Közönséges aranyvessző

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Közönséges aranyvessző
Közönséges aranyvessző
Közönséges aranyvessző
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta)
Csoport: Valódi kétszikűek (eudicots)
Csoport: Asteridae
Csoport: Euasterids II
Rend: Fészkesvirágzatúak (Asterales)
Család: Őszirózsafélék (Asteraceae)
Alcsalád: Őszirózsaformák (Asteroideae)
Nemzetség-
csoport
:
Astereae
Nemzetség: Aranyvessző (Solidago)
Faj: S. virgaurea
Tudományos név
Solidago virgaurea
L.
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Közönséges aranyvessző témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Közönséges aranyvessző témájú médiaállományokat.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Közönséges aranyvessző témájú kategóriát.

A közönséges aranyvessző vagy egyszerűen aranyvessző (Solidago virgaurea, Solidago virga-aurea) az őszirózsafélék családjának őszirózsaformák alcsaládjába tartozó évelő növény.

Vörös Éva a növényfaj alábbi elnevezéseit sorolja még fel: aranyistáp, aranyos istáp, aranyos istápfű, aranyos ritkaréj, erdei aranyvessző, forrasztófű, gyűrűfű, mezei aranyosvessző, mezei veres gyűrűfű, ritkaréj, veres gyűrűfű.[1] Ismert a Szent Péter botja neve is.[2]

Származása, élőhelye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nemzetség mindössze négy európai fajának egyike; az egyetlen olyan aranyvessző, amely a Kárpát-medence belső területein is honos. A legjobban hegyvidéken vagy homokos talajon terem erdőszéleken és vágásokban, tisztásokon, bokros helyeken. Enyhén mészkerülő.

Megjelenése, felépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

60–100 cm magasra növő, felálló, rendszerint el nem ágazó, lágy szárú, gyökértörzses növény. Levelei a szár alsó részén tojásdadok, a felső részén keskenyebbek, lándzsásak. A gyengén aromás illatú, 0,5–1 cm átmérőjű, sárga virágfészkek bugában nőnek, júniustól szeptemberig virágzik; a termése kaszat.

Felhasználása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ókori felhasználásáról kevés biztos adatunk van. Hieronymus Bocktól (1592) tudjuk, hogy Hieronimus Brunswieg szerint a régi germánok afféle csodanövénynek tartották. Termeszteni a gyógyhatásait felismerő arabok kezdték. Európában a középkortól használják a vese- és hólyagbántalmakra; a 15-16. században sebek kezelésére is. A magyar népi gyógyászatban nem kapott komolyabb szerepet, az olasz népi gyógyítók viszont több célra is alkalmazták főzetét.

Gyógyászati[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyógyszerkönyvekben szereplő drogja a virágos hajtás (Solidaginis virgaureae herba). Magyarországon a magas aranyvessző gyakoribb, ezt is gyűjtik, valamint a kanadai aranyvesszőt, e kettőnek virágos hajtását összefoglalva Solidaginis herba néven jegyzik a gyógyszerkönyvek. Hatóanyagai különféle flavonoidok, szaponinok, illóolaj, mely utóbbiból a gyökér tartalmaz a legtöbbet; továbbá cseranyagok, keserűanyagok, inulin. Az ország különböző területeiről gyűjtött drogok beltartalmi jellemzői igen különbözőek.[3]

Németországban a drog nagy része termesztett állományból származik.

Hatóanyagait és jelenkori felhasználását (a rokon fajokéval együtt) a nemzetség leírásánál ismertetjük.

Galéria[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Vörös Éva: A magyar gyógynövények neveinek történeti-etimológiai szótára. A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai, 85. sz. (2008) 470. o. ISSN Hozzáférés: 2015. júl. 18. Debrecen, ISBN 978-963-473-084-2, (PDF)
  2. Gyógynövények és hatásuk: Erdei aranyvessző (Solidago virga-aurea) /forrasztófű, aranyos istápfű, Szent Péter botja/. gyogynovenyek.blogspot.hu (magyarul) (2007. jún.) Hozzáférés: 2015. júl. 18. (html)
  3. Bern

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]