Erdély történelme

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ez a szócikk a történelmi Erdély területéről szól. A román és nemzetközi szóhasználat szerinti tágabb értelemben vett Erdély történetéről lásd még az Erdély, Partium és Bánság szócikkeket!

A történelmi Erdély vagy Belső-Erdély egy 300-480 méterrel a tengerszint felett levő fennsíkot, az úgynevezett Erdélyi-medencét foglalja magában a körülötte emelkedő hegyvonulatokkal. Területe 57 000 km². Határai: délen Havasalföldtől a Déli-Kárpátok, keleten Moldvától és Bukovinától a Keleti-Kárpátok választják el. Északon az Északkeleti-Kárpátok (Máramaros, Gutin-hegység, Szilágyság) határolták, nyugaton az Alfölddel, délnyugaton pedig a Bánsági-hegyvidékkel határos. Az Erdélyi-medencét többek között a Maros és Szamos folyók szelik át, de innen ered az Olt folyó is. A történelmi Erdély fő bejárata nyugat felől a Király-hágó.

Ókor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erdély történelme az írásos forrásokból az i. e.. 1. évezredtől követhető nyomon. A korábban itt élő népek története az idők homályába vész. Az indoeurópai (iráni) nyelvű lótartó szkíták, az agatürszök az i. e. 1. évezredben érkeztek vándoroltak a kelet-európai síkságról az Erdélyi-medencébe. Ekkor kezdődött el Erdélyben a vaskor. Az agatürszökről Hérodotosz tudósít, aki szerint a Maros folyó (Marisz) mentén laktak, "trák szokás szerint éltek", békés természetű és gazdag nép voltak.

Utánuk következtek a kelták (Kr. e. 3-2. sz.), majd a dákok (Kr. e. 2. sz.-tól Kr. u. 106-ig). A dákok a trákok törzsei közé tartoztak. Rokonaik voltak a Duna-tokolat táján élő gétáknak. Kezdetben Erdélyben több kisebb fejedelemség létezett. Ezek egyesítésével jött létre Boirebisztasz dák királysága, amely a Kárpátoktól a Fekete-tengerig terjedt.

106-ban, Traianus császár légiói átkeltek a Dunán, és elpusztították Boirebisztasz utódjának, Decebalnak az országát. Eutropius történetíró, azt állította, hogy az új tartományt az egész római világból ("ex toto Orbe Romano") népesítették be újra. A dákok eltűntek. Az elkövetkező másfél évszázadon át római provincia volt Dacia Traiana: csupa jövevény isten, latin, görög, szír, kelta,illír nevek maradtak fenn, alig akadt egy-két trák hangzású név.

Dácia volt az utolsó tartomány, amellyel a Római Birodalom gyarapodott, s az első amelyet elvesztett: Aurelianus császár 271-ben a gótok betörései miatt elrendelte a kiürítést: a légiók és a lakosság áttelepült a Duna jobb partjára, Moesiába.

Ezután különböző népek (vizigótok, taifalok, hunok, gepidák, vandálok átvonulási- vagy szállásterülete lett Erdély.

Középkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erdély 1300 és 1867 között

A népvándorlás során a 6. századtól az avarok uralma alá került a terület. Kelet felől szláv népcsoportok érkeztek, elsőként az antok, majd más szláv népek, majd a bolgárok, akik a 8. században megszerezték az avaroktól Erdély birtokát.

A magyarok, 895-ös honfoglalásukkor – a kora középkori krónikások és a legutóbbi bodrog-alsóbűi (Temető-dűlő) régészeti felfedezések szerint –, a Kárpát-medencében már találtak egy magyar nyelvet beszélő népet. Talán ők voltak a székelyek, akik ma Erdély keleti részén élnek.

Erdély magyar elfoglalása során Anonymus szerint Töhötöm vezér átkelt a Meszes hágóin, legyőzte az itteni kenézeket és a vajdákat, és birtokba vette a tartományt. A történészek nem fogadják el Anonymus álláspontát, azonban pontos tudosításunk nincs az erdélyi hódítás lezajlásáról. Tényként kezelik azonban azt, hogy István király Gyula legyőzése után Erdélyre is kiterjesztette a nyugati egyház szervezetét és a királyság intézményeit.

Erdély 1003-ban a Magyar Királyság részévé vált. Erdély területének nagyobbik része ettől kezdve királyi birtok volt. Az országrészt a király helytartója, az erdélyi vajda irányította. Erdély területe vármegyékre volt osztva, ispánok keze alatt. A székelység földje azonban nem királyi föld volt, tisztségeiket maguk töltötték be, adót nem fizettek, a főhatalomnak csak a határok őrzésével és háború esetén hadba szállással tartoztak. II. Géza 1146 körül telepítette be a Marostól délre fekvő részekre az első szász telepeseket: ők is határőrzők, szabad emberek voltak.

A 13. századtól alakult ki Erdély fő népcsoportjainak történelmi elkülönülése magyarokra, székelyekre, szászokra és románokra. Az utóbbiakat akkor vlachoknak (oláhoknak) nevezték, és a megtelepedésükre vonatkozó első hivatkozások a 13. század elejéről származnak.

Az erdélyi vajda cím valószínűleg a gyulafehérvári ispán címéből alakult ki. A 13. század elején feltűnnek az oklevelekben Fehér, Torda, Küküllő és Hunyad megyék, de ispánjaik nem. Ezeket a megyéket feltehetőleg a gyulafehérvári ispán igazgatta. A vajda cím (amely azonos a későbbi erdélyi fejedelem címével) először 1111-ben tűnik fel Mercurius princeps Ultrasilvanus alakban. Makkai László szerint[1] ez kapcsolatba hozható egy 1097-es oklevéllel, melyben Vincurius comes Bellegratae szerepel. „A vajda és a gyulafehérvári ispán egyszerre, mint két külön személy nem fordulnak elő, a két tisztség azonossága tehát ebben is igazolást nyer.” Az erdélyi vajda a 13. századig Délerdélyt kormányozta, hatásköre csak e század végére terjedt ki a teljes földrajzi Erdélyre, az Anjou-korban már jóval túlterjed Erdély földrajzi határain. Laczkfi Dénes vajda hatásköre 1366-ban túlnyúlt a Tiszán, északon Zemplénig terjedt.

Erdély elkülönülésének kezdete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első közigazgatási elkülönülés a későbbi IV. Béla erdélyi dukátusa volt, de ez nem tartott sokáig. Erdély valójában csak földrajzi egység, semmi másban nem különbözik a királyság többi részétől, mint hogy egy személy, nevezetesen a vajda irányítja. „… (A 15. században) a politikai küzdelmek teljesen lekötötték a tisztségviselő arisztokrácia figyelmét és tevékenységét, hivatalaikat már nem személyesen látták el, hanem familiárisaikra bízták (…) Erdélyben Stiboriczi Stibor vajda (…) 1395 és 1401, majd 1409 és 1414 között még megjelent időnként a vajdai teendők intézésére, utódjai azonban, Csáky Miklós és László (1415-1426, illetőleg 1427-1437) több mint két évtizeden keresztül feléje sem néztek Erdélynek, helyettük alvajdájuk, Váraskeszi Lépes Lóránd kormányzott (…) A tartomány politikai vezetését már azért sem tudta kezében tartani, mert mint alvajda nem rendelkezett a vajdáéhoz mérhető tekintéllyel.”[2]

Ennek alapján Erdély azzal indult el az elkülönülés útján, hogy az egyszemélyi közigazgatás erélye hanyatlott le. Hozzátehető azonban, hogy az egyszemélyi irányítás egyik állandó problémája az irányító személye és a hozzá kapcsolódó slepp: éppen Lépes Lóránd testvére, Lépes György püspök visszaélései és Csáky László vajda 1437-es, kompromisszumot nem ismerő hozzáállása vezetett végül a bábolnai felkeléshez. (Később ismét egy Csáky, Miklós püspök az egyik első áldozata az 1514-es parasztháború bosszúinak.)

Az ország többi részétől csak az 1437-es Budai Nagy Antal-féle felkelés után kezdett különbözni. Míg a korábbi, többszöri lázadások (1366, 1380, 1382, 1400, 1408, 1417, 1430, 1433, 1434, 1435) sikertelenek és szervezetlenek maradtak, az 1437-es eredményes harcai az erdélyi nemességet lépésekre késztették.[3] A kolozsmonostori konvent kedvezményei csak Erdélyre vonatkoztak, a kápolnai közgyűlésen létrejött három (rendi) nemzet szövetsége (unio trium natiorum) csak az erdélyi nemzetekre vonatkoztak (magyar, székely és szász). Az unio 1467-ben már szeparatista jellegű politikát folytatott, ekkor Szentgyörgyi János vajdának felajánlották Erdély független, hercegi koronáját.

1526-ban a törökökkel vívott mohácsi csata után a Magyar Királyság szétesett. Ezután Erdély névleges török fennhatóság alatt, de gyakorlatilag önálló államként létezett.

Erdélyi Fejedelemség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bethlen Gábor, a „nagy fejedelem”
Erdély a 16. században Zsámboky János térképén

Az Erdélyi Fejedelemség a mohácsi csatavesztést követő kettős királyválasztás következményeként jött létre. Az Oszmán Birodalom által támogatott keleti magyar királyságból alakult ki, amikor II. (Szapolyai) János lemondott a királyi címről, így ő lett az első erdélyi fejedelem János Zsigmond néven. Ő volt az, aki az 1568-as tordai országgyűlésen a világon elsőként törvényben rögzítette a lelkiismereti és vallásszabadságot a négy hivatalos felekezet (katolikus, lutheránus, református, unitárius) számára. A román ortodox egyházat hivatalosan nem ismerték el, mivel addig a felemelkedő románok a magyar nemességbe olvadtak be, a románság egésze pedig ekkor még nem alakított ki önálló nemzeti mozgalmat, nem fogalmazta meg követeléseit. Az erdélyi magyar fejedelmek többségükben a református (kálvinista) vallás hívei voltak. A reformáció óriási hatást gyakorolt a magyar tudomány és a magyar nyelvű irodalom fejlődésére.

Az Erdélyi Fejedelemség a történelmi Erdély területén kívül a volt Magyar Királyság más területeit is birtokolta. Ezt a széles területsávot nevezték latin szóval Partiumnak (magyarul „Részek”). A János Zsigmond és a Habsburgok között 1570-ben létrejött speyeri szerződés értelmében ide tartozott a teljes Máramaros, Bihar, Zaránd, Közép-Szolnok és Kraszna vármegye, majd később Arad, Temes és Szörény vármegyék területe is a Partium része lett.

Az Erdélyi Fejedelemség fennállása jelentős részében az Oszmán Birodalom vazallusa volt. Uralkodóit az erdélyi országgyűlés választotta, de hatalmi jelvényeit eredetileg a szultántól kapta, évi adó fizetésére volt köteles, valamint kül- és hadügyeiben is a szultánnak volt alávetve. Az Oszmán Birodalomtól való függetlenséget csak a legerősebb fejedelmek alatt sikerült biztosítani.

A román történetírás nagy jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy 1599. november 1. és 1601. augusztus 5. között Erdélyt rövid időre meghódította Vitéz Mihály havasalföldi vajda. Azonban Erdély az ő uralma alatt is különálló marad. (Mihály vajdát Basta György osztrák tábornok emberei gyilkolták meg Miriszlónál.)

A 17. század első fele az Erdélyi Fejedelemség virágkora volt. Bethlen Gábor fejedelem gyulafehérvári udvarában a tudományok és művészetek bőkezű támogatásra találtak. Bethlen Gábor a protestáns uralkodók oldalán sikeresen avatkozott be a harmincéves háborúba, aminek következtében az Erdélyi Fejedelemség nagyhatalmi rangra emelkedett Európában. A két nagy erdélyi főúri család, a Báthoriak és a Rákócziak több kiemelkedő erdélyi fejedelmet is adtak.

Vasile Lupu, Moldva uralkodója (1634-1653) hangsúlyozni kívánva az erdélyi románok nagy számát, 1650-ben azt írta a török Portának, hogy Erdély lakosságának egyharmada román. Vasile Lupu a gyulafehérvári ortodox mitropolitával, Erdély meghódításáról szőtt terveket, de végül is nem vágott bele ebbe a kalandba.

Az 1699-ben kötött osztrák-török karlócai béke értelmében Erdély Habsburg kormányzás alá került.

18. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Erdélyi Nagyfejedelemség címere

1704-ben az erdélyi országgyűlés II. Rákóczi Ferenc személyében ismét fejedelmet választott. A Rákóczi-szabadságharc bukása után állandósult a Habsburg uralom. Erdély megőrizte területi különállását, az erdélyi magyar nemesség jelentős autonómiát élvezett.

17121713-ban a Verwaltungsgericht – az osztrák közigazgatási hatóság – által végzett becslés szerint Erdély lakóinak nemzetiségi megoszlása: 47% magyar, 34% román, 19% német (szász és sváb).

A 18. században Erdélyből sok magyar paraszt vándorolt ki az Alföldre, emellett románok érkeztek (főleg 1740–1760 között) a Kárpátokon túlról.

„Az Erdélybe való bevándorlók legnagyobb részét a Havasalföldről és Moldvából érkezők adják, kisebb (legnagyobbrészt visszavándorlás) a Magyarországból (az ekkor külön kormányzat alatt lévő Bánságot is ideértve) Erdélybe irányuló bevándorlás. A két román fejedelemségből való beáramlás sok évtizedes vitakérdésében a bevándorlás egészének méreteit tekintve a becsléseknél tartunk. Jancsó Benedek félmilliós román bevándorlást feltételezett (Magyarországra és Erdélybe együttvéve), Dávid Zoltán (szintén mindkét országra) 350–400 ezres számot tart valószínűnek. Anélkül, hogy most a becslések értékelésével foglalkoznánk, jelezzük röviden azt, amit a történetírás a bevándorlás okairól megállapított: a fanarióta-uralommal súlyosabbá válnak a havasalföldi–moldvai román paraszt terhei, s Erdélyben nagyobb biztonságot, fejlettebb civilizációs feltételeket remél.”[4]
Lásd még: Betelepülések és betelepítések Magyarországra

1717-ben az országban (utolsó alkalommal) krími tatárok törtek be és nagy pusztítást vittek keresztül (utolsó tatárjárás). A Habsburg uralom kezdetén a volt Partium teljes területét visszacsatolták Magyarországhoz, 1733-ban azonban III. Károly király Kraszna, Közép-Szolnok és Zaránd vármegyéket ismét Erdély részévé tette.

1764. január 7-én Buccow osztrák tábornok az erőszakos sorozás ellen tiltakozó székelyek közé lövetett. Száznál is többen meghaltak, és az üldöztetés elől több ezren Moldvába, a csángók közé vándoroltak (Madéfalvi veszedelem).

19. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erdély (1857)

1848. március 15-én a Habsburgok felé intézett pesti 12 pont között szerepelt az „Uniót Erdéllyel!” követelés. Az éledő román nacionalizmus az Avram Iancu-féle szeparatista törekvésekhez vezetett, s szembefordította az erdélyi románokat a magyar szabadságharccal. A fellázadt románok brutális vérengzéseket rendeztek a magyar lakosok között. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés révén Erdély ismét Magyarország szerves része lett az Osztrák–Magyar Monarchián belül.

A magyar uralkodóosztály dualizmus idején folytatott nemzetiségi politikája a nemzeti mozgalmak elnyomására törekedett. Hiába figyelmeztetett néhány gondolkodó (például Mocsáry Lajos) a román autonómia-törekvések korlátozásának veszélyeire (lásd: Memorandum-per).

20. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1910. évi nemzetiségi megoszlás a következő volt: magyarok 34,2%, románok 55,1%, németek 8,7%, egyéb 2%.

Az első világháború alatt még jobban felerősödtek a román nacionalista mozgalmak. Az addig a központi hatalmakkal barátinak tekintett Románia az antant oldalán szállt háborúba, mivel Franciaország és Anglia részéről ígéretet kapott Erdély megszerzésére. 1916-ban román csapatok törtek be Erdélybe. Az osztrák-magyar erőket csak késve tudták mozgósítani, de végül (német segítséggel) győztek: 1918 nyarán aláírták a bukaresti békét, melyben Románia elismerte világháborús veszteségét. Azonban az Osztrák–Magyar Monarchia 1918 októberére katonailag összeomlott, Magyarország is kikiáltotta a függetlenségét az őszirózsás forradalom nyomán. Ezzel egy időben a Román Királyság csapatai újra hadat üzenve megkezdték Erdély, majd Partium és a Tiszántúl megszállását. 1918. december 1-jén tartott gyulafehérvári román nagygyűlés kimondta Erdély egyesülését Romániával, amit 1920-ban az antant hatalmak a trianoni békeszerződéssel jóváhagytak. A Károlyi-rezsim ezzel szemben a magyar sereget szélnek eresztette, így a Székely Hadosztályon kívül senki sem vette fel a harcot a megszálló erőkkel - egészen a Magyarországi Tanácsköztársaság 1919 márciusi megalakulásáig.

1918 után, egy államilag irányított folyamat részeként a Kárpátokon túlról érkező románok telepedtek le nagy számban. Ennek egyik oka, hogy sok (főleg értelmiségi, hivatalnoki) állás üresedett meg a magyarok anyaországba való áttelepülésével, és a román állam sem szívesen foglalkoztatott az új közigazgatásban magyarokat. Másrészt a térség gazdaságilag jobb helyzetben volt, mint Románia többi része, így magasabb életszínvonallal kecsegtetett az áttelepülés.

Az 1940-es második bécsi döntés visszaadott Magyarországnak 43 492 km²-t, Erdély északi és keleti részét, benne a 90%-ban magyarok által lakott Székelyfölddel, de kb. 1 060 000 románnal is. A második világháború alatt azután sok, magát magyarnak valló észak-erdélyi zsidót hurcoltak el lakóhelyéről – az 1941-es népszámlálás adatai alapján. A második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés a bécsi döntéseket érvénytelenítette, a területet újra Romániának ítélte.

Az 1945-ben hatalomra került új vezetés a kommunista eszme internacionalista jellege alapján és a szovjet nemzetiségi politika mintájára kezelte a magyar kisebbség helyzetét. Nagy arányban vettek részt magyarok a kommunista pártban is, ahol a korábbi mellőzöttség után elismerték őket. A többségében magyarok által lakott területek (például Székelyföld) Sztálin közbenjárására egy darabig rendelkeztek területi autonómiával (MAT), azután azonban változott a szovjet – és a román – politika, így megszüntették azt. Ceaușescu a nacionalizmus felerősítése révén próbálta meg az egyre jobban elnyomorodó országban hatalmát fenntartani. Az 1980-as évek végén meghirdette a falurombolást, de ezt már nem sikerült véghezvinnie.

Az 1989. december végi forradalom (a Ceaușescu-diktatúra megdöntése) után Romániában is megszólalhattak addig kegyetlenül elnyomott vélemények, hangok. A román gazdaság nehézségei is szerepet játszanak abban, hogy a viszonylag fejlettebb Erdély egyre több lakója, úgy román, mint magyar, nagyobb önállóságot szeretne a tartománynak. A Sabin Gherman erdélyi román újságíró nevével fémjelzett proTransilvania Alapítvány tevékenysége is ebbe a keretbe illeszkedik bele, de a Kárpátokon túli románság körében nincs jelentős támogatottsága. A román nacionalista erők ellenzik Erdély vagy a Székelyföld mindenfajta autonómiáját. A Vatra Romaneasca soviniszta román szervezet, amelyben sok volt kommunista párttisztviselő és Securitate tiszt tevékenykedik, 1990 márciusban kirobbantotta az ún. „fekete március” eseményeit, melyek során halálos áldozatokkal is járó etnikai zavargásokra is sor került.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • W. Kovács András 2009: Magyar vonatkozású oklevélközlések Romániában. ISBN: 9789738231900
  • Száraz György: Erdély múltjáról, jelenéről (Magvető Kiadó, )
  • Makkai László: Erdély története, Renaissance Kiadó, 1944.
  • Demény Lajos: Parasztfelkelés Erdélyben, 1437–1438, Gondolat Kiadó, 1987.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]