Habsburg–Lotaringiai Mária Erzsébet főhercegnő

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Mária Erzsébet főhercegnő
(J.E. Liotard pasztellrajza)
Az ifjú Mária Erzsébet főhercegnő

Habsburg–Lotaringiai Mária Erzsébet Jozefa főhercegnő, teljes német nevén Erzherzögin Maria Elisabeth Josepha Johanna Antonia von Österreich, Bécs, 1743. augusztus 13.Linz, 1808. szeptember 22.), Mária Terézia császárné leánya, osztrák főhercegnő, német-római császári hercegnő, magyar és cseh királyi hercegnő, innsbrucki főapátnő.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása, testvérei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wappen Kaiserin Maria Theresia 1765 (Mittel).png

Mária Erzsébet Jozefa főhercegnő édesapja I. (Lotaringiai) Ferenc német-római császár (1708–1765) volt. Édesanyja Mária Terézia császárné, osztrák uralkodó főhercegnő, magyar és cseh királynő (1717–1780) volt.

A császári pár 16 gyermekének sorában Mária Erzsébet Jozefa volt a hatodik gyermek, ötödik leány, de idősebb nővérei közül ketten, Mária Erzsébet Amália (1737–1740) és Mária Karolina Ernesztina (1740–1741) kisgyermekkorukban meghaltak. Felnőtt kort megérő testvérei:

József főherceg húgaival: Mária Anna Jozefa és Mária Erzsébet főhercegnőkkel.

Szép reményű ifjúsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mária Terézia leányai közül Mária Erzsébet volt a legszebb. Ennek tudatában is volt. Mária Terézia gyerekesnek, hiúnak és kacérnak tartotta. Egy levelében „szép kokettnek” nevezte saját leányát. Feltűnően szép leány volt, már tizenkét éves korától számos kérője akadt, a sorjázó házassági ajánlatokat azonban anyja, a császárné sorra elutasította. Leányai szépségét Mária Terézia fontos politikai tőkének tartotta, amelyet Ausztria dinasztikus politikájában akart előnyösen értékesíteni.

Első királyi kérője az 1764-ben megválasztott lengyel király, Poniatowski Szaniszló Ágost (1732–1798) volt, de ezt a házasságot – nagyhatalmi politikai érdekből – mind Mária Terézia, mind II. Katalin orosz cárnő is ellenezte. (Szaniszló Ágostot, az utolsó lengyel királyt 1795-ben valóban lemondásra kényszerítették, Lengyelország maradék területét a Habsburg Birodalom, Orosz Birodalom és a Porosz Királyság egymás között felosztották).

Mária Erzsébet beleszeretett a Savoyai-házból való Benedek szárd királyi hercegbe (1741–1808), III. Károly Emánuel szárd–piemonti király (1701–1773) fiába, Chablais (Chiablese) hercegébe, de ezt a házasságot saját bátyja, József főherceg, a trónörökös ellenezte, szintén politikai okokból. (Benedek herceg utóbb saját unokahúgát, Savoyai Mária Anna szárd királyi hercegnőt (1757–1824), III. Viktor Amadé szárd–piemonti király (1726–1796) leányát vette feleségül).

A császárleány számára sokáig nem találtak olyan férjet, amely a nagyhatalmi és dinasztikus játszma szempontjainak mindenben megfelelt volna. 24 évesen még mindig hajadon volt.

1767-ben az 57 éves, megözvegyült XV. Lajos francia királlyal jegyezték el. Egy nagyhatalom királynéjává válhatott volna, az osztrák–francia szövetség zálogává. A kancelláriák már megkötötték a házassági szerződést is. Néhány nappal az esküvő kitűzött időpontja előtt a 24 éves főhercegnő feketehimlőt kapott, amely elcsúfította arcát. Abban az időben e betegség általában halálos kimenetelű volt, az erős szervezet azonban felülkerekedett, és Erzsébet felgyógyult a himlőből, akárcsak édesanyja, Mária Terézia, aki fiatalkorában szintén túlélte ezt a betegséget. Legendás szépsége azonban odaveszett, XV. Lajos így már nem kívánta őt feleségül venni. (A francia–osztrák szövetség végül Lajos unokája, XVI. Lajos és Erzsébet húga, Mária Antónia házasságával jött létre.) Még megpróbálták őt így férjhez adni az 1760-ban megözvegyült III. Károly spanyol királyhoz, de ez is meghiúsult.

A kudarcokba – a főhercegnő megcsúnyulásán túl – kötekedő, gúnyolódó természete és éles nyelve is közrejátszhatott. Rokonait kíméletlen, szókimondó, sokszor igazságtalan kritikákkal illette. Unokaöccsét, Rudolfot a későbbi olmützi érseket „saját fészkébe piszkítónak” („Nestbeschmutzer”) nevezte, amikor az 1805-ben egyházi pályára lépett és Beethoven mecénása lett. Saját öccse, Lipót főherceg (a későbbi császár) kellemetlenül pletykás természetűnek tartotta nővérét. Mária Erzsébet ráadásul még golyvát is kapott, férjhez menési esélyei végképp elenyésztek. A férjezetlen főhercegnők számára egyetlen út maradt: a kolostorba vonulás.

Mária Erzsébet főhercegnő, főapátnő

Élete Innsbruckban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Anyja utasítására Mária Erzsébet főhercegnőnek egy innsbrucki főrendi hölgyalapítványhoz kellett költöznie, ez egy apácakolostor volt, amelyet Mária Terézia 1766-ban férje, Lotaringiai Ferenc császár halála után alapított, azzal a fő rendeltetéssel, hogy elhunyt férje lelki üdvéért imádkozzanak. A főhercegnők kolostorba vonulása nem számított büntetésnek, hiszen itt főapátnői méltóságot és jövedelmet kaptak, állásuknak megfelelő lakosztályban laktak, és részt vehettek a közéletben.

Mária Erzsébet tehát Innsbruckba utazott főapátnőnek, hogy – anyja megbízatása szerint – élete hátralévő részét halott apjáért való imádkozással töltse. Extrovertált személyisége új színt vitt a kolostori élet egyhangúságába. Megvolt benne a képesség, hogy a családi ünnepeken magára vonja a jelenlévők figyelmét, és történeteivel órákon át le tudta kötni számtalan unokaöccsét és unokahúgát. Ismerősei úgy jellemezték, mint „egy nagyon népszerű hölgy, akiben kora ellenére heves tűz ég, és időnként goromba kifejezésekre ragadtatja magát”.

Sir John Swinburne báró, aki Mária Erzsébetet 1780-ban Bécsben látta, ezt írta róla: „Erzsébet főhercegnő szépséges hölgy volt, mielőtt a himlőt elkapta volna. Most nincs benne semmi vonzerő. Panaszkodik, hogy senkit sem fogadhat, csak nővére jelenlétében, aki mint legidősebb, az egész beszélgetést irányítja. A hölgy természeténél fogva élénk és gyors felfogású, láthatólag szenved az unalomtól. Röviddel ezelőtt kelés keletkezett az arcán, amely annyira elmérgesedett, hogy négy hétig az ágyat nyomta. Amikor Sir Robert Keith, az angol követ, emiatt részvétlátogatást tett nála, a hölgy kacagásban tört ki, és azt mondta neki, fölösleges a betegség miatt aggódnia. 'Higgyen nekem, mondta, ha egy negyvenéves férjezetlen főhercegnőnek egy lyuk támad a képén, csak szórakozás. Nem szabad szerencsétlenségnek nevezni azt, ami életem magányát és unalmát megtöri.’ Még hozzátette, hogy szégyen Mária Terézia uralkodására, ahogy a császárné a felnőtt leányait olyan szigor alatt tartja, mint a gyerekeket, és tiltja nekik a szórakozást, a vidám társasági életet.” [1]

Amikor öccse, a liberálisabb Lipót 1790-ben császárként trónra lépett, a szigorúság alábbhagyott. Mária Erzsébet gyakran helyettesítette az uralkodót a tiroli császári hegyivadász ezred hivatalos eseményein. 1790-ben Lipót császár helyett ő nyitotta meg az innsbrucki Tartományi Gyűlést (Landtag). Gyakran fogadott magas látogatókat, fejedelmeket, uralkodó személyiségeket, de tiszteletüket tették nála művészek és költők is. Maga Johann Wolfgang von Goethe is meglátogatta a főhercegnőt 1790. június 8-án, második itáliai utazásáról visszaútban.

Főudvarmestere, Spaur gróf társaságában többször ellátogatott a tiroli Pustertalba (ma: Val Pusteria, Dél-Tirol). 1800 őszén Bruneckbe (ma: Brunico) utazott, ahol 1801 tavaszáig maradt, majd udvari kíséretével együtt Niederdorfba (ma: Villabassa) vonult nyaralni, a Kurz-Prunner család birtokán. A helyi szájhagyomány szerint a főhercegnő nagy népszerűségre tett szert, a nép ajkán „Jószívű Erzsinek” („gute Lisl”) nevezték, bár a háta mögött tiszteletlenül „ragyás Erzsinek” („kropfate Lisl”) is hívták. Szeptember végén tért vissza Innsbruckba.

1805-ben Napóleon bevonuló csapatai elől menekülve elhagyta Innsbruckot és Linzbe költözött, itt élt haláláig, 1808. szeptember 22-éig. Linzben, a régi székesegyház (Alte Dom) kriptájában temették el.

Három évvel később, amikor Tirolt bajor csapatok szállták meg, az innsbrucki kolostort felszámolták.

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A schönbrunni kastély ún. Balkonzimmer szobájában Martin van Meytens portréfestő művei láthatók, amelyeket Mária Terézia gyermekeiről készített. Fő helyen áll Mária Erzsébet portréja, aki valaha a legszebb császárleány volt mind közül.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. „Die Erzherzogin Elisabeth war schön, ehe sie die Pocken bekam, jetzt ist sie ohne Reiz. Sie beklagt sich darüber, daß sie niemals jemand sehen kann, ausgenommen in Gesellschaft ihrer Schwester, die als die Älteste die Konversation allein in Beschlag nimmt. Sie ist von Natur lebhaften und sehr flüchtigen Temperaments und leidet gehörig von der Langeweile. Vor kurzer Zeit bekam sie ein Geschwür auf dem Backen, welches denselben ganz durchfraß und sie vier Wochen auf ihr Bett beschränkte. Als Sir Robert Keith (der englische Gesandte) ihr darum einen Beileidesbesuch machte, brach sie in Lachen aus und sagte ihm, daß er sie mit Unrecht ob ihrer Krankheit bedauere. Glauben Sie mir’, sagte sie, ,für eine vierzigjährige, unverheiratete Erzherzogin ist ein Loch in der Wange ein Amüsement, denn kein Ereignis, das das Einerlei und die Langweiligkeit meines Lebens unterbricht, darf als ein Unglück angesehen werden.’ Sie fügte hinzu, daß es ein Schandfleck für die Regierung Maria Theresias sei, ihre alten Töchter wie Kinder in Zwang zu halten und ihnen das Vergnügen zu versagen, heitere Geselligkeit um sich her zu sehen.”

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Habsburg–Lotaringiai Mária Erzsébet főhercegnő témájú médiaállományokat.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Gonda Imre – Niederhauser Emil: A Habsburgok. Egy európai jelenség, Gondolat, Budapest, 1978, ISBN 9632807146
  • Niederhauser Emil: Mária Terézia, Pannonica, Budapest, 2000, ISBN 963925214X
  • Thea Leitner: Habsburgs vergessene Kinder (A Habsburgok elfeledett gyermekei), Piper, 1996, ISBN 3492218652
  • Friedrich Weissensteiner: Die Töchter Maria Theresias (Mária Terézia leányai), Kremayer & Scheriau, Bécs, 1991.
  • Hugh Montgomery-Massingberd (kiadó): Burke's Royal Families of the World, 1. kötet: Európa & Latin-Amerika, Burke's Peerage Ltd, London, 1977.