Erdeifenyő

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Erdeifenyő
Kifejlett erdeifenyő Skóciában (Mar Lodge, Deeside-i vadon)
Kifejlett erdeifenyő Skóciában
(Mar Lodge, Deeside-i vadon)
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Toboztermők (Pinophyta)
Osztály: Tűlevelűek (Pinopsida)
Rend: Fenyőalakúak (Pinales)
Család: Fenyőfélék (Pinaceae)
Nemzetség: Tűnyalábos fenyő (Pinus)
Faj: P. sylvestris
Tudományos név
Pinus sylvestris
L.
Elterjedés
ElterjedéseElterjedése
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Erdeifenyő témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Erdeifenyő témájú médiaállományokat és Erdeifenyő témájú kategóriát.

Az erdeifenyő tobozvirágzata

Az erdeifenyő (Pinus sylvestris) a Pinus (fenyő, tűnyalábos fenyő vagy hosszútűs fenyő) nemzetség egyik faja, az egyik legellenállóbb és legigénytelenebb fenyő.

Származása, elterjedése[szerkesztés]

Nemzetségének többi tagjához hasonlóan az északi (Holarktikus) flórabirodalomban honos. Nemzetségének legelterjedtebb faja: Spanyolországtól Közép-Szibériáig több mint egymillió km²-en nő. Az eurázsiai–boreális flóraterület három domináns fenyőjének egyike (a luc és a vörösfenyő mellett).

A feltehetően Kelet-Ázsiából származó faj már a földtörténeti harmadkorban meghódította Európát. Elterjedési területe a jégkorszakban a felmelegedések és lehűlések hatására többször is jelentősen eltolódott északnak, illetve délnek. Déli határvidéke mára erősen feldarabolódott.

Magyarországon nem őshonos, ám értékes. Védett fajokban gazdag erdeifenyvesek nőnek a Délnyugat-Dunántúl (Praeilliricum flóravidék) savanyú talajain.

Megjelenése[szerkesztés]

Kedvező körülmények között 20–35 m magasra nő (megfelelő erdőben a 40 m-t is elérheti). Törzse egyenes. Ágai örvökben nőnek, ezért a fiatal példányok kora az örvek számából könnyen megállapítható. Idősebb korában ágtisztán felkopaszodik. Kérge a talajhoz közel vastag, mélyen barázdált, szürkésbarna, a magasabb részeken vékonyabb, vöröses, esetenként narancsos. Az idős példányok kérge nagy lapos táblákra repedezik.

A koronája ritka: fiatalon kúpos, később ellaposodik, ernyőszerűvé válik.

6–12 mm hosszú rügyei tojásdadok, a felületük nem gyantás. Tavasszal a vegetatív rügyek megnyúlnak, és az így kialakuló, zsenge szárcsúcsokat fiatal levelek borítják (Gyógynövények, 2011).

Tűlevelei kettesével nőnek a törpehajtásokon, ezért sorolják a „kéttűs fenyők” informális csoportjába. A két levél tövét közös hártya burkolja. Sűrű, kemény és merev, 5–7 centiméteres, a legtöbbször jól láthatóan csavarodott leveleinek keresztmetszete félhold alakú, kissé lapos. A sötét kékeszöld levelek csúcsa hegyes, a szélük fűrészes.

Virágzata toboz. A porzós sárga, a termős fiatalon zöld, majd ahogy a tobozpikkelyek elfásodnak, fokozatosan megbarnul. Alakja tojásdad, 2,5–7 cm hosszú, 3,5 cm széles, a fás pikkelyek csúcsa rombusz alakban megvastagodott. Magjai szárnyasak, sok sziklevéllel csíráznak.

Életmódja, élőhelye[szerkesztés]

Az eurázsiai–boreális flóraterületen klimaxfaj, attól délre alárendelt szerepet játszik. Vadon sovány, savanyú talajú, köves helyeken terem: sziklás hegyoldalakon, meredek folyópartokon, homokon, domb- és hegyvidéken, szélsőséges élőhelyeken. Tőzeglápokon helyettesítheti a lucfenyőt. Erdészeti ültetvényeit gyakran a feketefenyővel együtt (egymás mellett, ritkábban vegyesen) alakítják ki (Gyógynövények, 2011).

A direkt napfényt vagy a félárnyékot kedveli. Fagytűrő, a szárazságot és a magas talajvizet, a közepes levegő- és/vagy talajszennyezést egyaránt elviseli. Magról szaporítható. Lassan bomló, gyantás tűlevelei vastag avarrétegben gyűlnek össze alatta. A levelek (törpehajtások) néhány évig az ágakon maradnak:

  • sík vidéken ez általában 3–6 esztendő,
  • a magashegységekben akár 13 év is lehet,
  • mostoha körülmények között (például Veszprém megyében) csak 2-3 év.[1]

Viszonylag gyorsan nő; a 100 éves egyedek törzse jó termőhelyen 30–35 méter, kivételes esetekben akár 48 méter magas is lehet, átmérője elérheti az 1,5 métert. Négyszáz–ötszáz éves koráig is elélhet.

Az utolsó eljegesedés idején hazánk nagy részét erdeifenyvesek borították, ám az azt követő felmelegedésben különböző lombos fajok (például bükk és tölgyek) lassan északra, illetve a magasabb hegyekre szorították őket. Ma őshonos erdeifenyveseket csak meszes talajon, a Zalai-dombság északi részén, a Kőszegi-hegységben Velem térségében, valamint Fenyőfő és Bakonyszentlászló között találhatunk (homoki erdeifenyvesFestuco vaginatae – Pinetum sylvestris). Kis kiterjedésük és rossz megújuló képességük miatt veszélyeztetett társulások.

Fentieknek megfelelően Magyarországon egyaránt megtalálhatók

Pionír fafaj, amely igen kedvezőtlen körülmények között is megélni, de más fás növények könnyen kiszorítják a jobb termőhelyekről, ezért erdőt csak a más fafajok számára már túlságosan kedvezőtlen területeken – jellemzően a tajgán – alkot. Mivel a száraz, sekély talajú területeken is megél, ezért az akác és a feketefenyő mellett nagy szerepe volt a 19-20. század fordulóján kezdett alföldi homokfásításban azokon a területeken, ahol az erdőirtások és a mocsarak lecsapolása miatt a talaj elvékonyodott vagy teljesen eltűnt.

A vizes termőhelyeken nem nő. Az erősen szennyezett levegőt rosszul tűri; az ipari körzetekben állományai pusztulnak. Ennek tünetei:

  • koronaritkulás,
  • tőhullás,
  • nekrotikus foltok a tűleveleken.

A 19. század vége óta értékes bútorfája miatt is ültetik. Mára Magyarország legelterjedtebb fenyőfajává vált: 2006-ban 131 000 hektáron nőtt – az a fenyőerdők 60%-, összes erdőterületünk 7%-a.

Legidősebb magyarországi példányai a Fenyőfőnél található, 220 éves „iszonyatos fák”. Legmagasabb nyilvántartott hazai példánya a Somogy megyei Kaposgyarmaton álló, 33 m magas „Balla-fenyő”. A legnagyobb törzskörmérettel (345 cm) egy, az alcsútdobozi arborétumban álló példány büszkélkedhet.

Társulásai Majer szerint[szerkesztés]

A Majer-féle erdőtipológiai rendszer szerint társulásait az alábbi csoportokba oszthatjuk be: 1. acidofil erdőtársulások:

2. bazofil erdőtársulások:

3. savanyú és meszes talajon is él:

Felhasználása[szerkesztés]

Az erdei fenyő kérgébe vájt hosszanti bemetszésekből kicsurog a fenyőbalzsam (terebinthina), aminek két része az illóolaj (15–30%) és a száraz maradék (70–85%). Az illóolajat lúggal kezelik és újból lepárolják; ennek eredménye a aetheroleum terebinthinae rectificatum. A száraz maradék a fenyőgyanta (hegedűgyanta, colophonium). Az illóolaj (terpentinolaj) jellemző alkotói a különböző gyűrűs terpének, főleg az alfa-pinén (kb. 70%). Azt üvegszerű, áttetsző, törékeny, sárga vagy enyhén barnássárga darabokban kinyert fenyőgyanta főleg diterpéneket (pl. dextro- és levopimársavat) és lignánokat (pl. pinorezinolt) tartalmaz.

A leveleiből kivont illóolaj antiszeptikus; különösen jó hatással van a légutakra. Emésztőszervi panaszokra is adják.

Fáját borovi fenyő néven a bútoriparban és a papíriparban hasznosítják. Mivel fája nagyon gyantás, tehát nagyon tartós is, ami értékes fenyő faanyaggá teszi. Alakját átnedvesedve és kiszáradva is jól tartja. Karácsonyfaként Magyarországon nem igazán terjedt el; gyantája időnként csöpög.

Lecsapolt gyantáját többféle célra is hasznosítják (amint ez a répafenyő cikkben olvasható).

Alfajok, változatok[szerkesztés]

Mivel igen nagy területen fordul elő, és elterjedési területének déli határa nem összefüggő, számos kisebb-nagyobb mértékben különböző változatát írták le. Pravdin (1964) az alábbi alfajokat különbözteti meg:

  • ssp. sylvestris L.: gyakorlatilag a teljes európai área területén, a 62° szélességtől délre,
  • ssp. hamata Fomin: izolált előfordulások a Krím-félszigeten és a Kaukázusban,
  • ssp. lapponica Fries.: az európai área 62° szélességtől északra fekvő részén,
  • ssp. sibírica Ledeb.: Ázsiában az 52° szélességtől északra,
  • ssp. kulundensis Sukachev: a belső-ázsiai sztyeppek szegélyein, az 52° szélességtől délre.
  • var. mongolica[2]mongol erdeifenyő

Kertészetileg fontosabb fajták a

  • ‘Watereri’ – alacsony növésű, lassan növő, tömött gömbkoronájú fa, a leggyakoribb kertészeti változat. Koronája eleinte kúp alakú, majd fokozatosan gömbölyödik. Ágai felállóak. Kedveltségének fő oka, hogy 4–6 cm hosszú levelei ezüstös kékeszöldek. 1865-ben találták egy normál növésű fán kialakult „boszorkányseprűként”, azóta szaporítják. Az ős példány a 20. század végére is csak 7 méteresre nőtt meg — leszármazottai ezt a méretet többnyire nem érik el. Épp oly igénytelen, mint az alapfaj, de párás helyen szebb a formája és sűrűbb a lombja.
  • ‘Fastigiata’ – gyorsan növő, oszlopos változat,
  • ‘Aurea’ – koronája télen besárgul,
  • és a ‘Repens’ – kúszó.

Források[szerkesztés]

  1. http://www.aeszveszprem.t-online.hu/Fafajok/ef.htm
  2. Kirándulástervező: Mesterházy Fenyőgyűjtemény

További információk[szerkesztés]