Szipojlázadás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Verescsagin 1881-ben készült festménye a lázadás leveréséről.

A szipojlázadás az Indiában 1600 óta folyamatosan hegemóniát szerző és a 19. század közepére már a tényleges hatalmat birtokló Brit Kelet-indiai Társaság, ezzel együtt a gyarmati uralom elleni felkelés, amely 1857. május 10-én tört ki a gyarmati hadsereg indiai katonái (szipojok) részvételével. Az elsősorban India északi, központi területein terjedő felkelés során a lázadók elfoglalták a fővárost, Delhit és az utolsó mogul császárt, II. Bahádur mogul saht tették meg szimbolikusan vezetőjüknek. Az angolok az ország más területeiről verbuvált bennszülött csapatok támogatásával egy év alatt fokozatosan visszahódították a lázadók által birtokolt területeket és elrettentő erejű megtorlást hajtottak végre nemcsak a felkelőkön, hanem a civil lakosságon is. Az ekkor már névleges Mogul Birodalom végső felszámolása is a lázadás leveréséhez köthető, melynek eredményeként India a brit korona gyarmatává vált. Viktória brit királynő 1877-ben India császárnőjévé nyilvánította magát. A brit birodalom ékköveként aposztrofált indiai gyarmatbirodalom a lázadás leverését követően még kilencven éven át regnált, míg India 1947-ben elnyerte függetlenségét.

A szipojlázadás Indiában, mint India első függetlenségi háborúja, „nagy lázadás”, „indiai lázadás”, „1857-es felkelés” néven is ismert.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kelet-Indiai Tárasaság szolgálatában álló szipoj katona Madrászból

A gyapot, selyem, kávé, tea, indigó kivitelére alakult Brit Kelet-Indiai Társaságot angol kereskedők alapították, akik számára 1600-ban I. Erzsébet királyi adománylevélben biztosított kereskedelmi előjogokat a kelet-indiai térségre. Kezdetben a jávai Bantam, illetve a gudzsaráti Szurát városában alapítottak telepeket akkor még a Holland Kelet-indiai Társasággal közösen, a portugál és spanyol hasonló társaságok ellenpólusaként. 1623-as években azonban ez a kapcsolat megszakadt, és az angolok elsősorban Indiára koncentráltak, ahol az az 1630-as évektől kezdve a mogulok jelentős kedvezményeket biztosítottak számukra. A Kalkuttát, Bombayt és Madrászt központjának kijelölő társaság így fokozatosan növelte befolyását a szubkontinensen, erődítményeket emeltek, katonaságot toboroztak. A kereskedőcégből a Társaság igazi hatalommá fejlődött, megszerezve az ehhez szükséges kormányzati és katonai előjogokat is, így a helyi közigazgatásban és a hadseregben jelentős súlyt képviselt, és pozícióinak védelmére a helyi lakosokból verbuvált katonákból (szipojokból) magánhadsereget is fenntartott. Államot hoztak létre az államban, így elkerülhetetlenül konfliktusforrássá váltak a helyi politikában. Beavatkoztak a helyi ügyekbe, és a kisebb helyi fejedelmek és hatalmi központok között egyfajta igazságosztóként léptek fel.

A moguloktól 1717-ben kapott adómentesség birtokában helyzeti előnyével kiszorította a rivális franciákat és hollandokat, ezzel a társaság egyeduralkodó lett a térségben. 1757-ben Bengália is közvetlenül az irányítása alá került, amikor a mogulokkal ellenséges indiai uralkodók támogatásával Plasszinál legyőzték a mogul alkirályt. 1764-ben már közvetlenül a mogul szultán seregeivel ütköztek meg, akit Buxarnál vertek le. Ekkor kapták meg a mogul császártól az adóbeszedési jogot három államban is (Bengál, Bihár, Orisza). Az angolok területei a hétéves háború után tovább gyarapodtak, gyarmati kormányzatot szerveztek, amit az 1773-as és 1784-es törvény London ellenőrzése alá helyezett. A Társaság a katonai, politikai szolgálataival gazdaságilag lekötelezte a helyi hatalmasságokat, akik fokozatosan átengedték számukra a tényleges hatalmat, ezzel a Társaság a 18. század végére már valóságos kormányzati potenciával bírt.

Az indiai ópium termesztésével és annak kínai exportjával kirobbantója volt a két ópiumháborúnak, ami az angolok győzelmével végződött.

Kegyetlen kormányzati módszerekkel párosult profitéhsége miatt a Társaságot terheli a felelősség az 1770–1773 -as években bekövetkezett milliós áldozatokkal járó bengáli éhínségért is.

Amikor az idegen hatalom ellen felkelt maráthák az angoloktól vereséget szenvedtek 1803-ban, a Társaság terjeszkedésének már csak a független Pandzsáb szabott határt, majd annak 1848-as megszállása után Indiával gyakorlatilag már a brit gyarmatbirodalom részeként számoltak.

Kisebb elégedetlenségek, felkelések az indiai hadseregben már a 19. század kezdetétől jelen voltak a britek ellen. 1806-ban Madrászban a brit típusú katonai egyenruhák bevezetése ellen lázadtak fel a szipojok, 1824-ben a bengáli gyalogosok tagadták meg a külszolgálatot. 1844-ben a zsold szűkössége robbantott ki felkelést.

A tizenkilencedik század első felében ellenállás bontakozott ki az angol fennhatóság ellen a muszlim tömegek körében is, egyik leghíresebb képviselője a szélsőséges vahhabita Szajjid Ahmed (1783 – 1831) aki vallásháborút hirdetett az angolok ellen. Leverésükre a főként szipoj katonákból álló bengáli hadsereget küldték ki, akiket megfertőztek Szajjid Ahmed lázadó nézetei.

Az 1857-es lázadás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csata Lakhnauban 1857 júliusában

1857 elején elterjedt annak a híre, hogy a britek erőszakosan keresztény hitre akarják téríteni az őslakosokat. Ez nem volt igaz, azonban a szóbeszéd annyira bevette magát a köztudatba, hogy a kultúrájában már többször megalázott lakosság és a másodrendűként kezelt bennszülött katonaság hitelt adott ezeknek. A brit kormányzó legújabb törvénye további megalázó intézkedések sorozatát készítette elő, többek között, hogy a fiúutód nélküli örökösödés esetében az indiai földek birtokjoga a Kelet-Indiai Társaságot illeti meg. Ezzel a törvénnyel mintegy 650 ezer négyzetkilométer területtel növelhette volna tulajdonát a Társaság.

II. Bahadur sah

A britek észak-indiai, azaz bengáli hadsereg 23 ezer brit és 129 ezer indiai zsoldosból álló seregének tagjai között elterjedt annak a híre, hogy az angolok új patronokat vezettek be a rendszeresített Enfield karabélyokhoz, és a híresztelések szerint azok marhafaggyúval és disznózsírral voltak bekenve. Mivel a patronok tömítését szokás szerint a fogukkal kellett feltépniük, a muszlim és hindu katonákat ez vallási érzéseiben sértette, hiszen akár a disznózsír, akár a marhafaggyú érintése ízlelése vallási előírásaik szerint tiltott. Bár az első panaszok után azonnal visszavonták ezeket a töltényeket, és nem kényszerítettek arra senkit, hogy vallásával ellentétesen cselekedjen, [1] a hír futótűzként terjedt, Agrában, Alláhábádban, illetve Amhalában ahol jelentős csapatösszevonások voltak az éves lövészgyakorlatok lebonyolítása miatt. Ezekben a városokban szórványos gyújtogatások kezdődtek, a feszültség érezhetően nőtt.

Február 26-án a berhampuri 19. bengáli szipoj hadtest megtagadta az újszerű patronok használatát. Március 29-én Mangal Pande, a 34. bengáli szipoj gyalogság egyik katonája sorakozókor kilépett a sorból, és meglőtt két brit tisztet egy csapatszemle során. Ezért, mivel ezt nyílt lázadásnak tekintették, április 9-én Barrakpurban felakasztották. Május 3-án Sir Henry Lawrence szembeszállt a 7. oudhi irreguláris gyalogos hadtest lázadóival Lakhnauban. A lázadók vezetőit bebörtönözte. Május 6-án a 34. Bengáli szipoj gyalogsági hadtestet, amely Barrakpurban állomásozott, feloszlatták, mivel azok megtagadták az engedelmességet a brit tiszteknek. Általános zavargások kezdődtek, először szórványos jelleggel, később ezek fokozatosan kiszélesedve a katonai táborok környékén, majd a vidéki nagyvárosokban, végül Delhiben, az akkor még névlegesen regnáló Mogul Birodalom központjában is.

Május 10-én Mírátban a szipojok angol feljebbvalójukat ölték meg, és sok angol civilt is kivégeztek, majd Delhi felé vonultak. Ettől a naptól számítják a tényleges felkelés kitörését.

Május 11-én a míráti szipojok Delhibe érkeztek, ahol az ottani helyőrséghez csatlakoztak. Azokat az európaiakat, akikkel találkoztak, meggyilkolták vagy menekülésre kényszerítették. Bahadur Sáh Zafar a mogul uralkodók leszármazottja ekkor proklamációt adott ki, melyben deklarálta jogát a mogul trónra, császárrá kiáltotta ki magát, és mint a lázadók szimbolikus vezére a felkelés élére állt. Ezzel az eredetileg katonai lázadást nemzeti felkeléssé próbálta kibontani.

A lázadás és zavargások híre gyorsan terjedt az országban. Lakhnau, Bareli, Aligarh, Kánpur, Patna, Alláhábád hamarosan a felkelők kezére került.

A tényleges helyzetet sem az angolok, sem a lázadók nem ismerték, így nem lehetett tudni, hány felkelővel kell számolni, melyek a még hűséges csapatok, melyek álltak át a lázadókhoz. Ellentmondásos hírek keringtek, előfordult, hogy az angolok kormányhű szipojokat fegyvereztek le, hogy elejét vegyék a felkelésnek, illetve a szipojok számtalan ártatlan európait koncoltak fel, akik esetleg nem is nem voltak katonák, hanem a brit adminisztráció tagjai és azok családtagjai voltak. A benáreszi és alláhábádi szipojok lefegyverzése olaj volt a tűzre, helyi lázongásokhoz vezetett. A Neil tábornok által vezetett angol bengáli hadtest azonban bevette Allahábádot és Benáreszt, kegyetlen bosszúhadjárata a civil lakosságot sem kímélte.

Nána Szahib kiséretével

Bareliben a lázadók főparancsnoka Bahádur Khán volt, Alláhábádban Maulavi Lijákat vahhabita néptanító, míg Patnában Pír Ali könyvkereskedő állt a lázadók élére. Lakhnauban a szintén vahhábita Ahmadullah sah, Kánpurban pedig a marátha Nána Száhib és testőre, a később legendákkal övezett Tantija Topi. A sokféle célok által feltüzelt lázadók között nem jött létre egység, ezért a lázadás kimenetele megjósolható volt.

Delhiben a környékbeli településekről a városba menekült lakossággal együtt a helyőrség mintegy 60 ezer felkelővel védhette az erődöt. Mivel at erődben elsáncolt szipojok elsősorban védekezése rendezkedtek be, ezzel taktikai hibát követtek el, és lehetőséget adtak az angol seregeknek a csapatösszevonásokra illetve a város bekerítésére. Az angol Nicholson angol, szikh és nepáli gurkhákból álló hadteste egy magaslatot elfoglalva három hónapig lőtte a Vörös Erődöt, végül 1857 szeptember 21-én bevették, és hatalmas vérfürdővel álltak bosszút a szipojok kegyetlenkedésein.

A bengáli angol hadsereg Neil tábornok vezetésével Kánpur felé vette az irányt, hogy az azt védő Nána Száhib csapataitól megtisztítsa a várost. Útközben Benáreszt és Alláhábádot elfoglalva olyan kegyetlen bosszút állt a lázadókon, és a helyi civil lakosságon, hogy az angolok is megelégelték, és Cannig főkormányzó Neil tábornokot leváltotta. Helyére Havelock tábornok került, aki sikeresen nyomult tovább előre. Kánpurban eközben Nána Száhib értesült az alláhábádi és benáreszi vérengzésről, bosszúból ő a kánpuri angol lakossággal számolt le, nemcsak a katonákkal, hanem nőkkel, gyerekekkel is. Az angolok megérkezése után a város többször gazdát cserélt, különösen sokáig tartották magukat a lázadók akkor, amikor Gválijar fellázadt helyőrsége megérkezett, és csatlakozott Nána Száhib és Tantija Topi seregeihez. Végül 1857 december elején a lázadók kénytelenek voltak feladni a várost az azt ostromló Campbell tábornoknak, és elvonultak Bundelkhandba.

Bahádur elfogása

Delhi és Kánpur után a menekülőktől felduzzasztott lakhnaui helyőrség lett a lázadás központja, amelyet 1858. március 21-én foglalt el a Campbell vezette bengáli angol hadtest.

Dzsánszi elfoglalását a bombayi angol hadtest hajtotta végre 1858 tavaszán. Tantija Topi ugyan bevette Gválijart a hozzá csatlakozó, alig húszéves Laksmi Bái hercegnő seregeinek segítségével, de a Rose tábornok által vezetett bombay-i hadtest a kóta-ki-szeráj-i csatában legyőzte őket, Laksmi Bái is itt esett el. Tantija Topi Rádzsasztánba menekült, ahonnan gerillaháborút folytatott az angolok ellen.

Az utolsó város, amely jelentősebb lázadó csapatösszevonásokkal rendelkezett, a Bahádur Khán által védett Bareli volt, amelyet csak május 7-én tudtak bevenni.

Bár kisebb összecsapások, partizánharcok egészen 1859 végéig jelen voltak a térségben, az angol csapatok (jelentős mértékben helyi segítséggel) felszámolták ezeket. Tantija Topit, Bahádur Khánt felakasztották, Nána Száhibot saját hívei ölték meg.

II. Bahádur, aki a több mint két évszázados mogul uralmat képviselte, és mint szimbolikus vezető a felkelés élére állt, már Delhi bevételekor elmenekült. Később, a Delhiben álló Humájun császár síremléke közelében elfogták, majd a Vörös Erőd területén a Díváne Hászban hadbíróság elé állították árulás, lázadás, felbujtás, gyilkosság vádjával, nem sokkal később a burmai Rangoonba száműzték udvartartásával együtt.

A bukás okai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A megtorlás

Bár a lázadás Észak-Indiában általános volt, nem mondható el, hogy egység volt a lázadók között. Az angolok kihasználták a bennszülött népesség etnikai és vallási megosztottságát. Kiterjedése India nagyobb és sűrűbben lakott déli vidékeire nem ért el. Míg II. Bahádur mogul sah visszaállította a császári trónt és a mogul törvényhozást, mások az indiaiak közül a saját pozíciójukat próbálták erősíteni. A Marátha uralkodók is részt kértek volna az uralkodásból, és a helyi fejedelmek, a navábok is saját hatalmi terveket dédelgettek. A síita muszlim vezetők egyenesen dzsihádot hirdettek a felkelés során, ezért a britek emiatt később úgy gondolták, hogy a muszlimok álltak az események mögött. II. Bahádur nem támogatta a dzsihádot, mivel félt az erőszak eszkalációjától. A szunnita muszlimok sem támogatták azt, mivel ők a síiták visszatérésétől, és hatalomátvételétől tartottak. Néhány muszlim hatalmasság egyenesen a briteket támogatta, pl. Aga Khán, akit később a britek azzal jutalmaztak, hogy hivatalosan elismerték uralkodói címét.

A stratégiában képzetlen főtisztek képtelenek voltak összehangolni harci tevékenységeiket, ezért a komolyabb előkészítést igénylő hadműveletekben többnyire vereséget szenvedtek. Felszerelésük hiányos és elmaradott volt az angol hadtestek korszerű harci eszközeivel szemben.

A bengáli hadsereg számos katonája (mintegy 80 000 fő) hű maradt a britekhez. A Bombay hadseregben három lázadás tört ki a 29. ezredben, míg Madrászban nem volt lázadás, mindössze az 52. ezred nem volt hajlandó szolgálatba állni. A legtöbb dél-indiai hadseregcsoport passzív maradt, csak szórványos és csak ritkán erőszakos kitöréseket lehetett tapasztalni. A legtöbb állam nem vett részt a háborúban, mint például a Nizámi vagy a mysore-i seregek, ezek irányítása azonban nem közvetlenül a brit uralom alá tartozott.

A szikhek és a pandzsábi uralkodócsaládok az észak-nyugati határvidéken támogatták a brit csapatokat Delhi visszafoglalásában. Ezzel akarták megbosszulni a Szikh Birodalom nyolc évvel korábbi annexióját, amely az első és a második angol-szikh háboru során történt. A szikhek nem felejtették el az angol szolgálatban álló bennszülött katonák, a szipojok kegyetlenkedéseit. A szikhek féltek a mogul uralom észak-indiai visszaállításától is, mivel azok részéről korábban rengeteg üldöztetést szenvedtek el.

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1858 november elsején Viktória királynő rendelete értelmében a Brit Kelet-indiai Társaság feloszlott.

A rendelet egyúttal kimondta azt is hogy az „Indiából származó bevételeket nem lehet a parlament két házának beleegyezése nélkül olyan katonai vállalkozások fedezésére felhasználni, amelyeket őfelsége eme bevételekből fenntartott csapatainak bevetésével hajtanának végre”

Egyúttal átvállalta azokat a szerződéseket, amit a Társaság előtte megkötött. A királynő amnesztiát ígért azoknak az indiai főuraknak akik nem vettek részt a fegyveres harcokban.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Bollywood visszavág a briteknek. mult-kor.hu. múlt-kor történelmi portál. (Hozzáférés: 2013. június 25.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]