István nádor

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
István nádor, 1847.
(Josef Bekel akvarellje)
Az ifjú István főherceg
Josef Kriehuber litográfiája, 1843.
István nádor és ikertestvére, Hermina főhercegnő

Habsburg–Lotaringiai István Ferenc Viktor főherceg (Erzherzog Stefan Franz Viktor von Österreich) (Buda, 1817. szeptember 14.Menton, 1867. február 19.) osztrák főherceg, magyar királyi herceg, István nádor néven 1847-től 1848-ig Magyarország nádora.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása, ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wappen Kaisertum Österreich 1815 (Klein).png

István nádor édesapja József nádor, azaz József Antal János osztrák főherceg (1776–1847) volt, aki 1796-tól haláláig a Magyar Királyság nádori méltóságát viselte.

Édesanyja Hermina anhalti hercegnő (Hermine von Anhalt-Bernburg-Schaumburg-Hoym), József nádor második felesége.

Házasságukból két gyermek született:

István nádor fiatalabb féltestvérei apjának harmadik, Mária Dorottya württembergi hercegnővel (1797–1855) kötött házasságából:

Apja ötvenegy éven keresztül állt a nádori hivatal élén, és mindvégig a birodalmi politika szellemében irányította az ország ügyeit, de ezt nem erőszakkal, hanem okos megegyezések keresésével tette. Mindvégig tisztelettel és megbecsüléssel viseltetett a magyar nemzet iránt, és fiát is ebben a szellemben nevelte. István 1847 januárjától Magyarország királyi helytartója, majd e tisztségből eredően 1847 októberétől Pest vármegye örökös főispánja is lett.

Politikai szerepe[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Népszerűségének köszönhetően, apja halála (1847. január 13.) után a magyar országgyűlés 1847. november 12-én nádorrá választotta. Így 1848. március 15-én ő nyújtotta át a magyar országgyűlés feliratát a királynak. Mint királyi helytartó, március 17-én ő bízta meg gróf Batthyány Lajost az első felelős magyar kormány megalakításával.

1848. szeptember 15-én az országgyűlés Batthyány Lajos javaslatára felkérte a Jellasics horvát bánnal szembenálló magyar hadsereg vezetésére. Kineveztetésével Batthyány a magyar hadsereg dinasztikus érzelmű tisztjeinek lojalitását kívánta biztosítani.

István nádor szeptember 22-én titokban Bécsbe távozott. Távozását a magyar vezetés szökésnek vélte, de mint utóbb nyilvánosságra került, V. Ferdinánd király legfelsőbb kézirattal (Handbillet) azonnali hatállyal Bécsbe rendelte. Az udvar – elsősorban a nagy befolyással bíró Zsófia főhercegnő és Windisch-Grätz tábornagy – őt tette felelőssé Magyarország „nyílt lázadása” miatt. Szeptember 25-én lemondatták nádori hivataláról, és édesanyja birtokára, Schaumburgba (Nassau) száműzték.

Visszavonulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Élete további részében közéleti szereplést nem vállalt, emberbaráti tevékenységet folytatott, kórházakat, iskolákat támogatott. Ásványgyűjteményét tudományos körökben is számon tartották. Viszonya Ferenc József császárral 1858-ban rendeződött ugyan, de száműzetésének egész ideje alatt csak császári engedéllyel látogathatott el Ausztriába. Szülőhazájába, Magyarországra haláláig nem térhetett vissza. Súlyos tüdőbetegségben hunyt el, de esetleges öngyilkosságáról, meggyilkoltatásáról is keletkezett legenda. Holttestét visszaszállították Budára és a Budavári Királyi Palota Nádori Kriptájában helyezték el, édesapja közelében. A kriptát az 1970-es években kifosztották, megrongálták, ma helyreállítva látogatható.

Utóélete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1977-ben, holttestének exhumálásakor az igazságügyi orvosszakértői jegyzőkönyv megállapította, hogy a vizsgálat eredményei „olyan lövési sérülésre utalnak, amely a testet elölről, a viselt mellényen át 100-120 cm-nél távolabbról érte.”[1]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz István nádor témájú médiaállományokat.

Felhasznált források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Révai nagy lexikona
  • Magyar életrajzi lexikon I. (A–K). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1967 783. o.  
  • Szőts István: Az utolsó levél – István nádor „megöletése”, (História, 1980/7. szám)
  1. Hankó Ildikó, Kiszely István: A nádori kripta. Szekszárd: Babits K., 1990, ISBN 963-7805-54-0