Szilfa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Szilfa
Evolúciós időszak: késő krétaholocén
Kosárkötő szil (hibrid díszfa)
Kosárkötő szil (hibrid díszfa)
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta)
Csoport: Valódi kétszikűek (eudicots)
Csoport: Rosidae
Csoport: Eurosids I
Rend: Rózsavirágúak (Rosales)
Alrend: Csalánvirágúak (Urticanae)
Család: Szilfafélék (Ulmaceae)
Nemzetség: Szilfa (Ulmus)
L.
Fajok
  • szárnyas kérgű szil (Ulmus alata)
  • kévés termetű szil (Ulmus americana)
  • Ulmus androssowii
  • Ulmus angustifolia
  • Ulmus bergmanniana
  • Ulmus canescens
  • mezei szil (Ulmus minor)
  • Ulmus castaneifolia
  • Ulmus chumlia
  • Ulmus crassifolia
  • Ulmus davidiana
  • Ulmus densa
  • Ulmus elliptica
  • hegyi szil (Ulmus glabra)
  • Ulmus hollandica
  • Ulmus japonica
  • Ulmus laciniata
  • vénic-szil (Ulmus laevis)
  • Ulmus lamellosa
  • Ulmus macrocarpa
  • Ulmus mexicana
  • Ulmus X notha
  • kínai szil (Ulmus parvifolia)
  • Ulmus plottii
  • Ulmus procera
  • szibériai szil (Ulmus pumila)
  • vörös szil (Ulmus rubra, Ulmus fulva)
  • Ulmus serotina
  • Ulmus szechuanica
  • Ulmus thomasii
  • Ulmus villosa
  • kosárkötő szil (Ulmus x viminalis)
  • Ulmus wallichiana
  • Ulmus wilsoniana
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Szilfa témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Szilfa témájú médiaállományokat.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Szilfa témájú kategóriát.

Levélzete
A vörös szil termése

A szilfa (Ulmus) a rózsavirágúak (Rosales) rendjében a szilfafélék (Ulmaceae) család névadó, egyúttal legnagyobb és legészakabbra hatoló nemzetsége. Első pollen- és törzsmaradványait a felső krétából ismerjük; a legtöbb lelet az újidő oligocén korából került elő.

Elterjedése, élőhelye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nemzetség az északi félteke mérsékelt égövében honos. Az egykor élt európai egyedek nagy részét kiirtotta a szilfavésznek (Ophiostoma ulmi, Ascomyceta) nevezett gombabetegség. Magyarországon őshonos fajai:

Az egyes fajok más-más élettérhez alkalmazkodnak: a vénic és a mezei szil a lazán záródó ligeterdőkben él, a hegyi szil a hűvösebb hegyvidékeket kedveli, a szibériai szil (Ulmus pumila) pedig Közép-Ázsiában a vízpartok egyetlen fás növénye.

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyes fajai cserjék, mások terebélyes fává cseperednek.

Rövid nyelű, többnyire durva tapintású levelei váltakozó állásúak, kétsorosak, a szélük egyszerűen vagy kétszeresen fűrészes, alakjuk gyakran aszimmetrikus.

Hímnős virágaiból köröskörül zászlós, egymagvú makkocska fejlődik. Mintegy 16 faja az északi féltekén terjedt el, Magyarországon 3 (a vitatott besorolású érdeslevelű szillel (U. procera) együtt 4) faj él.

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Virágai a levélrügyek fakadása előtt nyílnak.

Kártevői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

-

Rovarkártevők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyes szilfajok szövettani-genetikai hasonlósága okán fajspecifikus kártevőjük nemigen van; a szilt rontó rovarok legtöbbje többé-kevésbé nemzetségspecifikus: szinte valamennyi szilfajt károsítja.

A szilfák törzsében és ágaiban számos xylofág rovarfaj talál otthonra.

  • Egyaránt kifejlődhet benne a nagy farontó lepke (Cossus cossus) és a kis farontó lepke (Zeuzera pyrina) lárvája – előbbi akár 3–4 évet is eltölt a törzsben, mire teljes, a 10 cm-t is megközelítő hosszát eléri.
  • Három cincérfaj (Clytus rhamni, Exocentrus punctipennis, Saperda punctata) lárvái csak szilek fájában nő fel; mellettük sok polifág cincér (Megopis scabrionis, csőszcincér, kis hőscincér… stb.) lárvái is kifejlődnek pusztuló törzsében, illetve ágaiban.
  • A száradó, vastagabb ágakban él a Magdalis armigera nevű kis (3–5 mm-es) ormányos bogár.
  • A xylofágok közül talán legjelentősebbek a törzs, illetve ágak háncsrészében élő szúk (Acrantus vittatus, Scolytus scolytus, S. multistriatus, S. laevis, S. ensifer, S. pygmaeus) – közülük leghírhedtebb a nagy szil szíjácsszú (Scolytus scolytus), aminek imágói az 1-2 éves ágak villáit eszik, költőjáratukat pedig a törzsek szíjácsába rágják. Tömeges jelenlétük valószínűleg már önmagában is elegendő lenne a fa elpusztításához, de még ennél is több kárt okoznak a kifejlett szúk, mint az Ophiostoma ulmi nevű, tracheomikózist okozó gomba vektorai. A betegség terjesztésében más szúfajok is közreműködhetnek.

A szileken megél számos (bár a tölgyeknél azért kevesebb) polifág lepkehernyó, egyebek között:

    • Lycia hirtaria,
    • Biston strataria
    • Biston betularia,
    • Apochemia pilosaria,
    • Campaea margaritata araszoló hernyók.
  • Előfordul a szileken több bagolylepke hernyója, így például:
    • Orthosia stabilis,
    • Orthosia munda,
    • Conistra vaccinii,
    • Cosmia trapezina;
  • az egyéb lepkék közül:
  • A hegyi szil levelei az aknázómolyok kedvelt célpontjai. kisebb-nagyobb levélaknát találhatunk.
    • Hosszúkás, kígyózó aknákat készítenek a Stigmella nemzetségbe tartozó aknázómolyok (S. lemniscella, S. ulmiviora, S. ulmiphaga, S. viscerrella);
    • Foltaknákat rágnak a Lithocolletis fajok (L. tristrigella, L. agilella) lárvái.
    • az Ectoedemia amani hernyója a fiatal hajtások kérge alatt aknáz.
  • Számos zsákhordó moly (a Coleophora fajok) is megtelepszik a szilfák levelein.
  • Nagy, levélfelszíni aknákat rág a Kaliofenusa ulmi levéldarázs lárvája.
  • A szil olajosbogárnak (Galerucella luteola) évente több nemzedéke kel ki. A leggyakrabban a mezei szilen található, de időnként a hegyi szil is megtelepszik. Ezt a levélbogár fajt a múlt század első felében Észak-Amerikába is behurcolták, és ott az Európában megszokottnál jóval jelentősebb károkat okozott a szilesekben – valószínűleg azért, mert a specialista parazitoidja "itthon maradt", és csak később telepítették gazdaállata után az Új Világba.
  • A szilek sajátos, specialista rovarai a Pemphigidae családba tartozó, gubacsokozó levéltetvek. Gubacsaik többnyire nagyok, feltűnő színűek, könnyen azonosíthatóak.
    • A Schizoneura lanuginosa tyúktojásnyi, hólyagszerű gubacsában sok tetű fejlődik; az elszáradt gubacs sokáig az ágon marad.
  • A levél felszínén alakul ki a Tetraneura ulmi buzogányszerű, gyakran pirosló, üreges gubacsa.
  • Az előzőhöz némileg hasonlóak, de laposabbak, tasakszerűek Colopha compressa gubacsai.
  • Az Eriosoma ulmi a levél egyik oldalát megvastagítva sodratot hoz létre – ennek sárgászöld színe elüt az érintetlen levelek sötétzöldjétől.

A kultúrában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ókori görög hitvilágban a szil volt Hermész, a kereskedők és a tolvajok istenének fája. Hermész vezetésével ennek szárnyas termései kísérték a lelkeket a világ ítélőbírája elé. A nimfák árnyat adó szilfákat ültettek az elesett hősök emlékére.

A római mitológiában a szil Júnó istennő fája lett. Az idősebb Plinius szerint a cimberek elleni háború idején Nuceria városában, a Júnónak szentelt ligetben saját erejéből felépült az istennő oltárára ráborított, megcsonkított szilfa, majd rögtön virágba is borult, imígyen állítva helyre Róma tekintélyét. Mivel a rómaiak előszeretettel használták szőlőkarónak, megjelent Dionüszosz kultuszában is.

A mediterrán éghajlatú Dél-Franciaországban a szil helyettesítette a germánok hársfáját: ennek árnyékában hirdették isten igéjét, és ott is ítélkeztek.

Felhasználása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szilfát – főképp a mezei szilt – erdészetileg is termesztik értékes fája miatt. Több változatát kertészetekben nemesítik és díszfának ültetik.

Régebben gyógynövénynek is tartották; az egyik első újkori botanikai leírása az olasz Matthioli 1571-ben megjelent orvosi növényleltárában olvasható. A szerző Dioszkoridészre hivatkozva azt állítja, hogy a fa borban feloldott kérge csillapítja a gyomorbántalmakat.

Mivel a szilfából égették a legjobb hamuzsírt, európai állománya már a szilfavész feltűnése előtt erősen megcsappant. Ezzel párhuzamosan főleg az idősebb példányokat mind nagyobb becsben tartották, és a szilfajták egyre fontosabb szerepet kaptak a tájképi kertekben, arborétumokban. Magyarország különböző emlékfái között számos szilfa akad, így például:

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]