A létezés három jellemzője

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A létezés három jellemzője (páli: tilakkhana; szanszkrit: trilaksana) a buddhizmusban az érző lényekre jellemző fogalom, amely azt írja le, hogy a dolgok, hogyan vannak. Ezek a jellemzők az állandótlanság, az éntelenség (Anatta) és a szenvedés (Dukkha). Ezt a három jellemzőt említi a Dhammapada 277., 278. és 279. verse.

Jellemzése[szerkesztés]

A három jellemző:

  1. "Minden szankhára (összetett dolog) állandótlan": Szabbe szankhára aniccsá
  2. "Minden szankhára nemkielégítő": Szabbe szankhára dukkhá
  3. "Minden dhammá (minden dolgok beleértve a nem kondicionált dolgokat is) én-nélküli": Szabbe dhammá anattá

Magyarázat[szerkesztés]

Aniccsa[szerkesztés]

Az aniccsa (páli: अनिच्चा aniccsa; szanszkrit: अनित्य anitja; tibeti: མི་​རྟག་​པ་ mi rtag pa; kínai: vúcsáng; japán: 無常 mujō; thai: อนิจจัง anitcsang, a páli "aniccaŋ"-ból) a létezés három jellemzőjének egyik fontos tana a buddhizmusban. Ezen a buddhista fogalom azt fejezi ki, hogy kivétel nélkül minden függő létezés folyamatosan változó állapotot mutat. A páli aniccsa szó jelentése "állandótlan", amely két különálló szó összefonódásából keletkezett: 'niccsa' (folytonosság, tartósság) és az 'a' fosztóképző.[1]

Dukkha[szerkesztés]

A dukkha (páli: दुक्ख; szanszkrit: दुःख duḥkha; a nyelvtani hagyományok szerint a dus-kha "nem könnyű" kifejezésből ered, de Monier-Williams angol tudós szerint vélhetően a "dus-stha" prakritizált alakja lehet, melynek jelentése "kiegyensúlyozatlan, elhalkiíttatlan"[2]) egy páli fogalom, amelyhez számos magyar fogalom párosítható. Általában "szenvedésnek, elégedetlenségnek, nem kielégítő jellegnek" fordítják.[3][4] A buddhizmusban a létezés három jellemzője közül a dukkha a második (a másik kettő az anatta és az aniccsa), ezen kívül a négy nemes igazság első pontja.

Anatta[szerkesztés]

Az anatta vagy anattá (páli) vagy anátman (szanszkrit: अनात्मन्) a buddhizmusban a "nem-Én" állapotára utal (Én-telenség, önlét hiánya). A legkorábbi szövegekben Buddha rendszerint arra használta a ezt a kifejezést, hogy megtanítsa, hogy minden, amit az érzékszerveink érzékelnek (ebbe a gondolkodás is beleszámít), azok valójában nem az "én" vagy az "enyém". Éppen emiatt nem szabad kötődni hozzájuk. A páli szútrák az ember által átélt jelenségeket öt csoportba ("szkandhák" - az öt lét-aggregátum) sorolják. Ezek szolgáltatják a ragaszkodás alapját és az én érzetét. A nikajákban Buddha, hogy nem csupán az öt khandha az azokhoz való ragaszkodással együtt eredményez boldogtalanságot.[5] Az anatta nem az én tagadását jelenti, hanem a létezés egyik (a felsorolásban a harmadik) jellemzője. A korai szövegekben Buddha annak kifejezésére használta, hogy elmagyarázza, hogy ez az Én, a lélek nem létezése. A szó nem azt jelzi, hogy nem létezik semmilyen én esszencia, hanem hogy az nem az az Én-kép, amit agyunk megalkotott. Meg kell szabadulni a forma, az érzékelés, a gondolatok és a tudatosság által azonosított önmagunktól, hogy eljussunk magasabb rendű énünkig. Ezek a dolgok természetüknél fogva folyamatosan változó dolgok, amelyekkel azonosítani állandónak hitt énünket boldogtalanságot eredményez. Meg kell tanunlni együtt élni velük, mint a napsütéssel, esőkkel, szelekkel, és az évszakokkal.[6]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

Walsh, Maurice (1995), The Long Discourses of the Buddha. A Translation of the Dīgha Nikāya, Wisdom Publications