Ópiumháború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
ópiumszívók, 1874

Néhány évszázaddal ezelőtt a kábítószer-kereskedelem nem titokban, hanem az egyes államok közreműködésével nyíltan zajlott. A kereskedelmi jogokat az államok, hatalmas társaságok birtokolták (például a Brit Kelet-indiai Társaság, vagy a holland és francia társaságok). A monopolhelyzetben lévő társulások hatalmas jövedelmet húztak, különösen a kábítószernek a brit Indiából Kínába irányuló exportjából. Kína ennek az exportnak a katasztrofális gazdasági és egészségügyi következményei miatt be akarta tiltani azt, de Nagy-Britannia 1840-ben emiatt kirobbantotta az első ópiumháborút, amit később még egy követett. E háborúk következményei voltak azok az egyenlőtlen szerződések, amik Kínát félgyarmati státusba taszították.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1600-ban megalakult a Brit Kelet-indiai Társaság. A társaság óriási hatalommal rendelkezett. A 17. század folyamán Kínával is kereskedni kezdett. A kétoldalú áruforgalom eleinte nagy kínai aktívumot mutatott. Amikor tudomásukra jutott, hogy a portugálok saját gyarmatukon, Makaón keresztül jó áron adnak el Kínában ópiumot, 1773-ban a társaság vezetői elhatározták, hogy a Kínába irányuló exportjuk középpontjába az ópiumot állítják. (Az ópiumot Indiában termelték.) Az angolok így próbálták megvetni a lábukat Kínában, ugyanis Kína mindig elzárkózott a nyugati világ elől. Indiában hozzákezdtek a jó minőségű ópium termeléséhez. A kereskedelem hamarosan rendkívül sikeressé vált, a "Benares" márka fogalom volt. Hamarosan robbanásszerűen elterjedt az ópium egész Kínában, ahol azt korábban is ismerték, de elterjedése nem volt jelentős. A virágzó kereskedelem révén a Kelet-indiai Társaság hatalmas pénzösszegekhez jutott, ez szemet szúrt a brit birodalom többi kereskedőjének is. 1834-ben megszavazták a társaság monopóliumának eltörlését.

Az ópium importjának nyilvánvalóan katasztrofális egészségügyi és gazdasági következményei miatt 1839 márciusában Kína betiltotta az ópiumimportot, és az ország területére becsempészett nagy mennyiségű kábítószert megsemmisítette. Ennek következményeként néhány hónappal később kirobbant az első ópiumháború Anglia és Kína között.

Az első ópiumháború (1839–1842)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az európaiak, Angliával az élen, a kor legnagyobb kereskedői voltak, és a kábítószer nagy részét Ázsiából szerezték be. Tao-kuang, Kína császára betiltotta az ópium kereskedelmét, az országba bekerült ópiumot Lin Cö-hszü császári biztos elkoboztatta a kereskedőktől. Az angolok válaszlépésként hadihajóikkal felvonultak Kína partjainál és kirobbantották az első ópiumháborút. A kínai hadsereg hatalmas technikai hátrányban volt, létszámbeli fölényét nem tudta kamatoztatni. Az angolok rövidesen bevették Kuangcsout (1757-től az egyetlen törvényes külkereskedelmi kikötő Kínában Kanton volt), elfoglalták Sanghajt, Csencsiangot és Nancsingot. Kína elvesztette a háborút, kénytelen volt engedélyezni a kereskedelmet, 1842-ben Hongkong brit fennhatóság alá került. Daoguang császár próbálta visszaszorítani az ópium terjedését, a mák termesztését, de nem sok sikerrel. A háborút az 1842. augusztus 29-én elfogadott egyenlőtlen szerződés, a nanjingi egyezmény zárta le, ebben azonban nem is utalnak az ópiumkereskedelemre. A szerződés főbb részei: Kínát 21 millió dollár jóvátétel fizetésére kötelezték, és 5 kikötőjét meg kellett nyitnia a külföldi kereskedők előtt.

A második ópiumháború (1856–1860)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A North Taku erőd 1860-ban

1856-ban, egy álincidens következményeként kitört a második ópiumháború is, ezúttal már más országok is részt vettek a háborúban. Kína – az előző háborúhoz hasonlóan – most is vereséget szenvedett. Kénytelen volt további engedményeket adni az ópiumkereskedelemmel kapcsolatosan, az angolok hamarosan egész Kínára kiterjeszthették ezt a tevékenységüket.

Végkimenetel, következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kína végzetesen meggyengült, a Csing-dinasztia bukása elkerülhetetlen volt, melyet csak az ország hatalmas mérete és az európai hatalmak érdekei akadályoztak meg. A kereskedelem tovább folytatódott, egyes ópiumkereskedők tetemes vagyonra tettek szert. Anglia haszna az ópium-kereskedelemből rövidesen évi több millió fontsterling lett. Egyes indokínai országok az állami bevételük nagy részét az ópium-kereskedelemből nyerték. A környező országok is kihasználták az ópium nyújtotta lehetőségeket, ahol nem termelték azt, ott óriási adóval sújtották a kereskedelmet, máshol a feldolgozás révén tettek szert hatalmas pénzösszegekre.

Az ópium-háborúkat követően az európai nagyhatalmak sorra szereztek meg tengerparti kínai területeket, ahol kereskedelmi lerakatokat építettek ki. A birodalom méretének köszönhetően egy állam sem tudta az egész területet az uralma alá vonni, ehelyett un. koncessziós területeket hoztak létre (ahonnan sértő szövegű táblákkal olykor ki is tiltották a kínaiakat, például Sanghaj). Végeredményben a Csing-dinasztia 1912-es bukásának nyitánya az ópium-háborúk voltak.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]