége időközben politikailag és gazdaságilag is megerősödött és beilleszkedett a kapitalista világrendbe, így nem voltak többé könnyen feldönthető „dominók”.

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A konfliktus úgynevezett helyettesítő háború volt a Szovjetunió és az Egyesült Államok között, a két nagyhatalom közvetlen hadászati érintkezése nélkül.
  2. Vietnamban a háború az amerikai háborúként ismert (vietnamiul Chiến Tranh Chống Mỹ Cứu Nước, szó szerint háború az amerikaiak ellen).
  3. Az Egyesült Államok hivatalosan sohasem üzent hadat – a korabeli amerikai sajtó nem is háborúként, hanem „vietnami konfliktus”-ként hivatkozott az eseményekre.
  4. A konfliktus pontos kezdőidőpontja nem határozható meg. Az első amerikai tanácsadók 1954-ben érkeztek az országba, 1955-ben alakult meg hivatalosan az amerikai katonai tanácsadó csoport (MAAG). A francia csapatok 1957-ben hagyták el Vietnamot. 1959-ben jelentette be az észak-vietnami kormány, hogy teljes ellenőrzésük alá vonják a déli felkelők irányítását, illetve 1959 májusában haltak meg az összecsapások során az első amerikaiak. Az első harcoló amerikai egységek 1965-ben érkeztek.
  5. Az akciót Diệm biztonsági főnöke (aki egyébként Diệm öccse), Ngô Đình Nhu rendelte el. Nhu azért lövetett a békés felvonulókba, mert a törvény szerint csak a Vietnami Köztársaság hivatalos lobogóját lehet köztéren felvonni. A szerzetesek viszont ezt a szabályt figyelmen kívül hagyták, és saját zászlajukat is kivitték a felvonulásra. Tették ezt annak tudatában, hogy nem követnek el bűnt, mivel néhány héttel korábban a katolikus érsek (aki szintén Diệm testvére) kinevezésének alkalmából ünnepet tartott, és azon az eseményen megjelent a katolikus egyház lobogója is.
  6. Az USA-ban 1969-tól a 2000-es évek elejéig 427 állami és magánkezdeményezésű egészségügyi vizsgálat indult és zárult le, melyek költsége meghaladta a 280 millió USD-t. A vizsgálatok során több is akadt, amely több évtizeden keresztül zajlott. A különféle laboratóriumokban végzett kutatások során azonban az esetek kevesebb mint 5%-ában tudtak valamilyen távoli kapcsolatot kimutatni a kóros elváltozások és az Agent Orange permetezőszer között. Lásd: Horváth Zoltán: A dzsungelpusztítók. In: Aranysas 2007/1, 70-75. o.
  7. Amikor az Egyesült Államok 1983-ban megszállta Grenadát, az amerikai és a nemzetközi sajtót is teljesen kizárták. Csak a hadsereg által kiadott sajtóközlemények és videofelvételek (amik teljesen olyan képet mutattak, mint a 30 évvel korábbi filmhíradók) álltak rendelkezésre. Ezzel viszont az amerikai kormány átesett a ló túloldalára és nagyon heves kritikákat kapott. Az öbölháború során már egy köztes megoldás született: az újságírók és a televíziók tudósíthattak a helyszínről, de csak szoros katonai felügyelet alatt, és szigorú szabályok szerint. Aki a szabályokat megszegi, attól visszavonják a tudósítói engedélyt. A 2003-ban kezdődött iraki háború esetében újból változott a helyzet: megjelentek a világszerte elérhető alternatív hírcsatornák.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. BBC: North Korea fought in Vietnam War (angol nyelven). BBC World Service, 2000. március 31 – Sokáig Vietnam és a KNDK is tagadta, hogy észak-koreaiak részt vettek volna a háborúban, de 2000-ben végül a vietnami vezetés megerősítette a korábbi feltevéseket (bár a pontos észak-koerai létszámadatok és az áldozatok száma továbbra sem ismert).
  2. ^ a b Battlefield: Vietnam - Timeline (angol nyelven). PBS. (Hozzáférés: 2010. december 23.)
  3. ^ a b c d Casualties – US vs NVA/VC
  4. ^ a b Vietnam Conflict - Casualty Summary (angol nyelven). DoD Statistical Information Analysis Division (SIAD), 2008. május 16. (Hozzáférés: 2010. december 23.)
  5. ^ a b c The Vietnam War - Overview. Australia and the Vietnam War, Department of Veterans' Affairs. (Hozzáférés: 2010. december 5.)
  6. ^ a b Location Map: New Zealanders In Vietnam (angol nyelven). New Zealand History. (Hozzáférés: 2010. december 23.)
  7. Szegő, Iván Miklós: 50 éve ért véget a Dien Bien Phu-i csata, 2004. május 7. (Hozzáférés: 2010. december 4.)
  8. ^ a b Gion, Gábor: A Második Indokínai Háború (az amerikai-vietnami háború). Terebess Ázsia E-Tár. (Hozzáférés: 2010. december 4.)
  9. ^ a b c d e Vietnam: A television history – America's Mandarin (1954-1963) (angol nyelven), 2005. március 29
  10. Southeast Asia Treaty Organization (SEATO). Encyclopædia Britannica. (Hozzáférés: 2010. december 4.)
  11. Daugherty, i. m. 15-16. old.
  12. Chapman, Jessica: Staging Democracy: South Vietnam's 1955 Referendum to Depose Bao Dai (angol nyelven). Pacific Rim Research Program, UC Berkeley, 2005. december 20. (Hozzáférés: 2010. december 6.)
  13. Ray, Nick. History - A separate South Vietnam, Lonely planet, Vietnam (angol nyelven). Lonely Planet Publications Pty Ltd, 37. o (2009) 
  14. ^ a b Daugherty, i. m. 17. old.
  15. Selected Groups in the Republic of Vietnam: The Cao Dai (angol nyelven). Special Operations Research Office, 1966. (Hozzáférés: 2010. december 6.)
  16. Prados, John: JFK and the Diem Coup (angol nyelven), 2003. november 5. (Hozzáférés: 2010. december 6.)
  17. Daugherty, i. m. 19. old.
  18. Daugherty, i. m. 24. old.
  19. This Day in History: MACV established (angol nyelven). History.com. (Hozzáférés: 2010. december 7.)
  20. The Pentagon Papers, Gravel Edition, Volume 2, Chapter 2, "The Strategic Hamlet Program, 1961-1963" (angol nyelven). (Hozzáférés: 2011. január 7.)
  21. Sheehan, Neil. Vietnamese Ignored U.S. Battle Order, Reporting Vietnam: American Journalism 1959–1969, Volume One (angol nyelven). Library of America. ISBN 978-1-883011-58-1 (1998. október). Hozzáférés ideje: 2010. december 6. 
  22. ^ a b Battlefield: Vietnam, Timeline 1954-1964 (angol nyelven). PBS. (Hozzáférés: 2010. december 6.)
  23. South Viet Nam: The Religious Crisis (angol nyelven). TIME Magazine, 1963. június 14. (Hozzáférés: 2008. november 22.)
  24. JFK: The Vietnam War Audio & Video (mp3). earthstation1.com, 1963. szeptember 2
  25. ^ a b Daugherty, i. m. 30. old.
  26. ^ a b c Vietnam: A television history – LBJ Goes to War (1964-1965) (angol nyelven). PBS
  27. Pálinkás, Károly: Hazugságra alapozott támadás a vietnámi háborúban?. National Geographic Magyarország, 2010. október 28. (Hozzáférés: 2010. december 4.)
  28. Hamis híreken alapult a vietnami háború. Múlt-kor történelmi portál, 2005. november 7. (Hozzáférés: 2010. december 4.)
  29. United States Air Force in Sout East Asia – Aces & Aerial Victories (pdf). U.S. Air Force, 2007. február 27
  30. Schelling, Thomas C.: The Nuclear Taboo (angol nyelven) (pdf). MIT International Review, 2007. (Hozzáférés: 2010. december 5.)
  31. Battlefield: Vietnam, Timeline 1965-1966 (angol nyelven). PBS. (Hozzáférés: 2010. december 6.)
  32. Daugherty, i. m. 42. old.
  33. President Lyndon B. Johnson's Vietnam War Disengagement Strategy (angol nyelven). HistoryNet, 2006. június 12. (Hozzáférés: 2010. december 6.)
  34. 388 - The President's News Conference (angol nyelven). The American Presidency Project, 1965. július 28. (Hozzáférés: 2010. december 6.)
  35. This Day in History: McNamara warns Johnson that communists are gaining strength in South Vietnam (angol nyelven). History.com. (Hozzáférés: 2010. december 7.)
  36. War and Protest - the US in Vietnam (1965 - 1967) (angol nyelven). BBC, 2002. április 15. (Hozzáférés: 2010. december 11.)
  37. ^ a b Vietnam: A television history – Homefront USA (angol nyelven). PBS. (Hozzáférés: 2010. december 5.)
  38. Daugherty, i. m. 79. old.
  39. This Day in History: Kennedy proposes plan to end the war (angol nyelven). History.com. (Hozzáférés: 2010. december 7.)
  40. The War: Arrow of Death (angol nyelven). Time Magazine, 1967. május 12. (Hozzáférés: 2010. december 7.)
  41. ^ a b Protest on the homefront (angol nyelven). aavv.org. (Hozzáférés: 2010. december 5.)
  42. VVAW: Where We Came From, Who We Are (angol nyelven). Vietnam Veterans Against the War, Inc.. (Hozzáférés: 2010. december 5.)
  43. Daugherty, i. m. 128. old.
  44. Battle of Khe Sanh (1967-1968) (angol nyelven). VietnamWar.net. (Hozzáférés: 2010. december 5.)
  45. Brush, Peter: The Battle of Khe Sanh, 1968 (angol nyelven). (Hozzáférés: 2010. december 5.)
  46. Negyven éve indult az offenzíva. MTI/honvedelem.hu, 2008. január 30. (Hozzáférés: 2010. december 4.)
  47. ^ a b Vietnam: A television history – Tet (1968) (angol nyelven). PBS. (Hozzáférés: 2010. december 4.)
  48. Negyven éve történt a My Lai-i vérengzés. MTI/honvedelem.hu, 2008. március 16
  49. Shulimson, Jack: US Marines in Vietnam: 1968 The Defining Year, Chapter 15 - The Battle for Dong Ha (angol nyelven). History and Museums Div. HQ, U.S. Marine Corps, 1997. (Hozzáférés: 2010. december 6.)
  50. ^ a b Return with Honor: Paris Peace Talks (angol nyelven). PBS. (Hozzáférés: 2010. december 7.)
  51. Lásd a denverpost 91. fényképét.
  52. Daugherty, i. m. 141. old.
  53. ^ a b c d Vietnam: A television history – Vietnamizing the War (1969-1973) (angol nyelven). PBS. (Hozzáférés: 2010. december 4.)
  54. Bernstein, Marc: Vietnam War: Operation Dewey Canyon (angol nyelven). HistoryNet.com, 2007. június 5. (Hozzáférés: 2010. december 7.)
  55. Tet 1969 at Cu Chi (angol nyelven). HistoryNet, 2006. június 12. (Hozzáférés: 2010. december 7.)
  56. ^ a b c d Vietnam: A television history – Peace Is at Hand (1968-1973) (angol nyelven). PBS. (Hozzáférés: 2010. december 4.)
  57. ^ a b War and Protest - the US in Vietnam (1969-1970) (angol nyelven). BBC, 2002. április 17. (Hozzáférés: 2010. december 8.)
  58. ^ a b Vietnam: A television history – Cambodia and Laos (angol nyelven). PBS. (Hozzáférés: 2010. december 4.)
  59. Daugherty, i. m. 175. old.
  60. Brush, Peter: HIGHER AND HIGHER: Drug use among U.S. Forces in Vietnam (angol nyelven). (Hozzáférés: 2010. december 5.)
  61. "Fragging" and "Combat Refusals" in Vietnam
  62. Brush, Peter: The Hard Truth About Fragging (angol nyelven). HistoryNet, 2010. július 28. (Hozzáférés: 2010. december 5.)
  63. Winter Soldier Investigation (angol nyelven), 1971. április 5
  64. 1971 Year in Review – The Pentagon Papers (angol nyelven). UPI, 1971. (Hozzáférés: 2010. december 6.)
  65. Alternatív Nobel-díjjal jutalmazták a Pentagon-iratok kiszivárogtatását. Múlt-kor/MTI-Panoráma, 2006. október 2. (Hozzáférés: 2010. december 6.)
  66. The Pentagon Papers, Gravel Edition (angol nyelven). (Hozzáférés: 2010. december 6.)
  67. Apple Jr., R. W.: Pentagon Papers (angol nyelven). The New York Times, 1996. június 23. (Hozzáférés: 2010. december 6.)
  68. ^ a b War and Protest - the US in Vietnam (1972-1975) (angol nyelven). BBC, 2002. április 19
  69. Jane Fonda A.K.A. Hanoi Jane. 1stcavmedic.com, 2005. július 25 (VDK-beli körútja során készült fényképek Jane Fondáról)
  70. Brush, Peter: Hating Jane: The American Military and Jane Fonda (angol nyelven), 2004. (Hozzáférés: 2010. december 5.)
  71. Daugherty, i. m. 184. old.
  72. ^ a b Paris Peace Accords signed (angol nyelven). History.com. (Hozzáférés: 2011. január 5.)
  73. Nixon orders the initiation of Operation Linebacker II (angol nyelven). History.com. (Hozzáférés: 2011. január 5.)
  74. Bolt, Ernest: Notes on Paris Peace Accords (angol nyelven). University of Richmond
  75. Szőke, Zoltán: A vietnami "kaland". (Hozzáférés: 2010. december 4.)
  76. ^ a b c Vietnam: A television history – The End of the Tunnel (1973-1975) (angol nyelven). PBS. (Hozzáférés: 2010. december 5.)
  77. ^ a b Daugherty, i. m. 188. old.
  78. Bacon, Paul: The Pardoning President (angol nyelven). PBS. (Hozzáférés: 2010. december 8.)
  79. President Gerald R. Ford's Remarks Announcing a Program for the Return of Vietnam Era Draft Evaders and Military Deserters (angol nyelven). The Gerald R. Ford Presidential Library and Museum, 1974. szeptember 16. (Hozzáférés: 2010. december 8.)
  80. 1975: Vietnam's President Thieu resigns (angol nyelven). BBC. (Hozzáférés: 2010. december 8.)
  81. Church, George J.: Saigon (angol nyelven). Time Magazine, 2001. június 24. (Hozzáférés: 2010. december 8.)
  82. Harminc éve ért véget a vietnami háború. National Geographic Online, 2005. március 11. (Hozzáférés: 2010. december 4.)
  83. Harminc éve ért véget a vietnámi háború. Múlt-kor/Panoráma, 2005. április 29. (Hozzáférés: 2010. december 6.)
  84. McGarth, John J.: The Other End of the Spear: The Toothto-Tail Ratio (T3R) in Modern Military Operations (angol nyelven). (Hozzáférés: 2012. május 17.)
  85. Lézervezérlésű bombák (magyar nyelven). jets.hu, 2010. március 31. (Hozzáférés: 2011. január 5.)
  86. Napalm (angol nyelven). GlobalSecurity.org. (Hozzáférés: 2010. december 19.)
  87. Free-Fire Zone (angol nyelven). GlobalSecurity.org. (Hozzáférés: 2010. december 19.)
  88. 1965 - Search and Destroy (angol nyelven). GlobalSecurity.org. (Hozzáférés: 2010. december 19.)
  89. Day, Dwayne A.: Centennial of flight – Bell UH-1 „Huey”. U.S. Centennial of Flight Commission
  90. Helicopters at war. Century of Flight
  91. 50th anniversary of color TV (angol nyelven), 2004. március 26
  92. Brush, Peter: What Really Happened at Cam Ne? (angol nyelven), 2000
  93. Cam ne safer (angol nyelven)
  94. Jakab-Benke, Nándor: Vietkongok és veteránok, A vietnami háború az amerikai filmben I.. www.filmtett.ro, 2010. március 17
  95. Jakab-Benke, Nándor: Welcome to the Jungle, A vietnami háború az amerikai filmben II.. www.filmtett.ro, 2010. március 19
  96. Jakab-Benke, Nándor: Hollywoodtól Saigonig, A vietnami háború az amerikai filmben III.. www.filmtett.ro, 2010. március 22
  97. Dömötör, Géza: Engedd, hogy béke legyen!. Origo.hu, 2008. január 24. (Hozzáférés: 2010. december 4.)
  98. The Fish Cheer & I Feel Like I'm Fixin' To Die Rag dalszöveg. www.countryjoe.com
  99. ^ a b Schrader, Gabrielle: Vietnam War literature: An overview (angol nyelven). Helium.com. (Hozzáférés: 2010. december 4.)
  100. Buginsky, Andrea: Book Review of Dispatches: War Through a Journalist's Eyes (angol nyelven). Yahoo! News Network, 2006. december 6. (Hozzáférés: 2010. december 6.)
  101. Small, Melvin: The Domestic Course of the War (angol nyelven)
  102. History. Vietnam Veterans Memorial Funds
  103. Még mindig találnak amerikai katonákat Vietnamban. Háború Művészete/honvedelem.hu, 2007. december 4. (Hozzáférés: 2010. december 4.)
  104. Szőke, Zoltán: Magyarország és a vietnami háború, 1962-1975., A vietnami háború a szovjet–kínai konfliktus tükrében. (Hozzáférés: 2010. december 5.)
  105. Kaplan, Lawrence S.: History: The 40th anniversary of the Harmel Report (angol nyelven). NATO. (Hozzáférés: 2010. december 7.)
  106. Frei, Norbert. 1968 - Diáklázadások és globális tiltakozás. Corvina Kiadó. ISBN 978-963-13-5771-4 
  • Leo J. Daugherty: A vietnami háború napról napra. Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 2003. ISBN 963-9329-71-1

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Vietnami háború témájú médiaállományokat.

Magyarul[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Feith László: A legyőzhetetlenség mítoszának vége, Magyar Honvéd, 2005/18. szám
  • Dr. Toperczer István–Dr. Buza Zoltán: Légi háború Vietnamban 1964–1975, Haditechnika, 1995. pp. 2–4.
  • Kékesdi Gyula: Tavasz a Selyem utcában, Kossuth Könyvkiadó, 1977, ISBN 963-09-0838-7
  • Máté György: Az ösvény Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1987. ISBN 963-326-977-6
  • Vo Nguyen Giap: A népi háborúról, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1976. ISBN 963-326-030-2
  • Bögös László, Vajda Péter: Dzsungelháborútól győzelemig, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1975. ISBN 963-326-015-9
  • Wilfred Burchett: Dzsungelháború Dél-Vietnamban, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1965.
  • Wilfred Burchett: Titkos háború, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1963.
  • Győri Sándor, Szarvas Péter: Harcok és győzelem Vietnamban, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977. ISBN 963-09-0907-3
  • Magyarország és a vietnami háború, 1956-1975
  • Thinkquest.org: Vietnami háború (magyar és angol nyelven is)
  • A vietnami háború – SZTE Egyetemi Könyvtár Hadtörténeti Gyűjtemény
  • Halva született a vietnami béke – index.hu

Angolul[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Képgalériák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]