Pragmatica sanctio
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
A pragmatica sanctio (latin: „gyakorlati rendezés”) ezen néven valamely nagy fontosságú államügynek végleges, a messzejövőre kiható elintézése, amely azután mintegy megváltoztathatatlan, tkp. „királyi rendelet”. Így emlegetik közelebből:
- a IX. Lajos és VII. Károly francia királyok által 1269-ben, illetve 1438-ban kibocsátott határozatokat;
- a német birodalmi gyűlését 1439-ben, amellyel elfogadta a bázeli zsinat döntéseit;
- V. Károly német-római császárnak a németalföldi tartományok egységét kimondó határozatát, valamint az uralkodó családok örökösödését rendező szabályokat;
- VI. Károly német-római császár, mint a Habsburg-ház (ausztriai ház) feje által 1713-ban kiadott és a Habsburgok nőágainak a patrimonialis természetű osztrák örökös tartományokra vonatkozó örökösödési rendjét;
- III. Károly spanyol királynak a Bourbon-ház spanyol és olasz ágainak örökösödésére vonatkozó, 1759-ben kiadott rendelkezéseit;
- 1723-ban a Habsburg-ház nőágainak a magyar trónon való örökösödését, amelyet kezdetben a köznyelv, majd később a törvények is röviden pragmaticának neveznek.
[szerkesztés] A III. Károly-féle pragmatica sanctio (1723)
I. Lipót császár 1703-ban, mielőtt Károly elindult, hogy a család spanyolországi trónigényének érvényt szerezzen, célszerűnek látta rendezni a Habsburg trónöröklési rendet. Ezt ugyan II. Ferdinánd már 1621-ben szabályozta, az öregedő Lipót császár azonban fontosnak tartotta, hogy a József és Károly fiával két ágra való családjában megállapodás jöjjön létre. Ferdinánd úgy végrendelkezett, hogy a dunai monarchia országait és tartományait egy tagban kell átörökíteni, ezek oszthatatlan egységet alkotnak. 1703-ban mindez nem is látszott problematikusnak. Spanyolország megszerzését azonban korántsem lehetett biztosra venni. Az 1703-as családi megegyezést, a pactum mutuae successionist, azaz a kölcsönös öröklési szerződést, mivel egyelőre nem is volt aktuális (hiszen Lipót császár halála esetén – két fia is lévén – a trónutódlás nem vethetett fel semminemű problémát), egyelőre titokban tartották. 1705-ben meghalt I. Lipót, majd 1711-ben váratlanul – méghozzá fiú rökös hátrahagyása nélkül – I. József is. Az 1703. évi családi megállapodás értelmében Károlyra szállt a Habsburgok valamennyi országa és tartománya. 1712 márciusában a horvát rendi gyűlés úgy határozott, hogy ha Károlynak nem születne fia, a trónutódlás terjedjen ki a nőágra is. A horvátok a maguk érdekében fogalmazták meg javaslatukat, s a horvát kívánság, bár teljességgel az uralkodó szíve szerinti volt, mégis kényelmetlen helyzetbe hozta a kormányzatot a magyarokkal szemben. A magyar rendek ugyanis azt gondolták, hogy a horvát kezdeményezést az udvar sugallta. Ezért Bécs két alkalommal is szükségesnek tartotta, hogy a magyar rendekkel a nőági örökösödésről tárgyaljon. A magyarok azonban feltételeket szabtak, így a tárgyalások elakadtak.
A kérdés azonban továbbra is napirenden maradt. Majd az uralkodó 1713. április 19-én a bécsi Burgba összehívta valamennyi miniszterét és titkos tanácsosát, ahol Johann Friedrich Seilern osztrák udvari kancellár felolvasta az 1703. szeptemberi pactum szövegét. Ehhez Károly még hozzáfűzte: valamennyi örökös királysága és tartománya feloszthatatlanul öröklődjön nőágon is az elsőszülöttségi jog alapján, az 1703-ban rögzített sorrendben. Ez azt jelentette, hogy Károly halálával az ő leszármazottai örökölnek. Ha ilyenek nem lennének, akkor következik I. József két leánya és csak az ő utód nélküli haláluk esetén formálhatnak jogot I. Lipót leányai (József és Károly testvérei) a károlyi örökségre. Azóta hívják ezt a dokumentumot pragmatica sanctiónak, azaz törvényes végzésnek, szentesítésnek, amelynek legfőbb újdonsága az 1703. évihez képest abban áll, hogy az akkori megállapodást nőágra is kiterjesztette.
A pragmatica sancitót Bécs elfogadtatta a Habsburg Birodalom örökös királyságaival és tartományaival. A Szebenbe összehívott erdélyi országgyűlést követően 1722-ben Pozsonyban a magyar rendek is megszavazták az pragmatica sanctiót. Méghozzá annak különös hangsúlyozásával, hogy az Ausztriai Ház valamennyi örökös országa a jövőbeni szerzeményekkel együtt, a nagyobb biztonság és a kölcsönös védelem érdekében alkosson örökre oszthatatlan és elválaszthatatlan szövetséget, és csupán az uralkodóház egészének kihalása esetén lépjen újra érvénybe a királyválasztási jog (1723: I-II. tc.). Az örökös tartományokra utaltság deklarálásának hosszú távú jelentősége volt. Az a felismerés diktálta ezt, hogy sem Erdély, sem Magyarország nem képes egyedül megvédeni magát a külső hatalmaktól, kivált a török ellenében. A pragmatica sanctio újabb kétszáz esztendőre kapcsolta össze Magyarország és Ausztria sorsát, s a jogi alapja lett az 1867. évi kiegyezésnek is.
