Magyarigen

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Magyarigen (Ighiu)
Ighiu Biserica reformata.JPG
Református templom
Magyarigen címere
Magyarigen címere
Közigazgatás
Ország  Románia
Történelmi régió Erdély
Fejlesztési régió Közép-romániai fejlesztési régió
Megye Fehér
Rang községközpont
Beosztott falvak Borosbocsárd, Celna, Igenpataka, Sárd
Polgármester Traian Rusu (PD-L)
Irányítószám 517360
SIRUTA-kód 4936
Népesség
Népesség 1266 fő (2011. október 31.)[1]
Magyar lakosság 13
Község népessége 6283 (2011)[2]
Népsűrűség 51,04 fő/km²
Földrajzi adatok
Terület 128,46 km²
Időzóna EET, UTC+2
Elhelyezkedése
Magyarigen  (Románia)
Magyarigen
Magyarigen
Pozíció Románia térképén
é. sz. 46° 08′ 39″, k. h. 23° 31′ 06″Koordináták: é. sz. 46° 08′ 39″, k. h. 23° 31′ 06″
Magyarigen weboldala
Ighiu HR Biserica reformata.JPG
A református parókia
Magyarigeni román női viselet a 20. század elején

Magyarigen (románul: Ighiu, németül Krapundorf) falu Romániában, Fehér megyében.

Nevének eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nevét Kiss Lajos az ómagyar Egen ill. Hegun személynévi adatokhoz köti, amely talán az Egon név német Egin v. Egen változatának átvétele. Benkő József a Hyginus névből eredezteti (ld. Szent Hüginosz). Először 1206-ban említik Crapundorph néven, majd 1266-ban mint Yguen és Ygun, 1299-ben mint Igwen és Yguen, 1347-ben mint Igen fordult elő, előtagja pedig először egy 1608-as oklevél 1757-ből származó másolatában (Magjar Igen).

Fekvése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyulafehérvártól 12 km-re északnyugatra, az Erdélyi Hegyalján fekszik.

Népesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1785-ben 1156 lakosa volt, közülük kb. 10% nemes. Lakosságának vallási és nyelvi megoszlásására az egyes felekezetek időben legközelebbi összeírásából következtethetünk: 1766-ban 344 reformátust, 1785-ben 93 ortodox családot, 1790-ben 359 görög és 43 római katolikus lelket számoltak össze.[3]
  • 1910-ben 1559 lakosából 1117 volt román, 348 magyar és 88 főleg cigány anyanyelvű; 639 ortodox, 575 görög katolikus, 147 római katolikus, 127 református és 63 zsidó vallású.
  • 2002-ben 1244-en lakták, közülük 1124 volt román, 106 cigány és 13 magyar nemzetiségű; 1102 ortodox, 74 pünkösdi, 46 görög katolikus, 12 római katolikus és nyolc református vallású.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rómaiak követ bányásztak határában, ebből a kőből építették Apulumot. A legkorábbi erdélyi hospestelepülések egyike volt Krakkó és Romosz mellett, amelyekkel 1206-ban együtt kapott szabadalmakat. 1332–37-ben 217 füsttel írták össze, ezzel a legnagyobb erdélyi települések közé is tartozott. 1347-ben civitas-ként említették. Szász hospes lakói a 14. században a gyulafehérvári püspök jobbágyai lettek. 1587-ben még a szász káptalanhoz tartozott, de 1592 és 1602 között a jezsuiták már az igeni reformátusok között szerveztek missziót. A térítés eredménytelen volt, és Basta zsoldosai 1602-ben kb. negyven hitéhez ragaszkodó igeni reformátust taszítottak a Kecskekő szakadékába. Ekkor már magyar nyelvű protestánsai mellett az 1608-ból feljegyzett Oláh utca román lakosságról is tanúskodik. 1615-től folyamatosan mezővárosként említették. Szombatonként vásárt tartott, piacvámot szedett. Jelentős volt bortermelése.

A város első statútumát 1664-ben szerkesztették és Fehér vármegye 1670-ben fogadta el. Egy hadnagy és egy bíró állt az élén, mindkettőt évente választották. A nemesek hadnagya a nemesek felett ítélkezett, a (“paraszt”) bíró pedig a köznép (kézművesek és jobbágyok) felett. Kincstári uradalmát 1715-től a katolikus püspökség művelte, majd 1751-ben az országgyűlés formálisan is nekik ítélte. Rajtuk kívül jelentősebb birtokosai közé tartozott az Inczédy és a Teleki család. Az 1738-as pestisjárványban 152 lakosa halt meg. Három református temetője volt: polgári, nemesi és papi. 1750-ben 154 háztartással írták össze, közülük 18 volt egytelkes nemes, 53 jobbágy, 77 zsellér és hét szolga. Ugyanekkor 40 távollévő nemes birtokolt határában. 1761-ben 102 ortodox és 30 görög katolikus román család lakta. 1770-ben nagy része leégett. Köznépe 1784. november 10-én lerombolta a nemesi kúriákat. Római katolikus közössége 1810-ben szerveződött plébániává.

1848-ban a magyarigeni, a celnai és igenpatakai magyarok egy gyengén felfegyverzett, kétszáz fős nemzetőrséget hoztak létre, Kontz Zsigmond vezetésével. Október 9-én az addig a településen állomásozó Max lovasezredet a gyulafehérvári vár védelmére rendelték. 21-én Szász Lajos református esperes tárgyalásokat kezdett a román népfelkelőket képviselő Nicolae Pop görög katolikus pappal. Szász a fegyverletételt javasolta, de a nemzetőrség vezetői ezt ellenezték. Másnap mégis lefegyverezték a nemzetőrséget, a fegyvereket szekérre rakták és Gyulafehérvár felé indították, de a román felkelők a falu határában lefoglalták és kiosztották őket maguk között. Szász esperes Nicolae Pophoz költözött. 26-án Nicolae Sanduț tribun a magyarigeni magyarokat foglyoknak nyilvánította és a vármegye pincéjébe zárta őket. Weis Károly bányaorvos védelmet kért számukra a gyulafehérvári helyőrségtől, de Trautsch császári ezredes nem méltatta figyelemre a kérést. Másnap, 27-én a román parasztfelkelők 187 magyar férfit végeztek ki a település szélén lévő lóiskolában. Tömegsírjuk a római katolikus templom mögötti telken, a volt római katolikus iskola kertjében található. Tavasszal a bevonuló magyar vadászok harminc helyi románt öltek meg.

A 19. században járásközpont volt. Határában 1873-ban 399 kataszteri hold szőlőt műveltek. 1880-tól működött benne gyógyszertár.[4] Az EMKE 1888-tól magyar leányiskolát tartott fenn, amelyet 1896-ban a magyar állam vett át. Az 1906-as országgyűlési választásokat kerületében az aktivista román politikusnemzedék egyik vezéralakja, Alexandru Vaida-Voevod nyerte. 1920 után jobb módú magyar gazdái nagyrészt Magyarországra költöztek. Eőri István református egyházmegyei gondnok szervezésében 1924-ig református iskola, egy ideig pedig magyar népbank (Hegyaljai Takarékpénztár Rt.) működött benne. 1932-ben református gyülekezete Sárd társegyháza lett. 2010-ben az Erdélyi református egyházkerület legkisebb anyaegyháza volt, tíz lélekkel.

Látnivalók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Református temploma a legszebb barokk protestáns templom Erdélyben. A háromhajós, háromszáz férőhelyes épületet 1781 és 83 között emelték, miután a gyülekezet által kicsinek érzett korábbi templomot lebontották. Olasz építészek tervezték. A tágas belső stukkókkal díszített, az erkélyek mellvédje szépen faragott. (A kőfaragókat a helyi kőbánya bőven ellátta alapanyaggal.) Tornya 1792-ben épült. Szószéke szürke dalmáciai márványból készült, aranyozott akantuszlevelekkel, orgonáját Hán János építette. 15. századi ovális védőfalát 1900 körül elbontották. A kapubástya helyén kétszintes épületet emeltek, melynek földszintjén ma boltok, emeletén pedig a református egyház vendégszobái találhatók.
  • A templom melletti református parókia eredetileg 1485-ben épült. 1752-ben Bod Péter építette át csehsüveg- és dongaboltozatokkal. A templomkertben áll Bod Péter síremléke.
  • Római katolikus temploma 1810-ben épült.
  • Az 1848-as áldozatok sírja felett állított emlékobeliszk a római katolikus templom mögötti telken.

Híres emberek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Itt élt és alkotott Bod Péter református lelkész író, irodalomtörténész és itt halt meg 1769. március 2-án, sírja a templom előtt van.
Bod Péter síremléke
Bod Péter síremléke

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Populaţia stabilă pe judeţe, municipii, oraşe şi localităti componenete la RPL_2011 (román nyelven). Nemzeti Statisztikai Intézet. (Hozzáférés: 2014. február 4.)
  2. Recensământul populației și locuitorilor 2011, Rezultate finale: Tab8. Populaţia stabilă după etnie – judeţe, municipii, oraşe, comune. INS [Nemzeti Statisztikai Hivatal, végleges adatok]. (Hozzáférés: 2013. július 10.)
  3. Miskolczy Ambrus – Varga E. Árpád: Jozefinizmus Tündérországban. Budapest, 2013, melléklet
  4. Péter Mária: Az erdélyi gyógyszerészet magyar vonatkozásai. Kolozsvár, 2002, 45. o.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Gudor Kund Botond: Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és egyházi közösségei. Kolozsvár – Barót, 2012
  • Szilágyi Farkas: Alsófehér-vármegye 1848–49-ben. Nagy-Enyed, 1898

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]