Marosújvár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Marosújvár (Ocna Mureș, Miereschhall)
Roman Catholic church in Marosújvár.jpg
A Borromeo Szent Károly tiszteletére emelt római katolikus templom
Marosújvár címere
Marosújvár címere
Közigazgatás
Ország  Románia
Történelmi régió Erdély
Fejlesztési régió Közép-romániai fejlesztési régió
Megye Fehér
Rang város
Beosztott falvak Csongva, Felsőmarosújvár, Magyarcsesztve, Miklóslaka, Székelyföldvár
Polgármester Silviu Vințeler (PD-L), 2012
Körzethívószám 0x58[1]
SIRUTA-kód 1794
Népesség
Népesség 10 270 fő (2002)[3] +/-
Magyar lakosság 1262 (2002)
Község népessége 13 036 fő (2011. október 31.)[2]
Népsűrűség 228 fő/km²
Földrajzi adatok
Tszf. magasság 281 m
Terület 68,38 km²
Időzóna EET, UTC+2
Elhelyezkedése
Marosújvár (Románia)
Marosújvár
Marosújvár
Pozíció Románia térképén
é. sz. 46° 23′, k. h. 23° 51′Koordináták: é. sz. 46° 23′, k. h. 23° 51′
Marosújvár weboldala
Marosújvár látképe 1870 körül
A görög katolikus templom a városközpontban
A református templom
A sóbánya egyik épülete
Marosújvár környéke 1769-1773 között

Marosújvár (románul: Ocna Mureș, az 1950-es évekig Uioara, németül Miereschhall) város Romániában, Erdélyben, Fehér megyében.

Nevének eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1825-ben Marosakna néven említik. Az akna szó jelentése 'sóbánya'. A későbbiekben Maros-Akna-Újvárnak is hívták. Mai neve Felsőmarosújvárról vonódott rá. Hivatalos névadással keletkezett mai román neve is a 'sóbánya' jelentésű ocna szót tartalmazza.

Fekvése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Maros bal partján, Tordától 24 km-re délre, Nagyenyedtől 21 km-re északkeletre fekszik. A sómasszívum ellipszis alapú, melynek hosszabbik átmérője 800, a rövidebbik 500 méteres. A környező pala vízzáró réteget képez. Délről, keletről és nyugatról a Nagy- és a Kis-Bánca dombjai veszik körül, melyeket délen erdő, kisebb részt szőlő borít.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rómaiak Salinae néven ismerték sóbányáit, amelyeket már ideérkezésük előtt is műveltek. A 9. században a dunai bolgárok, az Árpád-korban a magyarok folytatták a sómasszívum kitermelését. Később azonban a Maros áradásai a sótelepet iszappal fedték el. A hordalékra erdő települt és hosszú időre elfelejtkeztek róla. Az itt később megtelepedett román lakosság azonban tudott a sóról, mert faluját Szaraturának, azaz 'szikes, sós talaj'-nak nevezte el.

A kamara megbízásából Ruszbatzky bányamérnök 17911793-ban feltárta az ókori sóbányák helyét. A Mikes család 908 holdas birtokát, amelyen a sótelep és Szaratura falu feküdt, 1803-ig elcserélték a széki kamarai bányatiszti telepre és terménydézsmára. A sóbányászat a belényesi Mészáros György bányamérnök vezetésével indult újra. Adókönnyítésekkel és mentességekkel többek közt Désaknáról és Kolozsról csábítottak ide sóvágókat, de kezdetben még a katonaság is részt vett a bányák művelésében. Mészáros egy spirális kosárrendszer elvén működő sófelvonót talált fel. 1792-ben nyílt meg a Ferenc- és a József-, 1813-ban a Ferdinánd-, 1821-ben a két Karolina-akna. A Mikes János grófot kastélyában 1821 júliusában felkereső Széchenyi István a következőket jegyezte be a naplójába: „Marosújvár a legkiválóbb akna. Az új bányászati módszerek szerint 35 év óta művelik. Viszont találtak nyomokat, melyek azt sejtetik, hogy már a rómaiak ezekről a helyekről vitték a sót, azonban a bányászatban tapasztalatlanul, saját aknáikat beomlástól félve, hamarost el kellett hagyniok – vagy a sót esőnek, nedvességnek annyira kiszolgáltatták, hogy tönkrement. – Egyébként ha az ember nem akarna a sófejtésben valamely takarékosságot bevezetni, ami a töméntelen mennyiség miatt teljesen feleslegesnek látszik, akkor mi sem volna könnyebb annál: a só a föld alatt 3-4 ölnyire, megszámlálhatatlan mennyiségben hevervén, egyszerűen csak ki kellene vágni onnan.” 1822-ben megszervezték a marosújvári görög katolikus esperességet.[4]

1848 októberében Simion Prodan felkelői kilencven idemenekült magyart és helyi bányászt öltek meg és felgyújtották a települést. 1849 tavaszán, Nagyenyed elpusztítása miatt ideiglenesen Alsó-Fehér vármegye székhelye volt. Itt működött az a vésztörvényszék, amely 32 román és három magyar parasztot ítélt halálra.

Sóbányászai a 19. században főként Székelyföldről és a környező településekről érkeztek. 1860 után, a torockói vasfeldolgozás lehanyatlása után sok torockói is sóbányásznak állt. A bányászokat tervszerűen, a kincstár saját birtokán, négyszáz négyszögöles telkeken telepítették le. Kis római katolikus kápolnát már 1767-ben emeltek itt, de egyháza csak 1899-ben lett önálló plébánia. Református egyháza 1811-ben mint Miklóslaka filiája alakult meg, de a lélekszám emelkedésével 1858-ban anyaegyházzá nyilvánították és filiaként alárendelték Miklóslakát. 1865-ben 553, 1870 körül hatszáz–ezer, 1893-ban 700 bányász dolgozott a bányákban, utóbbiak közül azonban csak 410 volt állandó, a többi ideiglenes. Többségük vagy eleve magyar nyelvű volt, vagy a magyar környezetben azzá vált: „Nemzetiségre nézve a munkások fele magyar, fele oláh, de ez utóbbiak nagy része is magyarúl beszél.”[5] Minden sóvágó rávéste saját jelét az általa kitermelt sótömbökre és ez alapján kapta a fizetését.

Az aknák állandó védelemre szorultak a Maros beszivárgása ellen. 1834-ben, 1835-ben és 1842-ben újabb aknákat kezdtek művelni. Az első aknákat egyik csúcsán álló paralelepipedon, a későbbieket T alakban fejtették. Míg a rómaiak járatai csupán 15–30 méter hosszúak voltak, az új aknák több mint száz méter mélységig hatoltak le, és folyosók kötötték őket össze egymással. Az 1850-es években több száz méterrel északabbra terelték és kiépítették a Maros medrét. Ezután vált Erdély legfontosabb sóbányájává, évi 72 600 tonnás termeléssel. Az 1870-es években nyitott új aknák már a korábbiak alsó szintjéről indultak lefelé. A vasút 1872-es megépüléséig a kitermelt sót a Maros partján lévő raktárakban, bőrtömlőkben tárolták és hajókkal szállították az Alföldre. A Maroson a település mentén végig hajómalmok sorakoztak. Péntekenként hetivásárt tartott. 1870-től Alsó-Fehér vármegye egyik járásának székhelye volt.

Tőle délre, a Bánca dombok déli lejtőjét egykor huszonöt, mára csupán öt hektáron szőlők borították, melyek közül főként a leánykából készítettek kitűnő bort.[6]

1896-ban német és belga tőkével megalakult Solvay-féle szóda- és ammóniagyár. Az évi ezer–kétezer vagon szóda majdnem teljesen fedezte az akkori Magyarország szükségletét. Az 1930-as években 458 munkást foglalkoztatott.

A 19. század végén a sóbányák mellett sósvizes források fakadtak. A víz gyógyhatását kihasználva fürdőtelep alakult ki, melynek bevétele 1884 és 1897 között meghatszorozódott. A medencék vízutánpótlását a bányákból kiemelt sós vízzel is kiegészítették. Az 1910-ben épült fürdőépületet a tulajdonos 2011-ben lebontotta; a város új fürdőt tervez.[7]

1912-ben a Maros árvize elöntötte a bányák lejáratát. A régi bányák mennyezete beomlott és napvilágra kerültek az aknák krátertölcsérei. Ezeket a régi bányákat 1952-ben koncentrált sóoldattal töltötték fel.

1920-ban a szódagyár munkásainak sztrájkja országos sztrájkhullámot indított el. 1940-ben alapították dohányfermentáló üzemét és bőrgyárát. 1950 után a település városi címet kapott. 1955-től a szódagyár munkáslakótelepet épített. 1957-ben kezdték meg határában a bentonit bányászatát.

1938-ban 86 791 tonna sót termeltek ki. Itt vezették be elsőként a só vezetékes módszerű kinyerését. Az 1950-ben felavatott Május 1 bányát 1978-ban elöntötte a víz. A katasztrófa oka az emberi hanyagság volt. A bánya ugyanis képtelen volt biztosítani a szódagyár számára szükséges sót, és a különbséget a régi bányákat kitöltő sóoldatból pótolták. Ezáltal azonban nyomáskülönbség alakult ki a Május 1 bánya és a szomszédos egykori József-akna tava között, és a kettőt elválasztó fal beomlott. Ezzel befejeződött a szilárd só bányászata Marosújváron. Azóta a szódagyár sószükségletét főként a bukovinai Cacicából szerzik be.

Az 1990-es években tervek születtek fürdővárossá alakítására, de ezek megvalósítása elakadt.

2010 decemberében az egykori sóbánya egyik vágata beomlott és a felszínen kétszáz négyzetméteres kráter keletkezett, amely egy szupermarket összeomlását okozta.[8]

Népessége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1910-ben 4976 lakosából 2862 magyar és 1845 román anyanyelvű; 1858 görög katolikus, 1553 református, 883 római katolikus, 291 zsidó, 236 ortodox, 107 unitárius és 48 evangélikus vallású volt.
  • 2002-ben 10 270 lakosából 8670 volt román, 1262 magyar és 313 cigány nemzetiségű; 7466 ortodox, 943 református, 831 görög katolikus, 360 pünkösdista és 233 római katolikus vallású.

Nevezetességek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Az egykori sóbányákat ma sós víz tölti ki. A víz egy nagy és két kisebb, különálló felületet alkot a város közepén.
  • Római katolikus temploma 1820-ban, a református 1905-ben épült.

Gazdasága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Oktatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A városban egy elméleti líceum és egy vegyészeti szakiskola működik.

Híres emberek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Itt született[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Testvérvárosa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. "x" a telefonszolgáltatót jelöli: 2–Romtelecom, 3–RDS
  2. Populaţia stabilă pe judeţe, municipii, oraşe şi localităti componenete la RPL_2011 (román nyelven). Nemzeti Statisztikai Intézet. (Hozzáférés: 2014. február 4.)
  3. Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája, Népszámlálási adatok 1850–2002 között
  4. A marosújvári görög katolikus egyház honlapja (románul)
  5. Bikfalvi Károly: A maros-újvári sóbányák. Erdély, 1893, 6. sz., 176. o.
  6. Csávossy György: Jó boroknak szép hazája, Erdély. Bp., 2002, 159. o.
  7. Staţiune de tratament balnear modernă la Ocna Mureş. Proiectul costă peste 7,5 milioane de euro
  8. Cotidianul 2010. december 22.

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Marosújvár témájú médiaállományokat.