Magyarországi Tanácsköztársaság

Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság
1919. március 21. – 1919. augusztus 1.
Magyarország zászlaja Kossuth-címer
Mottó: Világ proletárjai, egyesüljetek! Nemzeti himnusz: Himnusz
Általános adatok
Fővárosa	Budapest
Terület	kb. 282 000 km²
Népesség	20 millió (1910)
Hivatalos nyelvek	magyar
Pénznem	Osztrák korona
Kormányzat
Államforma	tanácsköztársaság
Államfő	Forradalmi Kormányzótanács
Kormányfő	Garbai Sándor
Törvényhozás	Forradalmi Kormányzótanács
Elődállam Utódállam ←   →

Garbai Sándor és Kun Béla kikiáltják a Tanácsköztársaságot

A Magyarországi Tanácsköztársaság Magyarország kommunista államformája volt 1919. március 21. és augusztus 1. között.

Története

Előzményei, kikiáltása

Az őszirózsás forradalom kormánya és Károlyi Mihály nem volt könnyű helyzetben 1919 márciusában. Egyfelől Damoklész kardjaként lebegett a fejük fölött az I. világháborúból vesztesként kikerült Magyarország békeszerződéseinek megkötése, mely nem sok jóval kecsegtetett. Másfelől az ország határait fenyegette nem csak a franciák béketerve, de Dél-Magyarország francia és szerb megszállása is. Nem utolsó sorban pedig a háborúból éppen csak kilábalt országban Károlyiék politikai támogatottsága sem volt stabil: az 1918-ban megalapított Kommunisták Magyarországi Pártja, és vezetőjük, Kun Béla szociális ígéretekkel állította maga mellé a nincstelen tömegeket. Március 20-án a kormány megkapta a békeszerződés döntésének dokumentumait (az átadó francia Vix alezredes neve alapján Vix-jegyzéknek nevezett iratot), mely a román csapatok előrenyomulását és egy dél-magyarországi semleges zóna kialakítását irányozta elő. A feltételeket elfogadhatatlannak ítélték, de világos, reális, kidolgozott tervről ennek elhárítására - nem tudunk. Ezért új kormány alakítását tervezték a kommunisták bevonásával. A szocialista kormány megalakítása érdekében tárgyalásokat kezdtek a kommunistákkal a szociáldemokrata és kommunista pártok egyesüléséről. Délután tartotta utolsó ülését a Berinkey-kormány, melyen – tévesen – úgy értesültek, hogy a szocialista kormány megalakulhat. Addigra azonban Landler Jenő megegyezett Kun Béláékkal a proletárdiktatúra bevezetéséről. Este, miközben Károlyi az új szocialista kormány kinevezésére várt, az ő tudta nélkül elterjedt a híre – és másnap reggel a sajtó így közölte – hogy a kormány és ő maga is önként lemondott, a hatalmat pedig a „proletariátusnak” adta át. Károlyi a történteket tudomásul vette, és visszavonult. Március 21-én Garbai Sándor szociáldemokrata és Kun Béla kommunista vezetők kikiáltották a Tanácsköztársaságot.

A politikai helyzet

A Forradalmi Kormányzótanács

A magyar szovjetköztársaság forradalmi kormányzótanácsa
(Tolnai Világlapja)

A tanácsköztársaság gyakorlatilag teljhatalmú irányító szerve – kormánya – a Forradalmi Kormányzótanács (FK) lett. A Forradalmi Kormányzótanács miniszteri feladatokat ellátó tagjai a népbiztosok voltak, a névleges vezetője Garbai Sándor volt, ténylegesen azonban a külügyi népbiztos szerepét betöltő Kun Béla volt a legbefolyásosabb politikus. A hatalom megtartása érdekében létrehozták a Vörös Őrséget.

1919. április 2-án megjelent a Forradalmi Kormányzótanács XXVI. rendelete „A Tanácsköztársaság alkotmánya” cím alatt. Ennek 1. §-a kimondta: „A magyarországi Tanácsköztársaság célja: a kapitalista termelési és társadalmi rend megszüntetése s a szocialista termelési és társadalmi rendszer megteremtése. A cél megvalósításának eszköze: a dolgozók uralmának biztosítása a kizsákmányolók felett. A munkás-, katona- és földmívestanácsokban dolgozó nép hozza a törvényeket, hajtja azokat végre és bíráskodik azok megszegői felett.”

Április 7-én tanácsválasztásokat tartottak az országban. A választójog elvileg „valamennyi 18. évét betöltő férfira és nőre egyaránt vonatkozott”, azonban nem választhattak ugyanakkor a korábbi hatalom képviselői és a papság. A választásokon, antidemokratikus módon, csak a szociáldemokrata és kommunista pártok egyesülése után létrejött Magyarországi Szocialista Párt indíthatott jelölteket.

Az Antibolsevista Comité

A régi társadalmi- és gazdasági elit Bécsben tartózkodó képviselői Bethlen Istvánnal az élen megalakították a Magyar Nemzeti Bizottságot, mely Anti Bolsevista Comité néven vált ismertté. Ezzel nagyjából egy időben Károlyi Gyula aradi, majd később szegedi székhellyel ellenforradalmi kormányt alakított, melynek hadügyminisztere a későbbi kormányzó, Horthy Miklós, külügyminisztere pedig Teleki Pál lett.

A Tanácsköztársaság kikiáltása és kezdeti népszerűsége mind a környező országokat, mind a párizsi békekonferencián ülésezőket egyaránt meglepte. Féltek, hogy a bolsevik eszmék továbbterjednek nyugatra, ezért egyfelől Budapestre küldték a brit Smuts tábornokot, hogy próbálja rávenni az új kormányt a Vix-jegyzék elfogadására, másfelől elkezdték szervezni a katonai beavatkozást is. Smuts végül dolgavégezetlenül távozott Budapestről: ajánlatát a FK elutasította.

Intézkedések

Társadalompolitikai intézkedések

Budapest, 1919. május 1.

Pogány József a Tanácsköztársaság népbiztosa munkások közt agitál

A Tanácsköztársaság idején szavazhatott először az a társadalmi réteg, mely korábban többször – hiába – követelte magának ezt a jogot, a magyar nők teljes választójogának első megadása pl. a Tanácsköztársaság idejére esett: 1919. április 2.-től minden 18. életévét betöltött férfi és nő szavazati joggal bírt. [3] Szintén a munkásmozgalom régi követelése teljesült azzal, hogy bevezették a 8 órás munkaidőt. Szocializálták, azaz közös, állami tulajdonba vették az üzemeket, az áruházakat, a földbirtokokat, az iskolákat, a színházakat, a mozikat, a könyvtárakat, a műkincseket, a gyógyszertárakat, a lakóházakat, egyes helyeken a kisiparosok műhelyeit és szerszámait a pénzintézeteket és a lakóházakat, ipari-, bánya- és közlekedési üzemeket. A tulajdonosok hirtelen rájuk szakadt jogfosztottságuk mellett úgy érzékelték az új rendszert, mint amely kiforgatja őket anyagi és erkölcsi javaikból, amelyik mindent elvesz. Kisajátították a közép- és nagybirtokokat (ugyanakkor a földeket nem adták a parasztoknak, mert szövetkezetesítést terveztek), június végétől a szegényparasztoknak veteményeseket osztottak. A földről szóló rendelet szerint földtulajdon nem illetett meg olyan személyt, aki nem dolgozott rajta.

A földosztás elmaradása miatt a földre hiába váró földművesrétegek fokozatosan kiábrándultak a proletárdiktatúrából; a földjüket egy újabb kisajátítástól féltő parasztgazdák pedig fokozatosan szembehelyezkedtek az új rendszerrel. Az elégedetlenkedők megfélemlítésére, az "osztályellenség" megsemmítésére, a belső felkelések letörésére terrorista különítményeket hoztak létre ("Lenin-fiúk"), amelyek Szamuely Tibor irányítása alá tartoztak. Amikor a legnagyobb szükség lett volna a nemzeti összefogásra, a tanácshatalom intézkedéseivel a tulajdon mentén vágta ketté a társadalmat. Húsz százalékkal csökkentették a lakbéreket, a többszobás polgári lakásokba proletárcsaládokat költöztettek, általános bérrendezés keretében 10-80%-kal megemelték a jövedelmeket.^[forrás?] Új tankönyveket adtak ki, megszüntették az iskolában a napi kétszeri imádkozás kötelezettségét, eltiltották az egyházi tanárokat a tanítástól, a nevelési és oktatási intézményeket állami tulajdonba vették. Azonban az istenhit, a vallás és az egyház elleni agitáció az emberek többségének vallásos érzékenységével ütközött. A vörös szín erőltetése és a nemzeti színek mellőzése csaknem az egész lakosság hazafias érzelmeit sértette. A proletárdiktatúra egyértelmű rokonszenvet csupán a honvédő küzdelem vállalásával ébresztett.

Egységes élelmezést vezettek be, de a jegyrendszer érvényben maradt. Az üzemek vezetését a munkásokra bízták, helyi tanácsok alakultak, néhány „szakember” az üzemi tanács ellenőrzése mellett irányította a termelést. Kiterjesztették a társadalombiztosítást, rendelkeztek a gyermekek és tanoncok védelméről, valamint a nők egyenjogúságáról. Kezdeményezték a nemzetiségi elnyomás felszámolását, deklarálták a nemzetiségek jogait, betiltották a prostitúciót, létrehozták Magyarország első tüdőszanatóriumát.

Június második felében parasztgazdák, hadviseltek felkeléssorozata robbant ki a Duna két partján, Kalocsa és Dunapentele között. Szamuely büntetőkülönítménye kegyetlenül leverte és megtorolta a felkeléseket.

A tanácsrendszer elleni legnagyobb fegyveres akcióra június 24-én került sor a fővárosban. A ludovikások (tisztiiskolások) megszállták a telefonközpontot, a Dunán monitorok vonultak a pártközpont ellen. A fegyveres próbálkozás azonban elszigetelt maradt, a Vörös Őrség és a hadsereg fővárosi egységei heves tűzharc után rövid idő alatt felszámolták. Kun Béla véres megtorlásától Guido Romanelli olasz alezredes mentette meg a magyar proletárdiktatúra ellen szervezett, gyorsan elfojtott felkelés résztvevőit, köztük a Ludovika Akadémia növendékeit és parancsnokaikat, a felkelés vezetőit.

A forradalmi terror

A Tanácskormány a rendőrséget és a csendőrséget a Vörös Őrséggel váltotta fel (vezetője: Rákosi Mátyás), mely részben felfegyverzett munkásokból, részben a korábbi hivatásos állomány – utóbb a proletárdiktatúra szempontjából megbízhatatlannak minősült, s a diktatúra védelmére nem is mindig felhasználható – tagjaiból állt. A kormányzótanács megosztott volt az új rend vélt vagy valós ellenségeivel szemben alkalmazott szervezett erőszak tekintetében. A szociáldemokrata politikusok nagy része ilyen intézkedéseket nem támogatott, a kommunisták, legfőképp Szamuely Tibor illetve Lukács György népbiztosok azonban nemcsak szóban, hanem tettleg is megvalósították. Politikai háttértámogatásukkal Cserny József vezetésével egy 200 fős különítmény állt fel, akik „Lenin-fiúk”nak nevezték magukat. Hírhedt páncélvonatukon járták az országot és mindenütt felléptek, ahol a tanácsrendszert veszélyeztető megmozdulásokat sejtettek. Ezen kívül, főleg Budapesten több, eszközökben szintén nem válogató ("rekvirálások", túszszedés) kommandót is felállítottak. A vörösterror halálos áldozatainak számát 300-600 közé teszik különféle források. A szociáldemokrata többség hatására a Kormányzótanács végül elítélte ezeket a cselekedeteket és elrendelte az osztagok lefegyverzését. Az értelmetlen, túlzott terror sok helyütt hozzájárult a tanácskormány maradék támogatásának elvesztéséhez.

Katonai sikerek

A Károlyi Mihály-kormány egyik döntése a katonaság szervezett leszerelése volt, így a Tanácsköztársaság a határokat egyre inkább fenyegető cseh, román, szerb és francia katonai alakulatokkal szemben jórészt elvesztette védekező képességét. Ebben a helyzetben került sor március 20-án a Vix-jegyzék átadására, amelyet azonban a Berinkey-kormány sem elfogadni, sem visszautasítani nem volt hajlandó. A kommunista hatalomátvételt követően a békekonferencia Budapestre küldte tájékozódni Jan Christian Smuts brit tábornokot, aki április 4-én egy kedvezőbb javaslatot tett, megígérve a gazdasági blokád feloldását, és Magyarország meghívását a béketárgyalásokra. De a kormányzótanács csak akkor fogadta volna el az új demarkációs vonalat, ha a megszálló csapatok nem avatkoznak bele az ország gazdasági és politikai viszonyaiba, valamint Szegeden és Aradon visszaállítják a proletárdiktatúrát. Erre Smuts befejezte a tárgyalásokat és elutazott Budapestről. Ezt követően az Antant szabad kezet adott a szerb, francia, román, cseh intervenciónak. A franciák koncentrált támadás megindítását tervezték. A román haderő április 16-án átlépte a demarkációs vonalat, és a hónap végére elérték a Tisza vonalát, a csehszlovákok pedig elfoglalták Sátoraljaújhelyt, és folytatták az előrenyomulásukat Miskolc, Eger, és Salgótarján irányába.

A kormány kidolgozta a megszállt területek visszaszerzésének tervét, amely a bekerítés megszüntetését is eredményezhette volna. A FK intézkedései nyomán a 40 ezres Vörös Hadsereg 60 ezresre duzzadt, ám a román offenzívát megállítani nem tudta: 1919. május 1-jére a Tiszántúl elveszett. A tanácsköztársaságnak a gyakorlatban esélye sem lett volna hatékony védekezésre abban az állapotban, amiben volt. A Monarchiától megörökölt csapatokat nem szervezték át megfelelően, sőt azok is ellenálltak annak, hogy a kommunistáknak szolgáljanak. Számos katona még újonc volt, s a régi tisztikar javarészét leszerelték, helyette a bolsevizmushoz lojális, de gyakorlatlan közkatonákat, valamint más, katonailag képzetlen egyének (munkásokat, parasztokat) neveztek ki tisztekké, akik képtelenek voltak irányítani az egyes alegységeket, egységeket és magát a hadsereget, szemben a jól szervezett, hadviselt ellenfelekkel.

Május 18-án Szamuely Tibor repülőgépen Kijevbe utazott, ahol tárgyalt Podvojszkijjal, az ukrán hadügyi népbiztossal, és Anton Ovszejenkóval, az ukrán hadsereg főparancsnokával. Innen vonattal folytatta útját Moszkvába (május 25), ahol többször tárgyalt magával Leninnel is. Szamuely azt akarta elérni, hogy a Magyar Tanácsköztársaság a szovjetekkel közösen dolgozzon ki egy tervet, főleg a legnagyobb erőkkel támadó román hadsereg ellen. Románia ebben az időben szintén hadat viselt a szovjetek ellen és csapataik nem egy ízben behatoltak Ukrajnába. A terv abból állt volna, hogy az orosz-ukrán hadsereg betör Besszarábiába és a közvetlen román törzsterületekre, míg egy másik közös magyar-orosz-ukrán haderő a cseheket próbálná meg feltartóztatni. Mihelyt elérték Románia belső részét, ott megpróbálnának helyi kommunista erőkkel forradalmat kirobbantani, így Romániát kiiktatnák, azután pedig Szlovákiát foglalnák el, kiszorítanák a cseheket, végül pedig a déli szerb-francia csapatok ellen indítanak támadást. Május 31-én érkezett vissza Magyarországra Szamuely, és tájékoztatta a Budapesti Munkástanácsot, hogy a szovjet hatalom maga is nehéz helyzetben van, hathatós segítségre onnan nem lehet számítani. Az előretörő fehérek már Moszkvát fenyegették, sőt az ukrán hadsereg sem volt jobb helyzetben, mert egyrészt a román benyomulás mértéke is akkora volt, hogy meg sem közelíthette volna a román határt, azonkívül más részről is le volt kötve, hiszen egyidejűleg az ukrajnai fehérekkel és a lengyelekkel is harcban állt.

A mozgósítások hatására május végére a Vörös Hadsereg létszáma elérte a 200 ezer főt. Főparancsnoka Böhm Vilmos, vezérkari főnöke – tényleges vezetője – pedig Stromfeld Aurél vezérkari ezredes volt. A tanácsköztársaság vezetői tartózkodtak ezúttal attól, hogy bolsevik jelszavakkal állítsák maguk mellé az ország lakosságát, ehelyett az elveikkel gyökeresen más nemzeti érdekeket helyeztek előtérbe és a haza védelmében áldozatra kérték az embereket. Számos tiszt és katona, aki korábban a királyi haderőben szolgált tért vissza a seregbe, de nem azért, hogy a kommunisták mellett harcoljon, hanem, hogy a hazáját védje. Sikerült némileg megfelelő reguláris és műszaki alakulatokat szervezni, valamint ütőképes tüzérséget létrehozni. A haderőhöz nagy számmal csatlakoztak idegen, a marxista történelemkönyvekben internacionalista önkénteseknek tartott volontérok, többek között lengyelek, oroszok, németek, ukránok, sőt az ellenséges oldalról szlovákok, románok és szerbek is.

1919. május 20-án általános ellentámadásba lendült a Vörös Hadsereg. A cél a román és cseh erők közötti ék kialakítása, a két ellenséges hadsereg szétválasztása, Miskolc és Kassa visszafoglalása, továbbá a Kárpátok megközelítésével a szovjet-orosz Vörös Hadsereggel való későbbi együttműködés lehetőségének megteremtése volt. Miskolc visszafoglalása sikerrel járt, ezután indult az ún. északi hadjárat, mely szintén eredményes lett: három hét alatt elfoglalták a Felvidéket a Nyitra–Zólyom–Kassa vonalig, továbbá elérték a lengyel határt Bártfánál. Azonban a visszafoglalt városokra már nem magyar trikolór, hanem vörös zászló került. A Felvidék északi területein pedig kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot.

A bukás

Megszálló román csapatok Budapest utcáin

Clemenceau francia miniszterelnök június közepén jegyzéket intézett a Kormányzótanácshoz, amelyben közölte Magyarország északi és keleti határait, és követelte, hogy a Vörös Hadsereget északon vonják vissza e határok mögé. Cserében a románok ki fogják üríteni a Tiszántúlt. A proletárdiktatúra vezetői – hosszas vita után – elfogadták a javaslatot.

1919. június 23-án a Tanácsok Országos Gyűlése megszavazta a végleges alkotmányt. Ebben rögzítették az állam új elnevezését is: Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság.

Június 24-én katonai zendülés tört ki Budapesten: a flottilla hajói a Dunáról lőtték a népbiztosok szálláshelyéül szolgáló Hungária Szállót, s a ludovikás tisztnövendékek is fellázadtak. A zendülést a tanácsköztársasági kormány kegyetlenül elfojtotta. A harcok Budapesttől délre, a Duna két partján még három napig folytatódtak, de a fehérgárdisták a túlerővel szemben ott is vereséget szenvedtek. Dunapatajon számos fehérgárdista vesztette életét. A Kalocsa környéki parasztfelkelést a Vörös Hadsereg és a Lenin-fiúk véresen megtorolták, néhány felkelőt nyilvános módon felakasztottak, és az akasztáson résztvevő tömegbe is lőttek. Ezt követően az akasztottakat végighurcolják egész Kalocsa területén, elrettentésnek használva a meggyalázott holtesteket. Egyes források szerint ezt követően újabb lázadások kezdődtek meg, és a Lenin-fiúk fellépése már közel sem volt olyan hatékony mint az első alkalommal. Végül a Vörös hadsereg hatékony fellépésének köszönhetően leverik a felkelés második és egyben utolsó fázisát is. Kalocsát ezek után besúgók lepték el, ennek következtében a népnek egy nyugodt perce nem maradt. Ezek az idők visszavonhatatlanul megmaradtak a nép emlékezetében.

Június 30-án az antant követelésének eleget téve megkezdődött a Felvidékről való visszavonulás, ugyanakkor a román csapatok nem mozdultak a Tisza mellől.

A sikeres északi hadjárat ellenére a Tanácsköztársaság támogatottsága fokozatosan elolvadt. Mivel a kommunistákat csak a hatalom fenntartása érdekelte, elfogadták a franciák által kínált egyezséget. Ez felháborított több katonát és a főtisztek jelentős részét. Tapasztalt katonák révén tudták, hogy az északi hadjárat jelentős áldozattal járt, s ha feladnák az északi területeket és ezzel együtt a Szlovák Tanácsköztársaságot, az rendkívül demoralizálóan hatna a hadseregre. A morálisan meggyengült katonaság megbízhatatlanná vált, lázongott, a külpolitikai helyzet rendkívül kedvezőtlen volt. Többen fenyegetőznek, hogy lemondanak, vagy dezertálnak, ha a kormány elfogadja az ajánlatot. A kommunisták továbbra is maguk vakhitű baloldali, internacionalista elveivel érveltek, miszerint nem nemzeti alapon kell történnie a harcnak. Sokan beváltották a fenyegetésüket,Stromfeld lemondott, a július 20-án indult offenzíva a Tiszántúl felszabadítására kudarcba fulladt. Böhm Vilmos lemondott hadseregfőparancsnoki tisztéről, és bécsi követi kinevezést kapott. Velük együtt tömegesen távoztak a főtisztek és altisztek. Sokan megszöktek, vagy egyszerűen hazautaztak, a Vörös Hadsereg tisztiállománya meggyengült, a katonaság létszáma megcsappant. Mivel a románok nem akartak visszavonulni, ezért a kommunisták támadást erőltettek, méghozzá úgy, hogy az ellenség többszörös túlerőt képviselt. A tiszántúli ellentámadás pillanatok alatt összeomlott. A román csapatok megindulása a főváros felé előrevetítette a Tanácsköztársaság bukását.

Július 23-án Bécsbe érkezett Böhm, ahol – a magyar szociáldemokrata pártvezetőség tudtával és beleegyezésével – megegyezett az antantmisszókkal a tanácskormány eltávolításáról. A párizsi békekonferencia Ötös Tanácsa ennek alapján egy nyilatozatot adott ki, amelyet a Népszava július 30-i száma közölt. A nyilatkozat lényege az volt, hogy az antant csak akkor hajlandó élelmiszert szállítani, a blokádot megszüntetni, és békét kötni, ha neki megfelelő új kormány alakul.

Kun Béla július 27-én és 30-án táviratban kérte a moszkvai pártvezetést, 30-án személyesen Lenint, hogy nyisson frontot Besszarábiában a románok ellen Július 31-én olyan válasz érkezett, hogy az ukrajnai helyzet miatt a tehermentesítő támadást nem lehet azonnal elindítani. Július 29-30. között a románok átlépték a Tiszát és megindultak Budapest felé. Július 31-én Kun Béla és a Tanácsköztársaság több vezetője a front közelébe, Ceglédre utazott, hogy tájékozódjanak a helyzetről. Látva a kilátástalan helyzetet, visszautaztak Budapestre, és másnap, augusztus 1-jén a pártvezetőség és a FK együttes ülésén a tanácskormány lemondása mellett döntöttek. A mérsékelt szociáldemokrata politikusokból álló Peidl-kormány vette át a vezetést. A FK népbiztosai különvonattal Bécsbe menekültek. A „szakszervezeti kormány” visszavonta a kommunisták rendeleteit. Az állam megnevezése ismét Magyar Népköztársaság lett.

Augusztus 2-án a román királyi hadsereg előőrsei megérkeztek Budapest határába, és augusztus 4-én már a hadsereg rendes alakulatai, az antant tilalma ellenére, bevonultak Budapestre, és elkezdték lefegyverezni az ott állomásozó helyőrséget, munkászászlóaljakat, és a Vörös Őrséget, és letartóztatásokat is eszközöltek.

Augusztus 6-án, a román hadsereg által támogatott, Friedrich István nevével fémjelzett Fehérház Bajtársi Egyesület ellenforradalmi csoport lemondatta a Peidl-kormányt, és átvette a kormányzást.

Vitatott kérdések

Az őszirózsás forradalomtól a Forradalmi kormányzótanács leköszönéséig tartó időszak, illetve a "vörösterrort" követő "fehérterror" értékelése máig a modern magyar történelem egyik legvitatottabb problémaköre.

Mára uralkodó véleménnyé vált azoké, akik vitatják a Tanácsköztársasághoz vezető kommunista hatalomátvétel „forradalom” voltát, és azt inkább puccshoz hasonlítják ([4], [5]). A kérdés megtárgyalásától történészek, például Varga László sem zárkóznak el („nevezhetjük Kun Béláék hatalomra kerülését puccs-szerűnek” [6]) Romsics Ignác a következőt írja: „A két forradalom közötti másik fontos különbség, hogy míg az első győzelmét elementáris erejű tömegmozgalmak előzték meg és kísérték, addig a másodikra néhány vezető kulisszák mögötti megegyezésének eredményeként, szinte puccsszerűen került sor, amely úgy a főváros, mint a vidék lakosságát meglepetésként érte.”

Természetesen (akárcsak a holokauszt vagy a fehérterror esetében) az egyik legvitatottabb kérdés a vörösterrorban és a Tanácsköztársaság alatt egyéb események során meghalt áldozatok száma.

Maga a "vörösterror" kifejezés is – bizonyos tekintetben – vitatott, az újabb kiadású történelemkönyvek (például Vida P. István Egyetemes és magyar történelmi kronológia, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1996) említik ugyan, de sokszor idézőjelben. Megjegyezzük, ugyanígy kezelik a "fehérterror" kifejezést is. Magát a terror létét és ennek terrornak nevezhetőségét azonban nem szokták megkérdőjelezni:

Például az idézett műben: „1919 augusztus: A Forradalmi Kormányzótanács lemond. Szociáldemokrata kormány alakul Peidl Gyula vezetésével. Az új kormány megszünteti a bolsevikok terrorintézkedéseit.” (175. old.)

Kétségtelen, de máig ható viták gyökere, hogy a Tanácsköztársaság vezetésének összetétele jelentős mértékben hozzájárult az antiszemitizmus felerősödéséhez a proletárdiktatúra bukása utáni évtizedekben: „A munkásmozgalmi vezetők és a baloldali intellektuelek társadalmi összetételéből adódott, hogy a zsidó származású népbiztosok és népbiztoshelyettesek aránya elérte a 60, sőt valószínűsíthetően a 70-75%-ot” – írta Romsics Ignác.

Utóélete

A II. világháborút követő kommunista hatalomátvételt követően, a magyarországi proletárdiktatúra kikiáltásának napját (március 21.) az ünnepeink sorába emelik az ország vezetői, az alábbi törvény megalkotásával. Forradalmi tavasz néven összevonták március 15-ével és április 4-ével, hogy a 1848-as forradalom kitörésének napjához is kommunista ideológiát tudjanak szőni. Iskolai (tanítási) szünet. Az 1959. évi II. törvény, a Magyar Tanácsköztársaság emlékének törvénybeiktatásáról. Hatályát csak a rendszerváltozást követő 3. évben veszti. 1993. évi XXIX. törvény, a Magyar Tanácsköztársaság emlékének törvénybe iktatásáról szóló 1959. évi II. törvény hatályon kívül helyezéséről.

Fekete István 1939-ben megírja a Zsellérek című regényét, melynek népszerűségét mutatja, hogy 1939 és 1944 között hét kiadást ért meg, csak a rendszerváltozás után 1994-ben jelent meg újra, csonkítatlan formában, mivel a regényben bemutatja a vörösterrort. Az író 1946 tavaszán tiltó indexre került a proletárdiktatúráról és a bolsevizmusról írottak miatt és a politikai rendőrség, az ÁVO is bántalmazta emiatt. Szemét kiverték, szétverték a veséjét és hajnalban egy katonai kocsiból kidobták a János Kórház mellett, ahol két járókelő találta meg.

Vele ellentétben Móricz Zsigmondot a Tanácsköztársasággal való szimpatizálása miatt hurcolták meg. Több, a munkáshatalmat népszerűsítő művet is írt ekkoriban ("A földművelés kiskátéja" és hasonlók), amely miatt később negatív kritikával illették.

Lásd még

• Tanácsköztársaság
• Szlovák Tanácsköztársaság
• 20. századi magyar történelem

Források

• Romsics Ignác: Magyarország történelme a XX. században, Budapest, 2005 ISBN 963-389-719-X

Külső hivatkozások

• Tanácsköztársasági gyűjtemény, Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, PIL 604. f.
• A proletárdiktatúra
• Tanácsköztársaság emlékoldal
• Egy összefoglaló (angolul)
• Az Abonyi Honismereti Szövetség lapja
• A Vörös Hadsereg
• Károlyi Mihály és a proletárdiktatúra
• A vörös rémuralom Magyarországon. (Hozzáférés: 2010. július 20.)

További irodalom

• Böhm Vilmos: Két forradalom tüzében
• Gratz Gusztáv: Forradalmak kora. Magyarország története 1918–1920. Budapest, 1935., 1992. ISBN 963-05-6270-7
• Herczeg Ferenc: A bolsevizmus Magyarországon
• Konok Péter: „Talán dünnyögj egy új mesét...” A Magyar Tanácsköztársaság és a történelem átalakítása Eszmélet, 52. szám.