Watergate-botrány

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Watergate épületegyüttes, a betörés helyszíne

A Watergate-botrány (vagy „Watergate-ügy”) amerikai politikai botrány és krízis volt a 70-es években, ami Richard Nixon elnök lemondásához vezetett. Az esetet arról a washingtoni hotelről nevezték el, ahol az ügyet elindító betörés történt.

A botrány kirobbanása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1972 nyarán a The Washington Post kis hírként közölte, hogy betörtek a Watergate-ház egyik, irodának használt lakásába és a kárvallott Larry O'Brien, az amerikai Demokrata Párt akkori elnöke volt. A hír a legnagyobb amerikai belpolitikai válság kezdetét jelezte, az egyetlen olyan botrányét, amely egy épp hatalomban lévő elnök lemondásával végződött.

Az elnököt sokáig „csak” azzal gyanúsították, hogy megpróbálta fedezni az ügyben érintett legközelebbi munkatársait. Harminc év után ennél sokkal súlyosabb vád hangzott el ellene. Mint az El País nevű újság megírta: az elnök egyik hajdani politikai tanácsadója azt állítja, hogy Nixon személyesen adott utasítást a Demokrata Párt irodájába való behatolásra, mert lehallgató készüléket akart elhelyeztetni politikai riválisa telefonjába. Ezt már akkoriban is sokan feltételezték, vagy hajlamosak voltak feltételezni, mint a legrosszabb lehetőséget.

Az ügy menete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jeb Stuart Magruder, az elnök tanácsadójának elmondása szerint 1972. március 30-án megbeszélése volt John Mitchell igazságügy-miniszterrel, aki Nixon újraválasztási kampányát irányította. Azt az elképzelést vitatták meg, mely szerint be kell hatolni a Demokrata Párt irodájába egy lehallgató-készülék elhelyezésére.

Felvázoltak egy tervet, amelyben a megfelelő csapat összeszedésének feladata G. Gordon Liddy-re, egy volt FBI-ügynökre hárult volna. Majd felhívták H. R. Haldemant, Nixon kabinetfőnökét, hogy döntse el, valóban szükség van-e erre a lépésre. Haldeman igennel válaszolt. Utána maga Nixon, aki egy másik készüléken valószínűleg végighallgatta a beszélgetést, vette át a szót. „John – mondta Mitchellnek – kellenek nekünk az információk O'Brienről és ez az egyetlen mód, hogy megszerezzük. Meg kell csinálni.”

Egyes történészek kételkednek ebben a verzióban és zavarosnak tartják Magruder vallomását. Véleményük szerint talán csak egyetlen ember tudná elmondani, hogy valóban úgy történt-e, ahogy a tanácsadó mondja: Mély Torok, aki annak idején a leleplező információkat szolgáltatta a sajtónak Nixon közvetlen környezetéből. Csakhogy több mint három évtizedig senki nem tárta fel, ki volt valójában „Mély Torok”: ő volt az újságírás történetének legjobban titkolt informátora.

Kiderül az igazság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magruder tanácsadó határozott választ adott arra a kérdésre, amelyet Howard Baker szenátor tett fel a Watergate-ügyet vizsgáló bizottságban. „Mit és mikor tudott az elnök?” Magruder szerint Nixon kezdettől fogva mindent tudott, hiszen az akciót ő maga rendelte el. Magruder, aki hat hónapos börtönbüntetést kapott a Watergate-ügyben való részvételért, szabadulása után új életet kezdett.

A Watergate-ügy új változatával kapcsolatban dokumentumfilmet készített a PBS amerikai tévécsatorna és a The Washington Post Watergate „30 év után: a történet sötét oldalai” címmel, amelyben megszólal a dráma minden szereplője, beleértve Bob Woodward és Carl Bernstein újságírókat is, akik a botrányt felfedezték és kirobbantották.

2005 júniusában végül kiderült, kit takar a Mély Torok fedőnév. 30 évi hallgatás után az amerikai Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) akkori harmadik embere, W. Mark Felt elismerte, hogy ő volt a Mély Torokként elhíresült informátor.

Magyar nyelvi vonatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ügy angol elnevezésének második tagja („gate”) sajátos főnévképzőként épült be a magyar nyelvbe. A közbeszédben, különösen a sajtóban használatos utótag olyan politikai-közéleti botrányok elnevezéséhez társul, amelyek titkosszolgálati elemeket is tartalmaznak vagy adatok jogtalan megszerzésére vonatkoznak (pl. Duna-gate, Öszöd-gate, szervergate).

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]