Vajdahunyad

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Vajdahunyad (Hunedoara)
Hunedoara (3).jpg
Látkép, jobboldalt a református templommal
Vajdahunyad címere
Vajdahunyad címere
Közigazgatás
Ország  Románia
Történelmi régió Erdély
Fejlesztési régió Nyugat-romániai fejlesztési régió
Megye Hunyad
Rang megyei jogú város
Beosztott falvak Alpestes, Bós, Grós, Hosdát és Rákosd
Polgármester Viorel Arion (Uniunea Social Populară), 2012
Körzethívószám 0x54[1]
Népesség
Népesség 68 452 fő (2002)[3] +/-
Magyar lakosság 3758
Község népessége 60 525 fő (2011. október 31.)[2]
Népsűrűség 706 fő/km²
Földrajzi adatok
Tszf. magasság 278 m
Terület 97 km²
Időzóna EET, UTC+2
Elhelyezkedése
Vajdahunyad  (Románia)
Vajdahunyad
Vajdahunyad
Pozíció Románia térképén
é. sz. 45° 45′ 22″, k. h. 22° 54′ 20″Koordináták: é. sz. 45° 45′ 22″, k. h. 22° 54′ 20″
Vajdahunyad weboldala
A vasmű
Református templom
A templom reneszánsz ajtókerete, Bethlen Péter címerével
Urunk színeváltozása templom
A Szent Miklós-templom
Ferences templom
Fémmunkás emlékmű

Vajdahunyad (románul Hunedoara, németül Eisenmarkt vagy Hunnedeng) megyei jogú város (municípium) Romániában, Erdélyben, Hunyad megyében. Az 1920-as évek óta hozzátartozik Bujtur és Zalasd település.

Fekvése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dévától 20 km-re délre, a Zalasd Csernába folyásánál, 220–270 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik.

Nevének eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nevének alaptagja vsz. egy -d képzős személynévből származik, előtagja pedig arra utal, hogy az erdélyi vajda birtoka volt. A román név a Hunyadvára alak átvétele, amelyben az ómagyar β (bilabiális zöngés spiráns) vokalizálódott. Az Eisenmarkt név ('vaspiac') vasgyártására utal. Ez Binder Pál szerint mesterséges névalkotás a forrásokban előforduló Hunnedeng helyett.[4] Történeti névalakjai: Hungnod (1265), Huniad (1278), Hwnyadwar (1409), Vayda Hunyadi (1575).

Népessége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Árpád-kori, Hunyad vármegyének nevet adó földvára a mai vártól délre emelkedő Szent Péter- (Sânpetru-) hegyen állt. A település 1307-ben főesperesi székhely volt. 1409. október 18-án kelt oklevelében Luxemburgi Zsigmond Vajk (Woyk) kenéznek, Hunyadi János apjának adományozta a birtokot, amelyről később a család a nevét is vette. A család ezután építette a mai vár elődjét, birtokközpontul. Hunyadi János kormányzósága alatt a várban élt felesége, Szilágyi Erzsébet. Ezidőtájt átépítették és kibővítették az építményt. A település mezővárosi kiváltságokat kapott és 1448-ban ferences szerzetesek telepedtek le benne. 1453 után az uradalmat Szilágyi Erzsébet örökölte. 1457-ben Hunyadi Mátyás adott engedélyt ortodox vallású jobbágyainak, hogy a városban kőtemplomot építsenek. 1482-ben a várat hatalmas uradalmával együtt Corvin János kapta meg, aki 1494-ben Kinizsi Pálnak zálogosította el. A 15. században már vasat és aranyat bányásztak.

15141518-ban 184 házból állt, tehát tekintélyes méretű település volt. Ekkoriban többször is az uradalom birtokosa nevezte ki ortodox papját esperessé.[6] 1528-ban 124 ház tűzvészben leégett. 1534-ben Czibak Imre ostromolta. 1536-ban Szapolyai János enyingi Török Bálintnak adományozta. 1557-ben Török János a várudvaron fejeztette le hűtlen feleségét, Kendi Annát. 1601-ben Vitéz Mihály eredménytelenül ostromolta. 1618-ban került az iktári Bethlen család tulajdonába. Bethlen Gábor átalakíttatta és külső védművekkel erősíttette meg a várat, majd az uradalommal együtt unokaöccsének, Bethlen Istvánnak adományozta. Annak 1632-es halála után rövid ideig felesége, Széchy Mária lakta. 1648-ban Zólyomi Dávidné Bethlen Katalin szerezte meg.

Bethlen Gábor 1619-ben megerősítette a szűcsök céhének alapszabályát, 1627-ben létrejött a szabók, 1635-ben a bőrösök és csizmadiák, 1676-ben a takácsok céhe.[7] 1634-ben alapították román nyelvű református egyházát. 1687-ben és 1699-ben két prédikátoruk is volt.[8] 16591660-ban, Karánsebes eleste után román és szerb menekültek telepedtek le a városban. 1671-ben Thököly Imréé lett az uradalom, aki többször időzött is itt. 1685-ben Apafi elkobozta Thökölytől. A település ekkor 184 házból állt és három malma őrölt.

1710-ban kapták vissza a ferencesek a Rákosdra vezető út mellett állt rendházukat, amely 1725-ben szerzett ismét kolostori rangot. 1720-ban három pap lakta.[9] 1721-ben 36 taksás nemes, 28 polgár és 8 zsellér mellett sok vármegyei nemes család is házat birtokolt a városban. A lakosság nagyobbik része ekkor román nyelvű volt. 1731-ben évi négy országos vásárt tartottak benne: nagyböjt negyedik vasárnapján, áldozócsütörtökön, Péter-Pálkor és Szent Mártonkor.[10]

A tőle északra, a Cserna mellett fekvő Csernabányán 1667-ben már működött egy vasmű, amely 1699-ben 490 mázsa nyersvasat és 66 mázsa ekevasat állított elő. 1714-től Georg Steinhilbert bérelte, aki ugyanazon évben egy második, 1727-ben egy harmadik vasművet is építtetett. 1743-tól közvetlenül a kincstár kezelte.

1724-ben Apafi Katáról az uradalom a fiskusra szállt. A modern vasgyártás kezdetei a 18. század közepére tehetőek, amikor közelében megépült a toplicai olvasztó. A várat utoljára 1784-ben használták katonai célra, amikor a vármegyei nemesség nagy része itt talált védelmet a Horea-felkelés elől. A városka regionális jelentőségű kézművesközpont és Hunyad vármegye egyik kerületének székhelye volt. Az 1760-ban fölállított határőrvidék területére esett ugyan, de lakói nem katonáskodtak. Az 1786-ban 1873 lakosának 55%-a zsellér, 17%-a polgár, 9%-a nemes, 8%-a jobbágy, 2%-a tisztviselő volt és 15 pap lakott benne. 1803-ban 14 német család költözött ide a badeni Hausensteinből. Lakosságának felekezeti megoszlása 1830-ban: kb. 700 ortodox és görög katolikus, 200 református és 100 római katolikus. 1831-ben Kazinczy Ferenc „falu-forma mezőváros”-nak nevezte.[11] 1832-től működött benne gyógyszertár.[12] Egy 1842-es forrás szerint lakói csergét készítettek.[13] 1848-ban Constantin Papfalvi görög katolikus plébános, hunyadvidéki esperest választotta képviselőjének a pesti országgyűlésbe.

1782-től a Nebojsza-torony háta mögött, a Szent Péter-hegy aljában, a Bănie (< bánya) néven ismert helyen kohókból és három hámorból álló vasmanufaktúra működött. 1869-ben kapaverővé alakították át és az 1880-as években számolták fel végleg. 1837 és 1840 közt Debreczeni Márton szervezte újjá vidékén a vasgyártást. A század második felében maga Vajdahunyad is vaskohászati központtá fejlődött. 1882-ben két drótkötélpályát létesítettek Govasdia és Vajdahunyad között és 1884-ben befejezték a Vajdahunyad–Piski vasútvonal építését. Ugyanekkor megépült az első nagyolvasztó, amelyet 1903-ig további négy követett – ezek közül az 1895-ös negyedik húsz méteres magasságával a legnagyobb volt az akkori Magyarországon.

1937 és 1940 között 8500 m²-en felépítették a Siemens–Martin-acélművet. A második világháború után Románia egyik legnagyobb vas- és acélkohászati központja lett. 1980 és 1985 között a kohászat több mint húszezer főt foglalkoztatott.

1892-ben 19 bukovinai székely családot telepítettek le a várostól északra, a vasút mellett létesített Csángótelepen, az 1940-es évek végén pedig a polgárháború kb. 650 görög menekültje talált új otthonra a városban. A bukovinaiak házai salakból épültek. A számukra kijelölt földek gyenge minőségűek voltak, így sokan közülük fuvarozásból próbáltak megélni.[14] Az 1950-es évek végén, a mezőgazdaság kollektivizálása idején ezrével érkeztek új beköltözők Moldvából és Havasalföldről.[15]

Futballcsapata, a Corvinul Hunedoara az 1980-as években a román élvonalba tartozott és az 198182-es idényben harmadik helyet szerzett a román bajnokságban.

Gazdasága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kohászati művek az 1990-es években több lépcsőben elbocsátotta munkásait és a korábbi töredékére csökkentette a termelését. 2003 óta a gyár területének északi részét ipari parkként próbálják hasznosítani. A művek most az ArcelorMittal céghez tartoznak és kb. 510 000t acélt gyártanak évente.

Látnivalók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A vajdahunyadi vár
  • A Szent Miklós ortodox templom erőd benyomását keltő, faerkélyes tornya 1458-ban épült. 1634-ben a református egyházszervezethez tartozott. 1654 előtt átalakították, ebből az időből való belső festése, Constantin és Stan Caian munkája. 1827-ben kibővítették és az épület stílusától idegen, bizáncias harangtoronnyal látták el. A templom két nagy művészi erejű, 15. századi ikont (Szent Miklós és Útmutató IstenanyaHodigitria) őriz, amelyek az elpusztult ploszkai kolostorból kerültek ide a 18. század második felében. 1654-ben készült ikonosztáza a legrégibb fennmaradt teljes ikonosztáz Erdélyben.[16]
  • Református temploma a 17. század elején épült. Reneszánsz ajtókeretei 1644-ből valók és a patrónus házaspár, Bethlen Péter és Illésházi Kata családi címerét viselik.
  • Az Urunk színeváltozása ortodox templom a 19. században épült.
  • Műemlék épületek: Str. Bursan Constantin 1. (20. század eleje), 8. (1906), Str. Castelului 22. (erdőhivatal, 19. század), Pța Libertății 28. (1812), Str. Revoluției 5. (1910).

Oktatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A városban működik a Temesvári Műszaki Egyetem Mérnökképző Kara.[17]

Híres emberek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Testvérvárosai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. "x" a telefonszolgáltatót jelöli: 2–Romtelecom, 3–RDS
  2. Populaţia stabilă pe judeţe, municipii, oraşe şi localităti componenete la RPL_2011 (román nyelven). Institutul Național de Statistică. (Hozzáférés: 2014. február 4.)
  3. Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája, Népszámlálási adatok 1850–2002 között
  4. Binder Pál: Megjegyzések a középkori erdélyi helynevek szász megfelelőiről. Erdélyi Múzeum 1992/1–4
  5. Miskolczy Ambrus – Varga E. Árpád: Jozefinizmus Tündérországban. Budapest, 2013, melléklet
  6. Muntean Miklós: A vajda-hunyadi gör. cath. egyház levéltára. A Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat évkönyve 1898, 119–120. o.
  7. Ioachim Lazăr: Meșteșuguri și breslele hunedorene, secolele XIV–XIX, in Ioan Sebastian Bara – Denisa Toma – Ioachim Lazăr (Coord.): Județul Hunedoara, vol. 2. Deva, 2012, 160–67. o.
  8. Uo., 121–122. o.
  9. Boros Fortunát: Az erdélyi ferencrendiek. Cluj-Kolozsvár, 1927, 101–102. és 110. o.
  10. Binder Pál: Régi kalendáriumok az erdélyi és partiumi vásárokról és sokadalmakról (1572–1676). Néprajzi Látóhatár 1993/1–2. sz. [1] PDF
  11. K. F.: Erdélyi levelek. Kolozsvár, 1944., II., 27. o.
  12. Péter H. Mária: Az erdélyi gyógyszerészet magyar vonatkozásai. Kolozsvár, 2002, 44. o.
  13. Nagy Ferenc: Vásárlaistrom (1842). Ethnographia, 1979, 514. o.
  14. László János: A Bukovinában élő (élt) magyarság és kirajzásainak története 1762-től 1914-ig az első világháború kitöréséig. Kolozsvár, 2005, 118–19. o.
  15. [2]
  16. Marius Porumb: Dicționar de pictură veche românească din Transilvania. București, 1998, 175. o.
  17. www.fih.up.ro

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Latinák Gyula: A Vajdahunyadi Magyar Királyi Vasgyár és tartozékai. Budapest. 1906
  • Binder Pál: Közös múltunk. Bukarest. 1982
  • Heckenast Gusztáv: A magyarországi vaskohászat története a feudalizmus korában. Budapest. 1991
  • Ovidiu Popescu: Municipiul Hunedoara. Deva, 1998

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Vajdahunyad témájú médiaállományokat.

Képek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]