Ugrás a tartalomhoz

Szalatnok

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Szlatina szócikkből átirányítva)
Szalatnok (Slatina)
Szalatnok főtere a Szent József tér
Szalatnok főtere a Szent József tér
Közigazgatás
Ország Horvátország
MegyeVerőce-Drávamente
Jogállásváros
PolgármesterDenis Ostrošić (SDP)
Irányítószám33520
Körzethívószám(+385) 033
Népesség
Teljes népesség11 503 fő (2021. aug. 31.)[1]
Földrajzi adatok
Tszf. magasság127 m
Terület156 km²
IdőzónaCET, UTC+1
Elhelyezkedése
Térkép
é. sz. 45° 42′, k. h. 17° 42′45.700000°N 17.700000°EKoordináták: é. sz. 45° 42′, k. h. 17° 42′45.700000°N 17.700000°E
Szalatnok weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Szalatnok témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

Szalatnok (más néven Szlatina, horvátul: Slatina, 1921 és 1991 között Podravska Slatina) város és község (općina) Horvátországban, Verőce-Drávamente megyében.

Fekvése

[szerkesztés]

Verőcétől légvonalban 28, közúton 31 km-re délkeletre, Nyugat-Szlavóniában, a Drávamenti-síkság szélén, a Papuk-hegység lábánál, a Drávától (és a magyar határtól) 10 km-re fekszik.

Közigazgatás

[szerkesztés]

A következő települések tartoznak a községhez: Bakić, Bisztrica, Donji Meljani, Felsőmiholjác, Golenić, Ivanbrijeg, Kozice, Lukavac, Markovo, Medinci, Novi Senkovac, Radosavci, Szalatnok, Sladojevački Lug és Sladojevci.

Története

[szerkesztés]

A középkorig

[szerkesztés]

Az emberi jelenlét legrégibb nyomai a község területén az őskorig vezethetők vissza. A településtől keletre fekvő Veliko polje - Potočani régészeti övezet[2] számos régészeti maradványt őriz, melyek az őskortól, az ókoron át a középkorig terjednek. Az eddig elvégzett kutatások lehetővé tették a drávamenti autochton pannon-kelta lakosság egyébként kevéssé ismert kora római településeinek és infrastruktúrájának vizsgálatát, amely azon a fő kommunikációs útvonalon található, amely a Délkelet-Alpokat és a Dunát összekötötte az őstörténettől a középkorig.

A 3. századból származó római térkép a Tabula Peutingeriana valahol ezen a vidéken ábrázolja Marinianis települést. Ennek megerősítését látják horvát történészek a szalatnoki Gudinac nevű magaslaton (melyet a hagyomány Marinacnak is nevez) 1941-ben és 1942-ben előkerült római sírokban és az itt talált nagyobb mennyiségű római pénzleletben. A község területén található régészeti lelőhelyek ezen kívül mind középkoriak. Ennek alapján megállapítható, hogy a mai Szalatnok területén a középkorban több település is állt. A Stublovacka utca végén, az autósiskola épületétől mintegy 500 méterre vízderítő ásása közben 2 méteres mélységben égett talaj és cseréptöredékek kerültek elő.

Szintén középkoriak a Zágráb-Eszék vasútvonaltól északkeletre a DP-Gaj Slatina tulajdonában álló szántóföldön talált cseréptöredékek. A korábbi Gaj-Bajer nevű hely közelében a Livada nevű helyen a szántóföldön sötét talajelszíneződés látható. Itt a talaj átvizsgálása során ugyancsak sok középkori kerámia töredéket találtak. Mind közül a legjelentősebb a város északnyugati részén található Turbina nevű lelőhely. Itt 2009-ben sport és rekreációs központ építési munkáit megelőző régészeti feltárás során a 10. és 12. század közé keltezhető házak alapjait, számos használati tárgyat, kerámiatöredéket találtak. A leleteket, valószínűleg a középkori Terbenye falu maradványait a mezőgazdasági művelés jelentősen megrongálta.

Szalatnok a középkorban

[szerkesztés]

Szalatnok első írásos említése Bői Mihály zágrábi püspök 1297. szeptember 1-jén Pozsega várában kibocsátott oklevelében történt „Zalathnuk” alakban. Szalatnok abban az időben a vaskai esperesség részeként a püspökséghez tartozott. A Mindenszentek tiszteletére szentelt egyházát 1334-ben említik a pápai tizedjegyzékben „Primo ecclesia omnium sanctorum de Zalathnuk” alakban.[3] A középkori plébániatemplom valahol a mai városi park környékén állt. A korabeli feljegyzések szerint oltárai Szent György, Szűz Mária, Alexandriai Szent Katalin, kápolnái pedig Szűz Mária és Szent Ilona tiszteletére voltak szentelve. A település a Szlavóniához tartozó Kőrös megye részét képezte. A püspökség birtokaként vásártartási joggal rendelkezett. A kisméretű szalatnoki vár a Javorica- patak feletti magaslaton állt. A 15. században „Zalothnok-citadelo” néven említik. A szalatnoki uradalom ispánjai közül többen a szalatnoki (de Zalatnoky, de Zalathnuk) nemesi előnevet viselték. Ebből az időből származik a település első ismert címer ábrázolása a csillaggal és az alatta fekvő félholddal, mely ma is város címere. Szalatnokot 1403-ban Atyinával és Vaskával együtt mezővárosi rangra emelték.

A török uralom idején

[szerkesztés]

A 16. században egyre jobban nehezedett a városra a török hódítás előszele. Növekedett a török betörések száma, egy nagyobb gondot kellett fordítani a török elleni védelemre. A környék elpusztított falvainak lakossága az ország biztonságosabb vidékeire menekült. A város polgárai közül boszniai törökellenes harcokban kitűnt bátorságával Ivan Hoberdanc, akit 1529-ben Ferdinánd király végvári kapitánnyá, a szlavóniai védelem parancsnokává tett. A város végül 1544-bn került török kézre. A lakosság kis része áttért az iszlám hitre és a városban maradt, a többség azonban nagyon nehéz körülmények között a Dráva mocsarai közé menekült. A török uralom alatt a város egy aga irányítása alatt a Pozsegai szandzsák része lett. A városban két dzsámi épült, a nagydzsámi valószínűleg a plébániatemplom átépítésével, a kisebbiket, Bali dzsámiját pedig kötelezettségként építették. A várat, melyben mintegy 200 fős török őrség állomásozott árkokkal és fából épített paliszádokkal erősítették meg. A térség ezután is szakadatlan harcok színtere volt a keresztény és a török csapatok között. Végül a 17. század végén szabadult fel a török uralom alól, ekkor semmisült meg a régi szalatnoki vár. A törökkel vívott utolsó csata 1684-ben Szalatnoktól északra, a Turbina-erdőnél zajlott, ahol a fölényben levő keresztény hadak megadásra kényszerítették a török erőket. A harcok után a város romokban hevert, az épületek közül csak a plébániatemplom tornya maradt meg.

A városi fejlődés útján

[szerkesztés]

Az egész területen átmenetileg katonai közigazgatást vezettek be. Később, a polgári közigazgatás újjászervezésével az akkor mintegy 50 portával rendelkező Szalatnok Verőce vármegye része lett. A lakosság földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozott. 1750-ben a szalatnoki uradalmat Pejácsevich Márk Sándor báró királyi tanácsos, Szerém vármegye főispánja vásárolta meg. A város rendkívül gyors fejlődését ennek a vagyonos nekcsei nemesi családnak köszönheti. A városközpont részben máig fennmaradt legrégibb lakóházait a Pejácsevich család építtette. Köréjük egzotikus fákból álló parkot telepítettek. Közülük is kiemelkedik az az óriás mamutfenyő, mely ma is a város egyik szimbóluma. Pejácsevich gróf kérelmére 1808-ban Ferenc király vásártartási jogot adott a városnak, mely növelve jövedelmeit újabb lökést adott a fejlődésének. A gróf 1822-ben a közeli Sladojevcin felépíttette az első iskolát, ahova a szalatnoki gyermekek is jártak. 1841-ben az uradalmat a német Schaumburg - Lippe herceg vásárolta meg. Érkezése újabb lendületet adott a fejlődésnek. A városközpontban nagy borászat és pálinkafőzde épült, környékén pedig új szőlőültetvényeket létesítettek. A herceg magyarokat, németeket és szlovákokat telepített le birtokain, akik magukkal hozták gazdag kultúrájukat is. Megnyíltak az első kézműves műhelyek és ipari üzemek. 1863-ban gőzmalom, 1885-ben fűrészüzem, 1890 körül a vasútállomás közelében téglagyár kezdte meg működését. A borászat egészen 1912-ig gyártotta a gyöngyöző bort és a pezsgőt. Boraiért a gazdaság több kitüntetést kapott a budapesti és zágrábi kiállításokon.

A közigazgatási székhely

[szerkesztés]

A 19. század második felében a közlekedés is jelentős fejlődésen ment át. 1885-ben megnyílt a helyiérdekű Suhopolje – Szalatnok és a Barcsot Pakráccal összekötő vasútvonal, 1895-ben pedig a Nekcse – Szalatnok – Noskovce vasútvonal. Ezzel a település bekapcsolódott a drávamenti vasúti forgalomba. Az új betelepülők felépítették saját vallási intézményeiket. A zsidó hitközség már 1858-ban megalakult. 1884-ben felépítették a zsinagógát, 1897-ben pedig az evangélikus templomot. 1870-ben megnyílt a szalatnoki járási hivatal épülete, majd 1886-ban az újjászervezett járás székhelye lett, ahova három község, Szalatnok, Felsőmiholjác és Vocsin tartozott, majd 1894-ben három újabb községet, Nova Bukovicát, Szópiát és Darnócot csatolták hozzá. A járási hivatal épülete sokáig az iskola szerepét is ellátta, de itt működött az első könyvtár, a telekkönyv és a járásbíróság is. 1899-ben az első emelet felhúzásával bővítették az iskolát és az épület egészen 1981-ig iskolaként működött. Egyre több városias intézmény, így postahivatal, gyógyszertár, takarékpénztár, több szálloda, nyomda, nemzeti olvasókör, iparostestület, önkéntes tűzoltóegylet, dalárda létesült a településen. Verőce vármegye Szalatnoki járásának székhelye volt. 1910-ben 3.785 lakosának 40%-a horvát, 23%-a magyar, 23%-a szerb, 10%-a német anyanyelvű volt.

A 20. században

[szerkesztés]

1914-ben trakostyáni Draskovich János gróf vásárolta meg az uradalmat a Schaumburg-Lippe családtól. A város ekkor már ennek a vidéknek a közigazgatási, gazdasági és kulturális központja volt különösen fejlett lótenyésztéssel, borászattal, vadakban gazdag erdőkkel és nagy vásárokkal. Lakossága 1880 és 1914 között több, mint másfélszeresére növekedett. A Draskovichok a II. világháborúig terjedő időszakban jelentősen fejlesztették a mezőgazdaságot, az állattenyésztést és az erdőgazdálkodást. Különösen nagy bevételekhez jutottak a mezőgazdasági termények a szarvasmarha és a fa értékesítéséből. Az első világháború után 1918-ban az új szerb-horvát-szlovén állam, majd később (1929-ben) Jugoszlávia része lett. 1921-ben hivatalos nevét Podravska Slatinára módosították. 1991-ben 11.416 lakosának 53%-a horvát, 37%-a szerb nemzetiségű volt. 1992-ben visszakapta városi rangját és korábbi Slatina nevét. A délszláv háború idején a város mindvégig horvát kézen maradt. A horvát védelmi vonal 1991 októberében innen mintegy 10 km-re délre, a Papuk-hegység területén húzódott. Október 28-án megalakult a horvát hadsereg 136. Slatinai dandárja, mely az Orkan ’91 hadművelet keretében december 15-én visszafoglalta a szerb erőktől Voćint, majd a Ravna gorán át a bučjei szerb támaszpont irányába nyomult tovább. Ezzel végleg elhárult a várost fenyegető háborús veszély. 2011-ben a településnek 10.208 lakosa volt.

Népesség

[szerkesztés]
Lakosság változása[4][5]
1857 1869 1880 1890 1900 1910 1921 1931 1948 1953 1961 1971 1981 1991 2001 2011
1.451 2.070 2.236 2.828 3.180 3.785 3.861 5.100 5.006 5.735 6.318 8.066 9.923 11.416 10.920 10.208

Nevezetességei

[szerkesztés]
  • A Draskovich család kastélya kétemeletes klasszicista épület. Eredetileg hengermalomnak épült, majd a 19. század közepén zsidó imaházzá alakították át. A 19. század utolsó évtizedében a Draskovich család kastéllyá építette át. A II. világháború után több funkciót is ellátott. Egy időben iskola működött benne, majd az 1980-as évektől a városi múzeumnak, a színháznak és az anyakönyvi hivatalnak adott helyet. Később állapota romlani kezdett. Felújítása nemrég történt.
  • Szent József tiszteletére szentelt római katolikus plébániatemploma[6] 1913-ban épült neogótikus stílusban. A templom háromhajós épület, mely alatt sírbolt is található. Hosszúsága 38, szélessége 17 méter. A harangtorony magassága 52 méter. A tetőt helyben gyártott cseréppel fedték. Az épület előtt régen vásártér volt, a mai parkot 1947-ben létesítették. A neogót stílusú főoltár Szent József tiszteletére van szentelve, fülkéiben Szent József, Szent Cirill és Szent Metód szobrai láthatók. Az oltár Tirolban készült Rauher mester műhelyében. A kóruson álló orgona 1941-ben került a templomba.
  • Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére szentelt pravoszláv parochiális temploma 1747-ben épült. 1813-ban és 1887-ben megújították. Ikonosztázát Jovan Četirević Grabovan készítette 1785-ben. 1941-ben az usztasák lerombolták. A helyén 1978-ban új templomot építettek.
  • Az evangélikus templomot 1897-ben építették a városba a 19. század második felében betelepült cseh, magyar és német evangélikus hívek kezdeményezésére és adományaiból. Az eszéki evangélikus egyházközség filiája.
  • A város természetvédelmi emléke az a 63 méter magas és majd 6 méteres átmérőjű óriás mamutfenyő, melyet valószínűleg még a városi park kialakításakor 19. század elején, a hagyomány szerint 1807-ben ültettek.

Oktatás

[szerkesztés]

Az iskolai oktatás ezen a területen az ország más részeihez képest viszonylag későn indult meg. A település első iskolája 1805-ben nyílt meg a pravoszláv egyház keretében. A katolikusok 1822-től járhattak a Pejácsevich gróf által építtetett sladojevici iskolába, majd 1830-ban megnyílt a helyi katolikus elemi iskola is. A polgári iskola 1917-ben nyílt meg, 1924-ben nevét városi iskolára változtatták és egészen 1945-ig működött. A háború után alsó reálgimnázium volt a neve és 1960-ban integrálták az elemi iskolai rendszerbe. A felsőfokú iskolát 1922-ben alapították, így működött 1970. november 1-ig, amikor a középiskolai központ része lett. A középfokú gazdasági iskolát 1959-ben, a gimnáziumot 1963-ban alapították. 1970-ben az intézmény a középiskolai központ része lett.

Ma az alábbi oktatási intézmények működnek a városban:

  • Josip Kozarac (előző neve Grigor Vitez) elemi iskola
  • Eugen Kumičić (előző neve Lazo Tihomirović-Baja) elemi iskola
  • Marko Marulić (előző neve Edvard Kardelj középiskolai központ) középiskola
  • Slatina ipari és szakképző iskola
  • Slatina zeneiskola

Kultúra

[szerkesztés]

A városban 1995-től rendezik meg a „Milko Kelemen” nemzetközi zenei fesztivált.

Már a 19. század végén működött itt énekkar „Zrinski” név alatt. Később „Obilić” néven alapítottak énekegyüttest. 1905-ben a város két énekkara 89 tagot számlált.

A KUD „Bratstvo” kulturális és művészeti egyesületet 1967. június 5-én még „Dika” néven alapították. Elődje az 1945-ben alapított „Jedinstvo”, majd a „Graničar” és a „Nikola Miljanović Karaula” egyesület volt.

A város első kinematográfja 1936-ban nyílt meg, tulajdonosa egy Fuks nevű kereskedő volt. Az első mozit 1944-ben alapították.

Podravska Slatina első rádióállomását 1969-ben alapították.

A Franjo Sertić Bijeli amatőr színházat 1954-ben alapították. Sajnálatos módon 1958-ban befejezte működését. 1973-ban újraalapították az amatőr színjátszást. 1976-ban a kulturális és művészeti egyesület színjátszócsoportjából fejlődött ki a városi amatőr színház. 1977-től rendezik meg a Slatinai színházi esték rendezvénysorozatát.

A Slatinai képzőművészeti klubot 1996-ban alapították. A klub rendezvényei évente egészítik ki és gazdagítják a város kulturális életét. 1999 óta rendezik meg a „Slatinske slike” alkotótábort, 2003-tól pedig az alkotóműhelyt. Tagjai együttműködnek az ország más alkotóműhelyeivel és részt vesznek a szabadkai „Bunjevačko kolo” horvát kulturális központ szervezésében.

Az NK Slatina labdarúgóklubot az Orao sportegyesület keretében még 1917-ben alapították. Története során a Seneška, Slavija, Slavonac, Slavonski Partizan, Slatina neveket viselte. Jelenleg a horvát nemzeti 4. ligában szerepel.

A városban rajtuk kívül a következő sportklubok működnek:

  • RK Slatina kézilabdaklub
  • RK Marulka kézilabdaklub
  • ŽRK Dragovoljac kézilabdaklub
  • HK Slatina birkózóklub
  • TK Slatina taekwon doo klub
  • KK Slatina tekeklub
  • OK Marulka röplabdaklub
  • ŠK Marulka sakk-klub
  • TK Slatina teniszklub
  • BK Slatina bocsaklub
  • ŠR Klen sporthorgászklub
  • Točak hegymászó egyesület
  • ŠR Smuđ sporthorgászklub
  • AK Slatina atlétikai klub
  • KK Slatina kosárlabdaklub
  • Slatina karateklub
  • SK Slatina asztaliteniszklub

Neves személyek

[szerkesztés]

Jegyzetek

[szerkesztés]

Források

[szerkesztés]

További információk

[szerkesztés]