Eurázsiai–boreális flóraterület

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Az eurázsiai–boreális az északi flórabirodalom (Holarktisz) egyik flóraterülete. A sarkkör körül végighúzódik Eurázsián: Svédországon, Finnországon, Norvégián és Oroszországon; dél felé eléri Kazahsztán és Japán északi részét (Hokkaidó). Északról az arktikus flóraterület, délről Európában a kontinentális-pusztai flóraterület, Ázsiában a kelet-ázsiai flóraterület határolja.

Jellemző növénytársulása a tajga; egy nagyon kevés fajból álló tűlevelű erdő. A tajga hasonló helyzetben húzódik át Észak-Amerikán is, ott azonban nem különítik el önálló flóraterületként. Hasonló jellegű növényzet fenyők hiányában a déli féltekéről teljesen hiányzik.

A tajga földrajzi elhelyezkedése a tundra és sztyepp között.

Éghajlata[szerkesztés]

A boreális tartományt két jól elkülöníthető éghajlati területre bontják:

  • az eurázsiai hideg-óceáni klímaváltozat Skandináviától Nyugat-Szibérián át a Jenyiszej folyóig húzódik,
  • az eurázsiai hideg-kontinentális terület pedig a Jenyiszejtől a Csendes-óceánig. Ezen belül a növényzet jellegét már nemcsak a földrajzi helyzet, de a domborzat is erőteljesen befolyásolja.

A különböző tényezők együttes hatásainak eredményeként a tajga négy típusát különböztetik meg:

  • sötét tajga,
  • világos tajga,
  • hegyi tajga,
  • tőzeges-lápos tajga.

Sötét tajga[szerkesztés]

A sötét tajga (sötét lucos tajga) Európa északi részén terjedt el. Erdőalkotó fái:

Három fontos altípusa van:

  • A mohás lucerdők cserjeszintjében sok az európai faj. Hajlamos az elmocsarasodásra, és a nyershumusz felhalmozódása fokozatosan tőzegképződéshez vezet.
  • A szőrmohás lucerdő sík térszíneken alakul ki és fokozatosan láposodik el.
  • Az elláposodás eredménye a tőzegmohás lucerdő.

Világos tajga[szerkesztés]

A világos tajgának öt fontosabb altípusát különböztetjük meg:

  • Tápanyagszegény, leginkább homokos talajokon nő a világos erdeifenyő tagja, amelynek gyakorlatilag egyetlen erdőalkotó fája az erdeifenyő.
    • Speciális változata a zuzmós erdeifenyő erdő.
  • A világos vörösfenyő tajga fő erdőalkotó faja a dauriai vörösfenyő.
  • A vályogos és meszes talajokon vörösáfonyás vörösfenyő erdők terjedtek el.
  • A nedves vörösfenyő erdők olyan, podzolosodott homoktalajokon nőnek, amelyek talaja elég nedves.
  • A különböző vörösfenyő erdők elláposodása alakítja ki a mohos- és a tőzegmohás vörösfenyő tajgát.

Tőzeges-lápos tajga[szerkesztés]

A boreális tűlevelű erdők két fő láptípusa:

  • a síkláp és
  • a tőzegmoha-felláp.

A tajga állatvilága[szerkesztés]

A tajga madárvilága a rövid nyáron gazdag, a téli időszakban szegény.

A viszonylag hideg éghajlaton kevés hüllő és kétéltű él.

Ragadozó emlősök:

Az emlősök sokféleképpen alkalmazkodtak a létfeltételek évszakos váltakozásához. Ennek fő típusai:

  • hosszú téli nyugalmi állapot,
  • vándorlás,
  • nagy testméret,
  • színalkalmazkodás.

Forrás[szerkesztés]