I. Justinianus bizánci császár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
I. Justinianus
Meister von San Vitale in Ravenna.jpg
Justinianus híres képmása a ravennai San Vitale templomból

Bizánci császár
Uralkodási ideje
525. augusztus 9. – 565. november 17.
Elődje I. Justinus
Utódja II. Justinus
Életrajzi adatok
Teljes neve Flavius Petrus Sabbatius Iustinianus
Született 483. május 11.
Tauresium, Dardania
Elhunyt 565. november 14. (82 évesen)
Konstantinápoly
Házastársa Theodóra
Édesapja Sabbatius
Édesanyja Vigilantia
A császár 521-es consuli diptichonjának részlete, ahonnan a császár eredeti neve ismert
Theodóra, a táncosnőből lett befolyásos császárné

Nagy Szent I. Justinianus, görögösen Iusztinianosz (483. május 11.565. november 14.), (uralkodott 527. augusztus 1.565. november 14./15.) bizánci császár, I. Justinus unokaöccse és utódja volt. Uralkodása fordulópont volt a Keletrómai Birodalom és a kora középkor/késő antikvitás történetében. Ekkor került sor kenyértörésre a monofizita-ortodox vallási ellentétben, ekkor kísérelték meg utoljára egyesíteni a Római Birodalom területeit, ekkor élte utolsó virágzását a római kultúra – és ekkor tört be először Európába a bubópestis, amely előre jelezte az elkövetkező keservesebb időszakokat.

Útja a trónig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Justinianus eredeti nevét – Petrus Sabbatius – csak egyetlen lelet őrizte meg számunkra, mégpedig 521-es consuli dipthichonja, amelyen a Flavius Petrus Sabbatius Justinianus név olvasható. Az új cognomen (harmadik név) arra utal, hogy nagybátyja, Justinus örökbe fogadta. Ennek pontos időpontja nem ismert, talán már 518, azaz Justinus koronázása előtt megtörtént.

Sabbatius 482 körül született Naissus (a mai Nis) közelében, Tauresium faluban, a Jireček-vonaltól északra, azaz latin nyelvű közegben. Anyja, Vigilantia fivére, Justinus ekkortájt szép katonai karriert futott be Konstantinápolyban, és befolyását felhasználta arra, hogy unokaöccse számára kiváló neveltetést és udvari pozíciót biztosítson. Justinianus jogot és filozófiát tanult, I. Anastasius 518-ban bekövetkezett halálakor pedig a magister officiorum alatt szolgált meglehetősen alacsony rangban, candidatusként. (Épp ezért valószínűtlen az a hagyomány, miszerint az excubitores testőrgárda őt jelölte volna a trónra a parancsnok Justinus helyett.)

Justinus uralkodása alatt hatalmas befolyásra tett szert az udvarban, elsősorban Vitalianus 520-ban történt meggyilkolása után. Nem tudni, hogy ebben szerepet játszott-e, mindazonáltal a következő évben mintegy örököseként consul és magister militum praesentalis (hadseregparancsnok) lett. Élete választottja, Theodóra alacsony sorból származott: a Hippodrom Kék pártjához kötődő táncosnő volt, ám Justinianus uralmának egyik legfontosabb támogatója lett. Vasakarata sokszor segítetett olykor ingadozó férjének a döntéshozatalban. Házasságuk – lévén Justinianus patrícius – egyébként csak azután vált lehetségessé, hogy 524-ben Justinus törvényileg engedélyezte a felső és alsó néprétegek keveredését. Állítólag a Justinianust mindenben támogató Euphemia császárné is ellenezte a frigy létrejöttét.

Justinus már uralkodása kezdetén idős ember volt, utolsó éveiben pedig jelentősen romlott az állapota, és egyre inkább unokaöccse befolyása alá került. 527. április 1-jén végül társcsászárává tette. A koronázásra nemsokára sor került, és augusztus 1-jén Justinianus megörökölte a Bizánci Birodalom trónját.

Uralkodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Trónra lépve Justinianus nagy lendülettel vetette magát az uralkodás gondjaiba. Uralkodása alatt, mivel ő és felesége is alacsony sorból származott, mindketten nagy hangsúlyt helyeztek a ceremóniákra, az uralkodói hatalom reprezentációjára.

Vallásügyek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pogányok, eretnekek, zsidók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Justinianus azon az állásponton volt, hogy birodalma egységének előfeltétele az egységes vallás megteremtése, és ő egyértelműen az ortodoxia mellett volt. A Codex Justinianus 9-es és 10-es statútuma kimondta a hellenizmus totális lerombolását még a civil szférában is. Az intézkedéseket a híradások szerint szigorúan végrehajtották magas rangú személyek esetében is. A császár 529-ben az athéni, még Platón által alapított Akadémiában betiltotta a filozófiai és jogi képzés folytatását, ezzel gyakorlatilag a hellenizmus nevelőintézetét szüntette meg. Az Akadémia vezetője, Damaszkiosz és hat társa a Perzsa Birodalomban keresett menedéket, ám I. Huszrau Anósírván királytól sem kaptak támogatást. Végül Harránban (Carrhae) alapítottak iskolát, ami az iszlám időkig fennmaradt, mivel a perzsa uralkodó arra hajlandó volt, hogy az 532-es „örök békében” garanciát kérjen Justinianustól az intézmény zavartalan működésének biztosítására.

A keresztény propaganda együtt járt a pogányok és a kisebb szekták – szamaritánusok, manicheusok – üldözésével: a visszaesőket, „látszatkeresztényeket” kivégzéssel sújtották. A főleg Palesztinában élő szamaritánusokat, akiket mind a keresztény, mind a zsidó lakosság gyűlölt, zsinagógáik elpusztításával és a szabad végrendelkezés jogától való megfosztással sújtották (igaz, ezt 551-ben részben visszaadták), mire 529 nyarán fellázadtak Mundzír Lakhmida arab fejedelem syriai támadásával egyidőben. Kezdeti sikerek után leverték őket, és vezetőjük, Julianus fejét a császár színe elé küldték. Mintegy 20.000 szamaritánust eladtak rabszolgának. A második, 556-os caesareai felkelésüket is vérbe fojtották.

A judaizmus továbbra is bevett vallás maradt, és a palesztinai építkezési hullám a régészeti leletek tanúsága szerint Justinianus korában is folytatódott. A tiberiasi rabbiképző főrabbija (görögül arkhiperekita), Mar Zutra jogosítványai semmiben sem csorbultak. Egyedül egy 535-os rendelkezés utal a keményebbé váló zsidópolitikára: a frissen visszahódított Africában ugyanis az ortodoxok számára konfiskálták az eretnekek, pogányok és az ekkor először velük egy kategóriába került zsidók imaházait, szentélyeit. Az intézkedés zsidókra vonatkozó részét feltehetően nem tartották be, azonban mégis jelzésértékű.

Justinianus a birodalom területén kívül is támogatta a kereszténység terjesztését: a nabateusokhoz és a mai Jemenbe hittérítő missziók indultak. A kaukázusi és Don menti népek ekkortájt vették a keresztséget.

Monofiziták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. Anastasius meggyőződéses monofizita volt, ám utódja, Justinus éppen az ellenkező irányzatot, az ortodoxiát képviselte. Hormisdas pápával egyetértésben uralkodása alatt megkezdődött a monofiziták üldözése Syriában. Egyiptom kimaradt a császári megtorlásokból, mivel félő volt, hogy elszakadhat a birodalomtól. Ugyanez a helyzet állt fenn Justinianus uralkodásának első éveiben. Theodora császárné azonban azon munkálkodott, hogy az áldatlan állapotot megszűntesse, ezért 531-ben a császári pár fogadott egy monofizita delegációt a palotában, és 532 tavaszán tárgyalásokat rendezett a 5-5 ortodox és monofizita püspök részvételével. 534-535-ben a monofizita párt két kulcsembere, Severus hajdani antiochiai és Theodosius alexandriai pátriárka is megérkezett Konstantinápolyba, ahol kiegyeztek Anthimius pátriárkával. A béke vágya azonban 536-ban semmivé foszlott, amikor I. Agapét pápa Theodahad keleti gót uralkodó megbízásából ellátogatott Justinianus udvarába. Az egyházfő ugyanis meggyőzte a császárt a kalkhédóni hitvallás igazáról, mire Justinianus visszatért a korábbi erőszakos politikához, Anthmiust pedig leváltotta.

Az Elsüllyedt Palota víztározója, melyet a császár építtetett

Theodora, aki férjétől teljesen függetlenül politizált, nem adta fel korábbi ambícióit. Agapét még 536-ban elhunyt, a császárné pedig saját jelöltjét, a rugalmasabb Vigilius diakónust akarta a pápai trónra emelni. Azonban megelőzték: Theodahad támogatásával Silverius lett az egyházfő. Mindez azonban egyidőben történt Flavius Belisarius itáliai hadjáratával, és amíg a gótok ostromolták Rómát, Belisarius 537-ben leváltotta Silveriust, és Vigiliust nevezte ki helyette.

541-ben al-Hárisz, a Gasszánidák Bizánc-vazallus arab törzsének sejkje Theodora császárnéhoz fordult, hogy püspököket kérjen emberei számára – mégpedig monofizitákat, amely kérését az uralkodóné örömmel teljesítette. Justinianus hiába próbálta meg elfogni Edessza és Bosztra metropolitáit, Theodóroszt és Baradaiosz Jakabot. Végül belenyugodott a megváltoztathatatlanba, és nem folytatta az idővel jelentős szervezőmunkát kifejtő, a császárnő palotájában rejtőzködő hajdani alexandriai pátriárka, Theodosius által felszentelt egyháziak üldözését.

Végeredményben szintén a monofizitizmussal kapcsolatban tört ki az ún. háromcikkely-vita is 543-544 fordulóján. A monofiziták ugyanis sokszor azzal vádolták meg a kalkhédóni hitvallás követőit, hogy azok valójában egy hiten vannak a nesztoriánus eretnekekkel. Ezt a híresztelést akarta megakadályozni a császár tanácsadói, főként Theodor Aszkidasz hatására azzal, hogy anathémával sújtott három, Nestoriusszal és a nesztorianizmussal szimpatizáló szerző műveit (Mopszuesztiai Theodórosz minden művét és személyét, Küroszi Theodorétosz bizonyos írásait és Edesszai Ibasz Mariszhoz írt levelét). Vigilius és konstantinápolyi legátusa, az utódjául választott Pelagius ellenezte az anathéma kirovását, azonban mindketten kénytelenek voltak belenyugodni az uralkodói akaratba. Pelagius azután fogadta el a döntést, hogy Vigilius még 554-ben bekövetkező halála után Justinianus biztosította számára a pápai tiarát.

Császár és egyház viszonya[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A katolikus egyházzal szemben a császár teljesen önkényesen viselkedett, gyakorlatilag ugyanúgy kívánta irányítani, mint országát. Ebben az időben volt a legerősebb a cezaropapizmus Bizáncban. Törvénykezésében deklarálta saját hitét a Szentháromságban és a feltámadásban az első négy egyetemes zsinat határozataival együtt, és minden ezekkel ellenkező nézetet szigorúan büntetett. A II. konstantinápolyi zsinat (553) résztvevői számára világos volt, hogy semmi olyasmivel nem foglalkozhatnak, aminek a császár ellenére van.

Másfelől azonban Justinianus minden alkalmat megragadott, hogy az egyház jogait megvédje, megerősítse, hatását pedig kiterjessze. Törvénykezésében rengeteg szó esett adományozásokról és alapítványokról, az egyházi tulajdon igazgatásáról, az egyházi személyek választásáról és jogairól, a püspöki törvénykezésről, a kolostori életről és a papi szolgálatról stb.

A császár újjáépítette a Hagia Szophia (Szent Bölcsesség) templomot, aminek elődje a Nika-felkelés alatt pusztult el. 537-ben készült el a bizánci építészet méltán leghíresebb alkotása. Ma nem az eredeti formájában látható, ugyanis többször átépítették (563, 989, 1346).

Justinianus, a törvényhozó[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Justinianus bronz follisa

A császár alig egy éve ült a trónon, amikor parancsot adott egy császári törvénykönyv létrehozására. A feladatot egy Kappadókiai János vezette tízfős bizottság végezte el, és munkájuk eredményeképpen 529. április 7-én megjelent a Hadrianus kora óta megjelent rendeleteket összegyűjtő Codex Justinianus. A császár ezután egy még nagyobb feladatot tűzött ki maga elé: a császárkor nagy jogi tekintélyeinek (iurisconsulti) véleményeit kívánta egybegyűjtetni. 530. december 15-én állt fel a Codex Justinianust készítő bizottságban már szerepet játszó Tribonianus vezetésével a tizenhat fős bizottság. Ez 533. december 16-án adta ki a Digestae (görögösen Pandektai) címet viselő munkát, pontosan egy hónappal a jogászhallgatók számára készített kézikönyv, az Institutiones megjelentetése után.

Mindennek köszönhetően a Codex Justinianus elévültté vált, és 534. november 16-án kiadták javított verzióját. Az eredeti verzió nem maradt az utókorra. A latinul írott Corpust később kiegészítették a Justinianus alatt hozott törvények (Authenticum/Novellae Constitutiones), amelyek már elsősorban görög nyelven íródtak. Jellemző, hogy a császár törvényeinek mintegy a fele az 530-as években keletkezett: Justinianus később inkább foglalkozott teológiával.

A Justinianus ideje alatt végbement és általa kezdeményezett „jogi forradalom” nyomán olyan szerves egysége jött létre a római jognak16. századtól használatos elnevezése Corpus Iuris Civilis – és hatása szinte minden kontinens jogalkotására befolyással volt, sőt, egyes helyeken ma is használatos a kisebb-nagyobb változtatásokkal.

A Nika-felkelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Justinianus pénzérméje

A külpolitikai bonyodalmak mellett súlyos terhet rótt Justinianus vállára az 532 januárjában kitört ún. Nika-felkelés (a lóversenyeken kiabált Nika! = Győzzél!) is. Bár már csak felesége miatt is a Kék pártot támogatta, amely az ortodoxia mellett tört lándzsát, a Hippodrom mindkét pártját szigorú büntetésekkel sújtotta a rend fenntartása érdekében. Mivel politikája miatt jelentősen emelkedtek az adók, a kiábrándult néptömegek az uralkodó ellen egyesült pártok mögé álltak, és több, a felkapaszkodott császárral elégedetlen senator közreműködésével a Hippodromban császárrá kiáltották ki I. Anastasius egyik unokaöccsét, Hüpatioszt.

Justinianus a félelmetes népfelkelés hatására menekülni akart, és elbocsátotta az emberek szemében gyűlöletes tanácsadóit, az adók beszedéséért – egyúttal a sikertelen államháztartási reformokért is – felelős Kappadókiai János praefectus praetoriót és Tribonianust. Erőskezű felesége, Theodóra azonban visszatartotta a megfutamodástól, és miközben Narszész látszólag tárgyalásokba bocsátkozott a kékekkel, Belisar katonasággal tört a lóversenypályára, és iszonyú mészárlást rendezett. A felkelést vérbe fojtották, Hüpatioszt és híveit pedig kivégezték.

A Birodalom restaurációjának kísérlete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Vandál Királyság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A birodalom területváltozása Justinianus alatt

Justinianus 533-ban elérkezettnek látta az időt, hogy nagyszabású hadjáratot indítson nyugat felé, az univerzális birodalom helyreállításának érdekében. (Előzőleg 532-ben békét kötött I. Huszrau perzsa nagykirállyal, hogy biztosítsa a keleti határt.) A császár tehetséges hadvezére, Belisarius (Belisar, Belizár) 18 000 katona élén Afrikába hajózott, és rendkívüli gyorsasággal megdöntötte a Vandál Királyságot. A királyt, Gelimert fogságba ejtették, és 534-ben diadalmasan térhettek vissza Konstantinápolyba. A helybéli berberek egészen 548-ig gerillahadviselést folytattak a bizánciak ellen, mindhiába: a tartományt sikerült tartósan a Keletrómai Császársághoz csatolni.

A Keleti gót Királyság és Hispania[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

535-ben ismét Belisarius vezette a bizánci hadakat nyugat felé, Itália földjére. Míg egy másik had Dalmáciában nyomult előre, a zseniális hadvezér elfoglalta Szicíliát, Nápolyt és Rómát (536). A helyzet azonban kritikussá kezdett válni, ugyanis a felocsúdó gótok a birodalom hajdani központjába szorították vissza Belisariust, aki hosszú ostromot volt kénytelen kiállni. Miután azonban sikeresen átvészelte a támadást, északra tört, és bevette a gót király, Vitiges fővárosát, Ravennát. 540-ben Vitigest fogolyként vitték Konstantinápolyba.

A győzelem azonban nem volt teljes: a germánok hamarosan fellázadtak Totila vezetésével. Belisarius elszenvedett néhány vereséget, ezzel korábbi sikerei ellenére kegyvesztetté vált. Utódja, a kiváló diplomataeunuch, a hadvezetésben is jeleskedő Narszész csak 555-re tudta pacifikálni az egész országot.

Közben a Nyugati gót Királyságtól sikerült elragadni az Ibériai-félsziget délkeleti partvidékét. A Földközi-tenger ismét nagyjából beltengerré vált.

Katonai problémák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A keleti határ[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Míg Belisarius és Narszész nyugaton hadakozott, a keleti és a dunai határ védelme súlyosan meggyengült. Huszrau király 540-ben felrúgta az 532-es „örök békét” és betört Szíriába. Egészen Antiochiáig nyomult, északon pedig Örményországot és Ibériát dúlta fel, Lazikát pedig megszállta. Justinianus végül az addig perzsáknak fizetett sarc megemelésével öt évre fegyverszünetet kötött, és miután ezt kétszer megújították, 562-ben ötven évre szóló békét kötöttek. Ezekben az években Justinianus sokat tett a keleti határ megerősítéséért: nevéhez fűződik Barbalisszosz és Szergiopolisz megerősítése, Birtha és párja, Annoukasz kiépítése, illetve Circesium újratelepítése az Eufrátesz mentén. A mélységi védelmet egyebek mellett a hagiopoliszi, palmürai és andronai erődítései munkálatok, illetve a Kaszr Ibn Vardán és Heliarama kiépítése szolgálta.

A perzsáknak fizetett adó a sorozatos békekötésekkel megemelkedett, de a perzsák kivonultak Lazikából. Ez azért volt különösen nagy jelentőségű, mert Lazika fontos állomása volt a Perzsiát északról megkerülő, Kínába vezető kereskedelmi útnak. Hogy ezt biztosítsa, a bizánci állam növelte befolyását a Krím-félszigeten és a Fekete-tengertől északra. Ekkoriban kerültek kapcsolatba a törökökkel is, és ebben az időszakban jutott el a selyemkészítés titka Európába. Hatalmas selyemgyártó központok alakultak ki Konstantinápolyban, Antiochia, Bejrút, Türosz és Thébai városában. A perzsákat délen is megpróbálták megkerülni a bizánci kereskedők, azonban még Etiópiával szövetségben sem sikerült átvenni az ellenőrzést az Indiai-óceán kereskedelme felett.

A Balkán[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alig ért véget a germán népvándorlás, új behatolók jelentek meg a Duna vidékén: a különféle bolgár-török népek, valamint a szlávok. Az antok már I. Justinus idején be-betörtek a birodalomba, azonban miután Justinianus a határt védő erődrendszer katonaságának jelentős részét átcsoportosította a nyugati expedíciókra, a Balkán-félsziget katonailag védtelenné vált. Ekkoriban ezek a barbárok még megelégedtek a rablással, fosztogatással, mindenesetre a szlávok 600 után, a bolgár-törökök a 7. század utolsó harmadában vetették meg a lábukat az al-dunai erődrendszeren túl.

Katasztrófák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Justinianus uralkodásának utolsó időszakait számos csapás árnyékolta be. Megjelent a bubópestis, amely végigpusztította a birodalom nagyvárosait – Konstantinápolyt kétszer is – miközben a fővárost két földrengés is megrázta: egy 542-ben, egy pedig 557 végén, mindkettő súlyosbítva az épp dúló pestist. 558-ban összeomlott a frissen épült Hagia Szophia kupolája. 559-ben a protobolgár kutrigurok három csoportja tört a Balkánra: az egyik a Thermopülai-szorosig, a másik Gallipoliig, a harmadik pedig a főváros falaiig jutott. A pánikba esett uralkodó a visszavonult, idős Belisart nevezte ki a vész elhárítására, amit ő háromszáz, hirtelenjében összehívott veteránja élén meg is tett. Jellemző azonban, hogy a vész elmúltával az agg hadvezért nyomban leváltotta, és maga állt a sereg élére. Diplomáciájával sikerült az utrigurokat a kutrigurok ellen fordítania, ennek ellenére 562-ben azok ismét végigrabolták a Balkánt.

Justinianus és elődei diplomáciájának hosszútávú csődjét mutatta a vazallus és szövetséges államokra alapozott politika és határvédelem csődje. A névleg foederatinak számító frankok a bizánci-keleti gót háborút kihasználva Észak-Itáliát pusztították, míg a gepidák rövid ideig megszállták Sirmiumot és a hozzá tartozó területsávot. 552-ben az avarok megjelentek a Kárpát-medencében, amely szintén a bizánci császárság tág befolyási övezetébe tartozott, és ott saját birodalmat alapítottak (lásd: Avar Kaganátus).

Az 560-as években állandósult az elégedetlenség a víz- és élelemhiány miatt, és a gazdasági szféra is elégedetlen volt. 562-ben Marcellus, az aranyműves-bankár összeesküvést szőtt az uralkodó ellen, azonban leszámoltak a konspirátorokkal. A császár ekkor azonban már túl öreg volt ahhoz, hogy változtasson politikáján.

Jelentősége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Uralkodása kitüntetett időszak volt az ortodox vallás és a Keletrómai Birodalom történetében. Hatalmas munkabírása volt, barátságosan és udvariasan viselkedett, ellenben semmiben nem ismert akadályt, és ravasz is tudott lenni. Justinianus volt az utolsó császár, aki megpróbálta a Római Birodalmat olyanná tenni, mint amilyen Nagy Theodosius idején volt, ezért nagy építkezéseket hajtott végre és óriási hadjáratokat vezetett. Talán jogalkotó tevékenysége volt a legjelentősebb.

A kultúra fénykora és a nagy hódítások azonban nem voltak örökéletűek, mivel a birodalomszervezet és a pénzügyek nem újultak meg, és képtelenek voltak megbirkózni a megnövekedett terhekkel és problémákkal. A pestisben és más csapásokban megfogyatkozott lakosságot súlyos adók, az államot ellenséges támadások gyötörték, a gazdaság hanyatlásnak indult, az államkincstár pedig szinte teljesen kimerült a hadakozásban és a pompás építkezésekben. Mindennek azonban csak Justinianus utódai érezték hatását: az uralkodó 565-ben, 83 évesen valószínűleg abban a hiszemben hunyt el, hogy egy új, nagy, keresztény római világbirodalom alapjait vetette meg. Az elkövetkező évtizedek eseményei – mint azt már utódul kijelölt unokaöccse, II. Justinus is megtapasztalhatta – az ellekezőjét bizonyították be.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elődei:
Flavius Rusticius
és
Flavius Vitalunus
Consul
521
Kollégája:
Flavius Valerius
SPQR
Utódai:
Flavius Symmachus és Flavius Boethius
és
Elődei:

és
Vettius Mavortius
Consul
528
Kollégája:
SPQR
Utódai:
Flavius Decius
és
Elődei:
Flavius Lampadius
és
Rufius Orestes
Consul
533
Kollégája:
Lampadius és Orestes
SPQR
Utódai:
I. Justinianus
és
Flavius Decius Paulinus
Elődei:
I. Justinianus
és
Lampadius és Orestes
Consul
534
Kollégája:
Flavius Decius Paulinus
SPQR
Utódai:
Flavius Belisarius
és
Flavius Decius Paulinus
Előző uralkodó:
I. Justinus
Bizánci császár
527–565
A Palaiologoszok címere
Következő uralkodó:
II. Justinus