Szangha

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából


A szangha (páli: सन्घ (saṅgha); szanszkrit: संघ saṃgha); Wylie: 'dus sde) szó a páli illetve a szanszkrit nyelven hozzávetőlegesen a következőket jelenti: "szervezet" vagy "gyűlés", "társaság" vagy "közösség".

A kifejezés többféle értelemben használatos buddhista vagy dzsainista csoportokra.

Hagyományosan a buddhizmusban a szanghának majdnem mindig két jelentése lehet: legáltalánosabb értelemben a felesküdött buddhista szerzetesek és nővérek kolostori szangháját jelenti. Szigorúbb értelemben a szangha jelentheti az összes olyan élőlényt, akik valamilyen magasabb tudati szintet már elértek (árja-szangha vagy „nemes szangha”). Ez a cikk elsősorban a kolostori szanghával foglalkozik. A buddhisták hagyományosan úgy tartják, hogy a szerzetesi élet nyújtja a legmegfelelőbb környezetet a megvilágosodáshoz vezető úton. A szangha felelős a Buddha tanításainak karbantartásáért, lefordításáért, fejlesztéséért és terjesztéséért. Ugyanezen hagyomány szerint egy ország vagy egy nemzet akkor lehet igazán buddhista, ha a lakosság túlnyomó része buddhista és a területén jelen van legalább a bhikkhuk, a bhikkhunik, az upászakák és az upászikák négyes szanghája.[1] Ezért is létezik a jóga tantrikus gyakorlóinak egy hagyománya, akik ugyan világi emberek, mégis buddhista gyakorlók.

A szangha minősítései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A buddhizmusban a Buddhának, a Dharmának és a Szanghénak is vannak bizonyos jellemzőik, amelyeket napi szinten kántálnak és/vagy csupán az Upószatha napokon (ünnepnapok), a buddhista iskola függvényében. A théraváda hagyományban a napi kántálás részét képezik:

A Szangha: „Áldott Tanítványok Szanghája (Szavakák):

  1. a helyes út gyakorlása
  2. az egyenes út gyakorlása
  3. a logikus vagy értelmes út gyakorlása
  4. a megfelelő út gyakorlása;

azaz, a négy pár személy, a nyolc típusú személy - Áldott Tanítványok Szanghája:

  1. ajándékokra érdemes
  2. vendéglátásra érdemes
  3. felajánlásokra érdemes
  4. tiszteletteljes üdvözlésre érdemes
  5. érdemek felülmúlhatatlan mezejére a világ számára."[2]

Kolostorok hagyományai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Upaszakák és Upaszikák rövid kántálást tartanak a Három Ős templomban, Anhui tartományban.

A nővérek és szerzetesek szangháját eredetileg Gautama Buddha alapította az i. e. 5. században, hogy lehetőséget nyújtson azok számára, akik teljes időben kívánták gyakorolni a dharmát. Ráadásul itt nagy fokú fegyelmet lehet elérni, a világi élet korlátoltságától és kötelezettségeitől mentesen. A Szangha feladata őrizni Buddha eredeti tanításait és spirituális segítséget nyújtani a világi buddhisták számára.

A buddhista szerzetesség legfőbb jellemzője a vinaja követése, amely kidolgozott szabályokat tartalmaz a magaviseletről. E szerint a szerzetesek csak délelőtt fogyasztanak ételt és megőrzik erkölcsösségüket. Déltől a következő napig szigorúan tanulják a szent szövegeket, kántálnak, meditálnak és olykor tisztálkodnak. A szabályok megszegése büntetéseket von maga után a gyónástól a Szanghából való kizárásig. A japán Tendai szekták lecsökkentették a szabályok számát kb. hatvanra (Enkai). A Kamakura területen sok szekta (Zen, Tiszta Föld és Nicsiren), amely a Tendai szektából ered teljesen eltörölte a vinaját. Ezért a japán Zen, Tiszta Föld és Nicsiren vezetői papok és nem szerzetesek.

A szerzeteseknek és nővéreknek csupán a lehető legkevesebb saját vagyonuk lehet a szamajájuk szerint (ideális esetben három ruhadarab, egy alamizsnás tál, egy öv, egy tű és cérna, egy borotva a haj borotválásához, és egy vízszűrő). A gyakorlatban azonban gyakran van ezen felül még egy pár személyes vagyonuk.

Hagyományosan a buddhista kolostorok tartózkodnak a közönséges ruhaviselettől. Eredetileg a szerzetesi ruhákat viseltes rongyokból varrták össze. A hiedelemmel ellentétben a ruhákat nem festették sáfrányszínűre, mivel az nagyon drága dolognak számított és a szerzetesek szegények voltak. A modern szerzetesi ruhák színe változó (általában sáfrányszínű a délkelet-ázsiai théraváda és mahájána csoportoké, gesztenyebarna a tibetieké, szürke a koreaiaké, fekete a japánoké, stb.)

Alamizsnás tál, amit a Szangha tagjai használnak.

A szerzetesek elnevezése a páli bhikkhu vagy a szanszkrit bhikshu szóból jön. Ezek női alakja bhikkhuni és bhikshuni. Ezek szó szerinti jelentése "kéregető", ezért a bhikkhuk hagyományosan kéregetésből szedik össze az élelemre valót, vagy magát az élelmet. A legtöbb helyen ez kidolgozott szertartássá vált, ugyanis a világi emberek etetik a szerzeteseket, hogy ezzel érdemeket szerezzenek és ezzel szerencsés újjászületést nyerjenek. Indiában ugyan a szerzetesek nem tettek szert jövedelemre, ám a buddhizmus átterjedt Kelet-Ázsiába is és Kínában és a környező országokban például a papok részt vesznek a földművelésben.

Csupán a nyugati ember félreértelmezése, hogy minden buddhista vegetáriánus, kiváltképp a szerzetesek és a nővérek. Némely szanszkrit szútrában a húsevést kifejezetten ellenzik, míg a páli szútrában a Buddha kifejezetten elutasította az egyik idősebb szerzetes ötletét, hogy vezessék be a vegetarianizmust a szanghán belül. Buddha maga is állítólag fogyasztott húst és megengedte a Szangha tagjainak, hogy elfogyasszanak bármilyen ételt, amit a világi emberek nekik adományoztak. Kivételt képezett az, ha tudták vagy sejtették, hogy a legyilkolt állat kifejezetten nekik lett leölve. Következésképpen a théraváda hagyomány (Srí Lanka, Thaiföld, Laosz, Kambodzsa és Burma), ami a páli szövegeket követi nem vegetáriánus. Másrészről a mahájána és a vadzsrajána hagyományok elfogadják egymás szentírásait, így végül is a gyakorlat egyedül a szútrák értelmezésén múlik. Főleg a kelet-ázsiai szerzetesek tesznek bodhiszattva esküt, amelyben benne van a vegetarianizmus is. Ehhez képest a tibeti vonalak által átvett fogadalmakba ez nem tartozik bele. Egyes területeken, például Kínában, Koreában és Vietnamban szigorúan vegetáriánus a Szangha, míg Japánban és Tibetben nem az.

A világi közösség felelős a javakért, a szolgáltatásokért, a nemzésért és a gyermeknevelésért a társadalomban. A mahájána szútrák szerint Buddha mindig úgy tartotta,hogy a világi emberek is képesek elérni hatalmas bölcsességi szinteket és akár meg is világosodhatnak. Nyugaton sokan félreértik, hogy a Théraváda szerint nem lehetséges a Szanghán kívüli emberek számára a megvilágosodás. Ez így nem helyes. A théraváda szútrákban világosan benne van, hogy Buddha nagybátyja, aki világi ember volt elérte a megvilágosodást azáltal, hogy hallotta Buddha beszédét.

A Szangha tagjai és a világi emberek közötti különbség mindig is fontos volt. Ez hozta életre a Parisza buddhista közösséget is. Ebben a közösségben a szerzetesek tanítják a világiakat, míg ők adományokkal segítik a közösség jövőbeni működését. Ez az egymástól való függőség tartotta fent a buddhizmust a mai napig.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. [1]
  2. Bhikkhu Bodhi (2000). "The Collected Discourses of the Buddha: A new translation of the Samyutta Nikaya”. Somerville: Wisdom Publications, Sakkasamyutta, Dhajjaggasutta (3), p.319-321.

Külső hivatkokzások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]