Ötvenhatosok tere

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az 56-os emlékmű a Városliget felől nézve

Az Ötvenhatosok tere (56-osok tere), közismert nevén Felvonulási tér hosszan elnyúló, téglalap alakú teresedés a budapesti XIV. kerületben, a Dózsa György út mentén, a Városliget szélén. A Magyar Népköztársaság idején ezen a téren tartották a legnagyobb pártrendezvényeket, katonai díszszemléket és felvonulásokat a nemzeti ünneppé nyilvánított napokon, május 1-jén, november 7-én és április 4-én. 1951-től itt állt az 1956-os forradalom idején ledöntött Sztálin-szobor. Egy 2011-es kormányrendelet alapján területén múzeumi negyedet alakítanak ki.

A tér kialakításának előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Városligetnek a hajdan a Damjanich utca és a Keleti pályaudvar között elterülő munkásnegyedhez, a „Csikágóhoz” közeli szakasza régóta szolgálta a munkásmozgalmi célokat. 1890-ben például helyett adott az az első hazai május elsejére összegyűlt hatvanezres tömegnek.[1] A tér kialakítása előtt, az 1950-es években négy objektum helyezkedett el a Városligetnek ezen a részén. A Városligeti fasor bejáratával szemben a pályázatnyertes Kisfaludi Strobl Zsigmond tervei alapján Madách Imre szobrát tervezték felállítani, de 1938-ra csak a szobortalapzatig jutottak, a szobor sosem készült el.[2]

A Felvonulási tér építését megelőzően lerombolt Regnum Marianum templom

A Damjanich utca tengelyében, a Liget szélén épült fel a Magyarok Nagyasszonya templom, amelyet az építtető (a Damjanich u. 50. számú bérházban működő) egyesület titulusáról Regnum Marianumként emlegettek. A 75×37,5 méter alapterületű, görögkereszt alakú templom 1926–30 között épült, neobizánci stílusban, Kotsis Iván tervei alapján. A huszonöt méter magas kupola tetején a Szent Korona mását helyezték el. Zömök tornyát az árkádos előtér fölé tervezték, ám soha nem készült el. A nagy gazdasági világválság miatt a templombelső díszítésére sem jutott pénz, így meglehetősen puritán maradt. Az alagsorban helyezték el az egyesület irodáit és a közösségi helyiségeket. A templom alapító okiratából kiderül, hogy az építtetők az 1919-es tanácsköztársasági eseményekre reagálva, és a trianoni területvesztésre is emlékezve emelték.

A templomtól nem messze, a Damjanich utca és a Dózsa György út kereszteződésénél 1938-ban állították fel a Deák-párti politikus és újságíró, Csengery Antal szobrát. Csiszér János alkotását, az életnagyságnál valamivel nagyobb bronzszobrot talapzatostul áthelyezték az Almássy térre 1950-ben.[3]

A Dózsa György út és az Ajtósi Dürer sor egybefutásánál a Vágó László tervezte Városligeti Színkör épülete terpeszkedett. Elődjét, a favázas Arénát 1879-ben nyitotta meg Feld Zsigmond, műsora javarészt operettekből állt. A balesetveszélyes épületet 1908-ban építették át kőszínházzá. A következő évtől Fővárosi Városligeti Színház, majd 1912-től Budapesti Színház néven működött. 1934-ben az épület néhány hónapig az Aréna Filmszínháznak adott helyet, majd a Dembinszky utcából ideköltöző Erzsébetvárosi Színház keltette új életre. A háború után a Szabad Színpad és a Béke Színház otthonául szolgált.[4] A bécsi szecesszió elegáns, visszafogott modorában tervezett házat Vágó saját motívumaival gazdagította – a legjellegzetesebbek ezek közül a magas, vékony ablaksorok és a főbejárat Zsolnay-majolikával ékített kapuíve.

A tér kialakítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A budapesti Törvényhatósági Bizottság 1949. december 20-án hozta meg határozatát, amely szerint „1. Budapest legszebb útját, az Andrássy utat Joszif Visszarionovics Sztálin generalisszimuszról, az egész haladó és békére törekvő emberiség lángeszű vezéréről Sztálin útnak nevezi el; 2. Sztálin generalisszimuszról művészi kivitelben és méretben méltó emlékművet készíttet és állíttat fel a főváros erre legméltóbb és legalkalmasabb helyén, a határozati javaslat elfogadásától számított egy esztendőn belül; 3. Budapest erre alkalmas és méltó helyén felállítja annak a szobornak a másolatát, melynek eredetijét a magyar nép hálája jeléül ajándékozta Sztálin generalisszimusznak születésnapjára”.[5] Noha a Képző- és Iparművészeti Szövetség 1950. január 14-re datált szakvéleménye már a Városliget Vilma királynő útra (azaz a mai Városligeti fasorra) néző területét javasolja helyszínként, a szobrászati pályázatot később mégis konkrét hely- és anyagmegjelölés nélkül írták ki. Ugyanezen szakvélemény alapján biztosított a Polgármesteri Hivatal a „pályázati költségekkel és területrendezéssel” együtt 350 000 forintot a célra, az ekkor ötméteresre tervezett emlékműnek. (Ez az összeg végül 27-szeresére, közel 9,5 millió forintra nőtt.[6]) A kétfordulós pályázaton Mikus Sándor aratott győzelmet, aki úgy kezdett dolgozni művén, hogy annak helyszíne még nem volt végleges.

A tér kiképzéséről és a talapzat tribünként való használatáról végül több kör után csak 1951. július 4-én született döntés. Ekkor határozzák el, hogy 360 méter hosszan 85 méterre szélesítik a Dózsa György utat, a szobrot 75 méter mélyen állítva fel a térben. Az 1951. december 21-ére szervezett avatásig elbontották az útba eső építményeket (a templomot, a színházat, valamint egy villamos-végállomást is), kivágták a fákat, felépítették a talapzatot, ideszállították a szobrot, kövezetet és egyedi, 8+1 gömblámpás kandelábereket állítottak fel. A térrendezés Gebhardt Béla tervei szerint készült; mindösszesen 60 ezer négyzetméter kő, 48 ezer négyzetméter beton és 10 ezer négyzetméter aszfaltburkolatot terítettek le.[7]

Felvonulás a Sztálin-szobor előtt az 1950-es évek első felében
Pátzay Pál Felvonulási térre készült Lenin-szobrának részlete
Az egykor a Felvonulási téren álló Tanácsköztársasági emlékmű

A Sztálin-szobor és pusztulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A végül nyolcméteresre növelt érckolosszus 9,30 méteres talapzaton állt – a közhiedelemmel ellentétben nem a Regnum Marianum-templom helyén, azaz a Damjanich utca torkolatával szemben, hanem a Városligeti fasor torkolatánál. A szobor bronzból, talapzata tatai vörös mészkőből készült. A talapzat domborművei csak 1953. május 1-ére készültek el. A cselekmény az alapzat hátsó részén kezdődött, ahol a hadba induló szovjet katona búcsúzott családjától, majd a harc és a felszabadulás jelenetein keresztül el lehetett jutni a Sztálinnak köszönhetően megkezdődő békés újjáépítés szimbólumáig, „a sport, a nevelés, a tudomány és a művészet újjáéledéséig”.[8] „Némelyek az egyetlen jó Sztálin-szobornak tartották” – írja Szíj Rezső az alkotóról szóló könyvében.[9] 1953-tól a tér e részét Sztálin térnek nevezték. A tervek között szerepelt, hogy a szobor két oldalára tribünsort építenek, tőle délre pedig a Műcsarnok ellenpontjaként felépül a Nemzeti Képtár.[10]

1956. október 23-án a Felvonulási téren került sor a forradalom első tényleges, közös fellángoláson alapuló és később a leginkább szimbolikussá vált tettére: a Sztálin-szobor ledöntésére. Kopácsi Sándor, Budapest akkori rendőrfőkapitánya később a ledöntésre készülő tömegre utalva ezt mondta: „a tömeg szándéka nem keltett bennem félelmet, hiszen a Fővárosi Tanács már hónapokkal előbb tervet dolgozott ki a szobor áthelyezésére egy kevésbé látogatott helyre”.[11] A talapzaton csak a szobor csizmája maradt; az erről készült fényképek megjelentek az 1956-os forradalmi eseményekről készült legtöbb sajtótudósításban. A teret a pesti népnyelv ezután sokáig Csizma térként emlegette.

1957-től a rendszerváltásig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az „ellenforradalom” utáni első május elsejét a Hősök terén rendezték, 1958-ra a szervezett események visszakerültek a Felvonulási térre, ahol a csizma eltávolításával párhuzamosan a Kádár János kormánya letakartatta a domborműveket, a talapzat árván maradt, kimagasodó részére pedig vörös csillag került. Ez így is maradt egészen a felszabadulás harmincadik évfordulójáig, 1975-ig, amikor újra átalakították az alépítményt: szétbontották a megviselt tatai mészkőburkolatot és carrarai márvánnyal és gránittal burkolták a tribünt. Ekkor tönkretették az eredeti, évtizedek óta eltakart domborműveket, kiváltva a szobrász, Mikus Sándor tiltakozását.[12]

A Műcsarnoktól nem messze 1965. április 2-án avatták fel Vlagyimir Iljics Lenin szobrát, amelynek elkészítésével egy jóval korábban megnyert pályázat alapján Pátzay Pált bízták meg. A négyméteres szobor kétméteres talapzatra került, mögötte 17 méter magas, svéd gránittal burkolt pilon magasodott. Pátzay pedig még abban az évben megkapta második Kossuth-díját.[13]

1969. március 21-én újabb szobrot avattak a téren, ez alkalommal a lerombolt Regnum Marianum-templom helyén. Kiss István 1957-ben mintázott szobrát a Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulóján leplezték le. Akárcsak a Lenin-szobor avatásán, itt is Ilku Pál, az MSzMP Politikai Bizottságának póttagja, művelődésügyi miniszter mondott beszédet. Kiss Berény Róbert híres 1919-es plakátjának matrózalakját formázta szoborrá, „tudatos visszanyúlásként, történelmi idézetként” értékelve saját munkáját.[14] A szobor talapzatát Hofer Miklós tervezte.

A Magyar Építőművészek Szövetsége 1964-ben írt ki tervpályázatot a Dózsa György út rendezésére. A fennálló építmények mellé hangversenytermet, Ifjúsági Házat és (az épp lebontott helyett új) Nemzeti Színházat terveztek. Konkrét tervek csak az utóbbira készültek, egy 1965-ös nemzetközi pályázat eredményeként, amelynek megosztott második díjasát, Hofer Miklóst és munkatársait (KÖZTI) bízták meg a tervezéssel. A színház tervezett párkánymagasságához igazodott a Lenin-emlék magassága, és később a tanácsköztársasági szobor mérete is. A Városligeti-fasor tengelyébe elképzelt épület képét az is meghatározta, hogy a lebontandó dísztribün helyett a színház terasza szolgált volna alkalmi pulpitusként az ország vezetői számára. Hofer és munkatársai húsz évig dolgoztak a színház tervein, mígnem a tervezése az 1980-as években új pályázatot írtak ki.

A tér 1989-2006 között[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rendszerváltást követően a téren álló szobrokat elszállították; később a budatétényi Szoborparkban kaptak végleges helyet. A tribünt 1990 őszén, a Lenin-szobor pilonját még júliusban lebontották. A Tanácsköztársasági emlékmű betoncsonkjára Keglevich István római katolikus pap vezetésével fakeresztet állítottak. A spirális talapzat mögötti zászlótartókra nagyméretű, fehér tábla került „Itt állt a Regnum Marianum templom. Rákosi Mátyás 1951-ben leromboltatta” felirattal. Ezt később újra cserélték, ennek szövege: „Itt állt a magyarok engesztelő temploma, a Regnum Marianum”. Az új felirat mellett az egykori templom vázlatos képe is látható. Az emlékhelyet 2000 novemberében néhány fiatal megrongálta: a keresztet elfűrészelték, a megmaradt csonkra vörös csillagot és a „Budapesti Felszabadító Gárda” feliratot mázolták.[15]

1995-ben a kulturális miniszter által meghirdetett millecentenáriumi pályázatra Pauer Gyula tervezett Himnusz-szobrot a Felszabadulási térre.

A 2004-ben felavatott Időkerék

2004. május elsején, Magyarország Európai Uniós csatlakozásának alkalmával avatták fel a tér első, a rendszerváltás után készült szobrát. A 330 millió forintba került Időkerék ötletgazdája Herner János, akit Janáky István építész segített a tervek kidolgozásában. A Felvonulási téri helyszínre tervezett kerék eredetileg hosszú sínpályán gördült volna a tér teljes hosszában, vizuálisan is érzékeltetve az idő múlását – ebből egy helyben álló, nyolc méter átmérőjű, két és fél méter széles tárcsa alakú homokóra lett. A hatvantonnás alkotásban levő 4,5 köbméternyi üveggranulátum pontosan egy év alatt pereg át az óra egyik feléből a másikba. Az alkotás szerkezete rozsdamentes acélból készült. Oldalát indiai gránit borítja, az óra-részre ütésálló üvegen keresztül lehet betekinteni. A granulátum pergését a mű közepén elhelyezkedő számítógép vezérli. A szerkezet később többször meghibásodott. 2007-ben a Kincstári Vagyoni Igazgatóság pályázaton hirdette meg az emlékmű kezelési jogát, miután azt a főváros már korábban visszautasította.[16]

Az 1956-os évforduló[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 56-os emlékmű a Városliget felől nézve

Az 1956-os forradalom központi helyszínén állítandó új emlékműre, az események 50. évfordulójára készülve nemzetközi pályázatot írtak ki. A bekerülési költséget 650 millió forintra tervezték. A legjobbnak az i-ypszilon alkotócsoport (Emődi-Kiss Tamás, György Katalin, Horváth Csaba, Papp Tamás) nonfiguratív tervét találta a neves szakemberekből és civil szervezetek képviselőiből álló zsűri. (A kihirdetett eredmény miatt számos 56-os szervezet tiltakozott. A kormányfő így a további 150 millió forintot biztosított egy másik alkotásra, ezt Csíkszentmihályi Róbert munkájának eredményeként a Műegyetemnél állították fel.)[17]

A városligeti emlékmű ék alakban összefutó fémoszlopokból áll. A Városligeti fasorral szemben, pontosan Sztálin egykori posztján elhelyezett alakzat a Dózsa György úttal 56 fokos szöget zár be. Az embermagasságból nyolcméteresre növekvő, rozsdásból kifényesedő vasoszlopok a cél érdekében egyesülni és összefogni képes magyarságot szimbolizálják, amely úgy törte meg a kommunizmus uralmát, ahogy az ék tükörszerűre csiszolt éle felhasítja a tér macskakő-burkolatát. Az emlékművet baloldalt magyarázó tábla és felhúzott lyukas lobogó egészíti ki.[18]

Az avatási ünnepség alkalmával Weinek Leonárd, Zugló polgármestere bejelentette, hogy a Felvonulási teret hivatalosan Ötvenhatosok terének nevezik át.

Múzeumi Negyed[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár 2011. február 15-én a Szépművészeti Múzeumban rendezett sajtótájékoztatón jelentette be, hogy az intézmény nem sokkal korábban leállított földalatti bővítése helyett több új múzeumépületet terveznek az Ötvenhatosok terére, az úgynevezett „Andrássy-negyed” részeként. 2011. szeptember 29-én kormányhatározat jelent meg arról, hogy a kormány egyetért „az új nemzeti közgyűjteményi épületegyüttes létrehozásának előzetes irányaival", valamint a „Magyar Nemzeti Galéria beolvadása révén a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria egyesítésével”. Október 1-jén Orbán Viktor miniszterelnök az új nemzeti közgyűjteményi épületegyüttes koncepciójáért felelős kormánybiztossá nevezte ki Baán Lászlót, a Szépművészeti Múzeum főigazgatóját.[19] A tervek szerint a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria egyesített gyűjteményeiből az újkori anyag önálló épületet kap, emellett a Magyar Fotográfiai Múzeum is új épületbe költözhet a téren. A megvalósításra Baán László nemzetközi tervpályázatot írna ki, az építkezés 2014-től indulhat.[20]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Voigt Vilmos: Éljen és virágozzék (A budapesti május elsejékről). In: Budapesti Negyed 1994/1. 166-186. o.
  2. Rajna György: Budapest köztéri szobrainak katalógusa. Budapest, 1989. 469. o. 8541. tétel
  3. Prohászka László: Szoborsorsok. Kornétás, Budapest, 1994. 169-171. o.
  4. Fodor Béla (főszerk.): Zuglói Lexikon. Dinasztia – Herminamező Polgári Köre, Budapest, 1998
  5. Közli: Pótó János: Az emlékeztetés helyei. Emlékművek és politika. Osiris, Budapest, 2003. 173. o. Pótó tanulmányában (Egy korszak jelképe: a Sztálin-szobor, 1949-56, 1975) kimerítően összegzi a szoborral kapcsolatos kutatásainak eredményét. Az Andrássy utat az 1956-os forradalom után Népköztársaság útjára keresztelték. A 3. pontban említett Hála-szobor, Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotása a Szabadság téren állt, a forradalom alatti összetöréséig.
  6. Pótó János számítása. Pótó J. i. m.
  7. Dr. Gyöngyösi István – Rojkó Ervin (szerk.): Budapesti Városépítési Tervező Vállalat, 1949-1959. Budapest, é. n. (1959). 2. kép; valamint: Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Évkönyve. 1955/56. tanév. Budapest, 1957. 128-129. o.
  8. Szíj Rezső: Mikus Sándor. Corvina, Budapest, é. n. (1977)
  9. Szíj R.: i. m.
  10. Ld. pl. Tíz év a felszabadult főváros életéből. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1956. 257. o.
  11. Tóth Benedek: A Sztálin szobor ledöntése. In: Mozgó Világ 1995/2. 84-98. o.
  12. Mikus kijárta, hogy újból megbízást kapjon az egyébként évtizedek óta láthatatlan domborművek elkészítésére, Csepelre szánt emlékműként. Végül csak négy táblát faragtak ki, ezek ma a Szoborparkban találhatók.
  13. A művészről Békés István közli az alábbi történetet Legújabb magyar anekdotakincs című könyvében (Gondolat, Budapest, 1966). „1965 márciusának egyik verőfényes reggele – Pátzay Pál Lenin-szobrát éppen most emelték rá a hatalmas vöröskő talapzatra. A művész maga ellenőrizte a talapzatra helyezés munkáját, s meghatottan figyelte az első szobornézőket: egy tucatnyi kisiskolást, akiknek tanító nénijük magyarázgatta, hogy kit ábrázol az új műalkotás. – Ez Lenin bácsi – oktatta a kicsiket –, ő segített bennünket szép, szabad élethez… Egy fotóriporter, aki a szoborfelállítást fényképezte, Pátzay mestert is odatessékelte műve mellé. – Ez pedig – mutatott rá a kedves tanító néni Pátzayra – Lenin bácsi szobrának alkotója, a híres szobrász, Strobl Zsiga bácsi.”
  14. Tasnádi Attila: Kiss István. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1982. 34. o.
  15. Közmunkára ítélték a fakeresztet megrongáló fiatalokat (magyar nyelven) (html). origo.hu, 2001. szeptember 6. (Hozzáférés: 2012. január 12.)
  16. Hogyan nyerészkedne az Időkeréken? (magyar nyelven) (html). origo.hu, 2006. december 8. (Hozzáférés: 2012. január 12.)
  17. Erről részletesebben ld.: „Igazi emlékművek”. In: Boros Géza: Emlék/mű. Művészet – köztér – vizualitás a rendszerváltástól a millenniumig. Enciklopédia, Budapest, 2001. 53-55. o. ill. Boros Géza:„Ki fogjuk tépni mind egy szálig!” A készülő ’56-os emlékmű negatív visszhangja. In: Mozgó Világ 2006/3. 30-34. o.
  18. A tábla szövege: „Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emlékműve Mindazokra emlékezünk, akik 1956-ban és az azt követő több évtized megtorlásai során fegyverrel vagy szellemük erejével vállalták a forradalom és szabadságharc küzdelmeit – egészen az önfeláldozásig. A Magyar Köztársaság szándéka, hogy ez az emlékmű jelképezze a közösség erejét, szabadságvágyát, felelősségét, a magyar társadalom összetartozását, a nemzeti egységet – ezek az értékek jellemezték 1956. október huszonharmadikát és a szabadságharc egészét.” (A Kossuth-címer és a fenti szöveg angol fordítása következik.) „Állíttatott 2006-ban, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója alkalmából”
  19. Kormánybiztos lett Baán László (magyar nyelven) (html). hvg.hu, 2011. szeptember 30. (Hozzáférés: 2011. november 22.)
  20. Hamvay Péter: Mentőakciók ideje. Beszélgetés Baán László kormánybiztossal (magyar nyelven) (html). revizoronline.hu, 2012. január 9. (Hozzáférés: 2012. január 12.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Fodor Béla (főszerk.): Zuglói Lexikon. Dinasztia – Herminamező Polgári Köre, Budapest, 1998
  • Pótó János: Az emlékeztetés helyei. Emlékművek és politika. Osiris, Budapest, 2003.
  • Prohászka László: Szoborsorsok. Kornétás, Budapest, 1994.
  • Voigt Vilmos: Éljen és virágozzék (A budapesti május elsejékről). In: Budapesti Negyed 1994/1. 166-186. o.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]