India művészete

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Mohini-ábrázolás)

India művészetén a Hindusztáni-félsziget, azaz ókori és mai India, Pakisztán Banglades és Srí Lanka területének művészetét értjük. A különböző művészeti formákra, mint a képzőművészet (kerámia és szobrászat), a vizuális művészetek (festmények, barlangrajzok), és textilművészet, az építészetre és a díszítőművészetekre jellemzőek India sokszínű vallási életét tükröző, viharos történelmi korokra bontható stílusai. Ugyanakkor számtalan művészeti motívum szinte változatlanul fennmaradt az évezredek során. A több ezer éves múltra visszatekintő indiai művészetek együtt élnek a kulturális hagyományokkal, a rítusok és vallási gyakorlatok beépülnek a mindennapi élet eseményei közé. A számtalan belső és külső hatásoknak kitett, nyelvileg, területileg, gazdaságilag és kulturálisan szabdalt ind társadalmak sokszínűségük ellenére egyedülálló állandóságot mutatnak a művészetek történetében. Ősi hagyományaikkal beoltották a mindenkori hódítók kultúráját és meghatározták Délkelet-Ázsia civilizációs fejlődését.

Történeti áttekintés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az indiai szubkontinensen élő, nomadizáló, pásztorkodó, és a már falvakban letelepedett, kezdetlegesen gazdálkodó őskori népek már a kezdetektől különböző vallási gyakorlatoknak hódoltak, hogy megünnepeljék a termékenységet vagy szimbolizálják küzdelmüket a természet erőivel. Már ebből az időszakból fennmaradtak szobrok és díszített műtárgyak, amelyek a női termékenység, vagy a férfi nemzőerő kultuszát szimbolizálták, és amelyek máig az indiai civilizáció meghatározó elemei lettek.

Anyaistennő-szobrocska az Indus-völgyi civilizációból

Indus-völgyi civilizációk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

India legrégibb civilizációja, az Indus-völgyi civilizáció az Indus folyó völgyében jelent meg. A kulturális felvirágzás ezeken a területeken kb. ie. 2500-1500 évgekre nyúlik vissza, és a legkorábbi művészettörténeti leleteket tartalmazza Dél-Ázsiában. Központja Harappa és Mohendzsodáro. Ezeket a városokat téglából építették, szabályos tervek alapján. A csiszoltkő-korszak eszközei mellett már a rezet is használták. Fejlett volt a szobrászata, bronz, kő és terrakotta alapanyagokból. ismertek a pecsétnyomók, ezeken leggyakrabban bika képét faragták ki, máig megfejtetlen írásjelek is találhatók rajtuk. Általános volt a matriarchátus, az anyaistennő ábrázolása. Terrakotta szobrokon ismert volt egy púpos bika ábrázolása (más néven indiai zebu), amely példázza India és a Közel-Kelet kapcsolatát. Mivel a zebuk egyaránt megjelennek az Indus-völgyi ábrázolásokon és a mezopotámiai művészetben, feltételezhető, hogy ez a régió rendszeres kereskedelmi kapcsolatban állt Mezopotámiával és a Földközi-tengeri világ egyéb államalakulataival.[1]

Árják Indiában, a hinduizmus kezdetei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az i.e. 1500-as évek elején új embercsoportok jelentek meg Dél-Ázsia északnyugati területein, az árják. Valószínűleg eredetileg nomádok voltak, és már indoeurópai nyelvek egyikén beszéltek, feltételezések szerint ó-perzsául. Az úsi Indus-völgyi civilizációnak ez az árja népvándorlás vetett véget. A régebben ott lakó dravidákat meghódították és kultúrájukat beolvasztották a maguk kultúrájába, melyet szent szövegeikből, a Védákból ismerünk. A klasszikus hindu vallási szövegek szakrális nyelve, a szanszkrit is ebben a régióban honosodott meg. A különböző helyi lakossággal kölcsönhatásban az árja nyelvű csoport végül uralkodóvá vált a Gangesz alföldén és Észak-Indiában. A Rigvéda hindu szövegei jóval korábbi szóbeli hagyományokon alapultak, és i.e. 1200-ra már kodifikálták is azokat. Siva, a hinduk egyik legnagyobb istene már ekkoriban megjelent, valószínűleg az árja viharisten Rudra nyomán alakulhatott ki, bár korábbi termékenységi istenségekre is emlékeztet. A hinduizmus korai, úgynevezett védikus időszakában már megjelenik Agni, a tűz istenének szobra, amely előtt a tűzáldozatot bemutatták a szent drog, a szóma elfogyasztása mellett. [1]

Az indoárják hóditásával gyakorlatilag mintegy ezer évre megszűnik az ábrázolóművészet. A két nagy városban, Mohendzsodáróban és Harappában telepednek le, viskóikat az eredetileg szigorú rend szerint épített házak között rendszertelenül helyezik el. Az írásbeliség megszűnik, szóbeli hagyományozással adják tovább kultúrájukat. Díszítés nélküli, nehézkes, vastag falú kerámiákat hoznak létre. A dravida nyelvű őslakosságot rabszolgának tekintik, ám azok kultúrája lassan beolvad az árják kultúrájába. Kialakult a kasztrendszer, a falusi, anyaistennőt imádó vallási szokások keverednek a dravida falloszkultusszal, az ősi Siva tisztelete a nágák és nagínik, férfi és női kígyóisten és a jaksák és jaksinik imádata számtalan istenalakot teremt.[2]

Az i.e. 800-tól, az Upanisádokban megjelenő metafizikai gondolatok tovább bővítették a hinduk vallási univerzumát, mítoszaikkal tovább bonyolították az isteni pantheont. Ekkor jelentek meg hatalmas mennyiségben azok a szöveges források is, ami mára megalapozta a ma ismert hinduizmus világképét. Ez a hinduizmuas történetében még brahmanizmus néven ismert.[1] Az örökös körforgás (szanszára) és folyamatos újjászületés tana is ekkor kapott filozófiai alapokat. Megjelent a karma, a következményekkel bíró cselekedetek tana, és az átman, a világlélek fogalma.[3]

Az i. e. 3. század előtt, a brahmanizmus idején két nagy eposz keletkezett, a Mahábhárata és a Rámájana. A régi irodalom fejlett művészetről tudósít, de a brahmanista kultúra sokáig nem használt tartós anyagot. Fából építkeztek, fát és csontot faragtak, falapokra festettek, s így alkotásaik elpusztultak. E kor emlékei a népi agyagplasztikán kívül két kis aranylemez figura, a Föld-Anyaistennő ábrázolásai.

A szigorú rítusokkal és titkos tanításokkal őrzött brahmanizmus főpapjai a bráhminok, a legfelsőbb kaszt tagjai voltak, akik ellen több eretnekmozgalom keletkezett. A két legfontosabb a buddhizmus és a dzsainizmus.

A Maurják és Csandragupták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. e. 6. században perzsák hódították meg India északnyugati területeit. Ekkor, a szétszabdalt királyságok és hercegségek korában a Magadha Birodalom udvari krónikásai már feljegyezték India történeklmének fontosabb eseményeit. A nagyobb uralkodóházak városokat építettek de templomok építéséről ekkor még nem esik szó. I. e. 327-ben Nagy Sándor görögjei Indus folyó torkolatáig jutottak, és rövid ott tartózkodásuk alatt (másfél év) hellenisztikus kultúrájuk nyomát hagyták a vidéken. Őket a Csandragupták űzték el, akik elfoglalták a Maurják trónját, és békét kötöttek a perzsákkal. A Szeleukidák visszatérését sorozatos szövetségekkel sikerült megakadályozniuk.

A Csandragupta Birodalom fővárosa már kötött tervek szerint épült, bár templomokat még nem építettek. Faházaikat fámekkel, ezüsttel, arannyal borították.

A Maurja-kor művészete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csandragupta unokája, Asóka király idejében két új vallás is elterjedt, a buddhizmus és a dzsainizmus. India népei ekkor áttértek a kő használatára, s alkotásaik fennmaradhattak. Megindult az önálló szobrok faragása is (parkhami Jaksa szobor). Az első kőplasztikák az Asóka-oszlopok. Asóka, a nagy maurja király i. e. 272-i. e. 232 uralkodása alatt a fák szellemeivel és oroszlánokkal díszített oszlopfőket faragtak. Palotáját a 400 körül élt buddhista szerzetes Fahszien méltatta, akit elvarázsolt az építmény nagyszerűsége. Ebben az időszakban a szobrászat egyre nagyobb jelentőséget kapott. Ekkor készült a parkhami Jaksa-szobor is.[4] Az önálló szobrok kezdetben kisebb jelentőségű, elsősorban férfi istenségeket ábrázolnak, ám ezek kevésbé maradtak fenn napjainkig. A szabadon álló nőszobrok meglehetősen ritkák, az egyetlen amely fennmaradt a dídargandzsi csaurihordózó[5] szobra.

A Maurja-kori szobrászat egyik kedvelt, újra meg újra megjelenő alakja a fa alatt álló nő (jaksí). A földi termékenységnek ez a jelképe később is az indiai képzőművészet elterjedt motívuma volt. Az indiai világnézet sajátos jellege kifejezése jut benne, hiszen egy olyan ősi mítoszból származik, amit később Kalidásza költ át Malaviká és Agnimitra című művében. A történet az asókafáról szól, amelynek törzse egy ifjú szűz érintésére számtalan csodaszép virágot terem. A növény életét a legenda közvetlen összefüggésbe hozza a női szűziességgel, tisztasággal.

Az embernek a növényvilághoz fűződő kapcsolata kezdettől fogva az indiai művészet egyik alapmozdulatát alkotta. Az indiaiakat nem annyira a virágok, hanem az ezekből kibontakozó, érlelődő gyümölcsök bűvölték el. Rendkívüli kifejezőerővel jelenítették meg a növényvilág termékenységét és a gyümölcsök lassú érését. Ennek megfelelően alakult át náluk a női eszménykép is. A nőt dús idomokkal, a természet teremtőerejének kifejezőjeként ábrázolták. Az irodalomban is nagy szerepet játszott ez. Dandin regényében egy ilyen nő megjelenésével kezdődik a királyfi kalandjainak története: „Kerek keblével hozzásimult és elfedte mellkasát, ahogy az őszi fellegek borítják el esős napon az égboltot. Szemében mély szenvedély fénylett, mely olyan volt, mint a sudáran magasba szökkenő banánpálma csúcsán érlelődő gyümölcsök sötét csillogása.” Az indiai költészetnek ez a metaforája a barhuti domborművön öltött testet.

A kanheri barlangtemplom bejárata (i. e. 1. század)

Az emberek többsége falvakban élt, szigorú rendnek alávetett közösségekben. A falvakat fal vette körül, e körül pedig gyalogösvény húzódott. Két, derékszögben kereszteződő út négy részre osztott minden falut, elkülönítve egymástól a négy kaszt lakóhelyét. Az útkereszteződésnél egy mesterséges dombon fügefa nőtt, ennek árnyékában gyűltek össze tanácskozni a falu vénei. Az utakat négy fakapu zárta el. Az útkereszteződésnél hatalmas oszlopokat emeltek a nevezetesebb események emlékére. A szent állatokat – a tehenet, a majmot és a kígyót – szobrokban is megörökítették. A falut nemcsak azért vették körül fallal, hogy megvédje a lakosokat az ellenségtől, hanem a gonosz szellemektől is. Az útkereszteződésnél emelkedő fa a természeti erők jelképe volt. Az utak a négy égtáj felé mutattak.

Buddhizmus megjelenése a művészetekben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I.e. 6. században hindu gyökereken új filozófiai és vallási fejlődés alakult ki. Gautama Sziddhártha (i. e. 563 – i. e. 483) ismertebb nevén a történelmi Buddha a világ egyik legnagyobb vallásának, a buddhizmusnak a meghatározó alakja az emberi létezés nagy kérdéseire a választ a „megvilágosodásban” találta meg. Tanainak hirdetésével új vallást alapított, tömegek követték.

Sok korai, de már említésre méltó szobor jött létre ebben az időszakban, elsősorban a buddhista emlékhelyek díszítésére. Különösen jellemzők ezek a sztúpák (elhunyt buddhista szerzetesek vagy kiválóságok emlékhelyei) és csatják (szerzetesi csarnokok) esetében. A történelmi Buddha halála után majd két évszázadig azonban egyáltalán nem jött létre buddhista díszítőművészet szempontjából említésre méltó alkotás. Az i. e. harmadik századtól kezdve műemlékileg is jelentős, díszített figurális és narratív szoborábrázolások jelentek meg buddhista környezetben. Ez a megfelelő mecenatúra, a szerzetességi közösség, és szent helyek kialakulásának és kifejlődésének köszönhető.[1]

Az indiai művészet és kultúra nagy fordulata volt Asóka megjelenése, aki a uralkodása csúcspontján a legenda szerint, egy véres csata után buddhistává vált. Asóka, ahol tehette, emlékműveket emelt, oszlopokra vésett feliratokkal tisztelgett Gautama Sziddhárta előtt, az oszlopokra Buddha életének és tanításainak, illetve saját uralkodásának fontosabb eseményeit vésette.

Asóka korában alakultak ki azok a buddhizmus első vallási építményei, a sztúpák, amelyek a kor építészetét meghatározták, sőt a buddhista építészet egyik legjellegzetesebb műtárgya lett. A sztúpa jelentése halom vagy fedél, gondosan megalkotott kőhalmok, amelyek valamilyen módon Buddha életéhez kapcsolódó kegytárgyakat rejtenek. A hagyomány szerint maga Asóka is mintegy 80 ezer sztúpát emeltetett, az egyik legnagyobb csoportot Száncsiban. Ezek kapuin még felismerhető a fafaragáshoz hasonló technika jellege. A sztúpa olyan emlékmű, amely minden dolognak a földben gyökerezett ősokát képezi. A föld tiszteletére emelték, amelynek méhében, a későbbi hiedelem szerint Brahma és Buddha lakott.

Az i. e. 2. századi száncsi sztúpa az egyik legszebb, a szintén ebből a korból való srí lankai abhadzsagibiri Dagaba sztúpa pedig a legnagyobb. A száncsi sztúpa hatalmas, gömb alakú, téglával és kővel borított domb, magassága kb. 16 méter. Egy közvetlenül rátámaszkodó lépcsős folyosó veszi körül, s nem messze ettől négy kupolás védőfal húzódik, a négy kapu a négy világtáj irányára utal. A sztúpához vezető főbejárat alatt egy magas, oroszlánok alakjaival koronázott oszlop áll.

Ekkor jelentek meg a sztúpák kicsinyített kerámiamásolatai is, amiket valószínűleg fogadalmi tárgyként használtak.

A i. e. 2. században szokásba jött Barhutban, Bodh-Gajában és Száncsiban a kerítések és a kapuk faragása. A szancsi kapukat az állati és emberi világból vett gazdag motívumok díszítik. Eleinte földből emelték, majd később nem égetett téglából, amelyet égetett téglával és gipsszel fedtek. Habár kőből is faragták őket, még így is megtartották a népi eredetű, három keresztgerendás fakapuk formáját. A keresztgerendákat és a pilléreket sűrűn borítják plasztikus ábrázolások. India népének képzeletvilága, bölcsessége és hagyományai jutnak kifejezésre ezekben a domborművekben, akárcsak a Pancsatantra híres népmesegyűjteményében is.

A szancsi kapukat teljesen ilyen domborművek fedik, de úgy, hogy alulról az egyes figurák még kivehetőek. A kapukat a szó szoros értelmében elborítják a faragások. Az egyes alakok úgy zsúfolódnak egymásra, mint a keleti mesék képei és alakjai. Legfelül középen a törvény szent kereke látható, a gerendák szélein szárnyas oroszlánok ülnek, mellettük és alattuk nőalakok, akik az alacsonyabb rangú szellemeket testesítik meg. A pilléreken a keretbe foglalt növényi motívumok csendélete, pávák és lovasok találhatók, valamint a Garuda madár. A három keresztgerendát domborművek díszítik: a felső gerendán elefántok borulnak le egy fügefa előtt, a középsőn egy szent fa imádása és egy törpe-nemzetség alakjai láthatók, míg a legalsó gerenda domborművei a vadászatra vonuló királyt és a remetékkel való találkozását mutatja.

Jaksí, szobortöredék, 10. század

A száncsi domborművekkel rokonságban áll a barhuti pillért díszítő dombormű, amely egységes képként ábrázolja az Apszarák táncát. A művész szorosan egymás mellett ülő nőalakjait úgy sorakoztatja fel a táncosnőkkel szemben, hogy egy mozdulat különböző fázisai bontakoznak ki szemünk előtt. A kapuk kiképzésében a földi élet színpompás gazdagságában elmerült életérzése fejeződik ki, vagyis mindaz, amit a májá (a lét testi formáját megteremtő érosz) káprázatként utasítanak el. E merőben ellentétes szemléletek egymás melletti megnyilvánulása jellemző Indiára.

Egy másik jellegzetesen indiai forma a mesterséges barlang, amelyet kezdetben buddhista szerzetesek gyülekezőhelyéül építettek, és amiket szintén a maurják korában készítettek először. A legrégebbi barlangtemplom az i. e. 2. században épült Bhadzsa melletti, egyszerű kiképzésű, de az i. e. 1. század elején épülteket már gazdagon díszítették.

A barlangtemplomokat csaitjáknak (tisztelet tárgya) is hívták. Ezekben a dolgok őseredetének szimbólumaként egy homályba boruló sztúpa emelkedett ki a földből, amely megtartotta eredeti formáját, de kisebb volt a korábbi sztúpáknál. A legtöbb ilyen csarnokot egyetlen sziklából faragták ki, a benne található sztúpával együtt. A sztúpa körül oszlopos folyosó húzódott, itt tartották a közös ünnepi felvonulásokat.

Gandharai ülő Buddha

Dzsainizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ugyanezen időszak alatt, egy másik történelmi személy, Mahavira (i.e. 540-468) a lemondást, az aszkézist, és a meditációt tanította, amellyel megvetette a dzsainizmus alapjait.

Mint a hinduk, a dzsainok is hisznek abban, hogy az embert megszálló vágyak kínzó követeléseit csak a móksával, a megszabadulással és a megvilágosodás elérésével lehet elkerülni. A dzsain filozófia szerint huszonnégy „tírthankara”, gázlókészítő segíti az embert a megszabadulásban, ezek közül a vallásalapító Mahávira volt az utolsó. A gázlókészítőket ábrázoló szobrok letisztult formája, meztelensége szimbolizálja a dzsain ideát, az érzékek teljes leválását, az elszakadást a világi vágyaktól.

A dzsaina Gommatesvara monolit szobra Sravana Belgolában

A dzsaina művészeti alkotásokra jellemző a rendkívül kifinomult, már-már csipkeszerű díszítések halmozódása. Legszebb példái az Abu-hegy dzsaina templomai, illetve Gommatesvara 23 méter magas 10. században készült monolit szobra.

Száncsi, sztúpa

Gandhárai művészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Maurjákat és a Szunga-dinasztiát (i. e. 184i. e. 70) északnyugaton a görög, parthus, szaka és kusán hódítás követte. A leghíresebb kusán király, Kaniska (az 1. század végén) buddhista lett, pártfogása révén Gandhárában sok sztúpa és kolostor létesült. Ezek kialakításában erőteljesen érvényesült a nyugat-ázsiai hellenizmus stílusa.

A gandhárai művészet egyik jellemzője Buddha szoborábrázolása, mivel a vallásalapítót eddig csak különböző jelképrendszerek segítségével ábrázolták. Ekkor alakult ki ma is ismert formájában a Buddha szobrok típusa is.[4] A legelső buddhista szobrászok csak Buddha földi életéből vett jeleneteket ábrázoltak. A Buddha-ábrázolások két típusa ismert: az egyik bő köpenyben álló, két kezét áldóan kinyújtó, tanait ünnepélyesen kinyilatkoztató mestert jeleníti meg, ez a hellenisztikus hatást tükröző szobrászati stílus Nagy Sándor hódításai révén jutott el az országba. A másik típus a keresztbe tett lábakkal ülő Buddha, ez az ábrázolás indiai eredetű.

Gandhárai álló Buddha

A gandhárai Buddha-szobrok egész felépítésükben különböznek a brahmanista plasztikától. Többnyire szigorú szimmetria jellemzi őket. Az alak egy háromszögbe foglalható, szabályos geometrikus alkotás. Hátoldalához olykor hatalmas glória csatlakozik, mely eredetileg csak a fej és a kisugárzó emberi erők hangsúlyozását szolgálja. A buddhista-művészetben később viszont geometrikus díszítőelemmé lett, amely a szobrot csak még merevebbé teszi. Ruhátlan Buddha-alakokat is készítettek, ezek még kevésbé testszerűek, mint a felöltöztetett figurák.

Az 1. században rengeteg Buddhafej-ábrázolás jött lére. Először ezek a Buddhafejek hidegen, tartózkodóan, kifejezéstelenül hatnak. India festészete című művében Dzsaváharlál Nehru megjegyzi, mennyire csalóka ez a benyomás: „Az ismételt szemléletnél azonban olyan szenvedélyességet és kedélybeli mozgalmasságot fedezhetünk fel a csendes, mozdulatlan arcvonások között, amelyek idegenek számunkra, és hatalmasabbak, mint azok a szenvedélyek és indulatok, amelyeket ismerünk. Bár a szeme lecsukódik, mégis a szellem ereje sugárzik belőle, és a testet erő járja át.”

Mathura templomvárosa, mely már előbb a kőfaragás központja lett, megfogalmazta a Buddha-ábrázolás végleges típusát. Gandhárával és Mathurával egyidejűleg virágzott az 1. és 3. század között az Ándhra Birodalom területén, Dél-Indiában kibontakozott déli stílus. Ez az ábrázolásmód mozgalmasságával és kifejezőerejével a fejlődés újabb fokozatát jelentette.

A Gupta-kor művészete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Adzsantai falfestmény részlete

A Gupta-dinasztia (320-600) ismét nagy birodalmat épített ki, és uralkodóinak támogatásával India művészete elérte klasszikus korát. Virágzott a költészet, az irodalom is. Az indiai költők számára azonban, akik a társadalom legfelső, szűk körében éltek, a buddhizmus is idegen maradt, akárcsak a régi brahmanista kultuszok. A fejedelmi udvarok környezetében olyan művészet alakult ki, amely ellentétes volt a nép körében virágzó művészeti irányzatokkal.

Az indiai művészet aranykora a 3. században kezdődött, innentől a 8. századig hatalmas fellendülés figyelhető meg az indiai irodalom, vallás és a kultúra terén. Az Indiára máig jellemző művészeti ábrázolásmód innen, a Gupta-birodalom központjából jutott el a Himalájától Közép-Ázsiáig, a délkeleti országrész tartományaiba, sőt az óceánon át Indonéziába is. Ekkor jelent meg az úgynevezett bhágavata mozgalom, amely a szépséget és az esztétikumot előtérbe helyezte a filozófiai tézisekkel szemben, a szépség kultusza így megjelent a templomok díszítéseiben is. A vallási szimbólumok képekben, festményekben, agyagfigurákban jelentek meg.

Világi épületek a Gupta-korszakból sajnos nem maradtak fent, amit a kor építkezéséről tudunk, a barlangok falán megmaradt ábrázolások közvetítik számunkra. Ezeken látható, hogy több emelet magas szerkezeteket hoztak létre többnyire téglalap alakú boltíves ablakokkal, amelyeket rácsozattal láttak el. A teraszok és erkélyek nyitottak voltak. A főúri palotákban aranyozott girlandokkal díszített hengeres oszlopok, pillérek tartották a mennyezetet, a falakat festmények borították. A magánházakat a gazdag polgárok is díszíttették külső és belső festményekkel, ornamentikával.

Buddhista templomépítmények (sztúpák) Dzsaulian Csarszaddában és más ősi helyszíneken Pusakavati közelében épültek, A radzsgiri Dzsaraszandra-Ka-Baith sztúpa és a 128 láb magas Dhamekh-sztúpa Szárnáthban a Gupta-kor végén született. Utóbbi figyelemre méltó ornamentikus díszítést kapott.

A kolostorok a régi buddhista helyszínek közelében épültek, ebből a korból jelentős a pusakalavati buddhista kolostor. A Mehra-Maradu-kolostorban egy díszített ebédlő, konyha, tároló, fürdőszoba és WC kapcsolódik a vallási létesítményhez. Szárnáthi ásatásokból előkerültek egy buddhista templom maradványai, ugyanitt számos kolostort tártak fel.

Naraszimha-Gupta Baladitja uralkodó épített egy 300 m magas Buddhának szentelt téglatemplomot Nalandában, ami kivívta a korabeli kínai utazók csodálatát is. [6] Ez az építmény mára már nem maradt meg.

Az ebből a korszakból származó fő barlangszerkezetek az adzsantai stuktúrához hasonlítanak.

A barlangtemplomok Mahárástra államban, Aurangábádtól 107 kilométernyire északra találhatók. A műemléki terület nevét a közeli településről, a 12 kilométerre fekvő Adzsantáról kapta. A Vághúra folyó patkó alakú kanyarulatát körbeölelő sziklafalakba vájták az i. e. 2–1. és az i. sz. 5–6. század környékén. A 29 kivájt barlangból 4 buddhista szentélyt (csaitja) és 25 kolostort (vihára) alakítottak ki. Díszítéseiben a legpompásabb 16. és 17. számú adzsantai barlang a Gupta időszak alatt született.  A vihárában talált felirat szerint a barlang a Vakataka-dinasztiabeli Hariséna király parancsára jött létre az 5. század végén. A Buddha-szentély falfestményeinek témája Buddha születésének története.  

A legtöbb freskó ebben a barlangban található, amelyek meglehetősen jó állapotban vannak.

A 19. szentélykamra (csaitjagriha) keletkezése is az 5. század második felére tehető. A barlangok közül az itteni főhajó a legdíszesebb: az oszlopokat gazdag Buddha- és bodhiszattva-ábrázolásokkal borították. Újszerű a homlokzat Buddha-ábrázolása, mert nem a megszokott ülésmódban, hanem leeresztett lábakkal mintázták meg. 

A korszak falfestményei az i. e. 1-8. század között készültek. Ezek közül a buddhista freskók közül a Adzsanta-barlangbeliek az ókori civilizációk legszebb műemlékei közé tartoznak. A legenda szerint Buddha különböző újjászületései során átélte az emberi lét valamennyi állapotát. Ennek megfelelően Buddhának a sziklatemplom falain megjelenő élettörténete egy olyan részletesen kidolgozott hőskölteményt ábrázol, amelyben az 1. évezred derekán virágzó indiai élet jelenségei tükröződnek. A festmények vallási célokra készültek, gyakran erotikus tartalommal. Termek egész sora tárja elénk Buddha életének epizódjait. A minden falfelületet betöltő színes freskók egyben történelmi dokumentumok is. Pazar felvonulások csakúgy láthatók itt, mint gabonát őrlő vagy táncoló nők, de találunk itt harci jeleneteket, vadászatot, láthatjuk a fejedelmet, amint kíséretével ünnepélyes menetben vonul elefántháton, a követek fogadását, a hercegnő sétáját és hasonló udvari eseményeket. Látunk itt intim házi jeleneteket is, például félig meztelen, faláncokkal és más ékszerekkel teleaggatott szépséget, amint két napbarnított szolgálója között öltözködik. Bepillantva valamelyik házba szerelmespárt látunk fekhelyükön. Tökéletes az állatok, a viaskodó bikák, elefántok, antilopok és szarvasok ábrázolása is. Mintha csak szemünk előtt zajlanának a mindennapi élet jelenetei.

A Kailaszanátha-templom részlete (Ellora)

A mogulrádzsapurami barlangokat Undavalliban és Akkannamadannában szintén a Gupta-birodalom időszaka alatt építették. Érdekességük, hogy a közép-indiai udajagiri szerkezetek mintájára vájták ki a sziklákból.  

Az építészetben a barlangtemplomok mellett ekkor kezdődik a monolit (egyetlen sziklából kifaragott) alkotások kora. A 4. századtól a fő építészeti ágat az így épült templomok képviselik, amelyek az indiai építészet legfontosabb alkotásai közé tartoznak. A fejlődés különösen Aiholéban és Ellorában figyelhető meg.

Az indiai buddhista művészet ebben a korban Délkelet-Ázsia és a Távol-Kelet számos országába eljutott és mindenütt nagy hatást gyakorolt a művészet fejlődésére. Ugyancsak az indiai buddhizmus hatására alakult ki Nepál és Tibet jellegzetes lámaista művészete.

A legkorábbi ismert hindu templomok kőből készültek, nem túl nagy és jelentős szentélykamrával, amibe az istenek képeit, szobrait helyezték el, a kis belső tér nem a hívek gyülekezőhelye volt. A tető általában lapos, kőfalazat tartotta minden habarcs nélkül, de előfordultak terrakotta (égetett tégla) építmények is. Jelentős képviselője a terrakotta díszítésű templomoknak a Bhitar-Gáonban épített szentély, amely piramis alakú tetővel rendelkezik, külső falait a hindu mitológiából vett jeleneteket ábrázoló égetett agyagszobrok díszítik. Építészetileg azért is fontos ez az építmény, mert ez rendelkezik a legkorábbi boltívvel egész Indiában. A Gupta korban megjelenő korai templomok éles ellentétben álltak a későbbi hatalmas sikharás (csúcsos) formákkal, és mandapák (csarnokok) sem csatlakoztak hozzájuk. A Gupta-korszak vége felé (500 körül) azonban megfigyelhető az átmenet egy magának több figyelmet követelő nagyobb szakrális tér irányába.

Dél-India nagyon kevés építészeti emléket hagyott hátra a Gupta-korszakból. Ezek egyike az Ananda királyok által a 4. században épített Kapotesvara-templom Csezarlában. Ez a legkorábbi ismert hindu templom, amely már egy apszist is tartalmaz, hasonlóan a buddhista csaitjákhoz.

Bhopál közelében, Udajagiriben szintén hindu isteneknek szentelt barlangtemplomokat fedeztek fel, amelyek feliratuk szerint 401-ben épültek II. Csandragupta uralkodása alatt. Ez az eddig ismert legkorábbi hindu templom. A szentélyt a sziklába vájták, de kőből épült, alacsony oszlopcsarnokkal bővítették ki. Ez a stílus átmenet a tiszta barlangi szentélyek az épített templomok között. Az oszlopcsarnok, a faragott ajtó és a pillérek díszítései tipikusan jellemzők a Gupta stílusra.

A szobrászat járult hozzá leginkább ahhoz, hogy a Gupta-korszak művészetét India aranykorának tartják.

A kora középkori gupta szobrok sikere a visszafogott érzékiség és a kidolgozás szimbolikus absztrakciója közötti szintézisben rejlik.  A külső forma és a belső szellemi mondanivaló egysége sehol sem tűnik ki annyira, mint az ebben a korban született alkotásoknál.  Az agresszív szépség, ahogy azt Mathurában előzőleg általánosan ábrázolták, már nincs összhangban a Gupta-kor szellemiségével; Az érzékiség megjelenítése már erkölcsi értelemben korlátozott.  A meztelenség ábrázolása meglehetősen visszafogott.  Áttetsző drapériákra bízzák, hogy elrejtse, egyúttal érzékeltesse a test körvonalait. A három legkiemelkedőbb példa erre az ülő Buddha kép Szárnáthból, a feliratos kép az álló Buddháról (ma a Mathurai múzeum gyűjteményében), valamint Buddha szultángandzsi hatalmas réz szobra (kb 2,3 méter magas), most a Birminghami Múzeum tulajdona.

A Gupta-kor Buddha ábrázolásaiban már felfedezhetünk néhány újítást.  Általában göndör hajjal ábrázolták, mivel a Kusán-dinasztia alatt született, kopasz Buddha szobrok már nem feleltek meg a Gupta-kor esztétikai igényeinek. A második sajátosság az a kecses díszítés, fátylak és leplek ornamentikus ábrázolása, ami a különböző a figurákon fellelhető.

Ugyancsak a Gupta-korszakban került sor a hinduizmus komolyabb újraélesztésére, ez tükröződik a szobrokon is. A legszebb Siva képek, mint a khohi Sivalinga a Gupta-korszakból származik. A linga formája mint Siva nemzőerejének jelképes ábrázolása már a Kusán időszakban is létezett, de Ekamukhi és Csaturamukhi Sivalinga ábrázolásainak kombinációja mégis a korra jellemző ikonográfiát alakított ki.  Ekkor szaporodtak meg Siva Ardhanerisvara formában történő ábrázolásai (amikor a férfi és női tulajdonságok egy szoborban vannak jelen).

Talán a legjobb minőségű a Gupta plasztikák Visnu Mathurában talált ábrázolásai, amikor arcán megelégedettség és derűs spirituális elmélkedés tükröződik. Ez az első alkalom, hogy a szobrok Visnu kozmikus formáit mutatják, majd az emberi arcot Visnu avatáráival ötvözik, vaddisznóval, oroszlánnal (Naraszimha-, Varáha-Visnu).  Visnu kozmikus szempontjának egyik- másik ábrázolása ebben az időszakban a központi, nyolc karú emberi alakot körülvevő sugárnyalábot jelképező ábrázolás, amit egy Garvából származó díszes ajtókereten találunk. A nagy Varáha képet Udajagiriben (i.sz. 400) már a Gupta szobrászat kiemelkedő alkotásának tekinthetjük.  Ugyanitt jeleneteket láthatunk a két ikerfolyó, a Gangesz és a Jamuna születésének mitológiai képeiből. Ezek valószínűleg i. sz. 26. évben készültek, a Madhjadesza királyság uralkodása alatt. A napistent, Szurját ábrázoló képek azt mutatják, hogy a napisten északi módon volt öltözve. Ez az ábrázolásmód Afganisztántól Mathuráig az északi területeken figyelhető meg.

A dekkáni területeken készült szobrokon figyelhető meg teljes pompájában a Gupta befolyás. Ez különösen igaz a mogulrudzsapurami, és az uudavalti alkotásokra, amelyek a hindu mitológia jeleneteit ábrázolják.

A terrakotta szobrok a Gupta művészet fontos elemei.  A szegényebb vidékeken a szobrászat alapanyagaként égetett agyagot használtak. Mivel az agyag könnyen hozzáférhető volt, ez az alapanyag nagyban hozzájárult a művészet népszerűsítéséhez. 

A terrakotta szobrok két típusa különböztethető meg: istenek és istennők, illetve férfi és női alakok. A legtöbb hindu istenség képviselteti magát a terrakotta szobrok képében, Visnu,  Kartikéja,Szúrja. Durga, Jamuna, Ganga. 

Az aiccsatrai teraszos téglatemplom életnagyságú Ganga és Jamuna szobrainak kiégetése igen magas szintű technikai tudást feltételez. A férfi és női alakok csoportokat alkotnak, ruházatukról felismerhető származásuk, a külföldiek Perzsiából és Közép-Ázsiából érkezhettek, hétköznapi figurák minden társadalmi osztályból. Esküvők, vőlegények, elefántlovasok, udvari bolondok és törpék.

A terrakotta figurák a kadzsgháti és ahiccsatrai ásatások szerint a szépség ábrázolását helyezték a fókuszba. Kidolgozták a női szemeket és tökéletességre vitték a női fejek ábrázolását.  A szobrok kifestésére használt szín a piros, rózsaszín, sárga és fehér volt.

A hindu művészet kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Gupta Birodalom felbomlását követően a hinduizmus fokozatosan visszaszorította a buddhizmust. A brahmanizmus megreformálásából születő hindu vallás az 5. századtól alakult ki. Az új vallás sok vonásában érződött a buddhizmus befolyása. Habár a hinduk a Védák régi írásaira támaszkodtak, nem tagadhatták meg Buddha felvételét az indiai istenek közé.

A hindu művészet kialakulása szoros kapcsolatban állt a hinduizmus vallási fejleményeivel. A túlnyomó részt buddhista befolyás alatt álló vallási túlsúly mellett a kasztok és áldozatok védikus hagyományai szervesen jelen voltak India vallási életében. Egyre inkább megjelentek különböző filozófiai és spekulatív vallási eszmék, főként a 8. századtól, amelyek a nagy védikus filozófiai szöveggyűjteményre, az ezer évvel azelőtt született Upanisadok tanításaira támaszkodott. A legnagyobb indiai eposzok, a Mahábhárata és a Rámájana követte az Upanisadok korszakát. Mindkét hősköltemény jelentős forrásai lettek a képzőművészeteknek. Maga a Bhagavad Gíta, amelynek szövege a nagyobb epikusműnek, a Mahábháratának egy része, valójában a hindu hit klasszikus esszenciája. Ezeket a szövegeket hatalmas narratívák alkotját isteni alakokról, és amely rengeteg alapanyagot szolgáltatott a képzőművészetekhez.

A nagy hindu istenalakok, mint Siva, Visnu, és Mahádévi, az anyaistennő különböző formái Parvati és Durga, már a templomok díszítésének szerves részei. Amíg a Gupta-korszakban az istenalakok ábrázolásmódjai domináltak, a későbbi Kusán időszakban állatok, pl. bikák, elefántok megjelenése a jellemző, ez mediterrán hatásokra utal. Míg évszázadokon keresztül kőszobrok és domborművek díszítik a vallási épületeket, a néha megjelenő bronz istenalakok későbbi időszakban keletkeztek. A dél-indiai, királyok és királynők a Csola-dinasztia alatt (9. – 13. század) ismert védnökei voltak a nagy hindu templomépítészetnek. Kis területeken is ezerszám épültek templomkomplexumok. Művészien elkészített bronz szobrokat imádták a templomokban és hordozták végig az utcákon vallási ünnepek. körmenetei során. A nagy templomi fesztiválokon hatalmas szekereket vontattak körbe, hogy az istenek közlekedését imitálják. Ekkor alakult ki az egyik leismertebb bronz Siva ábrázolás, Siva Natarádzsa, a Tánc Ura. Átfogó elképzelés egy istenről, aki maga a megtestesült kozmosz, és amelynek időtlen tánca a születés és újjászületés, a pusztítás és a teremtés körforgását testesíti meg.

Az ilyen képek népszerűek voltak a Csola-dinasztia alatt, mert az embereknek igénye volt intim, érzelmi kapcsolatot kialakítani az istenekkel. Ezek a nézetek központi elemei az akkor születő bhakti vallási mozgalomnak, ahol jelentős szerepe van a személyes és érzelmi élményt nyújtó istenségek imádatának.

A Rastakuta-dinasztia vallás- és művészetpártoló tevékenységének köszönhetően hatalmas monolit templomok építése kezdődött meg, illetve Mumbai melletti Elephanta-szigeten domborművekkel gazdagon díszített sziklából kivájt templomok születtek.

A vallási átalakulás hatással volt az egész művészetre. Kialakult a tipikus hindu templom szerkezete, a templomfalakat sűrűn borító domborművek művészete és a kifinomult hindu szobrászat. Az ekkoriban kialakuló hindu művészet már befolyással volt az időrendben utána következő indiai stílusokra, beleértve az indiai iszlám művészeteket is. Messze elterjedt az országban és a határokon túl is, számos iskolában, irányzatban és művészi központ kiformálódásában jutott kifejezésre. Indiában különbséget tesznek a déli (dravida) és az északi (u.n. nágara, vagy „város”i) stílus között. A világi építészetben ekkor épültek a rádzsput királyok várai, erődjei és győzelmi oszlopai is.

Legfontosabb alkotások Ellora, a dél-indiai Mahábalipuram (=Mamallapuram), templomegyüttese a fő képviselői. A jellegzetes hindu templom három részből áll: a szentélyből (garbhagirha), előcsarnokból (mandapa), és e kettőt összekötő térből (antarala). Ezeket a templomrészeket a gopuram nevű kaputornyok választják el egymástól, tágas csarnokokkal és medencékkel. A szentély fölé a torony emelkedik, amit sikharának hívnak. A három fő templomtípus: a negara (városi), kúp alakú tornyokkal, a dravida típus, gúla formájú tornyokkal, valamint a kettőt egybeolvasztó dél-indiai típus.

Az iszlám India művészete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kuvvat al-Iszlám-mecset Delhiben

Már a korai arab expanzió során megjelent az iszlám vallás az ország északi részein, az Indus folyóig terjedő területeken. A 12. század végén afgán csapatok, először a Gaznavidák, majd a Gúridák rohanták le a területet. Később kialakult a két nagy iszlám birodalom, először a Delhi Szultanátus, majd a Mogul Birodalom.

Az indiai iszlám művészet egészen sajátos színezetet nyert azáltal, hogy a muszlim célra készült műalkotásokat kezdetben nem muszlim vallású művészek, kézművesek készítették. Ezt a stílusjelenséget nevezték el indo-muszlim vagy indo-pathan stílusnak.

Delhi szultanátus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Ka-Dzsonpora-mecset Ádzsmírban

A pandzsábi és észak-indiai Gaznavidák és Gúridák utódjaként 1206-ban Kutb ad Din Ajbek (1206–1210) függetlenítette magát a Gúrida fennhatóság alól, és megalapította az első indiai birodalmat, a rabszolgákból álló (mamluk) Delhi Szultanátust. A legkiválóbb ebből a dinasztiából Iltumis (1210 – 1236) volt, aki Szindh-tartomány meghódításával mint birodalomépítő szerzett nevet. Az első mamluk birodalmat a Hildzsi-dinasztia (1290–1320) váltotta, melynek során megvívtak a mongol betolakodókkal, majd a Dekkán-fennsík elfoglalásával növelték a szultanátus fennhatóságát. Az őket követő Tuglak-dinasztia (1320 – 1414) legkiválóbb uralkodója Firúz még megszilárdította hatalmát India északi területein, de halála után Kelet-Bengál, Dekkán, Gudzsarát, Dzsaunpur, Málva leszakadt a delhi fennhatóság alól. A Delhi Szultanátus központja védtelen maradt a második közép-ázsiai – mongol hódításokkal szemben, így Timur Lenk bevette és kifosztotta a várost. Miután Timur Delhit elhagyta, a Szajjid-dinasztia (1414 – 1451) vette át a hatalmat, őket az afgán Lódi-dinasztia (1451 – 1526) követte. A Lódikat a Közép-Ázsiából betörő mongol származású Bábur, a Mogul Birodalom megalapítója győzte le. Bábur fiát, Humájunt Sér Sah Szúri afgán származású vezér üldözte el, és átmenetileg visszahozta a Delhi Szultanátus régi hatalmát. Humájun, szafavida segítséggel az ország visszahódítására indult, és 1554-ben visszafoglalta Delhit.[7]

1206–1550 A korai indiai iszlám építészet nem volt tisztán iszlám, hanem magába szívta a korabeli közép-ázsiai, iráni, afgán, iraki, sőt közép-afrikai építészeti stílusokat még az előtt, hogy a törökök meghódították volna India egyharmadát, a Jamuna és Gangesz termékeny síkságait.[8]

Az építményeken a kézművesek nagy hangsúlyt fektettek a vonalak és ívek művészi összekapcsolására, a monotonitást szobrok elhelyezésével oldották fel. A két eltérő építészeti stílus jótékony hatással volt a helyi kifejezésmód alakulására. A hindu építmények merevségét az iszlám hajlékony vonalvezetésével oldották fel, az iszlámban szokásos szigorú ornamentikus díszítést emberek és állatok ábrázolásával színesítették. Nem kétséges, hogy az iszlám művészetet jelentősen befolyásolták a hindu építőmesterek és építészek hagyományai. De hiba lenne azt feltételezni, hogy az iszlám építőknek nem volt eredeti elképzelésük az építészet jellegét illetően. Valójában a két építészeti eszmény fúziójáról van szó inkább, mint az egyik vagy másik túlhatalmáról. Ugyanakkor a művészetek fejlődése során fel kellett oldani bizonyos ellentmondásokat. A hinduizmus támogatja a bálványok elhelyezését, az iszlám megtiltotta azt; A hinduizmus kedveli a dekorációs színpompát, míg az iszlám inkább az egyszerűségre törekszik. Ezek a különböző eszmék olyan erősen ellentétben állnak egymással, hogy egy bizonyos fúziós megoldásokban ölthetnek testet, amit ma már indo-muszlim stílusnak neveznek.[8]

Az időszak muszlim emlékei Indiában mecsetek, mauzóleumok, paloták, fellegvárak és a városépítészet kialakításában jelennek meg. A stílusnak sajátos sajátos jelleget kölcsönöznek a kupolák, boltívek, perforált ablakok, kerítések és rácsszerkezetek, intarziák, valamint a művészi kalligráfiák.[8]

A korai mecsetek a hindu templomok átalakításával jöttek létre, miután az iszlám vallás által előírt szükséges módosításokat elvégezték. A legfontosabb átalakítás a mihráb helyének kialakítása a templomon belül (a kiblafal helye), ami a hagyományos mecseteknél a keleti falban volt, azonban Indiában a nyugati oldalra kellett azt áthelyezni, mivel a földrajzi hely szerint Mekka nyugat felé esik. Ugyanígy a kapuk elhelyezését is módosítani kellett. Egyúttal meglehetősen nagy tereket kellett kialakítani, hogy sok hívő közösen imádkozhasson.[8]

Eltávolították a képeket és az élőlényeket ábrázoló szobrokat a templomból, és építettek egy külön boltívet a mihráb részére. Megváltoztatták a hindu templomok karakterét azzal is, hogy a többnyire lapos tető fölé kupolákat emeltek. A téglalap alakú ajtók felső részét ívekkel látták el. Az épületet színes téglákkal vagy színes kövekkel rakták ki, hamis, boltíves ablakokkal látták el, virágokkal vagy geometrikus mintákkal és művészi kalligráfiával díszítették.

A Kutb-ad-Dín Ajbek uralkodása alatt készült legfontosabb mecset, a Kuvvat al-Iszlám-mecset, aminek lábazata eredetileg is egy hindu templom volt, de a falakat mintegy 27 különböző helyen fekvő hindu templom köveiből emelték.[9] A közel 72 m magas Kutub Minár is hindu templomok összegyűjtött anyagaiból épült. A hindu építőmesterek és kézművesek ugyanolyan belső díszítésekkel látták el, mint saját templomaikat. A minaretet Firúz Tuglak idején villámcsapás érte, ekkor az uralkodó elrendelte, hogy a negyedik szintig le kell azt bontani, és helyette két kis szintet kell létrehozni, amint az a korabeli feliraton is olvasható. Teljes magasságát 1368-ban érte el. A felső emeleteket Szikander Lódi javíttatta meg 1503-ban.[10]

Az ádzsmíri Arhai dín-Ka-Dzsonpora-mecset Kutb-ad-Dín Ajbek mecseteihez hasonlóan épült 1200-től 1206-ig. Ezt a mecsetet Ajbek veje és utódja, Iltutmis 1229-ben egy hét boltíves díszes ablaksorral kibővítette al-Musztanszír abbászida kalifa Delhi látogatása alkalmából.[11]

Iltutmis Badaonban egy mecsetet épített, amikor a kormányzója volt a területnek. A török ​​szultánok korai időszakában az összes épület azonos típusú és stílusú, és mind a hindu építészeti stílus határozott ismérveit mutatják. A balbani mauzóleumban látható az első igazi boltív az indiai épületeken, leszámítva egy templomot a Gupta-korszakból. Egyéb nevezetes épületei ennek az időszaknak az Iltumis által badaoni kormányzása alatt (1203-1209) épített Hausz-i-Samszi és a Samszi Idgah és a 1223-ban épült Dzsám-i-Maszdzsid, tizenkét évvel azután, hogy elfoglalta a trónt.[9]

Alauddin Hildzsi uralkodása alatt a Delhi szultánság területe és befolyása rendkívüli mértékben megnövekedett. Alauddin már valamelyest próbált eltávolodni a hindu építészeti tradícióktól. A két legfontosabb épülete Dargah Nizamuddin Aulia és a Alai Darváza a Kutub Minár közelében fekszik. Az utóbbi egy díszes átjáró a mecset épületébe. Mai napig úgy tekintenek erre az épületre, mint az iszlám építészet egy gyöngyszemére. Felfedezhető az iráni építészet hatása is. Alauddin egyéb épületegyüttesei Hauz-i-Alai, Hauz-i-Khász és a Hazar-i-Situna palota. Az építészet, a Tuglak időszakban valamelyest egyszerűsödött, ennek oka a hindu uralkodók lázadásai és a sorozatos mongol betörések. A kor stílusát Tuglak sah sírja, Tuglakábád város építményei és erődje szemlélteti. Firúz Tuglak hatalmas pénzösszegeket költött a városok, paloták, mecsetek, udvarok és kertek építésére.

Ő alapította Firozábád városát, ahol egy jól kiépített csatornarendszert is létrehozott. Felépített két másik várost is, Fatahábádot és Hiszár Firozát, lefektette Dzsaunpur alapjait a Gomati folyó partján unokatestvére, Muhammad bin Tughlaq emlékére. Elrendelte két Asóka-oszlop eltávolítását Delhiből, az egyiket Toparba szállították (Ambala kerület) a másikat pedig egy faluba Mirát körzetben.

Dzsaunpur királyai nagy pártfogói voltak az irodalomnak és a művészeteknek. Ibrahim szultán uralkodása alatt az Atala Maszdzsid-mecset építése is befejeződött. Huszejn sah építette fel az egyik leghatalmasabb muszlim mecsetet Indiában, a Dzsámi Maszdzsidot is. Korai muszlim építmények a Lál Darváza mecset, és a törött homlokzatú Dzsehángiri illetve Khalis Mukhalis épületegyüttese is. A bengáli Gaur uralkodói az épületeket szinte teljes egészében téglából építtették és a hindu templomépítészet hagyományai ismerhetők fel rajtuk. A leginkább figyelemre méltó épülete Huszejn sah sírja, a nagyobb és a kisebb u.n. Arany mecset és a Kadam Raszul, amit Naszrat sah építtetett. . A kis Arany Eunuch mecset egy masszívan megépített épület, amely kívül-belül gyönyörűen cizellált faragásokat tartalmaz. A legszembetűnőbb a bengáli szultánok alatt emelt épületeknél a panduai Adina-mecset 20 mérföldre Gaurtól, amelyet Szikander sah építtetett 1368-ban. A legszebb tartományi építészeti stílusok Gudzsarátban kristályosodtak ki. A muszlim hódítás előtt, Gudzsarát a dzsainizmus egyik központja volt. A mestereknek és iparosoknak, akiket a muszlimok alkalmaztak, fel kellett adni saját stílusukat hogy megfeleljenek az iszlám puritán ízlésének. Ahmad sah nagy építtetője volt a korszaknak, ő alapította Ahmedábád városát a tizenötödik század első felében, és számtalan mecsetet és palotát emelt ott, illetve Kombaj, Csampanir városokban. Az egyik legszebb épülete a Muhafiz Khán-mecset, ez a 15. század végére készült el. Híresek Gudzsarát síremlékei, teraszos kertjei, kútjai. Mándu városa is ismert volt pompás épületeiről, amik az uralkodó hatalmát, nagyságát hivatottak hirdetni. Néhány, a leginkább figyelemre méltó épületek közül a Dzsámi Maszdzsid, a Hindola Mahal, Dzsaház Mahal, Husang sah sírja, Baz-Bahadur és Rupmati palotája.

Nemcsak az észak-indiai területeken virágzott az építészet, hanem a Dekkánban is. A Bahmáni uralkodóház városokat alapított, mecseteket és várakat épített. A mecsetek közül a gulburgai és bidari híres példái a Dekkán-stílusú indo-muszlim építészetnek. Néhány fontos épületegyüttesben jelentős szerepet kaptak perzsa építészek is, a Dzsámi-Maszdzsid Gulburgában, a Ghond Minár Daulatábádban illetve a Mahmud Gavan-medresze a perzsa stílusú építészet jegyeit viseli magán. A Bahamánidák azonban az erődépítések történetében emelkedtek ki, számtalan várat, erődítményt hoztak létre, például Gváligarhban, Narmálában és Mahurban, Adilábád kerületben. Az utolsót ezek közül előőrsként építették a Satpura tartományok hindu lázadó vezérei ellen. Parenda, Naldurg, és Panhála erődítményeit is azért építették, hogy ezek segítségével konszolidálják hatalmukat. Gulburgában két csoportra oszthatjuk a korabeli fontosabb épületeket: a kánok, szultánok, emírek sírjai, például Alauddin Haszán Bahman sah, Muhammad sah, II. Muhammad sah, A másik csoport közös néven Haft Gumbad, vagyis „hétkupolás épület”ként ismert, tartalmazzák a Mudzsahid sah, Daud sah, Gijászuddin sah és családja, valamint Firúz sah és családja maradványait. Mindezek nagy hasonlóságot mutatnak egymással.

Bidar városa Ahmad sah fennhatósága alá tartozott. Létrehozott itt egy erődöt, és még két másik nevezetes épületet, Ahmad sah Vali sírját és a Szola-mecsetet, ami III. Muhammad sah uralkodása alatt épült. A leginkább figyelemre méltó építészet Bidzsápurban a Dekkáni királyságok alatt jött létre. Itt épült Muhammad Adil sah sírja, az úgynevezett Gol Gumbaz romos, de díszes épülete.

Vidzsajanagar (ma:Hampi) királyai is büszkén támogatták az építészetet. Nagy lelkesedéssel építettek gazdagon díszített közhivatalokat, vízvezetékeket, templomokat palotákat. Jól szervezett öntözőműveket hoztak létre, amiket ciszternák, víztározók tápláltak. Számos templom épült, köztük az egyik leghíresebb a dravida stílusú Vitala-templom. A Vidzsarnagar kőszobrai a 15.–16. században két különböző irányban fejlődtek, mindkét fejlődési vonal megtalálható a királyi fellegvárak építményein. A téglalap alakú kazettákba foglalt domborművek Amman kegyhelyén, a Hazara Ráma-templomban, vagy a trónust körülvevő terület paneljei, a Holi fesztivál ábrázolásával. Ezeket mélyen a falba vájták, de az alakokat kerekdedre formázták. Itt ábrázolják először a klasszikus, mozgalmas táncot, a kathákalit. Ábrázolásmód tekintetében általános szabályként elmondható, hogy a domborművek laposan de élesen vágottan metszettek a széleiken, ami biztos jele a középkori indo-iszlám stílusnak.

Mogul-korszak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A muszlim uralom új korszakot vezetett be, a mecsetek, paloták, várak építéséhez indiai mestereket alkalmaztak, akik ősi elemeket vittek bele az iszlám alkotásba. A Delhi-szultánok alatt kialakult mogul korban, Sáh Dzsahán uralkodása alatt (1628-1658) érte el a tetőfokát. Delhiben megépítették a Vörös Erődöt, valamint fehér márványból a Nagymecsetet és a Tádzs Mahal síremléket. Ekkor alakult ki a fehér márványfelületek díszítése színes kőberakásokkal (pietra dura).

Dél-Indiát alig érte el a muzulmán hódítás. Itt tovább élt a hagyományos hindu művészet, és a nagy templomok építése sem szakadt meg. Tirumala Nadzsak király madurai palotája (17. század eleje) azonban muzulmán, sőt portugál stílusban épült.

A táncoló Krisna

A festészetnek kevés emléke maradt fenn, északon a kéziratokat minatúrákkal díszítették, délen a templomok falára festettek. A 15. században a dzsainista Kalpa-Szútrákat (vallásos műveket) látták el miniatúrákkal. Bengáliában költői műveket illusztráltak. Kialakult a Mogul-iskola festészete is, és idegen eredete ellenére indiai stílust eredményezett. Művei a miniatúrák, új vonása az, hogy az arcképfestést meghonosította Indiában. A 16. századtól kezdve a hindu festészet is fellendült, északon létrejött a Radzsput-iskola, melyben a régi hagyományok éltek tovább.

A 19. és 20. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ebben az időben Radzsa Ravi Varma (1848-1906) nyugati, naturalisztikus stílusban festett. A 20. század elején Ernest Binfield Havel rámutatott a nyugati hatás kártékonyságára, és szerinte az indiai művészetnek újjá kell születnie. A hatására megindult mozgalomnak Rabindranáth Tagore (1871-1951) költő állt az élére, aki megalapította a bengáli iskolát. A legújabb festőnemzedék különböző irányok felé fordul, sokan a régi művészetben, mások a modernben keresik a fejlődést.

Művészeti ágak áttekintése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Építészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az építészetben a 11. századtól a felszíni díszítés ornamentikává alakult. Ez különösen a dzsainista templomokon érvényesül, például az Abu-hegyen, ahol a fehér márványt csipkeszerű finomságú díszítményekké faragták ki. Fontos dzsainista műemlék még Gommatesvara 18 m magas, 10. századi monolit szobra Sravánabélagólaban, és Satrudzsaja, egy hegyi szent város, 860 templommal (11-14. század).

A hindu templom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A dél-indiai templomvárosokra jellemző gopuramok, kapubejárók (Tiruvallur, Dél-India)

A hatalmas tornyok szerepében és a templomok egész szerkezetében egy ősi világszemlélet jut kifejezésre. A főtornyot gyakran kisebb tornyok veszik körül. A templomokon sokszor az egymással semmilyen módon össze nem függő épületrészek szembeállításával vagy a főtoronyhoz tapadó, mellette szinte eltörpülő kis tornyocskákkal (Bhuvanésvara), máskor pedig kapcsolódó csarnokok sorával találkozunk, amelyek az épülethez kapcsolódnak (Khadzsuráho). Az alsó részét számos párkány gazdag tagoltsága jellemzi. Ebből a korból származó templomoknál az alaptól a felső lezárásig egymásra épülő részek megkomponálásában bizonyos következetesség érvényesül. Minden résznek megvan a maga rendeltetése. A vízszintes tagolás (pida) azonban olyan gazdag és finom, hogy maga az épülettömb tagolatlan marad, és csak csíkozottnak látszik.

Ezek a jegyek együttesen határozzák meg a hindu templom jellegét. Óriási méreteivel és a szemünkkel alig áttekinthető részletek tömegével e templomok egész felépítése a hinduk gondolkodásmódját és mesebeli mítoszvilágát idézi.

Szobrászat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Gangá-relief részlete
Táncoló Siva
Dél-indiai bronzszobor, Parvati, 13. század


Ellorában eleinte buddhista barlangtemplomokat vájtak ki, majd ezekhez később hindu csarnokok csatlakoztak. A 7-8. században a Rastrakuta-dinasztia ugyanitt létrehozza a Kailaszanátha-templomot. Sokak szerint ez India egyik legszebb építészeti remeke. Valóban egyedülálló monolit építmény ez a három részre tagolódó alkotás, amely egyesíti magában a plasztikailag mesterien kidolgozott részleteket, a lenyűgöző természetet és a belőle kinövő művészetet. A templom egyik monumentális domborműve a kozmoszt jelképezi. Fent a harcias Siva isten trónol hitvesével, kis istenek és démonok táncoló köre közepette. A fekhelyet őrök védik. Alulról, a fekete mélységből az egyik démon, Rávana próbál feltörni, hogy elpusztítsa Kaliásza hegyét, ahol az istenek laknak. Egy sötét barlangból sokfejű és sokkarú sötét lény bukkan elő, az emberfeletti erők eleven megtestesülése.

A Rastrakuták műve volt a 8. században Mumbai (=Bombay) melletti szigeten Sivának szentelt sziklatemplom is, a domborművek között Mahadeva (=Siva) háromarcú, nagyméretű ábrázolásával, amely India művészetének jelentős alkotása.

Mahapalipuramban, Csennai (=Madrasz) közelében látható a Hét Pagoda nevű sziklatemplomcsoport és egy 28 méter hosszú szikla-dombormű, az úgynevezett Gangá-relief, amely a hindu mitológia egyik leghíresebb korai ábrázolása.

A hindu művészet szilárd mitológiai alapon áll. Az indiai mitológiát gazdagon díszítette a népi képzelőerő és oly ősi művekben került feldolgozásra, mint a Mahábhárata és a Rámájana. Ez a mitológia számos elképzelt istenen alapult, akik közül Brahmá, Visnu és Siva volt a legfontosabb. Az emberek iránt jóindulatú Visnu leszállt a földre (avatára) és mindig más-más alakokat öltött, hol egy hal, hol egy teknősbéka, hol pedig Buddha képében jelent meg az emberek között. Siva a pusztulást hozta magával az emberek közé, ő volt minden szerencsétlenség forrása, de ugyanakkor áldást is hozott a világra, mert ő készítette elő az új formák születését, így a természet nemzőerejének jelképe volt. Az indiai panteon mindig alakult, az istenek szüntelenül változtatták alakjukat, és a folytonos harc, cselekvés és átalakulás jellemezte őket.

A hindu művészet buja, olykor iszonyatos fantasztikuma különbözött a Védák ősi költészetének egyszerűségétől. A hindu művészet azért kelt néha visszataszító érzéseket, mert az eredeti természetszemlélet itt túlzással jelentkezik, a legendák hosszúak és mesterkéltek. A természeti erők, amelyek a Védák keletkezésekor homályosabban, de harmonikus ősi egységként éltek az emberekben, most olyan világosan kidolgozott, változatos plasztikai formákban öltöttek testet, amelyek egy lényegesen fejlettebb kor szelleméről tanúskodnak. Kőbe faragott alakjuk azért hat olyan furcsán, mert a koncepció fantasztikuma itt a részletek precíz kidolgozásával párosul.

A hindu művészet legszebb alkotásai azok, amelyek a természetet, főképp az állat- és növényvilág formáit jelenítik meg. Az állatoknak az ősi indiai mondákban óriási jelentőségük volt. Az indiaiak nem a természet utánzásának vagy átalakításának tekintették a művészetet, hanem folytatásának.

Ennek a felfogásnak megfelelően a mahabalipurami dombormű cselekménye a szabadban játszódik, a kompozíciónak nincs kerete, az ablakok a valóságos térben helyezkednek el. Valamennyit egyetlen hatalmas sziklából faragták ki, és ugyanígy a folyamágyat is, melyben az ár hömpölyög. E vízzuhatag körül gyűlt össze a föld minden lakója, ember és állat egyaránt. Óriási elefántok láthatók itt, oroszlánok, egy púpos hátú zebu, kecses zergék, jávorszarvasok, madarak és sok-sok ember, köztük egy templom tövében ülő jógi is. Az állatok a folyóhoz vonulnak, hogy igyanak, az emberek pedig a rituális mosakodás elvégzése miatt zarándokolnak a vízhez.

A Gangá-relief kompozíciója zárt, és az egészet az ember és az állat összetartozásának olyan átérzése tölt meg, amely az európai művészetben teljesen ismeretlen volt. Az álló indiai állatképmásokat, melyek többnyire bikákat vagy elefántokat ábrázolnak, kis udvarokban vagy a templomok bejáratánál helyezték el, mintha véletlenül tévedtek volna a szent hely falai közé, és itt megálltak volna, hogy békében legelészhessenek. A szigorú rend a dél-indiai művészek számára teljesen idegen volt. Ezekben az állatábrázolásokban csak kevéssé mutatkozik meg az észak-indiai hinduizmus művészete.

A szobrászatban a gandharai művészet nagy korszaka után új, jellemzően indiai stílus fejlődik ki. A 6. és 7. században a világ művészetében nagyon kevés olyan ruhátlan alakot faragtak kőbe, mint amilyenek ekkoriban készültek India-szerte. Találunk itt olyan férfiképmásokat, amelyek világos, nyugodt formáikkal, lágy arcukkal és mosolyukkal az ókori görög szobrászat kuroszaira emlékeztetnek. A női szoboralakok megtartják telt formáikat, de ezeket is a korábbinál nyugodtabb ritmus és világos formaképzés jellemzi. A testek lágyabb megmintázásúak. Érzékiséget sugároznak azok az apszarák is, a világos színű, felhőkből előbukkanó, felsőtestüket felfedő mitikus nőalakok, amelyek a ceyloni Szigiradzsa szikláit díszítik.

Az ércszobrászat ebben a korban tökéletesen kifejlődik, főleg kis méretű szobrok jönnek létre. Híresek a dél-indiai bronzok, ezek között is Natarádzsa ( táncoló Siva) ábrázolások, melyek típusa a 18. századig fennmaradt. Az elephantai táncoló Siva egy fülkében helyezkedik el. Táncának ritmusa és a félhomály, melyből az alakja előbukkan, indokolják a mozgást szimbolizáló számos karját. Egy másik Siva-szobor fejéhez még egyet illesztettek, ami az isten sokoldalú jellemére utal. A táncoló Sivát ábrázoló bronzszobrok karjait mindig igen gondosan kidolgozták.

Festészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d Dallas The Ats of India, i. m. 22-23. old.
  2. Horváth Vera Az indiai művészet évezredei, i. m. 11. old.
  3. Horváth Vera Az indiai művészet évezredei, i. m. 12. old.
  4. ^ a b Művészeti lexikon II. (F–K). Főszerk. Zádor Anna, Genthon István. 3. kiad. Budapest: Akadémiai. 1981. 440. o.
  5. A tibeti jak farkából készült légycsapó, a csauri fejedelmi jelkép volt.
  6. Om Prakash 167.o.
  7. Vaughan, Philippa Az indiai szubkontinens - Delhi Szultanátus in: Az iszlám művészet és építészet, i. m. 456. old.
  8. ^ a b c d Om Prakash Cultural History of India, i. m. 194. old.
  9. ^ a b Om Prakash Cultural History of India, i. m. 195. old.
  10. Vaughan, Philippa Az indiai szubkontinens - Delhi Szultanátus in: Az iszlám művészet és építészet, i. m. 341. old.
  11. Vaughan, Philippa Az indiai szubkontinens - Delhi Szultanátus in: Az iszlám művészet és építészet, i. m. 457. old.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]