Keskenylevelű ezüstfa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Keskenylevelű ezüstfa
Keskenylevelű ezüstfa termése
Keskenylevelű ezüstfa termése
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta)
Osztály: Kétszikűek (Magnoliopsida)
Rend: Rózsavirágúak (Rosales)
Család: Ezüstfafélék (Elaeagnaceae)
Nemzetség: Elaeagnus
Faj: E. angustifolia
Tudományos név
Elaeagnus angustifolia
L.
Hivatkozások
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Keskenylevelű ezüstfa témájú kategóriát.

A keskenylevelű ezüstfa, ezüstfűz vagy olajfűz (Elaeagnus angustifolia) kis-ázsiai eredetű fa, vagy cserje. Ágai tövisesek, a hajtások, levelek és a termések ezüstös csillámszőrökkel borítottak. Nagy tűrőképességű faj, amely rossz talajokon, például szikeseken, városi körülmények között parkokban is tenyészik. A Duna–Tisza közén egyes helyeken olajfának[1] is nevezik, annak ellenére, hogy nem az olajfa (Olea) nemzetségbe tartozik. Az ezüstfűz elnevezés szintén nem keverendő össze az ezüstös fűzzel (fehér fűz) (Salix alba), aminek a kérgéből kivont szalicilsavból az aszpirint állítják elő.[2]

Jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Keskenylevelű ezüstfa levele és érett termése

Kezdetben gyors növekedésű, nagy cserje, ami idővel 5-15 méter magas, gyakran ferde törzsű fává fejlődik. Az alacsonyabb példányok néha gyökérsarjakkal terjednek. Apró, bódító illatú sárga virágai a levelek hónaljában május-júniusban nyílnak. Termése ezüstös, majd idővel kissé megbarnuló, lisztes húsú csontár. Ágrendszere lazán szétálló, idős korban ívesen szétterülő. Kérge sötétbarna, puha, rostosan felrepedező, hosszú lemezekben leváló. A fejlett hónaljrügyeket viselő hosszú hajtásokon a következő évben korlátolt növekedésű törpehajtások képződnek, a lombozat jelentős részét ezek hordozzák. A fiatal hajtások ezüstösek, 1–5 cm hosszú, egyszerű, hajtáseredetű töviseket hordoznak. Az idősebb hajtások kopaszak, fényesek zöldesbarnák, majd vörösesbarnák. A hosszú hajtások rügyei tojásdadok, tompa csúcsúak, 4-7 ezüstszürke rügypikkellyel, a rövid hajtások rügyei aprók, kevés pikkelyűek. Levelei lándzsásak, 3–8 cm hosszúak, alsó 1/3-ban a legszélesebbek, ék vállúak, tompa csúcsúak, ép szélűek, felül zöldek, alul ezüstfehérek. Májusban nyíló illatos, sárgás virágai a törpe hajtások levélhónaljaiban 1-3-asával nyílnak. Termése tojásdad, 1-1,6 cm hosszú csontár (valójában álcsontár, mivel nem csak a termőből alakul ki[3]). Kezdetben szürke, pikkelyszőrös, érés után kopaszodó, sárgásbarna, ehető, lisztes állományú, a csontáron 8 hosszanti sáv található. A termés érés után a fán marad, a madarak (pl. a fenyőrigó) a téli hónapokban szívesen fogyasztják, magjait (az emésztőrendszerükön áthaladva) sokfelé elhullatják.

Elterjedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hazája a Földközi-tenger környékétől Mongóliáig terjed. Magyarországon parkokba, erdősávokba korábban tömegesen ültették. Erősen fényigényes, egyébként jóformán mindent kibír: a sovány, száraz, homokos vagy köves talajt, az erős sziket, a szennyezett levegőt. Síkvidéki területeinken erősen terjedő, inváziós faj. Nemzeti parkjainkban a természetes vegetációt veszélyezteti, ezért visszaszorítására komoly erőfeszítések folynak.

Hatóanyagai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Drogja (Elaeagnin) alkaloidát tartalmaz.[forrás?] Áltermésében C-vitamin van, de fogyasztásra alkalmatlan.[3]

Gyógyhatásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magas vérnyomás elleni tea készül a leveleiből, de nem forrázva, hanem áztatással langyos vízben 6-8 órán keresztül.[forrás?]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. http://epa.oszk.hu/01600/01609/00041/pdf/MFME_EPA01609_1998_neprajzi2_047-074.pdf
  2. N. Vermeulen. Gyógynövények enciklopédiája, ford. Dr. Almási A., Hazenauer Z., Illés B., az eredeti Hollandiában jelent meg, Budapest: Ventus Libro, 257. o [1998] (2005). ISBN 963 9546 30 5 
  3. ^ a b Dános Béla. Farmakobotanika. 3. javított kiadás, Budapest: Argumentum, 250. oldal (2006). ISBN 963 446 204 9

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Rápóti Jenő, Romváry Vilmos: Gyógyító növények, Medicina könyvkiadó, Budapest 1987.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]