Szüzesség

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A szüzesség (latinul: virginitas) egy személynek, férfinak vagy nőnek biológiai és lelki, mentális állapota, egy gondolkodás- és értékelésforma, valamint a mértéktartásnak nemiség területén történő megmutatkozása. A fogalom eredetileg nőkre és férfiakra egyaránt vonatkozik, azonban a középkor óta leginkább nőkre használják. A szüzesség kultúránként eltérő fogalom, minden esetben figyelembe kell venni a vallási szempontokat és a társadalmi normákat egyaránt. Egyes közösségekben a teljesen érintetlen, ártatlan lányokat és fiúkat tartják szűznek, máshol pedig az első szexuális közösülésig számítanak annak.[1]

Szűkebb értelemben a szüzesség a nő nemi érintetlenségének a kifejezése, vagyis annak, hogy még férfival nem közösült. Tulajdonképpen etikai fogalom, amely azon alapszik, hogy a leány nemi érintetlensége nagy erkölcsi beccsel bír. A szüzesség bizonyítékának a szűzhártya épségét tekintik, amely közösülésnél rendszerint egy vagy több helyen beszakad és vérzik. Ámde a törvényszéki orvostan már régen nem fogadja el ezt a laikus tételt, mert bizonyos, hogy sok hymen (szűzhártya) olyan sérülékeny, tágulékony és rugalmas, hogy szélei a hímvessző ismételt behatolására sem szakadnak be, hanem sértetlen marad és érintetlennek látszik. Másfelől a hynem akár teljesen hiányozhat is (fejlődési hiba) vagy akár berepedhetnek a szélei más okból, ettől függetlenül etikai értelemben a leány szűznek számít. Orvosi vagy orvostörvényszéki tekintetből sok apróbb jel együttes mérlegeléséből lehet csak óvatosan a szüzesség állapotát meghatározni. Ilyen jelek: a nagy szeméremajkak duzzadtsága, érintkezése és így mintegy a hüvelynek a külvilágtól való első elzárása; a kis szeméremajkak rövidsége, pirossága, merevsége; a szűzhártya sértetlen volta; a szeméremfék rövid és merev volta; a hüvely erős redőzöttsége és szűk volta, falainak érintkezése; a méh hüvelyes részének karcsúsága és az emlők minősége is.

A szexuálpszichológiában egészen addig számít valaki szűznek, amíg hüvelyi behatolás nem történik hímvessző által.[2]

A Szentírásban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Ószövetségben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szüzesség az Ószövetségben választott életállapotként abból az okból kifolyólag ismeretlen, hogy a család és a gyermekek születésének jelentősége kimagasló. Csupán a korai zsidóságnál fordul elő a nemi érintkezéstől való megtartóztatásnak bizonyos fokú megbecsülése (Juditnak pl. érdeme volt, hogy miután özvegy lett, nem ment újra férjhez; Jud 16,22.) A követelmény számított a házasság előtti szüzesség a nők számára, a házassági szerződésben pedig a vőlegény jogot formált a lány szüzességére (MTörv 22,13-21); azon nők, akik korábban a nemi erőszaknak estek áldozatául, a hozománya kisebb volt. A férfi számára nem létezett ilyen követelmény sem a házasságkötés előtt, sem pedig a házasságban. Az esszénusok azt kívánták a szekta tagjaitól, hogy az érzékiek fölött teljes mértékben uralkodjanak és rendszerint cölibátusban éltek. Josephus Flavius szerint létezett egy csoportjuk, amely a házasságot engedélyezte (ZsidHáb 2,8,13), ám ha a szüzességi életformát választók száma elenyésző lett volna, ez esetben Jézus példája a környezetében nem maradhatott volna visszhang nélkül.

Az Újszövetségben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Újszövetség szerint Keresztelő János és Jézus mindketten cölibátusban, vagyis szüzességben éltek. Jézus tanítása szerint egyesek a mennyek országáért önként mondanak le a házasságról (Mt 8,21; 10,37; 19,29 stb.), azonban ezt nem mindenki tudja megérteni. Szent Pál a parúzia szem előtt tartásával ajánlja a szüzességet (1Kor 7), ugyanis aki házasságban él, azt a világ dolgai jobban lekötik, mint függetleneket és így az illető osztatlanul az Úré lehet (1Kor 7,7.26.28.32-34; Mt 24,19). Az erőt, amely a házaséletről való lemondáshoz szükséges, Pál a Lélek adományai között tartja számon, akár csak az egyéb személyes hivatásokat, ezért állásfoglalása nem tekinthető a házasság lebecsülésének (Ef 5,21-23). Pál sehol nem szólít fel a házasságról való lemondásra, viszont óva int a tévtanítóktól (1Tim 4,3), akik a lebecsülik a házasságot. A szüzességet (cölibátust) Pál nem írja elő azok számára sem, akik különféle egyházi hivatalokat töltenek be, csupán azt kéri, hogy miután megözvegyültek, újból már ne kössenek házasságot (1Tim 3,2.12; Tit 1,6). A szüzesség fogalma a Szentírásban tehát – egyes más korabeli irányzatoktól eltérően – nem foglalja magában a házasság lebecsülését. Az apostoli idők után aszketikus gyakorlatnak számított a szüzesség. A 2. században János evangélistát is ilyennek tartották. Tertullianus szerint Szent Jánoson és más apostolok is ezt az életformát választották. Euszébiosz szüzességi életformát Fülöp diakónus négy lányára is vonatkoztatja (ApCsel 21,9).

Az egyházban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 4. század elején a Római Birodalom hivatalos vallása lett a kereszténység, ezt követően a vértanúság helyét az új körülmények között felváltotta a szüzesség és az aszketikus élet, mint a krisztusi életpélda ideális megvalósulási formája. Ezt megelőzően a szüzesség csak egy állapotot, hivatást jelentett, a középkorban pedig már a keresztény tökéletesség alapjaként tekintettek rá. A tipikus szent szűz volt. Ekkoriban tisztelték a leginkább a szüzességet és az "angyali életet" (vita angelica), ez részben a kolostori élet felvirágzásának is köszönhető volt. A tökéletesség három fokozatában (szüzek, özvegyek, házasok) a szüzességet tartották a legértékesebbnek. A görög atyák az ontológiai értelmezést hangsúlyozták, Aquinói Szent Tamás visszaadta a szüzesség erényként való kezelését a spekulatív teológiában az ontológiai felfogás mellett, ugyanakkor utat engedett azon vitasorozatnak is utat engedett, amely a házasság rovására a szüzesség felsőbbrendűségét hangoztatta. Jézus tanítása a teremtéstörténet házasságra vonatkozó értékszemléletét elevenítette fel (Mt 19,4-6), életpéldája pedig a szüzesség ideálját állította követői elé. Ez a sajátos kettősség volt az, amely a keresztény szexuáletika irányát döntően meghatározta. A szüzességben az ember lemond pozitív, a szentségi házasságra jellemző értékekről és javakról, valamint ezen lemondásának ki kell fejeznie a szeretetet. Az egész keresztény élet középpontja, valamint a keresztségi kegyelem legfőbb kibontakozása a mennyek országáért vállalt szüzesség. Krisztus hívja meg az embert erre az állapota, a szüzességben pedig a Krisztussal megélhető kapcsolat minden egyéb családi, társadalmi kapcsolatot megelőz (Lk 14,26; Mk 10,28-31). A szüzesség Krisztus visszatérésére való várakozás jele, amely egyben arra is emlékeztet, hogy a házasság ehhez a világidőhöz tartozik, amely elmúlik (Mk 12,25; 1Kor 7,31). Jézus Krisztus anyjának hitvallás értékű neve, a Szűzanya (latinul Virgo Maria) Mária örök szüzességére utal.

Antropológiai szempontok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alapvetően a szüzesség egy mentalitás, egy gondolkodás- és értékelésforma. A fiataloknak azt kell megérteniük, hogy a szüzességet egyaránt kell őrizni és ápolni. Mélyebb emberi értelemben véve nem lehet szűznek „maradni”, hanem szűzzé „válni” kell. A lány számára elegendő időt kell biztosítani ahhoz, hogy szüzességben élhessen, különben nem fog érett nővé, feleséggé válni. Nem szabad semmit átugrani az életben, mivel csak a kellő ideig őrzött testi és lelki érintetlenség teremtheti meg azt az érzelmi feszültséget egy fiatal nő számára, ami ahhoz szükséges, hogy beteljesült asszonnyá válhasson. A házasság ilyen esetben a szüzességet nem szünteti meg, hanem nemesbíti, beteljesíti. Lelki értelemben az egyetlen férfival megélt hitvesi kapcsolat a szüzesség folytatása a szeretet illetve a szerelem kiteljesedésében. Az önuralom gyakorlásának egyik legfontosabb időszaka a szüzesség ideje. A nemiség értékelése ebben az időszakban tudatosul, annak nemes testi és mélyen lelki hatalma és szépsége, a másik nem csodálata és tisztelete, fokozatos megnyílás egy olyan intim dialógus előtt, amely sokszor csupán hosszas várakozást követően tud a lelkiből zökkenőmentesen átmenni a testek intim párbeszédébe. A fiatalok csakis ebben az állapotban tudják megtanulni értékelni a másik fél adottságait, igényeit, végül itt győzi le a fiatal az önzés gyerekes magatartását és hangolódik rá a másikra. Egy fiatal csak akkor tekintheti önuralmát egy életre szólónak, amikor képes lesz uralkodni nemi vágyain, mégha azok a legerőteljesebben törnek ki belőle. A szüzesség érett állapotában örömmel vállalja önmagát az ember, férfiasságát avagy nőiességét, mint Istentől és a természettől kapott ajándékot, mint olyan értéket, amiért képes akár áldozatot is hozni. Nem csupán a másikkal, hanem önmagunkkal is elkezdődik egy párbeszéd, amelyben a gyerekes, önző szokások rendbe elmaradnak, és végül az Istennel kibontakozó mély párbeszéd kezdetének is számíthat a szüzesség, ugyanis a szüzesség a felsőbb fokozata az emberi szabadság, amelyben az ember egyedül csakis önmagáé és Istené.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Belky: Törvényszéki orvostan
  • Ploss-Bartels: Das Weib
  • A szüzességről. Olymposi Szt Methodios, Szt Ambrus, Szt Jeromos, Szt Ágoston műveiből. Ford. és bev. Rajeczky Benjamin. Bp., 1944. (Ker. remekírók 8.)