Zalamerenye

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Zalamerenye
Szent-Mihály templom
Szent-Mihály templom
Zalamerenye címere
Zalamerenye címere
Zalamerenye zászlaja
Zalamerenye zászlaja
Közigazgatás
Ország Magyarország
RégióNyugat-Dunántúl
MegyeZala
JárásNagykanizsai
Jogállás község
Polgármester Herodek Miklós (független)[1]
Irányítószám 8747
Körzethívószám 93
Népesség
Teljes népesség188 fő (2015. jan. 1.)[2] +/-
Népsűrűség12,94 fő/km²
Földrajzi adatok
Terület13,99 km²
Időzóna CET, UTC+1
Elhelyezkedése
Zalamerenye (Magyarország)
Zalamerenye
Zalamerenye
Pozíció Magyarország térképén
é. sz. 46° 34′ 32″, k. h. 17° 05′ 47″Koordináták: é. sz. 46° 34′ 32″, k. h. 17° 05′ 47″
Zalamerenye (Zala megye)
Zalamerenye
Zalamerenye
Pozíció Zala megye térképén
Zalamerenye weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Zalamerenye témájú médiaállományokat.

Zalamerenye község Zala megyében, a Nagykanizsai járásban, a Zalai-dombságban, a Zalaapáti-hát területén. Neve 1892-ig Merenye volt. A településen polgárőrség működik.[3]

Fekvése[szerkesztés]

Nagykanizsától északkeletre, közúton 22 kilométerre, az európai hírű zalakarosi gyógyfürdőtől[4] 2–3 kilométerre északnyugatra fekszik. Zsáktelepülés, közúton csak Garaboncról érhető el, a Galambok-Zalaapáti közt húzódó 7522-es útból nyugatnak kiágazó 75 121-es úton.

Történelme[szerkesztés]

A településre vonatkozó legkorábbi oklevelek, így Szent István 1019. és 1024. évi, valamint Szent László 1082. évi oklevele hamisnak bizonyultak. Ez utóbbi szerint a veszprémi egyház Szent László király második feleségétől a német Adelheid királynétól kapta volna. Érdekes, hogy ugyanezt olvashatjuk Imre 1203. évi oklevelében, amely azt mutatja, hogy ez volt a hagyomány a veszprémi káptalannál. Tény, hogy nagyon régi birtoka volt a veszprémi káptalannak, ám idővel csel vagy erőszak folytán sokat elveszített területéből a katolikus egyház. Kalenda veszprémi püspök kérésére végül Imre király 1203-ban Cumpurdinus ispánt küldte ki, abból a célból, hogy járja körül a birtok határait és állítsa helyre a III. Béla király alatti állapotot. Az uralkodó kijelentette, hogy az a föld is az egyházat illeti, amelyik egy bizonyos néhai Páris birtokából tüzesvaspróba eredményeképpen, 100 márka fejében jutott a királyné jogaiba. A király képviselője ekkor szőlőket és három háznép szolgát talált a vidéken. Emellett Imre király kiemelte, hogy a birtok népessége halászati jogot is élvez, erre a célra kilenc háznép van rendelve, akik hetente három nap tartoznak a káptalan részére halászni.

A terület határa ekkor még a Zala folyóig terjedt. A 13. század első felében a káptalannak sok kellemetlensége volt a szomszédokkal, és sokat kellett pereskednie a Csák nembeli Demeter mesterrel, a karosi várjobbágyokkal, várszolgákkal, valamint a királyné itteni vendégeivel, aki lerombolták a birtok határait. Némileg enyhült a helyzet, amikor 1276-ban Karost is megkapta a káptalan. A veszprémi káptalan egyebek között IV. Béla királytól 1259-ben immunitást kapott a területre, azaz kivette a zalai ispán joghatósága alól. Ezt a kiváltságot 1270-ben V. István, majd 1471-ben I. Mátyás is megerősítette. A Csák nembeliek ugodi ágának birtokai 1328-ban a cseh Csenik kezére jutottak ekkor, s így juthatott hozzá Kolon is. 1333-ban már az ő birtokaként említik.

Az új szomszédok között hamar kitört a határvillongás, Csenig még attól sem riadt vissza, hogy a káptalan emberét megvesztegesse és Merenyéből egy jó darabot Kolonhoz csatoljon. Az ezzel kapcsolatos per sokáig elhúzódott és 1343-ban ért véget amikor a káptalan az országbírói ítélet alapján letette a földesküt s neki ítéltetett a vitatott földdarab. Ebben a dokumentumban azt olvashatjuk, hogy Garabonc Merenye határai között fekszik, bizonyára ezért beszélnek többször Merenye pusztákról. 1376-ban a budai káptalan karosi népeivel pereskedik, akik elpusztították Merenye határjeleit. 1381-ben pedig a zalai apát perli a káptalant, mert az ő szintén Merenye nevű birtokát is is ahhoz fogta az országbíró parancsára végzett határjárás alkalmával, ami ellenkezett a IV. Béla oklevelébe foglalt határjárással.

A káptalan itt lévő birtokainak, mivel messze voltak a központtól, külön kezelőjük volt egy kanonok személyében. Már 1327-ben említik a merenyei magistratust. 1444-ben a káptalan panaszt terjesztett a nádor elé a Somogy vármegyei közgyűlésen, mivel a Marczaliak zalavári várnagyai a Merenyén, Újlakon és Garaboncon termett mintegy 4000 köböl bort és más terményeket beszedtek és adót vetettek ki az itt élőkre. Az 1550-es években a káptalan a település gabona- és bortized jövedelmét Thury György kanizsai várkapitánynak adta bérbe, az ő halála után pedig Zrínyi György erőszakkal foglalta el a területet. A törökök pusztításainak és a katonák sarcainak, rablásainak köszönhetően a falu annyira elszegényedett, hogy kénytelenek voltak a lakók gabona- és borfizetési kötelezettségeit elengedni. 1548-ban és 1566-ban a törökök teljesen elpusztították és a lakosság a közeli mocsaras, erdős vidékekre menekült. A Zala Vármegyei Közgyűlés jegyzőkönyveinek tanúsága szerint a lakók gyakran vettek részt hadászati célú munkálatokban. Így 1590-ben a Közgyűlés elrendelte a mindszenti kastély (castellum) és Szentmikós közötti erdő kivágását abból a célból, hogy a törökök kanizsai mezőre való gyakori beütését megakadályozzák. A robotra Gelse, Újudvar, Bakónak, Récse, Posfölde, Mórichely, Garabonc, Újlak és Merenye lakosságát rendelték ki hat napra. Ezek a falvak mentesültek a keresztúri vár építési munkái alól. Szintén egy vármegyei jegyzőkönyv rögzítette, hogy 1599-ben Bakó Farkas kiskomáromi (ma Zalakomár településrésze) várkapitány és a veszprémi káptalan között vita volt amiatt, hogy Rusa György, a káptalan merenyei jobbágya meggyilkolt egy kiskomári katonát. A kapitány a várban akart felette ítélkezni, azonban a káptalan ezellen tiltakozott. Álláspontja szerint ugyanis egyedül a Közgyűlésnek volt illetékessége az ügyben. A kapitány végül nem jelent meg a Közgyűlésen. A pusztuláshoz hozzájárultak a portyázó hajdúk is. A lakók végül csak 1690 után, Kanizsa visszafoglalását követően tértek vissza. A falut újjá kellett építeni, de már nem a Magyaróshegyen. Az ófalu helyét szőlővel telepítették be, az új házakat már a völgyben kezdték alapozni. Csak lassan indult meg a népességszám növekedése, és az 1711. évi pestisjárvány is megtizedelte a falu lakosságát. Jellemző a járvány méreteire, hogy a harminc gazdából csak hat érte meg a következő esztendőt. 1828-ban a település 55 házában 418 ember él akik közül 410-en római katolikusok, nyolcan pedig zsidó vallásúak. Továbbra is a szőlőtermesztés jelenti a lakók fő megélhetési forrását, ám egyre nagyobb szerep jut a juh- és sertéstenyésztésnek is. A '48-49-es szabadságharcba Merenye is bekapcsolódik, részint úgy, hogy lakói megtagadják a szőlődézsma fizetését, s emiatt katonákat vetnek be ellenük, emellett a falu 15 honvédet is ad a zalai honvédzászlóaljakba. A jobbágyfelszabadítást követően gyorsan nő a lakosságszám, s az egyébként már régóta működő iskolában is egyre több diákot okíthatnak. Az első világháború Merenyétől is követel áldozatokat. Érdekességként megemlíthető a település határában található ún. „Szerb-agácás”, amelyet szerb hadifoglyok ültettek a világégés alatt. Az 1920-as években Merenye a garabonci körjegyzőséghez tartozott. A lakosság ebben az időszakban főként háziiparral foglalkozott, s nagy része őstermelő volt. A második világháborúban 23 hősi halottja volt a községnek. 1945-ben a visszavonuló német csapatok felrobbantották a falu címerében is látható régi kőhidat. A háború után rövidesen megalakult a termelőszövetkezet és 1960-tól Zalamerenye termelőszövetkezeti községének számított. Ugyanebben az évben adták át könyvtárt és a művelődési termet, egy évvel később pedig az új két tantermes állami iskolát. A hatvanas években a falu villamosítása mellett lekövezték az utakat és kiépítették a járdákat. A rendszerváltást követően, 1994-ben új faluházat építettek, 2004-ben pedig „jóléti víztározót” létesítettek a településen. Zalamerenye 2000. január 1-jétől a zalakarosi körjegyzőséghez tartozik.

Közélete[szerkesztés]

Polgármesterei[szerkesztés]

  • 1990–1994: Lakós Miklós (független)[5]
  • 1994–1998: Lakós Miklós (független)[6]
  • 1998–2002: Stankovics Ferenc (független)[7]
  • 2002–2006: Stankovics Ferenc (független)[8]
  • 2006–2010: Ódor László Lajos (független)[9]
  • 2010–2014: Ódor László Lajos (független)[10]
  • 2015–2019: Ódor László Lajos (független)[11]
  • 2019-től: Herodek Miklós (független)[1]

A településen a 2014. október 13-án megtartott önkormányzati választás után, a polgármester-választás tekintetében nem lehetett eredményt hirdetni, mert mindkét jelölt, a Fidesz-KDNP színeiben induló addigi polgármester, Ódor László Lajos és egyetlen kihívója, a független Papp Sándor egyaránt 67-67 érvényes szavazatot szerzett (érvénytelen szavazat nem volt, a szavazásra jogosult 178 lakos közül 44 fő maradt távol a voksolástól). [12] Az emiatt szükségessé vált időközi választást 2015. január 18-án tartották meg, kicsivel magasabb választói aktivitás mellett, ami 3 szavazatnyi különbséggel Ódor László Lajos javára döntötte el a küzdelmet.[11]

Népesség[szerkesztés]

A település népességének változása:

A 2011-es népszámlálás idején a nemzetiségi megoszlás a következő volt: magyar 83,3%, cigány 4,3%, német 8,6%. A lakosok 78%-a római katolikusnak, 1,73% reformátusnak, 7,5% felekezeten kívülinek vallotta magát (10,98% nem nyilatkozott).[13]

Nevezetességei[szerkesztés]

Hősi szobor a falu főterén.
A parókia épülete.
  • Szent Mihály-templom
  • Ótemető: A község régi sírkertje, XIX. századi és régebbi sírkövekkel.
  • Pálos malom: Egykor a pálos rend tulajdonába tartozó vízimalom. 1804-től a Zsohár család bérelte. 1960-ban megszűnt az őrlés. 2013–2015-ben az új tulajdonos felújíttatta, azóta újra működik.[14]
  • Gémeskút A községbe vezető út mentén található régi gémeskút.
  • Faluház
  • Paplak és káplánlak: A XVIII. században épült parókia ma magántulajdonban van.
  • Kastély
  • Szerb akácos
  • Hősi szobor: A falu központjában található szobor az első és második világháború merenyei áldozatainak állít emléket.
  • Jóléti víztározó

Híres emberek[szerkesztés]

Testvértelepülése[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b Zalamerenye települési választás eredményei (magyar nyelven) (html). Nemzeti Választási Iroda, 2019. október 13. (Hozzáférés: 2020. február 21.)
  2. Magyarország közigazgatási helynévkönyve, 2015. január 1. (magyar és angol nyelven). Központi Statisztikai Hivatal, 2015. szeptember 3. (Hozzáférés: 2015. szeptember 4.)
  3. Zala megyei polgárőr egyesületek. zmpsz.hu. (Hozzáférés: 2016. július 7.)
  4. Zalakarosi Fürdő
  5. Zalamerenye települési választás eredményei (magyar nyelven) (txt). Országos Választási Iroda, 1990 (Hozzáférés: 2020. február 21.)
  6. Zalamerenye települési választás eredményei (magyar nyelven) (html). Országos Választási Iroda, 1994. december 11. (Hozzáférés: 2020. február 21.)
  7. Zalamerenye települési választás eredményei (magyar nyelven) (html). Országos Választási Iroda, 1998. október 18. (Hozzáférés: 2020. március 29.)
  8. Zalamerenye települési választás eredményei (magyar nyelven) (html). Országos Választási Iroda, 2002. október 20. (Hozzáférés: 2020. március 29.)
  9. Zalamerenye települési választás eredményei (magyar nyelven) (html). Országos Választási Iroda, 2006. október 1. (Hozzáférés: 2020. március 29.)
  10. Zalamerenye települési választás eredményei (magyar nyelven) (html). Országos Választási Iroda, 2010. október 3. (Hozzáférés: 2011. december 21.)
  11. a b Zalamerenye települési időközi választás eredményei (magyar nyelven) (html). Nemzeti Választási Iroda, 2015. január 18. (Hozzáférés: 2020. június 16.)
  12. Zalamerenye települési választás eredményei (magyar nyelven) (html). Nemzeti Választási Iroda, 2014. október 12. (Hozzáférés: 2020. február 21.)
  13. Területi adatok -Zala megye Központi Statisztikai Hivatal
  14. Zalaco magazin – V. évfolyam 5. szám – 2015. október

Képtár[szerkesztés]