Anabaptizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az anabaptizmus a legelterjedtebb osztályozás szerint a reformáció – jelentőségét tekintve (a lutheránus és a kálvinista után) – harmadik, bizonyos értelemben legradikálisabb ága. Az irányzat neve a görög ana és baptidzó szavak összetételéből származik, és „újrakeresztelő”-t jelent – eredetileg az irányzathoz tartozók gúnyneve volt legismertebb tanításukról és gyakorlatukról, a felnőttkeresztségről (a gyermekkeresztséget érvénytelennek tartották). Ők saját magukat többnyire egyszerűen „testvérek”-nek nevezték.

Az ellenségeik által rájuk ragasztott és ma is általánosan használt anabaptista elnevezésük alapvetően hibásnak tekinthető, hiszen nem az újrakeresztelés szükségét hirdették, hanem a gyermekkeresztség ellen tiltakoztak. Hitük szerint a gyermekeknek előbb méltóvá kell válniuk a keresztségre, tudatosan kell vállalniuk mindazt, amit a keresztség jelent. Tehát nem újra kell keresztelni, hanem csak akkor kell keresztelni, amikor a gyermek a rendszeres valláserkölcsi nevelés révén erre már megérett. Ennek az elvnek értelmében keresztelték újra azokat a felnőtteket is, akik a mozgalomhoz már érett korukban csatlakoztak. E mozgalom vallásos ideológiájának sarokpontja a minden egyes tagjára vonatkozó tudatosan vállalt, fokozott erkölcsi felelősség volt. Ennek megfelelően mi a továbbiakban az Anabaptista elnevezést felnőttkeresztelő értelemben használjuk. Az anabaptista megnevezés nem jelentett és ma sem szükségszerűen utal az így nevezett csoportok szervezetére, csoportok közötti akármilyen egységre, sem lelki értelemben, hitgyakorlatokban, vagy legtöbb esetben még bármilyen formális kapcsolatra sem.

Manapság a 16. századi európai vallási mozgalom leszármazottjai, mint a hutteriták, mennoniták és ámisok képviselik e gondolati tartalmat, bár a korai angol felnőttkeresztelők is – a megnevezés általánosan elfogadott értelmében – egyértelműen anabaptistáknak tekinthetők. Ezenfelül az eredeti mozgalomtól függetlenül a modern világ sok kis vallási csoportja is egyértelműen anabaptistáknak tekinthető, amennyiben ők is újrakeresztelnek még felnőtteket is, akik bemerítkezés helyett valamilyen más formában voltak megkeresztelve, vagy hitük szerint nem volt kifejlődve az az értelmük, ami korábbi keresztségüket az új közösségük elfogadhatónak tarthatna. E vallási közösségekre általában jellemző, hogy a társadalomtól és más felekezetektől is viszonylag (nem minden esetben fizikailag is elkülönülve) elhatárolják magukat és ennek köszönhetően, közösségi tudatuk nagyon kifejlődhet, s egymással meglehetősen közvetlen, személyes lelki kapcsolatban élhetnek.

A késő középkori anabaptizmus mozgalomnak köszönhetőek a sokak által ma is értékelt következő eszmék:

Az anabaptizmus lényege[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ahogy minden éremnek két oldala van, úgy az anabaptizmus történelmén is végighúzódik egy különös kettősség. Ez a kettősség abban áll, hogy a két, egymástól lényegében különböző világ szerencsétlenül szükségszerű érintkezéseiből adódó ellentétet melyik oldalról írjuk le. E történet egyik oldalról ugyanis – néhány kivételes esettől eltekintve – teljesen egyoldalú háborúságokról, halálos üldöztetésekről, véres megtorlásokról és lelki nyomorgatásokról szól, a másik oldalról pedig a lélek szabadságáról. Arról a szabadságról, amit a mulandó testbe zárt örökké élő lélek keres. E történetnek ez az oldala is harcokról és üldöztetésekről beszél ugyan, de míg az, a „test- és vér” elleni hadakozásról, addig ez egy belső harcról, amit az egyén harcol a „földöntúli fejedelemségek, hatalmak ellen, e föld sötétségének urai ellen, a mennyekben lévő lelki gonoszság ellen” (Efézus 6:12).

Az anabaptizmus belülről nézve[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a lelki gonoszság elleni hadakozás története Ádám engedetlenségével kezdődik, és a mózesi törvényeken, az Izrael népének király-követelésén, és Jézus példáján keresztül egészen a mai napig (és tovább is) tart, és azt tanulhatjuk belőle, hogy hit nélkül nem könnyű (hacsak nem lehetetlen), „hogy eljussanak az értelem meggyőződésének teljes gazdagságára, az Isten, az Atya és a Krisztus ama Titkának megismerésére, amelyben a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse van elrejtve” (Kolossé 2:3), valamint megérteni, hogy „…az én országom nem e világból való”(János 18:36). Érthető így, hogy az Egyház és a csak lelki vezetésben hívő kisebb csoportok miért voltak kibékíthetetlen ellenségek. Az anabaptisták mindig úgy hitték, hogy „Istennek titkon való bölcsességét szóljuk, azt az elrejtettet, melyet öröktől fogva elrendelt az Isten a mi dicsőségünkre, melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség Urát.” (1Korintus 2:7).

A következő táblázat jól kihangsúlyozza az Államegyház és az Anabaptisták közötti antagonizmust:
Államegyház Felnőttkeresztelő „anabaptisták”
Keresztség Gyermekkeresztség, meghintéssel, az eredendő bűn megbocsáttatásáért Felnőttkeresztség, bemerítkezéssel, a tudatos választás és a lélektől való újjászületés jelképeként
Hitismeret forrása Magistérium és ökumenikus zsinatok Közvetlen Biblia-tanulmányozás
Vezetés Pápaság központi vezetése Az egyén lelki vezetettetése
Cél Az egységesített (katolikus) vallási nézetek megkövetelése Gondolati, lelki szabadság
Hittérítés Bevonás (erőszakos hittérítés, keresztelés) Elkülönülés, (életbizonyság)
Istentisztelet fényűzés, ceremóniák, szentségek, kegyhelyek, kegytárgyak Teljes egyszerűség
Bizonyságtevés nem tesznek esküt Ígéretet tesznek, Isten akaratának alárendelve
Mit akarnak?
Hogy akarják?
Alkalmas módszer?


E földi lét tisztaságban való lelki túlélése
Vagyonközösség, mennyei gazdagság gyűjtése
Fegyver nélküli ellent nem állás, vándorlás
Rendfenntartás
Eszköze, gyakorlata
Kívülről: katonaság fenntartása
Másokon való uralkodás, szolgálat megkövetelése
Belülről: Krisztus testébe való beilleszkedés vágya
Magán való uralkodás, másokon gyakorolt lábmosás

Tudományos nézet: Anabaptizmus kívülről nézve[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A filozófia szempontjából a „szervezet” mint például egy vállalat, állami szerv, vagy egyház, „absztrakt”-nak tekinthető, és modern korunkban, jogilag is csak a kapitalizmus kifejlett szakaszában lett elismerve önálló jogi személyként. A szervezet mint cselekvőképes, jogokkal rendelkező személy természetesen kerül ellentétbe az egyénnel, hiszen az egyén, külső erőszaknak, megfoghatatlannak érzi a rajta, mint a szervezet tagján gyakorolt hatalmat, melynek ő alá van vetve. E hatalomnak az egyén testének megfelelően van fizikai megnyilvánulása, a tulajdonát képező épületek és tárgyak formájában, de van egy azon felüli lényege is, amit sokan – elégtelenül – a szervezet „vezetőségével” azonosítanak. Ezt a problémát a megismerő pszichológia, az ismeretelmélet és lételmélet Hérakleitosz (Kr. e. ~540470) óta leírja. Bár Arisztotelész (Kr. e. 384322) rendszerezte a létezés különböző formáit, mégis, láthatóan nehezünkre esik még ma is megérteni a tudat és felismerés teremtő erejét.

A modern szervezeti vezetéselmélet-ben természetesen, nem közvetlenül beszélünk szervezetek „lelkéről”, hanem csupán azok kultúráit alakítjuk. Az mindenesetre vitán felül áll, hogy a szervezetnek az „őt” alkotó egyénektől független érdekei is vannak és ez alól az egyház sem kivétel.

A szervezet kultúrájába teljesen beilleszkedett egyén annak védelmét élvezi (definíció alapján), míg a széleken élők konfliktusokba keverednek, mely eszkalációhoz vezet és törést eredményez. Elméletileg a beilleszkedettséget a konfliktustalansággal lehet csupán mérni, így a határozathozó kivételével mindenki veszélyben van. Az eszkalációt csak önfeláldozással lehet elkerülni, ami alkalmazkodásban nyilvánul meg. Ez viszont az azonosulást illúzióvá teszi, mert az alkalmazkodás önmagában is elkülönülést jelent. E dilemma feloldására jött létre a szervezet egyéni jogokkal való felruházásának szükségessége. Ezek után az egyénnek kettős életet kell élnie: egyet magánszemélyként, egyet pedig hivatalos minőségében. Ez a kettősség viszont folyamatos érdekellentétet okoz (minden szentnek maga felé hajlik a keze), amit csak emelkedett öntudattal, fennkölt lélekkel lehet elviselni. Ezért kell ellenőrző szervezetet fenntartani és büntetési eljárásokat foganatosítani. Ezek nélkül a szervezet életképessége lecsökken.

Tekintettel arra, hogy a kereszténység hivatalos államvallásá válásával megalakult római katolikus egyház a továbbiakban csakis az egyház kijelölt szervei által (például magisztérium), közvetetten alapult Isten Igéjére és fő lelki-szellemi vezetése az ökumenikus zsinatok határozatai által alkotott egyházi kánonra és dogmákra támaszkodott. Ezek alapján megérthető, hogy miért kellett az egyháznak saját alapvető létérdekeit sértő eretnekséget mindenáron „kiégetni” (tűzkeresztség a földi purgatóriumban). A Szentháromság „Atya” szerepét a csalhatatlannak nyilvánított pápa és papsági rangszervezete vette át, és így az egyén személyes jelentősége a szervezetben képletessé vált. Ez tette lehetővé fent a hatalommal való visszaélést, lent pedig a külső kényszer okozta elnyomatottságot. Az előbbi az egyház erkölcsi gyengüléséhez vezetett, az utóbbi pedig a lelki szabadulás vágyát tartotta életben. Ezzel magyarázható, hogy a kíméletlen eretneküldözések ellenére a hivatalos egyház által eretneknek minősített gondolatok az évszázadok során mindig parázslottak a felszín alatt, időnként pedig lángra lobbantak, mint azt a bogumilok, valdensek, katharok, husziták, hutteriták, és oly sok más mozgalom példái is bizonyítják.

Marxista nézet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ahogy azt Engels is kimutatta, az önként és tudatosan vállalt keresztség jegyében kialakult anabaptista eretnekség, mint egy mozgalom, lényegében valamennyi uralkodó osztállyal való szembenállás volt. Ez volt létrejöttének fő oka és összetartó ereje is. Társadalmi bázisát tekintve az anabaptizmus a népi mozgalmakból eredő plebejusi-paraszti eretnekmozgalom volt tehát, amely a kezdeti reménykedés, s az azt követő kiábrándulás után a lutheri reformációval is szükségképpen szembefordult és következetesen továbbvitte, továbbfejlesztette azokat az antifeudális törekvéseket, amelyeket a feudális katolicizmussal szemben mint a népi reformáció előfutára már a korai protestáns eretnekség is képviselt. Például Münzer Tamás (14891525), a német parasztháború forradalmi vezére katolikus papként már korán felismerte a parasztság feudális elnyomatását, és biztonságos társadalmi helyzetét feladva annak felszabadításáért áldozta életét. Engels is elismerte az osztályharc korai képviselőjeként, és „a történelmi materializmus klasszikus védőjé”-nek nevezte őt. A Német Demokratikus Köztársaságban az osztályharc hőseként 1975-ben arcképét az 5 márkás bankjegyre nyomtatták.

Modern történelmi nézet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Történelmi távlatból tekintve a 16. századi anabaptizmusnak főleg kultúr- és egyháztörténeti jelentősége van. A politikai történelemre közvetlenül csupán a németországi parasztháború kirobbantásával hatott. Közvetett jelentősége azonban mérhetetlenül fontos, ezért érdemes a korabeli viszonyokat hacsak vázlatosan is áttekinteni.

A reformáció kialakulásának legközvetlenebb oka a katolikus egyház elvilágosodása volt. A katolikus egyház nagy birtokkal és egyre nagyobb vagyonnal rendelkezett, amiből az uralkodó világi személyek (nemesek) szolgálataikért egyházi birtokot és méltóságot kaptak. Így a nemesek egy része az egyházi rend részévé vált, de különösebb emelkedett lélek hiányában; ők tovább folytatták világi életüket és nem foglalkoztak az egyházi ügyekkel. Az egyház ezeréves fennállása során így kialakult az egyházon belül egy elvilágiasodott réteg, mely szükségszerűen magával hozta az egyház erkölcsi züllését.

Ez a züllés abban nyilvánult meg, hogy az egyházi személyek nem tartották be szigorú egyházi reguláikat (például a katolikus papok megházasodtak, s még ilyen pápa is volt!). A kor szellemét jól példázza, hogy míg egyházi méltóságokat vesztegetések nélkül, nyilvánosan, pénzért adtak-vettek (szimónia), addig a 14. században elkezdődött, és a középkor végét jelentő szellemi-művészeti-tudományos megújulás, a reneszánsz a már úgyis ősinek számító dogmák erejét erősen próbára tették. A 16. század a reneszánsz pápák, időszaka volt, amikor a pápák, mint X. Leó pápa is, nagy építkezéseket folytattak (például a Szent Péter-bazilika Rómában), és nagy hírnévre szert tett művészeket, mint Leonardo da Vincit, Michelangelót, Raffaellót stb. foglalkoztatták, miközben elhanyagolták az egyház ügyeit. A fényűző életmódjuk és e drága építkezések fedezésére minden jövedelmi forrást felhasználtak, így búcsúcédulákat és bűnbocsátó cédulákat is árusítottak. A német társadalom Luther Márton kezdeményezésére ezzel a római katolikus egyházzal fordult szembe, s a reformáció elindult.

A parasztság kevesebb adót, a polgárság olcsóbb szertartásokat, vagyon- és birtokmentes egyházat, fényűzés nélküli életmódot követelt, míg a német fejedelmeknek az egyházi birtokok kellettek. A reformáció első ága Luther nevéhez fűződik és a társadalom felső rétegeinek igényeit elégítette ki, míg a második ág Kálvin neve alatt a városi polgárság mozgalma lett. A néptömegek, a parasztság hangját azonban senki sem hallotta, amíg Münzer Tamás Zwickauban a már sok helyen éledező anabaptista (újrakeresztelő) mozgalomhoz csatlakozott. Itt a csecsemőkeresztség elvetése és a felnőttkeresztség hirdetése mellett az ezeréves birodalom (Isten országa) azonnali eljöveteléről tanított, aminek a lényege az volt, hogy a mennyországot nem a túlvilágon kell keresni, hanem a földön, ugyanis szerinte nincs mennyország, nincs magántulajdon, nincs államhatalom, csak vagyonközösség. Ezek az eszmék a már fennálló feudális rendet alapjaiban támadták, és nagy benyomást keltettek a német parasztság köreiben, akik a földesurak majorságainak a jobbágytelkek rovására való növekedésével a robot- és terményadó emelkedésétől szenvedtek. Mikor 1524-ben a földesurak kisajátították a közös használatú legelőket, a parasztok, a városi plebejusok és néhány kisnemes támogatásával és Münzer Tamás vezetésével Svábföldön kirobbantották a németországi parasztháborút, mely átterjedt Frankföldre és Türingiába is Geyer Flórián kisnemes vezetésével. A szövetséges német fejedelmek 1525 májusában leverték Münzer hadait és véres megtorlásba kezdtek.

Katolikus nézet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Katolikus Enciklopédia szerint mindig is voltak körülöttünk bizonyos kifogásolható személyiségek, akik, bár fontosságukat tekintve említésre sem méltóak, mégis különböző korokban hírnévre tettek szert, vagy zavargásokat okoztak az Egyházban hazudozásaikkal, vagy erkölcsi gyalázatosságaikkal. Sokuk képmutatóan az áhítatosság álarca mögé rejtették gonosz szándékaikat. Krisztus az Evangéliumokon keresztül világosan figyelmeztetett, bennünket, hogy: „Őrizkedjetek pedig a hamis prófétáktól, a kik juhoknak ruhájában jőnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok.”(Máté 7:15). Ugyanerre figyelmeztet János apostol is (1Ján4:1) „…sok hamis Próféta jött ki a Világba” és Péter apostol is „…valának pedig hamis Próféták is a nép között, amiképen ti köztetek is lesznek hamis Tanítók, akik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni…”(2Pét2:1). A 2. és 3. században feltűnő eretnekek csak előfutárai voltak a későbbi korokban felbukkanóknak.

Ilyen volt például a gnosztikus Markusz, aki annak idején bejelentette, hogy összeállította minden idők legjelentősebb tanítását. E tanítás szerint a „beavatottak” haláluk után testüket e földön, szellemüket pedig az ördöggel hagyják, és lelkükben a tapinthatatlan pleromába, a Fény Birodalmába emelkednek. Ellenfelei már akkor is határozottan kitartottak amellett, hogy a szekta minden vezetője az ördögtől megszállott, és ördögűzésnek kell alávetni őket.

Ilyen mozgalmak többnyire Keleten fordultak elő, de Nyugaton is fel-feltűntek. A mozgalmak vezetői közül legfőképpen az anabaptista Jan Beuckelszoon épértelme marad mindörökre kétségben. Ő Leideni János néven (Leidenben korábban szabómesterként tett jó szolgálatot az alázatos népnek) 1532 és 1535 között Münster város zsarnokává vált Dávid királyi minőségében. Magát természetfölötti hatalmakkal és lelki ajándékokkal felruházottnak érezve tizenhat feleséget vett és nagy kedvét találta saját ítéleteinek saját kézzel való végrehajtásában és ennek megfelelően nyilvános kivégzések keretében áldozatait saját kezűleg darabolta fel. Ez a tizenkét hónapig tartó eset jó példaként szolgált mindenki számára az anabaptisták eretneksége halálos bűnét illetően, és így az anabaptizmus soha többé nem tett szert politikai befolyásra. Egy másik csalás-sorozatnak tekinthető a 15. századi wycliffisták és husziták által táplált eretnekségek is. Sir John Oldcastle, a wycliffista mártír például ténylegesen hitt abban, amit magáról a korabeli hatóságoknak bizonygatott, nevezetesen, hogy a halálát követő harmadik napon fel fog támadni. Az 1440-ben megégetett Richard Wyche hamuját megillető mélységes megtiszteltetés egy bizonyos mértékű kigondolt csalásra utalhat.

Husz János gondolatai főleg az Egyház természetére („csak az elhívatottak…”), a pápai vezetésre, a hit uralkodására (Krisztus törvénye vs. Szentírás), a mindkét forma alatti úrvacsoravételre (ld. Husziták), a szóbeli, hallható bűnvallásra (szerinte szükségtelen) és a polgári hatóságokra (melynek a kegyelmi állapotban lévő keresztények közötti renden kell alapulnia) vonatkoztak. Később, a husziták elvei által oly nagy mértékben biztatott német társadalmi forradalom kifejezetten kalandorok műve volt. Johann Böhm, aki 1476-ban mintegy 30 000 parasztot gyűjtött maga köré Niklashausen-nél, láthatóan a nálánál sokkal agyafúrtabb husziták eszköze volt. Böhm megvallotta, hogy az Áldott Szűztől kapott egy látomást, és annak nyomán szent háborút indított a papsági hatalom minden elismerése, az egyházi tized fizetése, s igazából minden vagyon birtoklása ellen. Wurzburg püspöke azonban idővel elfogta és máglyán kivégeztette.

Matthys János 1534. január 5-én kiáltotta ki Münstert az „Új Jeruzsálem”-nek, és nagy számú követője gyűlt össze a városba. Hamarosan több mint 1000 embert kereszteltek újjá. Mámoros készületekbe kezdtek a város védelmére és a világ megváltására. Matthys, aki arra a napra jövendölte meg Isten ítéletét a Gonoszon, azzal a képzelgéssel, hogy ő a második Gideon, maga mellé vette harminc követőjét, és egy kirohanást csinált az ostromló hadak ellen. Természetesen egész seregével megölték, és fejét póznára tűzték, hogy a városból mindenki jól láthassa.

Meg kell említenünk még a nevezetes Münzer Tamás esetét is, aki katolikus papi szolgálatait Braunschweigben kezdte, de hat évvel később Luther tanításait fogadta el, majd 1520-ban a Zwickau-próféták híve lett és összeházasodott egy apácával. A korabeli anabaptisták eretnek, apokaliptikus hite alapján szentül meg volt győződve arról, hogy Isten maga fogja a csatát megnyerni, mikor Frankenhausennél 1525. május 15-én 8000, gyakorlatilag fegyvertelen, éneklő parasztot vezetett biztos halálukba. Annyi isteni félelme azért még megmaradt, hogy belássa az igaz katolikus dogmáktól való eltévelyedéseit és alkalma volt minden tévtanát visszavonni lefejezése előtt.

Ugyanakkor meg kell említenünk, a korabeli politikai viszonyok nagyban járultak hozzá ahhoz az általános helyzet kialakulásához, melyben az egyház papi rendjében kisebb rendellenességek alakultak ki. Ennek tudható be a nagy számú színlelt, vagy becsapott elragadottak feltűnése is, akik gyakran kihasználták a csodaváró népek éhes hiszékenységét. Így például az egyik leghíresebb elragadott, Magdalene de la Cruz (14871560), egy kordovai franciskánus apáca volt, akit hosszú évekig szentként tiszteltek. Sokan hitték, hogy Jézus keresztre feszített testének sebeit viseli, és az úrvacsorán kívül semmi étellel nem él. Sokan úgy tudták, hogy az áldott szentség a szolgáló pap kezéből egyenesen az ő nyelvére repül, és olyankor teste a föld felett lebegett, valami természetfölötti fényben ragyogva. Ez az általános ajnározás oly nagymértékű volt, hogy várandós anyák bölcsőket és babaruhákat küldtek neki, hogy azokat megáldja. Izabella császárné is így tett 1527-ben II. Fülöp születése előtt. Loyolai Szent Ignác azonban gyanakodott, és mikor Magdalena 1543-ban megbetegedett és megvallotta álszenteskedését, és hogy valójában démonok szállták meg, de a csodákat valóságnak tartotta meg, akkor Ignác inkvizíciója rendje kolostorába való bezárásra ítélte, ahol a legőszintébb megbánással élte le hátralevő éveit. Sok más ilyen történet is ismert, melyek mindegyike mutatja az Egyház ellenségeinek becsmérléseit…

Ennyit a Katolikus Enciklopédia beszámolóiról, és sajnálatos, hogy e kivételektől eltekintve, az anabaptista vonatkozású témákról csupán történelmi beszámolókat ad, gondosan elkerülve kérdéses helyzeteket, és Husz János megégetését is csak Luxemburgi Zsigmond német-római császárnak, Magyarország királyának politikai számlájára írja.

Az újrakeresztelés eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Előfutárok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bár legtöbben a 16. századi reformáció radikális mozgalmait tartják az anabaptizmus kezdetének, az újrakeresztelés gondolata és gyakorlata az őskeresztény egyházig nyúlik vissza, amikor Pál apostol az efézusi hívők egy csoportját az Apostolok cselekedetei (19:1–7) szerint újrakeresztelte. Későbbi feljegyzések megemlítik, hogy Montanus és Tertuliusz a 2. és 3. században megtagadták az újszülöttek megkeresztelését, és csak „hívőket” kereszteltek, a már megkeresztelteket pedig kérésükre újrakeresztelték. A 4. században Donatius követői az „árulókat” (a pogány üldöztetések által megtört és emiatt hitüket megtagadó egyházi vezetők), vagy az „árulók által beszennyezett közösségekbe” tartozó megkeresztelteket keresztelték újra. A 325-ben tartott Niceai Zsinat után, a 4. század végére az újrakeresztelést az egyházi vezetés eretnekségnek kezdte tartani, és az 529-es Justinianusi Törvénykönyv már a Szentháromság tagadásával együtt az újrakeresztelést is halállal büntetendő eretnekségnek nevezi.

A reformációt közvetlenül megelőző korban Cselcicky Péter cseh hitújító már a 15. században tanított a később az „újrakeresztelők hittudományaként” ismert hitelveket. Időben visszamenve, középkori előfutároknak lehet tekinteni a Közös Élet Testvériségét, a huszitákat, a szerzetesség egyes formáit, a valdenseket és katarokat, valamint ezek elődeit, a bogumilokat és paulánusokat is.

A reformációt követő anabaptista mozgalmak a következőkben hasonlítottak egyes korábbi középkori eretnekmozgalmakhoz:

  1. Néhányan Mennó Simon tanításához hasonlóan azt tanították, hogy Krisztus a testét nem anyjától kapta, hanem azt a mennyből hozta, mások úgy gondolták, hogy azt az Ige (Logos) készítette. Voltak akik odáig is elmentek, hogy azt állították, hogy Krisztus isteni teste Márián csak átment, mint ahogy a víz átfolyik egy csövön. Ezt a marcionista gondolatot a 15. századi és korábbi festmények és szobrok is ábrázolják. Ellenségeik és kívülállók is néha azzal vádolták az anabaptistákat, hogy tagadják Krisztus megtestesülésének tanát. Ezt a vádat Mennó Simon többször is tagadta, és bizonyíthatóan hitt Jézus feltámadásában és Krisztus megtestesüléseben.
  2. Az anabaptisták is mélyen elítélték az esküdözést és a viszályoknak törvény-bíróságok elé való vitelét.
  3. A hívőknek nem volt szabad fegyvert viselniük vagy a bántalmazók ellen erőszakkal fellépniük, valamint kardot forgatni és hitük szerint keresztényeknek nincs „jus gladii”, azaz halálos ítéletre való joguk.
  4. A polgári kormányzat a Világhoz tartozik olyan értelemben, ahogy azt Jézus is használta: „Adjátok meg azért a Császárnak a mi a Császáré; és az Istennek a mi az Istené.” (Máté evangéliuma 22:21). Az Isten királyságához tartozó hívő nem tölthet be semmilyen állami hivatalt, és a kormányzati követeléseknek passzívan kell engedelmeskedni.
  5. A bűnösöket és hűtleneket Máté evangéliuma (18:15–18) alapján a közösségből ki kell rekeszteni, a szentségekből ki kell zárni és a hívőknek velük való kapcsolatát meg kell szakítaniuk, hacsak nem térnek meg bűneikből.

Bizonyos szekták azt vallották, hogy a felszentelt hívők nem tudnak vétkezni. (Ez egy nagyon ősi hitelv, amit manapság egyesek valószínűleg félreértve az „egyszer megmentett – mindig megmentett” elvvel azonosítanak, amely szerint Jézus a világ MINDEN bűnéért váltságdíjat fizetett, így nem csak a megtérés előtti, hanem az azt követő bűnök is meg vannak bocsátva, tehát nincs szükség a tudatosan bűntelen életre való igyekezetre.) Úgy tűnik, hogy köreikben kézről kézre járt egy kis „Apostolok Tanításai” című könyvecske, mert Longland, angol püspök 1518 és 1521 között gyakran dorgálta az anabaptistákat, mivel ők folytonosan ismételgették annak egyik mondását: „nem szabad alamizsnát adni, mielőtt az az ember kezében jól megizzadt”.

Az eredetekről alkotott nézetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az anabaptizmus eredetének kutatását megnehezíti az a tény, hogy ellenségeik rágalmazásokkal illették, míg a velük szimpatizálók mindenáron védelmezni próbálták őket. Sokáig népszerű gyakorlat volt, hogy a Zwickau Próféták hatása alatt állókkal, mint Matthys János, Leideni János (Bokelzoon János) és Münzer Tamás, azonosítsák az összes anabaptistákat, s akik szerették volna ezt a hibát kijavítani, sajnos gyakran átestek a másik oldalra és tagadtak minden kapcsolatot e három radikális egyén és a szélesebb anabaptista mozgalom között.

A modern kori anabaptista történetírás két legjelentősebb terméke a Cornéliusz Károly, római katolikus hittudós által 1855-ben kiadott „A Münsteri Lázadás Leírása”című munkája és a későbbi, Newman Albert (18521933) jeles amerikai baptista történész „A Gyermekkeresztelés-Ellenesség Története” című műve. Bár a felnőttkeresztelés eredetét illetően számos elmélet létezik, legtöbbjük a következő három elképzelés egyikébe sorolható: 1) Vannak akik az anabaptizmust Mantz Félix zürichi keresztelésétől származtatják (ezt a megközelítést Monogenesis ~ Egyeredet-nek nevezik). 2) Mások úgy látják, hogy az anabaptizmus néhány, egymástól független mozgalomból alakult ki (ezt Polygenesis ~ Többeredetnek nevezik), míg 3) Némelyek viszont az anabaptizmust az Újszövetségi Kereszténység folytatásának tartják (ezt a nézetet Apostoli Utódlásnak, vagy Egyházi Folytonosságnak nevezik)

Monogenesis – egyeredet
Számos kutató úgy látja, hogy az anabaptisták a Manz Felix, Gerbel Konrád, Blaurock György és mások nevéhez fűződő Svájci Testvériség mozgalomból emelkedett ki. A korábbi, a mai Mennonita történészek által is általánosan tartott nézet alapján az anabaptizmus Zürichben kezdődött és a Svájci Testvériség nézetei terjedtek el Dél-Német-, Osztrák-, majd Holland- és végül Észak-Német területekre is, ahol hamarosan változatos ágazatai fejlődtek ki. Ez az Egyeredet nézet általában határozottan elválasztja a Münsteritákat és más radikális irányzatokat az igazi anabaptizmustól. E nézet szerint az anabaptizmus kezdetének időpontja 1525. január 21-e volt, amikor Mantz Félix házában Grebel megkeresztelte Blaurock-ot és azután ő keresztelt meg másokat. Egyelőre ez képviseli a kezdet legáltalánosabban elfogadott dátumát, bár a 20. század végén némelyek e születésnapot 1527. február 24-re és Schleitheim-be teszik a következőkben leírt „többeredet-nézetnek” megfelelően.

Polygenesis – többeredet
Többen vitatták azt a nézetet, hogy az anabaptizmus egy helyen (Zürichben), egy napon (1525. január 21-én) keletkezett. Többek között az 1975-ben írt „Monogenesistől a Polygenesisig” című cikkben pontos forrásokra hivatkozva és különös jellegzetességek kihangsúlyozásával Stayer, Packull és Deppermann kimutatta, hogy a Dél-Német-Osztrák anabaptizmus túlságosan fel volt „higítva” az északi területek miszticizmusához képest, s a svájci anabaptizmus a reformált gyülekezeti mozgalomból, a holland anabaptizmus pedig a Melchior Hoffman apokaliptikus világszemléletéből és szociális nyugtalanságból alakult ki. Ez a munka széles körben elfogadott az anabaptizmus időben egybeeső, és kölcsönösen egymásraható, de területileg független kialakulását illetően. Ez a leírás jól megvilágítja a kölcsönhatások ellenére is kialakult nézetbeli különbségeket.

Apostoli utódlás – egyházi folytonosság
Az egyes modern anabaptista közösségeken kívül legáltalánosabban elfogadott elmélet szerint a 16.századi anabaptista mozgalmak a Krisztus idejétől meglévő egyházi folytonosság szerves része. E szemlélet szerint Kr. u. 30-tól kezdve egészen a mai napig, mindig létezett egy kis csoport akik a katolikus egyházon kívül tartották az apostoli örökséget. E szemlélet hívei rámutatnak arra, hogy milyen sok közös vonás figyelhető meg e nem-katolikus csoportok hitrendszereiben. E szemlélet ellenzői viszont arra mutatnak rá, hogy e nem katolikus csoportok milyen nagy mértékben különböztek egymástól eretnek nézeteikben, és hogy semmilyen kapcsolatuk nem volt egymással. Ez utóbbi nézetet vallják némely Baptista, Mennonita és számos „igaz egyház”-i csoportok is. E folytonosságot valló nézet talán a legjobban kidolgozott tudományos munkája John T. Christian, a New Orleans Baptista Teológiai Szeminárium professzora tollából származik. Néhányan az anabaptizmust a Waldensektől származtatják, de vannak, akik messzebbre néznek és a paulánusokból származó Bogomilokat tartják mindezen mozgalmak „magvetőinek”.

Újrakeresztelők hitvallása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bevezetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az anabaptista teológia központi elemei közé tartozik, hogy 1) csak hívők keresztelhetők meg (ld. credobaptizmus), 2) Úrvacsora nem szentség, hanem Krisztus haláláról való megemlékezés (szimbolizmus), 3) a kenyér és a bor csak megkeresztelt hívőkkel törhető meg (korlátozott áldozás), 4) Keresztényeknek a világtól elkülönülten kell élniük (vallásos elkülönülés), 5) Keresztények nem esküdhetnek, nem lehetnek világi hivatalban, nem gyakorolhatnak önvédelmet, nem mehetnek háborúba (egyház és állam elválasztása), és 6) az igazi vallásos átalakulásnak meg kell nyilvánulnia a társadalmi javulásban is. Ez utóbbi mind egyénekre, mind közösségekre vonatkozik. A 16.század szocializmusa anabaptista keresztény elveken alapult, bár legtöbb anabaptista közösség soha nem élt vagyonközösségben.

Az anabaptisták a reformátorokat megelőzve gyakoroltak egyházi fenyítést. A svájci Schleitheim városában az anabaptisták Settler Mihály vezetésével 1527-ben egy hét cikkelyből álló határozatot hoztak a súlyos üldöztetések közepette kialakuló megalapozatlan gyakorlatok elkerülése végett, mely Schleitheimi Hitvallás néven vált ismeretessé. Ebben leírták állásfoglalásukat a 1) Keresztelésről, 2) Büntetésről, 3) Úrvacsoraról, 4) Elkülönülésről, 5) Vezetőségről, 6) Fegyverfogásról, 7) Esküről. Bucer Martin reformátorra nagy behatást tett ez az anabaptista gyakorlat és megpróbálta Strassburgban alkalmazni. Kísérlete Strassburgban ugyan sikertelen volt, de Kálvin Jánost sikerült meggyőznie és Geneveben ő bevezette az egyházi fenyítés rendszerét. Kálvin 18 éves volt mikor ez a Schleitheimi Hitvallás megszületett, de mikor 1544-ben először elolvasta úgy nyilatkozott, hogy „ezek a szerencsétlen, hálátlan népek megismerték ezeket a tanításokat és később más helyes nézeteket is tanultak tőlünk”. Ugyanakkor Bender Harold és kollégái szerint az anabaptisták „vallásos kérdésekben önkéntesek, egyházi kérdésekben állami befolyástól mentesek és biblia olvasók voltak, akik az erkölcsi veszélyezettségek elkerülésére az állami vezetéstől távol tartották magukat, és minden igyekezetükkel az erkölcsös életet hangsúlyozó Jézus szenvedő szolgái akartak lenni és Jézushoz hasonlóan üldöztetések áldozatai voltak és mártíromságot szenvedtek, mégis megpróbálták a Konstanín-előtti keresztény egyszerűséget visszaállítani”. Annak ellenére, hogy az anabaptista mozgalmon belül történelmileg jelentős különbségek alakultak ki, a protestánsokkal összehasonlítva, megfigyelhetjük az anabaptisták hitének és gyakorlatának következetes magját.

Miután Luther Márton feladta a Római Katolikusság átalakításába vetett reményét, ezek a csoportok megtagadták a gyermekkeresztelés érvényességét, és hamarosan elutasították az összes Római Katolikus keresztséget. Ezért, megkeresztelték mindazokat, akiknek szerintük eddig nem volt részük semmilyen keresztény beavatásban, és az állították, hogy ez, a hitük megvallása után kapott volt az első szabályszerű keresztségük.

Keresztelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mint azt már a korábbiakban is láttuk, az anabaptisták nézete szerint a keresztelés csakis azon bűnbánó hívők számára van fenntartva, akik teljes tudatában vannak annak, hogy bűneik megbocsátást nyertek. Ezzel a tudatlan csecsemők keresztségét elutasították, és így a Római Katolikusokkal és a Protestáns Reformátorokkal is ellentétbe kerültek. A Schleitheimi Hitvallás (1527) szerint „Keresztelés mindazoknak adható akik megtanulták a bűnbánatot és az élet helyesbítését, és akik igazából hiszik hogy Krisztus elvette bűneiket és mindazoknak akik Jézus Krisztus feltámadásában járnak és Véle el akarnak temetkezni a halálban, hogy Véle feltámadhassanak az életre és mindazoknak akik ezzel a jelentőséggel tőlünk azt kérik és maguknak azt követelik. Ez minden csecsemőkeresztséget kizár, mivel az a pápa legmagasabb és fő utálatossága. Ebben található az apostolok alapítványa és bizonysága. Máté 28, Márk 16, ApCsel.2,8,16,19”. A Dordrecht Hitvallomás (1632) kijelenti „A keresztelést illetően megvalljuk, hogy minden bűnbánó hívőnek, aki hit, újjászületés és a Szentlélek általi megújuláson keresztül Istennel eggyé tétetik és feliratik a mennyben, a Szentírás szerinti hitvallás és az élet megújulása után meg kell keresztelkednie az Atya, Fiú és a Szentlélek legérdemesebb nevében és az apostolok tanításai, példái és gyakorlatai alapján, a bűneik eltemettetésére, hogy a szentek közösségébe foglalhattassanak; hogy ezután megtanulhassák minden dolognak megtartását, amit az Isten Fia az Ő tanítványainak tanított, hátrahagyott és megparancsolt.”.

A hívők keresztsége volt az ami a 16. századi anabaptisták figyelmét magára vonta, de annak módja is fontosnak bizonyult. A többség láthatóan a öntéssel való keresztséget tanította és gyakorolta, míg egy kisebbség a bemerítkezésben hitt. Több elképzelés alakult ki e kérdésben és mint Menno Simon példájából is láthatjuk, néha még az elmélet és a gyakorlat sem egyezett, ugyanis Menno Simon írásaiban a bemerítkezés általi keresztséget javasolta mint helyes gyakorlatot, de valójában öntést alkalmazott. Mások is tanúsítottak bizonyos következetlenséget és némelyek még a hintést is elfogadták alternatív módszerként. A 17. század fordulójakor a Hutteriták és a Lengyel Testvériség vitatták a helyes módszert, és a Racovi Hitvallásba (1604) Ostorodt Kristóf a lengyel vezető a bemerítkezés általi keresztelést foglalta be. A Mennoniták, Svájci Testvérek, Dél Német Anabaptisták és Hutteriták nem tartották a keresztelés módját nagyon fontosnak, és míg a bemerítkezést nem vetették el, addig az öntést valószínűleg sokkal praktikusabbnak találták.

Krisztológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A krisztológia a hittudomány azon ága, mely Jézus Krisztus személyének és munkásságának az Ő istenségéhez, emberségéhez és a megváltás munkájához való viszonyát kutatja. A 16.századi anabaptisták óhitű Trinitáriánusok voltak, akik hittek a Szentháromságban, és elfogadták Jézus Krisztus emberi és isteni mivoltának és a kereszten való halálán keresztüli megváltás tanait. Bizonyos anabaptisták azonban az Ő emberiségét érintő területen elfogadtak olyan nézeteket is, amik őket eretnekség gyanújába keverhették. Többek között Menno Simon, Melchior Hoffman és Dirk Philips is tanításaikban „égi test”-ről beszéltek, és Denck János (15001527) nézeteit gyakran hívták „Íge Krisztológiá”-nak. Ez utóbbi jelentősen kisebb hatással volt a mozgalom egészére.

Jézus Krisztus kettős természetét magyarázva Menno Simon és Dirk Philips arra következtetésre jutott, hogy Jézus embersége nem Máriától származik. Ez a nézet „mennyei test” és „Megtestesülési Krisztológia” néven is ismert. E nézetüket Melchior Hoffman-tól vették, aki valószínűleg kapcsolatban volt az ossigi Schwenkfeld Gáspárral. Hoffman így írt: „Mostanára eleget hallottunk már arról, hogy Ádám egész magja, legyen az ember, asszony, vagy szűz, teljességében átkozott, s így örök halálra kárhoztatott. Namost, ha Jézus Krisztus teste is ilyen hús és vér lett volna, abból az következne, hogy a megváltás még nem történt meg. Ugyanis Ádám magja a Sátáné, és az ördög tulajdona.”. Mennó is hasonló következtetésre jutott: „..ugyanilyen módon, a mennyei Mag, nevezetesen az Isten Szava vettetett el Máriába és az ő hite által, miszerint méhében a Szentlélek által fogantatott meg, az Íge testté lett és Mária testében nevelődött; ezért neveztetik a méh gyümölcsének, ahogy a természetes gyümölcsöt is a természetes anya gyümölcsének hívják.” 71 évvel Menno Simon halála után 1632-ben ez a vélemény kimaradt a Dordrecht Hitvallomásból, mivel az „égi test” tana nemcsak az anabaptisták és a protestánsok között okozott súrlódásokat, hanem az egyes anabaptista csoportokon belül is viszályságok keveredtek miatta.

Lengyelországban és Hollandiaban egyes anabaptista csoportok akik a két Socinus, az 1562-ben elhalálozott zürichi Laelius és az 1604-ben meghalt lengyel Faustus-t követő Lengyel Testvériség-gel tartottak, tagadták a Szentháromság tanát, és a Rakow Katekizmusban összegezett, kételkedő más nézeteket is vallottak, többek között az okról, és Jézus istenségéről is. Ezekkel Menno és követői nem tartottak lelki közösséget. Másfelől pedig az olaszországi anabaptisták ugyan Szentháromság ellenes alapokon álltak, mégis általában az anabaptizmus részének tartják őket.

Úrvacsora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A korai anabaptisták Schleitheim Hitvallásában használt „kenyértörés” kifejezés az Úrvacsorára utal, mely nagymértékben hasonlít a Zwingli-féle szimbolikus nézethez, ugyanis a résztvevők közösségi természetét hangsúlyozza ki, azaz a lelki egység, a Krisztusban való lelki közösség jelképeként értelmezik ahogy Pilgram Marpeck is írta: „Mint egy test tagjai, mi a Krisztus halálában való és a szennyezetlen testvéri szeretet általi testi egységünket nyilvánítjuk ki”. A szentség megnevezés általánosan és tudatosan el van utasítva ahogy azt a továbbiakban írja: „Az Úrvacsora igazi jelentését elmisztifikálja és elhomályosítja a szentség szó”. Sok anabaptista közösség az Úrvacsora vételével együtt szertartásos lábmosást is gyakorol.

Az Ószövetségről[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legtöbb anabaptista közösség elfogadja mind az Ó-, mind pedig az Újszövetségi íratokat az Isten szavának lenni, de kifejezetten az Újszövetséget tartják egyházaikban a hit- és gyakorlatok mércéjének. Néhányan ezt olyan erősen hansúlyozták, hogy időnként az Ószövetség elutasításának vádja is illette őket. Denck János és Ludwig Hätzer készítette az ószövetségi próféták első németnyelvű fordítását az eredeti héberről. A modern anabaptisták által elutasított Münsteriták pedig elfogadtak egyházi normatívának olyan ószövetségi gyakorlatokat is, mint a „teokrácia~papsági uralom” és többnejűség.

Anabaptizmus irányzatai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Annak ellenére, hogy a kutatók nem mindig értenek egyet a különböző csoportok eredetét illetően, mégis hasznosnak látjuk, hogy a különböző ágazatokat valamilyen rendszerbe szedjük. Három irányzatot lehet megkülönböztetni az anabaptizmuson belül: anabaptistákat, inspiráltakat és racionalistákat.

Az anabaptizmus irányzatai:
Anabaptisták George Blaurock
Conrad Grebel
Felix Manz
Balthasar Hübmaier
Pilgram Marpeck
Az anabaptizmus fővonalát képviselik Irányzatai:
Inspiráltak * Nicolas Storch
* Thomas Dreschel
* Mark Thomas Stübner
Münzer Tamás
Leideni János (Johann Bockelson)
Lélektől közvetlen kijelentést kaptak
* Zwickaui próféták
Paraszt vezér
Münsteri diktátor
Racionalisták Szervét Mihály
Juan de Valdés
Sebastian Castellio
Laelius és Faustus Socinus
Szentháromság tagadók
Egy másik csoportosítás szerint:
Svájci Testvérek: Conrad Grebel Balthasar Hübmaier Felix Manz
Holland Anabaptisták: Menno Simons Melchior Hoffman és Dirk Philips
Dél Német Anabaptisták: Balthasar Hübmaier Pilgram Marpeck

Apróságok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Az angol történelemben gyakori utalások találhatók a 16. és 17. századi anabaptistákra, de arra nincs bizonyíték, hogy a Münster-szekta elvei bármilyen jelentősszámú követőket talált volna Angliában. Müntzer és Bockelson (Leideni János vagy Bokelzoon János) hívei ugyan nagy számban menekültek Angliába a németországi és hollandiai üldöztetések elől, azonban az angol hatóságok sem tűrték meg jobban őket. A legenyhébb büntetés amit e menekültek remélhettek, a királyságból való száműzetés volt, de sokuk a máglyán végezte ott is. Úgy tűnik, hogy sokkal egyszerűbb volt az anabaptistákat nyilvánosan megégetni, mint tanaikat megcáfolni és a korabeli írók Európa-szerte megütköztek mártírjaik merészségén és számán. Így például Stanislaus Hosius (15041579), lengyel bíboros és Warmie püspöke 1573-ban a következőket írta:
„Ezek szemmel láthatóan sokkal készebbek halálukkal szembe nézni és hitükért a legsúlyosabb kínzásokat is elviselni, mint akár Luther vagy Zwingli követői. Mert ők úgy futnak a büntetésért, bármilyen borzasztó legyen is az, mintha valami díszebédre lennének hivatalosak. Szóval, ha ezt, akár tanaik igazságának vagy kegyességük bizonyosságának próbájaként vennéd, mindenképpen arra gondolnál, hogy semmi más szektában nem található hit, ilyen igaz és kegyelem, ilyen biztos. Azonban, ahogy Pál is írta: „..ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból”, és bizony, nincs abban szeretet, aki az egységet meg akarja bontani – nem lehet az mártír, aki nincs az Egyházban.!”
  • Krisztustanuk és az állammal szemben tanúsított negatív hozzáállásuk – csakúgy, mint Wycliff János, Husz János és a Fraticelli(Testvériség) esetében – a Katárokhoz és más középkori szektákhoz való lélek-rokoni vonzódásra utal ugyan, de ilyen fizikai-szervezeti kapcsolatokat csaknem lehetetlen kimutatni.
  • Zürich legkorábbi anabaptistái – Rómával és a Reformátorokkal ellentétben – hagyták, hogy a Picardisták és Waldensek igazsága az ő oldalukon legyen ugyan, de nem vállalták azok tanainak utódlását, és azt is tagadják, hogy felnőttkeresztelésük bármilyen más, az akkori Európában tagadhatatlanul létező régebbi keresztelő szekták gyakorlatának átvétele lett volna, sőt, bármilyen jellegű elismerést, vagy kapcsolatot is elutasítottak. Hitüket az Újszövetségből, a Szentlélek általi sugalmazás közvetlen isteni ajándékának vélték, minden korábbi történelmi előzmények nélkül. Később Hermann Schyn a békés Baptistákat mégis a Waldensek leszármazottjának tekintette, mintahogy az a Flamand inkvizíció Fredericq Péter által összegyűjtött feljegyzéseiből világosan kitűnik, hogy a 15. századi Észak-Franciaország és a mai Belgium területén a Waldensek széles körű népszerűséget élveztek.
  • Ahogy nyomon követhetjük a fejleményeket, úgy tűnhet, hogy az anabaptizmus egész Európában egyidőben és egymástól függetlenül tűnt fel mindenhol, mintha csak valami ősi szekta talált volna ebben a mozgalomban és általa egy új életet. Ritschl ebben az feléledésben a Fraticelli vagy a Franciskánus Harmadosok (Franciscan Tertiary) élesztését látta, mások pedig úgy gondolják, hogy a Bogomilok által is közvetített örök Krisztusi igazságok az Újszövetségben mindig is benne voltak, és csupán a Reneszánsz és a Reformáció társadalmi földrengése által felszabadított lelki energiák kellettek ahhoz, hogy „.. hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani” (Luk19:40).
  • Ha Alexander Rost beszámolóinak igazat adunk és tényleg egy csoport tagjai Moráviaban (a mai Brno környéke) magát „Apostoliak”-nak nevezve a 16.században mezitláb járva helyről helyre vándoroltak és betegeket gyógyítottak, akkor arra kell következtetnünk, hogy nekik legalábbis valamilyen formában kapcsolatuk kellett hogy legyen azokkal, akikről feljegyezték, hogy a 12. századi Észak-Európában a keresztelést elhalasztották a hívők 30. születésnapjáig, és határozottan elutasították az esküvést, a halottakért mondott imákat, a kegytárgyakat és a szentekhez való könyörgéseket. Rost szerint ezek a moráviai anabaptisták mezitláb jártak, egymás lábait mosták (mint a Fraticellik), vagyonközösségben éltek, kézművességgel foglalkoztak, kizárólag feketébe öltöztek, és hosszú áldásokat mondtak minden étkezés előtt és után, s volt nekik egy lelki atyjuk, aki minden reggel imádkozott velük és őket tanította. Mások is leírták életmódjukat, így Zeiler 1618-as útijegyzeteiben részletesen beszámol szokásaikról és megemlíti, hogy a közösség évenként egyszer, Húsvétkor megemlékezett Jézus szenvedéseiről és „kenyeret törtek”, azaz Úrvacsorát vettek. Hosszú asztaloknál ültek, a közösség vénei felolvasták az Úrvacsora intézményének szavait (Máté 26, Márk 14, Lukács 22, János 6 és 1Korintus 11:24–29), és körbeküldtek egy kenyeret, amiről mindenki letört egy darabot és megette, a bort pedig egy kancsóban adták kézről kézre és abból mindenki ivott. A gyermekek el voltak választva szüleiktől és az iskolában éltek, mindegyiknek saját ágya és takarója volt. Olvasást, írást, számolást, tisztaságot, igazmondást és kézművességet tanítottak nekik, és a lányok a számukra kijelölt férfi felesége lett.
  • Londonban, egy meg nem nevezett anabaptista hívő, 1549. április 12-én, egy püspöki szerv előtt a következőképpen nyilatkozott:
„Mi hisszük, hogy az újjászületett ember nem bűnözik; hogy ha a külső ember vétkezik is, a belső ember bűntelen; hogy nincs Személyekből álló Szentháromság; hogy Jézus csak egy szent próféta volt és egyáltalán nem volt Isten; hogy Krisztus csupán a mennybevezető utat tanította meg nekünk; hogy Krisztus nem vette át a Szűz testét; és hogy a csecsemők megkeresztelése teljesen haszontalan.”
  • A korai anabaptizmus egyik legfeltűnőbb jellegzetessége az volt, hogy az igazi vallási átalakulástól társadalmi javulást is elvártak, azaz úgy képzelték, hogy a társadalmi viszonyok szükségszerűen meg kell hogy javuljanak az igazi vallási értékek gyakorlata során. A 16. századi kommunizmus a történelmi materializmus tanítása ellenére, egyértelműen keresztény és anabaptista volt. A Luteránizmus, a főnemesek, nagybirtokosok és nagypolgárok javait szolgálta sokkal inkább, mint a szegényekét, elnyomottakét és a kitagadottakét. A Luteránusok, Zwinglisták és Kálvinisták soha nem térítettek meg egy anabaptistát sem, és az Osztrák–Magyar Monarchiában a Jezsuiták sokkal sikeresebbek voltak a Hutteritáknak és Bogomiloknak a katolikus egyházba való visszatérését illető meggyőzésében és kényszerítésében.

Üldöztetések és kivándorlások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A katolikus és protestáns hittörténelmi szakirodalom többsége az anabaptistákat olyan csoportoknak állítja be, akik hamis tanokat hirdettek, és a népeket hithagyásba vezették. Ez a negatív történetírás körülbelül négy évszázadig nagyon népszerű volt. Katolikusok és protestánsok egyaránt üldözték az anabaptistákat, kínzásokhoz és más fizikai túlkapásokhoz folyamodtak próbálkozásaikban, hogy a mozgalom növekedését megakadályozzák és az eretnek lelkeknek megváltást hozzanak tanaik nyilvános esküvel való megtagadásával. Protestánsok voltak az elsők a Reformáció Anabaptistáinak üldözésében. Zwingli maga eretneknek nyilvánította Mantz Félixet és 1527. január 5-én vízbe fojtatta őt, valamint Kálvin maga hagyta jóvá Servetus Mihály 1553. október 27-én, máglyán való megégetését „eretnekségéért”. Hét évvel korábban Kálvin így írt barátjának Farelnek: „Ha Servetus Genevába jön, én el nem engedem élve, ha hatalmamnak valamennyi súlya is van.” (Vallási Tudás Enciklopédiája, Baker Book House, 1950), és később: „..remélem hogy az ítélet halálbüntetést kér” (Walter Nigg: Eretnekek, 1962), mégis a kivégzés előtt Kálvin a Geneva Városi Tanácsánál közbenjárt, hogy a máglyán való megégetés helyett az emberségesebb lefejezést használják, de a tanács kérését elutasította… 1527. május 20-án pedig a Katolikus hatalom végezte ki Sattler Mihályt. A 16. század általános vallási légkörét az is jól jellemzi, hogy I. Ferdinánd király „az Anabaptizmus legjobb gyógyszerének” az általa harmadik keresztségnek nevezett vízbefojtást tartotta, és a hivatalos egyházállami (katolikus és református) szervek gyakorlatilag mindenkit újrakereszteléssel gyanúsítottak és üldöztek aki „nem ivott és nem káromkodott túlságosan, vagy azok következtében dolgozóit és családját nem terrorizálta”. Ilyen körülmények között tényleg nem csoda, hogy a jóraigyekvő, békés népek ezrei szenvedtek a csaknem napi eseményeknek számító nyilvános kivégzések során mártír halált.. Thieleman J. van Braght „Mártírok Tükre” című könyve ad részletes beszámolót az Ausztriában, Belgiumban, Németországban, Hollandiában, Svájcban és Európa más részein, Dirk Willems-hez hasonló anabaptisták ezreinek 1525 és 1660 közötti üldöztetéseiről és kivégzéseiről. Ez a könyörtelen üldöztetés volt felelős a Mennoniták, Amisok, Dunkardok, Földjeles Keresztelők, Hutteriták és a különböző Beachy és Brethren csoportok Amerikába való tömeges kivándorlásáért.

Mai anabaptisták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Számos ma is létező felekezeti testület bizonyíthatóan is az ún. Kontinentális Anabaptisták utódjainak tekinthetők. Ilyenek például a már korábban is említett Mennoniták, Ámisok, Dunkardok, Földjeles Keresztelők, Hutteriták és a különböző Beachy és Brethren közösségek. Egyes írók e közösségeket megkülönböztetik aszerint hogy intézményesen (Mennoniták, Ámisok és Hutteriták), vagy lelki irányzatban (baptisták, brethren, bruderhof gyülekezetek és kvékerek) tekinthetőek leszármazottaknak. Mindenesetre bizonyos történelmi kapcsolat mindenesetben kimutatható, ha nem is olyan tisztán mint az intézményes leszármazottak esetében. Azonban, bár sokan a jobban ismert anabaptista közösségeket (mint a Mennoniták, Ámisok és Hutteriták) nemzeti csoportosulásoknak vélik, a mai anabaptista testek többnyire nem tekinthetőek a Kontinentális Anabaptisták nemzeti leszármazottainak. A Mennonita Világ Konferencia (MWC) szerint „Ma, közel 1.300.000 hívő tartozik e hitcsaládhoz, melynek legalább 60%-a afrikai, ázsiai, vagy latin-amerikai”.

Anabaptista örökség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az a tény, hogy az egyik történelmileg anabaptista hittétel – nevezetesen, hogy az embereknek személyesen, tudatosan és akarattal kell Istennel kapcsolatot tartani – megtalálható a legtöbb Evangélikus Protestáns egyházak hittételi között annak ellenére, hogy azok történelmileg nem kapcsolhatók az anabaptistákhoz, ez a tény élő tanubizonysága a mozgalom széles körű kihatásának.

Mindazok, akik értékelni tudják a szabad egyház és a vallási szabadság (amit gyakran az állam és egyház elkülönülésének hívnak) eszméit, nagyon lekötelezettek az anabaptistáknak. Amikor ezeket az eszméket a 15. és 16.századi anabaptisták elkezdték hirdetni, az államtól független vallási szabadság egy radikális gondolat volt és mind az egyházi, mind pedig az állami vezetőknek teljesen elképzelhetetlennek tűnt, nekik a vallásszabadság az anarchiával volt egyértelmű.

William Roscoe Estep(19202000) szerint „Mindenütt, ahol az emberek hisznek az egyház és állam szétválasztásának garanciájával támogatott vallási szabadságban, ott ők ezen örökség részeseivé vállnak. Mindenütt, ahol az emberek megértik az anabaptista tanítás lényegét, ott ők ez örökség jogosultjaivá vállnak. Mindenütt, ahol testületi tanítás (szervezeti kultúra) alárendeli magát az Újszövetségi egyház példájának, ott az örökös e hagyaték teljes birtokosává válik.”

A genealógusok (származáskutatók) szintén elkötelezettek az anabaptistáknak, mert az anabaptizmus része volt azoknak a protestáns mozgalomnak, amely átvette a konfirmálási szertartást a katolikusoktól és így jött létre a keresztelés nyilvántartási rendszerük.

Összességében a késő középkori anabaptizmus mozgalomnak köszönhetőek a következő eszmék:

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]