Aszkézis

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az aszkézis (a görög aszkeó, azaz „gyakorol” szóból) az emberi természet alacsonyabb rendűnek tekintett erőinek, vágyainak módszeres megfékezése, visszaszorítása a lélek tökéletesedésének reményében.

Jelentésének kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ókori a görögök (Platón, Thuküdidész, Xenophón) a szót még testgyakorlás, gimnasztika és atlétika értelemben is használták, de már ebben az időben feltűnt a kifejezés átvitt értelme: erkölcsi és értelmi erőfeszítés a bölcsesség és az erény megszerzéséért (az előbbiek mellett Iszokratész, Démoszthenész, szofisták, cinikusok, sztoikusok); végül — főként Philónnál megjelent a szó „vallásgyakorlat” értelme is.

A keresztény egyházakban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szentírásban egyszer fordul elő (ApCsel 24,16); ehelyütt rokon fogalmai a böjt, az önmegtagadás és a virrasztás.

Az egyházi irodalomban az i.sz. 3. században Alexandriai Kelemen és Órigenész honosította meg.

Természete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A keresztény aszkézis a hitből fakadó életmód: módszeres és fokozatosan növekvő erőfeszítés az erények megszerzéséért Krisztus követésében. Kemény és következetes küzdelem, aminek célja a tökéletes és bensőséges hasonulás Krisztussal. A szó szoros értelmében vett aszkézis negatív oldala a „lelki harc”, pozitív oldala pedig a közeledés Istenhez.

Jellemzői:

  • A kegyelem forrásától, Istentől ered, és mindenek végső céljához, Istenhez tart — ez különbözteti meg a sztoikus, pelagiánus stb. „világi típusú” aszkézisektől.
  • Személyes, eleven, célratörő tevékenység — ez különbözteti meg az ókori vallások külsődleges, mágikus, babonás aszkéziseitől.
  • A mintája Krisztus, aki példájával belülről határozza meg tartalmát, szándéka szerint ezzel igazolja a szenvedés iránti vágy ellentmondásosságát.
  • Alapvető és tévedhetetlen szabályozójának a katolikus egyház tekintélyét fogadja el.

Keresztény szakírók az aszkézist az erkölcsi élet alapfeltételének tekintik, mert úgy vélik, hogy az áteredő bűn megfosztotta akaratunkat az érzéki rész fölötti teljes uralomtól. A test és lélek ellentétét tovább élezik a személyes bűnök és a belőlük fakadó víciumok — tehát az erényeket, állandóan fejlődő, természetfölötti erkölcsiségünket nem születésünkkel kapjuk, hanem meg kell harcolnunk értük. Szent Pál drámai módon írja le (Róm 7,14-24; 13,13-14; Kol 3,5-8) a test és a lélek harcát, amiben az ember fájdalmak közepette veti le magáról a „bűn testét” és ölti magára a Krisztus szerinti új embert. A kereszténynek készen kell állnia a harcra, mint a fegyverbe öltözött katonának (Ef 6,10-18) vagy a sokat edzett atlétának (1Kor 9,24-27; Fil 3,12-14). Folyamatos lemondással kell tökéletesednie, hogy hasonlóvá válhasson Krisztushoz, aki ezt kifejezetten parancsolta (vö. Mt 5,48).

Eszközei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kereszténységben két fajtáját különböztetik meg:

  • belső (a léleknek szóló) aszkézis és
  • külső (az érzékeknek szóló) aszkézis.

A külső aszkézis fő eszköze az önmegtagadás (mortificatio), aminek része egyebek közt:

A szív tisztulásában nagy szerepe lehet az evangéliumi tanácsoknak, a magánynak és a csendnek. Krisztus szerint a földi javak önmagukban nem rosszak, de követőitől megkívánja a teljes függetlenségre törekvést (vö. Lk 14,33; Mt 19,23), az evangélium hirdetőitől pedig a kemény életet és a teljes szegénységet (Mk 6,8).

A belső aszkézis eszközei az alázat és az imádság. Az alázatosság oltja ki az önszeretetet, állítja helyébe fokozatosan az öngyűlölettel a teljes istenre hagyatkozást és a lelki gyermekséget; kiirtja a gőgből fakadó víciumokat, főként a dicsőség- és uralomvágyat. Belőle fakad az az engedelmesség, amely az önelégültség helyébe kialakítja az önmegvetést és az Isten akarata iránti teljes odaadást. Az imádság indítja el a lelket a kontempláció felé. Közvetlenül kapcsolódik hozzá a lelkiismeretvizsgálat.

Formái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A keresztény aszkézis legjellegzetesebb formái

Az egyház első három századában szinte kizárólagos eszmény volt a vértanúság: a vértanút tekintették a szenvedő Krisztus képmásának, tökéletes tanítványának.

Az apostoli tevékenységgel társult szüzességnek a 3-4. századtól van bőséges irodalma.

A szerzetesség mindkét formája (remeteség és kolostori élet) a szentek aszkétikus tapasztalataira épül. A regula a megszentelődés szolgálatába állítja az aszkézis minden eszközét a fizikai munkától a magányon át a vezeklésig, a liturgiától és kontemplatív imádságtól az apostoli életig. A szerzetes élet alapjai a három fogadalommal vállalt evangéliumi tanácsok, valamint az imádsággal és önmegtagadással megteremtett közös élet.

Az egyház valamennyi hívét aszkétikus életre szólítja a böjtöléssel, az imádsággal, az önmegtartóztatással. Az aszkétikus nevelés azonban személyre szóló — a gyóntatók és lelki vezetők irányítása mellett az egyes lelkeknek megfelelő gyakorlatokkal és módszerekkel.

Eltévelyedések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyház történetében egyaránt volt példa az aszkézis eltúlzására és elvetésére. Az első századokban a montanizmus követői szélsőséges aszkézist hirdettek; alig tűrték meg a házasságot, és kegyetlenül böjtöltek. A gnoszticizmus és a manicheizmus hívei elvetették a házasságot, hús- és bortilalomban éltek. Kiváltak közülük az enkratiták.

431ben az epheszoszi zsinat elítélte a messzaliánusok aszkézisét. A középkorban a manicheusok aszketizmusa az albigensek nézeteiben jelent meg újra. A valdiak tökéletes szegénységet követeltek, a flagellánsok nyilvánosan ostorozták magukat.

Számos jelentős szerző lépett fel az aszkézis, különösen a szüzesség ellenségeként, így a 4. században:

Az újkorban a kvietisták a teljes passzivitás nevében tagadják.

Luther követői kezdetben ellenezték az aszkézist, Kálvin viszont minden követőjére szerzetesi fegyelmet rótt. Idővel a protestáns egyházakban (például a metodistáknál) újjáéledt az aszkézis.

A világi aszkézis[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Aszkétikus életmódra nevelhetnek egyes hivatások is (tudomány, művészet, sport stb.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]