Habsburg–Lotaringiai Mária Karolina Lujza főhercegnő

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Habsburg–Lotaringiai Mária Karolina Lujza főhercegnő
Maria-carolina-regina-napol.jpg
Született
1752. augusztus 13.
Bécs
Elhunyt
1814. szeptember 8. (62 évesen)
Házastársa I. Ferdinánd nápoly–szicíliai király
Gyermekei Bourbon–Szicíliai Mária Terézia magyar királyné
Lujza Mária Amália nápoly–szicíliai királyi hercegnő
I. Ferenc nápoly–szicíliai király
Mária Krisztina Amália nápoly–szicíliai királyi hercegnő
Mária Amália Terézia nápoly–szicíliai királyi hercegnő
Mária Antonietta Terézia nápoly–szicíliai királyi hercegnő
Lipót nápoly–szicíliai királyi herceg
Szülei Mária Terézia magyar királynő
I. Ferenc német-római császár
Commons
További Mária Karolina nevű személyeket lásd itt.

Habsburg–Lotaringiai Mária Karolina Lujza Jozefa Johanna Antónia főhercegnő (németül Erzherzogin Maria Karolina (Caroline) Luise Josepha Johanna Antonia von Österreich, olaszul Maria Carolina d'Asburgo-Lorena), (Bécs, 1752. augusztus 13.Hetzendorf (Bécs), 1814. szeptember 8.), osztrák főhercegnő, magyar és cseh királyi hercegnő, Nápoly és Szicília királynéja.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása, testvérei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wappen Kaiserin Maria Theresia 1765 (Mittel).png
Mária Karolina osztrák főhercegnő, nápoly–szicíliai királyné

Mária Karolina Lujza főhercegnő 1752. augusztus 13-án született Bécsben. Édesapja I. (Lotaringiai) Ferenc német–római császár (1708–1765), édesanyja Mária Terézia császárné, osztrák uralkodó főhercegnő, magyar és cseh királynő (1717–1780) volt.

Az uralkodópár 16 gyermekének sorában Mária Karolina született tizenharmadikként. A felnőtt kort megérő testvérek:

Az ifjú Mária Karolina főhercegnő

Gyermekkora a bécsi udvarban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mária Karolina a bécsi császári udvarban töltötte ifjúkorát. Testvéreivel együtt nevelkedett, szigorú terv szerint, amelyet Mária Terézia dolgozott ki gyermekei számára. Az oktatási program táncórákat, színházi előadásokat, a történelem, festészet, helyesírás és államtudomány oktatását, némi matematikát, és idegen nyelvek tanulását tartalmazta. A leányoknak ezen felül kézimunkát és társalgást is tanítottak.

Mária Terézia és főminisztere, Kaunitz gróf az osztrák örökösödési háborúban meggyengült Habsburg Birodalom helyzetének megerősítésére törekedtek. Az osztrák politikai befolyás növelésének legjobb módját a dinasztikus kapcsolatok szaporításában látták. Mária Terézia szerteágazó házassági terveiben mind a 14 túlélő gyermeke szerepelt. Mária Terézia figyelme főleg a Bourbonok által uralt Franciaországra, Spanyolországra, a Nápoly–Szicíliai Királyságra és a Pármai Hercegségre összpontosult, remélve, hogy a Bourbonok és a Habsburgok közötti erős családi kapcsolat ellensúlyt képezhet II. Frigyes porosz király ellenséges törekvéseivel szemben. Leányait (az egyetlen kedvenc Mária Krisztina főhercegnő kivételével) olyan személyekhez adta feleségül, akikhez ők maguk nem akartak hozzámenni, ez számos családi és politikai problémát okozott. Mint később kitűnt, Mária Karolina volt az egyetlen leány, aki anyjához hasonlóan uralkodásra termett személyiségnek bizonyult, megállta a helyét királynéként is, a kormányzásban felelős politikusként vett részt, és jelentős erőfeszítéseket tett, hogy országát távol tartsa a francia forradalomtól és a napóleoni hódítástól.

Mária Terézia minden leányának jellemét gondosan megfigyelte és leírta. Mária Karolinát lázadónak és vadócnak írta le. Nevelője, Judith von Brandis ugyanilyennek látta. Ő volt Mária Terézia leányai közül az, aki a leginkább örökölte anyjának legjobb uralkodói jellemvonásait: az intelligenciát és a nagyratörő ambíciókat. Mária Terézia minden leánya számára szigorú magatartási szabályokat írt elő. Az engedetlen Mária Karolinának ezt írta: „Neveletlenségedet nem felejthetem el és nem bocsáthatom meg. Az a hang, amit használsz, és ahogy beszélsz, már több, mint kellemetlen. Sohasem emelheted fel a hangodat. Pallérozd az elmédet, mert csak ez tarthat vissza attól, hogy oda nem illő megjegyzéseket ejts.” [1]

Házasságának előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mária Terézia aggodalma nem volt alaptalan. Leányát a spanyol Bourbon-házból való VII. Károly nápolyi király és Mária Amália szász hercegnő fiának, IV. Ferdinánd nápolyi királynak (1751–1825) szánta, aki III. Ferdinánd néven Szicília királya is volt. A Nápoly–Szicíliai Királyság két államból, a Nápolyi és a Szicíliai Királyságból állt, amelyek perszonálunióban álltak egymással. (A két királyságot hivatalosan csak később, 1816. december 8-án egyesítették Két Szicília Királysága (Regno delle Due Sicilie) néven.

A nápolyi királyi udvar igen nagy reményeket fűzött a Habsburg császári dinasztiába való beházasodáshoz, a frigytől a két királyság politikai és gazdasági felemelkedését várták. Egy korabeli osztrák diplomata ezt jelentette a tervezett esküvő előtt: „A nápolyi fél a legőszintébben kívánja, hogy – mivel Őfelségének, a királynak sem akarata, sem tehetsége ez irányban nem lévén – Őfelsége, a jövendő királyné saját kezébe vegye az államok kormányzását, és ezzel megelőzze e nyomorult állapotban lévő országok teljes tönkremenését.” [2]

A IV. Ferdinánd nápolyi királlyal kötendő házasságnak Mária Terézia igen nagy fontosságot tulajdonított. A királyt először Johanna Gabriella főhercegnővel (1750–1762) jegyezték el, de ő meghalt himlőben. Helyére húga, Mária Jozefa főhercegnő (1751–1767) lépett, de őt is elvitte a himlő. Utolsó, „még kiadó” nővérüket, Mária Amália főhercegnőt a király túl öregnek találta, mert a leány 5 évvel idősebb volt nála. Ilyen előzmények után jegyezték el a nápolyi királlyal a sorban következő ifjabb leánytestvért, Mária Karolinát. Nővérét, Mária Amáliát 1769-ben a vele egyidős Ferdinánd pármai herceghez (1751–1802) adták feleségül.

Házassága, gyermekei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Coat of arms of the Kingdom of the Two Sicilies.svg

Mária Karolina főhercegnő és és IV. Ferdinánd nápolyi király házasságát először képviselők által per procurationem kötötték meg 1768. április 7-én az Ágoston-rendiek bécsi templomában (Augustinerkirche). Mielőtt a főhercegnő útrakelt volna Nápoly felé, Mária Terézia (többi leányához hasonlóan) őt is ellátta anyai tanácsaival: „Más anya az én helyemben arra sarkallna Téged, kérj részt az ország kormányzásából. Én azonban túl jól ismerem ennek terheit és az ebből származó veszedelmeket, és nem szívesen látnám, ha magad is belevágnál. Semmi se történjék a király beleegyezése és helyeslése nélkül. Még ha a király meg is engedné Neked, hogy részt vegyél a kormányzásban, még ha be is avatna az államügyekbe, ha ki is kérné a tanácsodat, ennek semmi jelét sem adhatod kifelé. Hagynod kell, hogy az egész világ a férjedet tisztelje, Te magad elégedj meg az ő bizalmával.” [3]

A casertai királyi palota (Reggia di Caserta)
Mária Karolina nápoly–szicíliai királyné férjével, Ferdinánd királlyal és néhány gyermekükkel (A. Kauffmann festménye)

Az ifjú királyné útja Trienten, Roveretón, Velencén, Modenán, Bolognán és Firenzén át vezetett. 1768. május 11-én lépte át a Nápolyi Királyság határát, itt megvált osztrák udvari kíséretétől. Május 12-én a casertai királyi palotában megtartották a királyi pár hivatalos esküvőjét.

A mézeshetek alatt komoly nézeteltérések keletkeztek a házasfelek között, amelyek évek múltával tovább súlyosbodtak. Mária Karolina császárleány volt, akit uralkodónak, és lelkiismeretes családanyának neveltek, a műveletlen Ferdinánd király viszont sohasem részesült sokoldalú oktatásban. Ő főleg vadászatban, festegetésben lelte örömét, és szeretett mértéktelenül enni. A boldogtalan kapcsolat miatt a házasság négy éven át gyermektelen maradt. A király és királyné azonban később megtanult egymáshoz alkalmazkodni, elfogadták közös sorsukat, és mindkettőjük számára előnyös, stabil partneri viszonyt építettek fel.

1772 és 1793 között 18 gyermekük született, rangjuk szerint nápoly–szicíliai (egyben spanyol) királyi hercegek és hercegnők. Közülük csak heten érték meg a felnőttkort.

  1. Mária Terézia Karolina hercegnő (1772–1807), aki 1790-ben feleségül ment II. Ferenc német-római császárhoz, cseh királyhoz (I. Ferenc néven magyar király, és 1804-től osztrák császár).
  2. Lujza Mária Amália hercegnő (1773-1802), aki Ferenc császár öccséhez, Habsburg–Toscanai Ferdinánd József János főherceghez (1769–1824), a későbbi III. Ferdinánd toszkánai nagyherceghez ment feleségül.
  3. Károly Titusz Ferenc Gennaro, Calabria hercege (1775–1778), kisgyermekként meghalt.
  4. Mária Anna Jozefina (Giuseppina) hercegnő (1776–1780), kisgyermekként meghalt.
  5. Ferenc Januáriusz (Gennaro), Calabria hercege (1777–1830), 1778-tól trónörökös, 1830-tól I. Ferenc néven nápoly–szicíliai király.
  6. Mária Amália hercegnő (1779–1783), kisgyermekként meghalt.
  7. Mária Krisztina Amália Terézia hercegnő (1779–1849), Mária Amália ikertestvére, aki Károly Félix szárd–piemonti királyhoz, Savoya hercegéhez (1765–1831) ment férjhez.
  8. Gennaro Károly Ferenc herceg (1780–1789), gyermekként meghalt.
  9. József Catello Gennaro herceg (1781–1783), kisgyermekként meghalt.
  10. Mária Amália Terézia hercegnő (1782–1866), aki Orléans-i Lajos Fülöp francia királyhoz (1773–1850) ment feleségül.
  11. Mária Krisztina (*/†1783), születésekor meghalt.
  12. Mária Antonietta Terézia hercegnő (1784–1806), aki VII. Ferdinánd spanyol király (1784–1833) első felesége lett.
  13. Mária Klotild Terézia hercegnő (1786–1792), gyermekként meghalt.
  14. Henrietta (Enrichetta) Mária Kárméla hercegnő (1787–1792), kisgyermekként meghalt.
  15. Károly Gennaro Ferenc herceg (1788–1789), kisgyermekként meghalt.
  16. Lipót János József herceg (1790–1851), Salerno hercege, aki 1816-ban unokahúgát, Mária Klementina főhercegnőt (1798–1881), I. Ferenc császár leányát vette feleségül.
  17. Albert Fülöp Maria herceg (1792–1798), gyermekként meghalt.
  18. Mária Erzsébet Terézia hercegnő (1793–1801), gyermekként meghalt.

Politikai befolyása a nápoly–szicíliai kormányzatra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Családi életének nehézségei ellenére Mária Karolina királyné hamarosan érdeklődni kezdett országainak helyzete iránt. A politikai és gazdasági nehézségek forrásait kereste. A köznép általános szegénységét a spanyolokhoz kötődő főnemesi osztály és a katolikus klérus konzervativizmusa okozta. Bernardo Tanucci főminiszter (1698–1783), akit Ferdinánd még apjától és elődjétől, Károly királytól örökölt, Spanyolország érdekei szerint irányította a pénzügyeket. A gyenge Ferdinánd király nem volt képes arra, hogy kivonja magát apjának politikai befolyása alól, és önálló régensként saját kezébe vegye Nápoly és Szicília kormányzását. A spanyol gazdasági kizsákmányolás tönkretette a helyi gazdaságot, hatalmas államadósság halmozódott fel.

A királyné kiemelkedő intelligenciája és céltudatos határozottsága, amelyet anyjától, Mária Teréziától örökölt, hamarosan megmutatkozott. Férjére és a kormánytagokra gyakorolt növekvő befolyását a Nápoly–Szicíliai Királyság önállósodásának érdekében vetette latba. Igyekezett csökkenteni országainak függőségét a spanyol koronától.

1777-ben megszületett a trónörökös, Ferenc Januárius (Gennaro) herceg (a későbbi I. Ferenc nápoly–szicíliai király). A királyné befolyása férjére olyan erőssé vált, hogy a király őt nevezte ki Bernardo Tanucci helyére a koronatanácsban. A királyné ezután már a legfontosabb politikai kérdésekbe is beleszólhatott, és a felvilágosult abszolutizmus szellemét vihette be a kormányzásba.

1784-ban a király az angol John Actont, az addigi tengerészeti minisztert nevezte ki az állam főminiszterévé. A következő években sikerült javítani a politikai és gazdasági helyzetet. A reformok révén a főnemesség és a klérus dominanciáját korlátozták, a köznép szegénysége enyhült. Az osztrák származású királyné ambiciózus politikai intézkedései azonban felkeltették Spanyolország, Franciaország, majd Nagy-Britannia gyanakvását is. Bonaparte Napóleon egyenesen „Európa legveszélyesebb asszonyának” nevezte Mária Karolinát.

Harc a francia forradalom és Napóleon ellen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A francia forradalom hatásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A francia forradalom kitörésekor Mária Karolina attól tartott, az általános szegénység következtében saját királyságaiban is forradalom törhet ki. A felvilágosult főhercegnő kezdetben rokonszenvezett a francia jakobinusok törekvéseivel, de amikor azok 1793-ban kivégezték XVI. Lajos királyt és Marie Antoinette királynét (Mária Karolina sógorát és legifjabb húgát), rokonszenve a francia forradalmi rendszer elleni elutasítássá és gyűlöletté változott. Még 1793-ban csatlakozott a Franciaország elleni első koalícióhoz, amelyet Anglia, Ausztria, Poroszország, Hollandia, Szardínia és Portugália alakított. Unokaöccsének (egyben vejének), II. Ferenc császárnak ezt írta: „Megesküszöm, hogy én sohasem fogok szegény húgom, Marie Antoinette sorsára jutni. Elszántam magam, hogy a legvégső esetben mind a hét gyermekemet tengerbe vetem, és magam is utánuk ugrom. Semmiképpen sem leszek e gazemberek zsákmánya, és senkitől sem fogok könyörületet koldulni.” [4]

Bár a Nápoly–Szicíliai Királyságban nem robbant ki jelentősebb népfelkelés, de a francia forradalom hatására az országban republikánus klubok alakultak, és erősödött az antiroyalista hangulat. 1794-ben Robespierre megbuktatása után az európai politikai helyzet enyhült, de hamarosan új veszély jelentkezett. 1795 októberében Bonaparte Napóleon tábornok leverte a párizsi királypárti felkelést, ezért kinevezték az Itáliai Hadsereg főparancsnokának. 1796 márciusában inváziót indított Itália ellen, elfoglalta Nizzát és Savoyát, elűzte a lombardiai és toszkánai uralkodókat, csapatai Dél-Itália felé közeledtek. Mária Karolina tisztában volt azzal, hogy a rosszul szervezett nápolyi hadsereg nem szállhat szembe a jól felfegyverzett francia haderővel. A katonai megszállást és az ezzel járó következményeket megelőzendő, a királyné hozzájárult, hogy kormánya 1797. október 10-én különbékét kössön Franciaországgal.

Első menekülése. A Parthenopéi Köztársaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bonaparte tábornok azonban nem mondott le a stratégiailag fontos helyzetű Nápolyi és Szicíliai Királyság megszerzéséről, ezért a királyi pár 1798-ban úgy döntött, óvatosságból csatlakoznak a Franciaország elleni második koalícióhoz. 1798 elején Mack osztrák tábornagy vezetésével egy nápolyi királyi hadsereg elfoglalta Rómát, de hamarosan megsemmisítő vereséget szenvedtek a felvonuló francia haderőtől. A Nelson ellentengernagy parancsnoksága alatt a Földközi-tengeren tevékenykedő brit flotta erőfeszítései és kisebb győzelmei ellenére Napóleon csapatai 1798 februárjában elfoglalták Nápolyt. A királyi család Szicíliába menekült, Mária Karolina innen igyekezett megszervezni az ellenlépéseket.

1799. január 24-én a Championnet tábornok által vezetett francia csapatok Nápolyban kikiáltották a Parthenopéi Köztársaságot. Parthenópia volt Nápoly ókori görög neve. A névválasztással a nápolyi nép visszanyert önállóságát és szabadságát kívánták jelképezni. Köztársasági kormányt alakítottak, amely Ercole D’Agnesét választotta elnöknek, kihirdették a sajtószabadságot, és további reformokra készültek. A királyi hadsereg (a „Sanfedisti”), Fabrizio Ruffo bíboros irányításával harcot kezdett a köztársaságiak ellen. Hat hónapnyi küzdelem után, a brit flotta hathatós támogatásával 1799. június 21-én bevonultak Nápolyba, véres harcban leverték a nép felkelését és megdöntötték a köztársaságot. 1799 nyarára Nelson admirális kiűzte a franciákat a Nápolyi Királyság egész területéről, a királyi pár visszatérhetett a trónra. Nelson admirális a következő években is az uralkodó tanácsadója maradt. Emma Hamilton, a brit nagykövet felesége, aki egyben az admirális szeretője is volt, Mária Karolina királyné bizalmasa lett, és rábeszélte Nelsont, hogy érvénytelenítse a köztársaság vezetőinek adott menleveleket, amelyeket fegyverletételükért kaptak Ruffo bíborostól. A brit flotta parancsnoka tétlenül nézte, amint a royalisták száznál több nápolyi értelmiségit tartóztatnak le és akasztanak fel. Nelsont e méltatlan viselkedéséért visszarendelték Angliába.

Nyugalmasabb évek következtek. Mária Karolina Bécsbe utazott, hogy részt vegyen saját leányainak előnyös kiházasításáról folyó tárgyalásokon. Legidősebb leánya, Mária Terézia Karolina nápoly–szicíliai királyi hercegnő már 1790 óta II. Ferenc császár felesége volt, az ő legidősebb leánya, Mária Lujza főhercegnő (1791–1847) volt Mária Karolina legkedvesebb unokája.

Második menekülése. Utolsó évei száműzetésben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mária Karolina 1802. augusztus 17-én tért vissza Bécsből Nápolyba. Napóleon hatalma tovább növekedett, 1804. december 2-án császárrá, majd egy évvel később, 1805-ben „Egész Itália Királyává” („Rex totius Italiae”) koronáztatta magát. A Nápolyi Királyság támogatta a Franciaország elleni harmadik koalíciót, amely azonban az 1805. december 2-i austerlitzi csatában megsemmisítő vereséget szenvedett Napóleontól. 1805. október 21-én Nelson altengernagy, a földközi-tengeri brit flotta parancsnoka, Mária Karolina királyné személyes támogatója elesett a trafalgari csatában. A franciák 1806-ban elfoglalták a Nápolyi Királyságot, Mária Karolinának és családjának ismét Szicíliába kellett menekülnie. Napóleon császár előbb öccsét, Joseph Bonapartét, majd két év múlva, 1808-ban sógorát, Joachim Murat tábornagyot nevezte ki Nápoly királyává.

Szicíliai száműzetésében a királyi család teljesen a britek segítségére volt utalva. Nelson halála után azonban Mária Karolina népszerűsége gyorsan hanyatlott. 1809-ben a wagrami csatavesztés nyomán összeomlott a Franciaország elleni ötödik koalíció is. I. Ferenc osztrák császár arra kényszerült, hogy legidősebb leányát, Mária Lujza főhercegnőt feleségül adja fő ellenségéhez, Napóleon császárhoz. Amikor Mária Karolina hírt kapott a házasság tervéről, így fakadt ki: „Már csak az hiányzott nekem, hogy az ördög nagyanyjává legyek.”

1812-ben Lord William Bentinck, a szicíliai brit csapatok főparancsnoka nyíltan beavatkozott a Nápolyi Királyság belügyeibe, gyakorlatilag (de nem hivatalosan) lemondatta Ferdinánd királyt. Helyére fiát, Ferenc Gennaro herceget nevezte ki régenssé. A királynét megfosztotta befolyásától, és kiutasította az országból. 1813-ban Mária Karolina elhagyta Szicíliát és hazaindult Bécsbe. A határozott és döntésképes anyakirályné távozása után férje és fia a brit hatóságok kiszolgálóivá süllyedtek.

A száműzött királynét útközben érte az 1813. október 19-án lefolyt lipcsei Népek Csatájának és Napóleon bukásának híre. Hosszú kerülő úton, Konstantinápolyon, Odesszán, Lembergen és Pest-Budán keresztül érkezett Bécsbe 1814 januárjában. Azonnal belevetette magát a nagyhatalmi politikába. Unokaöccsét, I. Ferenc császárt és Metternich kancellárt igyekezett rábírni, hogy követeljék vissza Ausztria számára a nápolyi királyi trónt. Ennek érdekében a bécsi kongresszus ülésén is fel kívánt szólalni, de szeptember 8-án agyvérzést kapott és meghalt. Nem érhette meg ellenségének, Napóleonnak végső bukását, sem saját fiának tényleges visszatérését a nápolyi királyi trónra. A Habsburgok hagyományos temetkezőhelyére, a kapucinusok bécsi templomának kriptájában temették el.

Mária Karolina, Nápoly és Szicília királynéja

Megítélése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A történészek eltérően ítélik meg személyét és működésének eredményeit. Mária Karolinát már életében sokan támadták, főleg francia és spanyol eredetű röplapokon. Apósa, III. Károly spanyol király azzal vádolta menyét, hogy azzal a szándékkal igyekszik eltávolítani egymástól Spanyolországot és Nápoly-Szicíliát, hogy zavartalanul hódolhasson szenvedélyeinek és szeretőinek, és hogy országát romlásba taszítsa. A király azzal a tudatos szándékkal terjesztette ezeket a gyanúsításokat, hogy Mária Karolinát megfoszthassa trónjától és helyreállíthassa saját gyenge akaratú fiának, IV. Ferdinánd nápolyi királynak hatalmát, ezzel a spanyolbarát kormányzást. Az ellenséges Franciaországból is származtak rágalmak és intrikák, a királyné érzelmeit és hajlamait illetően, amelyek a királyné halála után a komoly szakirodalomba is beszivárogtak.

A modern történetírás nagyjából egyetért abban, hogy Mária Karolina alapvetően Nápoly és Szicília felemelkedése érdekében dolgozott, és eközben sok ellenséget szerzett azok közül, akik IV. Ferdinánd nápolyi király uralkodása alatt előnyöket élveztek. Intelligenciája és politikai tehetsége mellett híjával volt a diplomáciai érzéknek, és a türelemnek is. E tekintetben nagyon hasonlított bátyjára, II. József császárra, aki szintén nem fogadta meg anyja tanácsát, és reformjait túl gyorsan, a következmények mérlegelése nélkül próbálta megvalósítani. Nelson admirális úgy jellemezte Mária Karolinát, hogy ő volt Mária Terézia egyetlen igazi leánya, aki anyja politikai tehetségét saját királyságában eredményesen vitte tovább.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. „Ich kann diese Ungezogenheit von Dir nicht vergessen und werde Dir nie verzeihen. Deine Stimme und Deine Sprache sind ohnedies schon unangenehm genug. Du darfst deine Stimme niemals erheben. Du musst deinen Geist beschäftigen, denn das wird Dich davon abhalten unpassende Bemerkungen zu machen.”
  2. „Die neapolitanische Partei wünscht nichts sehnlicher, als dass Ihre Majestät, die zukünftige Königin, sich der Regierung, da es des Königs Majestät an dem Willen, als auch an der Fähigkeit fehlet, annehmen und mithin der gänzlichen Zugrunderichtung dieser in so elenden Umständen sich befindlichen Länder zuvorkommen möchte.”
  3. „Eine andere Mutter würde Dich anfeuern, nach Teilnahme an den Geschäften zu streben; ich aber kenn allzusehr ihre Last und die damit verbundene Gefahr, um Dich dahinein ziehen zu wollen. Nichts darf ohne die Zustimmung und Billigung des Königs geschehen. Selbst wenn er Dich an seiner Regierung teilnehmen lassen, Dich in die Geschäfte einweihen, Dich zu Rate ziehen will, darfst Du es niemals nach außen hin zeigen. Ihm laß vor der ganzen Welt die Ehre und begnüge Dich mit seinem Vertrauen.”
  4. „„Niemals werde ich, das schwöre ich, das Schicksal meiner Schwester Marie Antoinette erleiden. Dann wäre ich im äußersten Fall entschlossen, meine sieben Kinder ins Meer zu werfen und ihnen nachzustürzen. Ich will keinenfalls die Beute dieser Halunken werden, noch irgend jemand um Mitleid anbetteln.”

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Gonda Imre – Niederhauser Emil: A Habsburgok. Egy európai jelenség, Gondolat, Budapest, 1978, ISBN 963-280-714-6
  • Niederhauser Emil: Mária Terézia, Pannonica, Budapest, 2000, ISBN 963-9252-14-X
  • A.J.P. Taylor: A Habsburg Monarchia (The Habsburg Monarchy) 1809-1918, Scolar, Budapest, 2003, ISBN 963-9193-87-9
  • Thea Leitner: Habsburgs verkaufte Töchter (A Habsburgok eladott leányai), Piper, 1994, ISBN 3-492-21827-X
  • Friedrich Weissensteiner: Die Töchter Maria Theresias (Mária Terézia leányai), Kremayer & Scheriau, Bécs, 1991.
  • Thea Leitner: Habsburgs vergessene Kinder (A Habsburgok elfeledett gyermekei), Piper, 1996, ISBN 3-492-21865-2
  • Brigitte Hamann: Die Habsburger - Ein biographisches Lexikon, Ueberreuter Verlag, Wien 1988
  • Richard Reifenscheid: Die Habsburger in Lebensbildern - Von Rudolf I. bis Karl I., Verlag Styria, Graz 1982
  • Egon Caesar Conte Corti: Ich, eine Tochter Maria Theresias. Ein Lebensbild der Königin Marie Karoline von Neapel, München, Bruckmann, 1950.
  • Ursula Tamussino, Des Teufels Großmutter, 1991.
  • Hugh Montgomery-Massingberd (kiadó): Burke's Royal Families of the World, 1. kötet: Európa & Latin-Amerika, Burke's Peerage Ltd, London, 1977.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]