Szalámitaktika
A szalámitaktika a Magyar Kommunista Párt gyors hatalomra kerülése érdekében a többi párttal szemben alkalmazott magatartásának, politikai módszereinek köznyelvi elnevezése volt. A kifejezést Rákosi Mátyás használta először. Szélesebb értelemben ezen taktikát alkalmazta a szovjet megszállási zónában tevékenykedő többi kommunista párt is egyeduralma kiépítéséhez.
[szerkesztés] Definíciója
A II. világháború végén újjászerveződő politikai életben a kommunisták részben szovjet ösztönzésre és támogatással szinte azonnal nekiláttak a hatalom módszeres kisajátításának, a politikai ellenfelek felszámolásának. Először a legfőbb rivális pártok vezetőit, vezéregyéniségeit tartóztatták le, vagy ítéltették el koholt vádak alapján szökésre, majd tartós emigrációra kényszerítve őket. Voltak, akiket egyszerűen elraboltattak és a Szovjetunióba hurcoltattak a szovjet csapatokkal, mint például Bethlen Istvánt, a két háború közötti Magyarország egyik legbefolyásosabb politikusát, vagy Kovács Bélát, a háború utáni első választásokon győztes Kisgazdapárt főtitkárát.
A vezetők, vezéregyéniségek helyébe lépőket, illetve a többi, a kommunista hatalom szemében „veszélyesnek” ítélt párttagokat egyenként, egymástól elszigetelve tették ártalmatlanná: általában megzsarolták, kizáratták a pártokból, visszavonulásra vagy az ország elhagyására késztették. Eszközeikben nem válogattak. Az így meggyengült és megfélemlített pártok többnyire hamar több részre szakadtak, „felszeletelődtek”, majd általában maguktól feloszlottak vagy beszüntették tevékenységüket. A maradék működő demokratikus pártokat 1949 elején a Magyar Függetlenségi Népfrontba kényszerítették, majd hamarosan végleg felmorzsolták, amit egy „belső tisztogatás” is követett; ez utóbbinak esett áldozatul például Rajk László is.
[szerkesztés] Forrás
- Fogalmak Magyarország Történetéhez, 2000, 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány
