Orosz polgárháború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Orosz polgárháború
Első világháború
Russian civil war in the west.svg

██ Bolsevik ellenőrzés alatt álló területek, 1918.február

██ Bolsevik ellenőrzés alatt álló területek, 1918 nyara

██ A bolsevikellenes erők legnagyobb előrenyomulása

Dátum 1917. november 7. – 1922 októbere
Helyszín az egykori Orosz Birodalom területe és a Távol-Kelet
Eredmény
  • Az Orosz Birodalom vége, a Szovjetunió megalakulása.
  • Új államok létrejötte Kelet-Európában.
Területváltozások Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia és Lengyelország függetlenné válása, Besszarábia Romániához kerülése.
Harcoló felek
Flag of Russia.svg Fehér Hadsereg
Naval Ensign of Japan.svg Japán Birodalom
Flag of the United States.svg USA
Flag of the United Kingdom.svg Nagy-Britannia
Canadian Red Ensign 1921-1957.svg Kanada
Flag of France.svg Franciaország
Flag of Italy (1861-1946).svg Olaszország
Flag of Romania.png Román Királyság
Flag of Greece (1822-1978).svg Görögország
Flag of the Republic of China 1912-1928.svg Kínai Köztársaság
függetlenségpárti nemzetiségi mozgalmak[1]
Flag of Russian SFSR (1918-1937).svg Szovjet-Oroszország
Flag of the Far Eastern Republic.svg Távol-keleti Köztársaság
Tuvai Köztársaság (1921-től)
Red flag.svg Magyarországi Tanácsköztársaság (1919)
„zöld seregek”
oroszországi, nem orosz alakulatok, észt és lett kommunisták[2]
Parancsnokok
Flag of Russia.svg Alekszandr Vasziljevics Kolcsak
Flag of Russia.svg Anton Gyenyikin
Flag of Russia.svg Pjotr Vrangel
Flag of Russia.svg Nyikolaj Jugyenyics
Flag of Japan.svg Jui Micue
Flag of the United States.svg William S. Graves
Flag of Russian SFSR (1918-1937).svg Vlagyimir Lenin
Flag of Russian SFSR (1918-1937).svg Lev Trockij
Flag of Russian SFSR (1918-1937).svg Szemjon Bugyonnij
Flag of Russian SFSR (1918-1937).svg Mihail Tuhacsevszkij
Flag of Russian SFSR (1918-1937).svg Vaszilij Blücher
Flag of Russian SFSR (1918-1937).svg Mihail Frunze
Haderő
2 400 000 oroszországi fehérgárdista,
70 000 japán,
7950 amerikai,
2400 olasz,
1500 brit,
4192 kanadai,
8000 kínai,
800 francia
legnagyobb létszámakor 3 millió
Veszteségek
1 500 000
az intervenciós erők vesztesége ismeretlen[3]
legalább 1 200 000, a veszteséglista nem teljes

Az orosz polgárháború 1917-től 1922-ig tartó belháborús konfliktus volt Szovjet-Oroszországban (1922. december 30-tól Szovjetunió) a vörösök, a fehérek, illetve az egykori cári Oroszország nemzetiségei között. A belháborút idegen országok – előbb a németek, majd az antant – katonai beavatkozásai kísértek a bolsevizmus megállítására. A polgárháború Európában 1920-ban, Vrangel csapatainak a Krímből való evakuálásával ért véget, míg a Távol-Keleten 1922-ben értek véget a harcok. Mind az első világháború, mind az azt követő konfliktus az Orosz Birodalom és a helyén létrejövő Szovjetunió meggyengüléséhez, függetlenségi mozgalmak sorához[4] és szuverén országok létrehozásához vezetett.

A polgárháború előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kerenszkij-offenzíva térképe

Oroszország felkészületlenül lépett be az első világháborúba az antant oldalán. Már az 1904–1905-ös orosz–japán háborúban elszenvedett vereség rámutatott az orosz haderő műszaki hiányosságaira, az orosz gazdasági háttér gyengeségére és az orosz belpolitika (az 1905-ös forradalomban tetőződő) instabilitására. Az első világháborúban a keleti fronton harcoló orosz erők túlerőben voltak a központi hatalmakkal szemben, 1914-ben és 1916-ban is az összeomlás szélére juttatták az Osztrák-Magyar Monarchiát, azonban mindez hatalmas áldozatok árán volt lehetséges. Jellemző, hogy a Bruszilov-offenzíva során az oroszok 1 400 000 katonánál is többet veszítettek, kétszer annyit, mint a központi hatalmak.[5]

1917. február 24-én zavargások törtek ki Szentpétervárott, ami csakhamar II. Miklós lemondásához vezetett. A cári rendszer helyébe lépő Ideiglenes Kormány és az antant a háború folytatásában volt érdekelt, azonban az orosz kormánynak komoly nehézséget okoztak a dezertálások és a csapatok felbomlása, a hatalom nyílt megragadására törő munkás- és katonatanácsok (szovjetek), valamint Oroszország nemzetiségeinek szeparatista mozgalmai. Ebben a légkörben került sor Kelet-Galíciában 1917. június 18-án (a Gergely-naptár szerint július 1-jén) a Kerenszkij-offenzívára, az orosz haderő utolsó nagyobb, vereséggel végződött támadó hadműveletére. A gazdasági és belpolitikai válságban lévő keleti nagyhatalom az októberi forradalom után már nem tudott ellenállni a központi hatalmaknak.

1917. december 5-én létrejött az oroszok és németek közötti fegyverszünet. Némi ellenkezés után a Trockij vezette szovjet delegáció 1918. március 1-jén újra asztalhoz ült, majd március 3-án elfogadta a németek által kidolgozott béketervet.

Közvetlen előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az emberek legnagyobb részével most találkoztam először. Felesleges hangsúlyozni, hogy még benyomásom sem volt róluk. De azt mindenképpen hozzá kell tennem, hogy magasabb szintre számítottam. Az első találkozásból leszűrt véleményem a következőképpen összegezhető: Ezek az emberek nem képesek felmérni ellenfeleik erejét, de a sajátjukkal sincsenek tisztában.
– Lev Trockij a központi hatalmak breszt-litovszki békét aláíró küldötteiről.

A háború közvetlen előzményei közé sorolható, hogy 1917-ben választásokat tartottak, melyen az eszerek nyertek, míg a bolsevikok mindössze 25%-ot szereztek. Erre a vörösgárdisták feloszlatták a nemzetgyűlést. Ekkor a „fehérek” megszervezték saját hadseregüket, élükön a volt cári tábornokokkal.

A háború lefolyása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Polgárháború és intervenció Szovjet-Oroszországban, a kék vonalak a fehérek és a csehszlovák légió előrenyomulását mutatják

A Balti-tenger felől Nyikolaj Nyikolajevics Jugyenyics, az Urál felől Kolcsak admirális, a Fekete-tenger mellékéről Gyenyikin és Vrangel báró vonult Szovjet-Oroszország ellen.

Erőviszonyok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vöröskatonák egy páncélautó mellett

A keleti fronton elszenvedett több milliós emberveszteség (egyes becslések szerint 10 millió orosz halott, hadifogoly és sebesült), valamint az orosz haderő 1917–1918 közötti szétesése mind a vörösök, mind a fehérek számára megnehezítette a sorozást és a mozgósítást. Kezdetben csak néhány alakulat maradt érintetlen és bevethető állapotban, mint a Szibériában tartózkodó oroszországi Csehszlovák Légió és a bolsevikokhoz hű lett lövészhadosztály, míg a logisztikai problémák, a dezertálások, valamint a mindkét hatalommal szemben ellenséges ukrajnai és dél-oroszországi parasztfelkelések megkötötték a hadviselő felek kezét. (A vörösök és fehérek harca mellett a parasztfelkelőkhöz a zöld, az anarchistákhoz a fekete szín kapcsolódott.) 1919 tavaszán a szovjetek sorozással 2 200 000 főre növelték a Vörös Hadsereg állományát.[6] Bár Trockij szervezőtevékenységének köszönhetően a Vörös Hadsereg legmagasabb létszáma elérte a 3 millió főt, a haderő ütközeti létszáma a fentinél jóval alacsonyabb lehetett.

A polgárháború hadműveletei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kolcsak admirális megszemléli a katonáit 1919-ben

Az 1918-as német offenzíva rávilágított arra, hogy azidőtájt a bolsevik hadsereg csak papíron létezett.[7] A breszt-litovszki békekötés súlyos presztízsveszteséget jelentett, Ukrajna átmeneti elvesztését okozta, és hosszútávon a bolsevik kormányzat ellen hangolta az antantot. Szórványos ellenállások után azután lángoltak fel a harcok, hogy a szovjet-orosz erők behatoltak a németek haderő által 1918-ban kiürített kelet-európai területekre, más szovjet csapatok pedig megkísérelték elfoglalni Közép-Ázsiát. 1918-ban három irányból érte támadás a fehérek részéről a kormány kezén lévő területeket: Gyenyikin tábornok délről, Kolcsak admirális keletről, Jugyenics tábornok északnyugatról. Előrenyomulásukat segítette, hogy a korábban a földosztás gondolatával megnyert parasztságot a rekvirálások a bolsevikok ellen fordították, emellett a vörösterrornak kitett doni és kubányi kozákság nagy számban Gyenyikin mellé állt, aki elfoglalta Harkovot és Caricint, már-már Moszkvát fenyegetve. Ezzel egy időben Kelet-Ukrajnában az anarchisták erősödtek meg.

A kezdeti vereségek után a szovjetek a hadikommunizmus bevezetésével, kényszersorozásokkal és terrorisztikus eszközök alkalmazásával úrrá lettek a „fehéreken”. Trockij 1919 tavaszán újjászervezte a Vörös Hadsereget, sorozással 2 200 000 főre növelte annak állományát,[6] majd a szovjetek 1919 nyarán és őszén mindhárom frontszakaszon visszaszorították az ellenséget. 1919 novemberében a bolsevikok bevették Omszkot, Kolcsak csapatait szétverték, őt magát pedig kivégezték.[8] A Vörös Hadsereg déli és nyugati hadjáratát megkönnyítette, hogy a lengyelek, Gyenyikin erői és az ukrán nacionalisták nem fogtak össze egymással. Tény, hogy Gyenyikin később a lengyeleket okolta vereségéért, sőt a Vörös Hadsereg egyik tábornoka, Mihail Tuhacsevszkij is úgy fogalmazott 1923-ban, hogy „Ha a lengyel kormány meg tudott volna alkudni Gyenyikinnel”, akkor a háború „számunkra jóval rosszabbul végződhetett volna: nehéz is lett volna megjósolni a végeredményt.” 1920-ban a britek hajókon elszállították Jugyenics megmaradt erőt Észtországból, Gyenyikin csapatait pedig Vrangel báró vette át. A lengyel–szovjet háborút[9] lezáró fegyverszünet (1920) után a dél-oroszországi szovjet csapatokat Vrangel erői ellen fordították, aki a többszörös túlerő miatt visszavonult és kiürítette a Krím-félszigetet. Ezt követően a Vörös Hadsereg 1921-ig felmorzsolta Machno ukrajnai anarchistáit, amivel a polgárháború véget ért az európai hadszíntéren. Oroszország keleti peremén 1922-ben értek véget a harcok, amikor a – japánok kivonulása után sebezhetővé vált – Szemjonov vezette fehérgárdisták Mongólia és Kína irányába hagyták el az orosz Távol-Keletet. Ezzel a polgárháború néhány kivétellel – közép-ázsiai muszlimok, jakut ellenállók – véget ért.

Az európai nagyhatalmak nem akadályozták meg a fehérek vereségét. Egyesek potenciális szövetségest láttak bolsevikokban, mások – mint a csapataikat 1919-ben kivonó britek – nem kívántak egy véres és költséges küzdelmet megvívni közvetlenül az első világháború után. A külföldi országok beszüntették az intervenciót és 1922-re véget ért a véres polgárháború. A japánok 1925-ban hagyták el Kamcsatkát és Észak-Szahalint. A polgárháború ideje alatt (1918 nyarán) a bolsevikok kivégezték a fogságukban lévő II. Miklós orosz cárt, a polgárháború alatt a Romanov-család összesen 19 tagja vesztette életét.[10] A kiterjedt konfliktus során 8 millió oroszországi lakos pusztulhatott el éhínség, járványok és vérengzések miatt, emellett félmillióra tehető együttesen a „vörösök” és a „fehérek” harcban elesettjeinek száma.

A bolsevik hatalom megszilárdulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1918 januárjában egy napi ülésezés után Lenin utasítására feloszlatták és megszüntették az alkotmányozó nemzetgyűlést. 1918 február és június között államosították a bankokat és a nagyipart. Lenin több írásában "idiotizmusnak" nevezte a parlamenti szisztémát. A demokratikus gyakorlat pártján álló Kadet párt feloszlatása után csak a bolsevik és a bolsevikokat addig támogató Eszer Párt kisebbik szárnya, az un „baloldali eszerek” működhetett legálisan. 1918. július 6-án a baloldali eszerek körülzárták a Kremlt, és ultimátumot küldtek Leninnek, a bolsevik párton kívüli baloldali erők legalizálása, a szovjetek (tanácsok) demokratizálására. A Kreml telefonjait nem kapcsolták ki, Lenin néhány közeli munkatársa (Sztálin, Zinovjev) segítségével a bolsevik kisebbség így sikeresen mozgósította a Moszkva környékén állomásozó lett hadosztályt, amely szétverte a blokádot. Lenin másnap betiltotta a baloldali eszer pártot.

1918. augusztus 30-án a baloldali eszerekkel kapcsolatban álló forradalmár, Fanni Kaplan több lövést adott le Leninre, aki súlyosan megsebesült. A merénylőt azonnal, tárgyalás nélkül kivégezték. Másnap elrendelték a vörösterrort. A vörösterror a fehérterrorral szemben szisztematikus volt és nagyobb áldozatokkal járt, amire jó példa a Krím-félsziget 1920-as elfoglalása utáni terror. Ez elsősorban a „vörösök” által elfogott „fehér” hadifoglyok ezreinek tömeges kivégzésében és a krími tatárok elleni etnikai tisztogatásokban nyilvánult meg, mely utóbbiak között 60 000 áldozatot követelt.[11]

A háborúk hosszú évei megszedték áldozataikat Oroszországban, és az ország nagy része romokban hevert. A húszas évek legelején épült ki az első nagy orosz kényszermunka-tábor az Fehér-tenger Szolovki-szigetek nevű pontján, ahol a cári rendszer visszaállításának hívei mellett mensevikek, alkotmányos demokraták és eszerek, valamint kuláknak bélyegzett módos gazdák raboskodtak. 1921 márciusában Lenin a hadikommunizmust az Új Gazdasági Politikával (NEP) váltotta fel, hogy újra felépítse az ipart és a mezőgazdaságot. De ugyanebben az évben verték le a kronstadti tengerészek felkelését is, melynek egyik fő célja és jelszava volt a „szovjeteket bolsevikok nélkül”.

Az intervenció és megítélése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nálunk Németországban a következőképp alakul a helyzet: a baloldal a szovjet hadsereg előrenyomulását látná szívesen, a közép gazdasági előnyöket remél Oroszországtól, a jobboldal nem ismeri fel a veszélyt. Ezt csak kevesen veszik észre. Nézetem szerint a szovjet hatalom egyaránt fenyegeti Németországot és Magyarországot, ugyanúgy, mint az egész polgári világot, mely a közös ellenséget nem ismeri fel vagy nem akarja felismerni.
– Erich von Ludendorff tábornok levele Horthy Miklóshoz, 1920.[12]

A történetírás részben a Szentpétervárig jutó német és az 1918-ban a Kaukázus térségében zajlott török támadásokat is a szovjetellenes intervenció részének tekinti, azonban a központi hatalmak célja a minél kedvezőbb béke kikényszerítése volt. Az antantot két szempontból érintette hátrányosan a bolsevik hatalomátvétel. Egyfelől Oroszország végett vetett szövetségesi kötelezettségének és német katonák százezreit csoportosíthatták át a nyugati frontra, másrészt az antant hadianyag-szállítmányai a bolsevikok és a németek kezére kerülhettek. Az antanton belül a britek és franciák hajlandóak lettek volna teljes háborút indítani a szovjetek ellen, de ezt az amerikaiak ellenezték. Az intervenciós egységek közt azonban a legtöbb európai ország katonái részt vettek. Az Osztrák–Magyar Monarchia seregéből dezertált cseh és szlovák katonákból szervezett Csehszlovák Légió a polgárháború során a bolsevikokkal szembehelyezkedett és megszállta a transzszibériai vasútvonalat, de 1920-tól már nem támogatta a fehéreket (sőt Kolcsak admirálist a csehszlovákok adták át a bolsevikoknak, cserébe Oroszország elhagyásáért). A Távol-Keleten kezdetét vette a japán intervenció, melynek során Észak-Szahalin, Habarovszk és Csita térsége átmenetileg japán fennhatóság alá került.[13]

Napjainkban úgy tűnik, hogy a külföldi intervenció erősen túlhangsúlyozott volt a szovjet történetírásban. Az antant csapatai elsősorban Oroszország peremvidékeit szállták meg és nem vagy csak ritkán kerültek közvetlen konfrontációba a szovjetekkel; ennek legismertebb példája, hogy Japán 1918-ban 70 ezer főnyi expedíciós sereget küldött a Távol-Keletre, ahonnan 1922-ben kivonta a haderejét. A japán erőkhöz brit, olasz és francia kontingensek is csatlakoztak, hogy közösen szorítsák vissza az Urál mögé a bolsevik erőket.[14] Angol részről a „fehérek” anyagi támogatásában (Arhangelszk és Vlagyivosztok térségében) merült ki az intervenció, míg a Fekete-tenger északi partján megjelenő francia és görög katonaság – és az őket kísérő fekete-tengeri francia flotta – 1919 tavasza után nem vett részt a hadműveletekben.

Annak ellenére, hogy az antant országok megosztottak voltak és utóbb megvonták a támogatásukat a fehérektől, az intervencióban résztevő országok száma hozzájárult a mindenfelől kapitalista országok által fenyegetett szocializmus teóriájának megalapozásához.[15] Az intervenció aktuálpolitikai célokra való felhasználását jól mutatta, hogy Lenin a külföldi beavatkozás által okozott károk megtérítéséhez kötötte a Szovjetunió által államosított – feltehetően nagyobb értékű – külföldi érdekeltségek ügyének újratárgyalását.[16]

Szovjet intervenció külföldön[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A történeti diskurzusokban nagy hangsúlyt kapott a Szovjet-Oroszország elleni „keresztes hadjárat”, ugyanakkor a bolsevik kormányzat 1917-től a forradalom exportjára törekedett, Európa-szerte fegyveres és anyagi támogatást nyújtva egyes „vörös” (baloldali szociáldemokrata, szocialista és kommunista) politikai erőknek. Emellett a hagyományos orosz nagyhatalmi politika is továbbélt: a cári Oroszországtól elszakadt területeken, továbbá Közép-Kelet-Európában, a Balkánon és a Földközi-tenger térségében az orosz geopolitikai érdekek hatalmi és katonai eszközökkel való biztosításán volt hangsúly.[17] A törökországi kemalista erőknek adott, legalább egymillió rubelnyi támogatás[18] egyszerre szolgálta az antant meggyengítését és a tengerszorosokhoz való hozzáférést.

A polgárháború veszteségei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csehszlovák katonák által kivégzett vörösök Vlagyivosztok közelében

Az orosz polgárháború az első világháborút Európa-szerte követő politikai és társadalmi zűrzavarba és a bal- és jobboldali csoportok összecsapásainak sorába illeszkedik, melyek közül például a finn polgárháborúban 37 ezer ember vesztette életét. Az oroszországi belháború emberveszteségének meghatározását nemcsak a szovjet levéltárak kutatásának nehézségei hátráltatták, hanem a kommunista rendszer és az 1990 után újra megerősödő orosz nacionalizmus torzításai is.[19] Emellett az 1897-es birodalmi cenzus és az 1926-os szovjet népszámlálás között csak részleges adatokat ismerünk az orosz majd szovjet területek demográfiájáról.

A bolsevikok a Mojszej Urickij pétervári Cseka-vezető ellen elkövetett sikeres merényletet és a Lenin elleni, Fanya Kaplan által 1918. augusztus 30-án végrehajtott merényletkísérletet egy szervezett mozgalomnak tulajdonították, ezért 1918-ban nagy letartóztatási hullám kezdődött, 1921-re már hetvenezer embert börtönöztek be. Szemben a korábbi véleményekkel, miszerint a bolsevikok legalább 50 ezer embert végeztek ki, egyes becslések szerint a vörösterror áldozatainak száma megközelítette az egymilliót, csak a bolsevikok által kivégzett doni és kubányi kozákok számát több tízezer és félmillió közé teszik,[20] a kozákokkal való bolsevik bánásmódot népirtásnak tekintve.[21][22] A túszszedés és letartóztatás a külföldi hadifoglyokat is érintette: a szovjet-orosz kormány – válaszul az 1920-as népbiztos-perekre – magyar hadifogoly tiszteket vett őrizetbe, és csak a Tanácsköztársaságot működtető személyek szabadon bocsátása ellenében engedélyezte hazatérésüket.[23]

A fehérek az általuk ellenőrzött területen hasonló tisztogató akciókat indítottak, az úgynevezett fehérterrort. Utóbbi a vörösökkel szimpatizáló vagy semleges magatartást tanúsító falusi lakosság között is szedett áldozatokat. A történettudomány sokáig a fehérgárdisták rovására írta ötven-százezer zsidó megölését, holott valamennyi fegyveres erő rendezett pogromokat (beleértve a vörösöket is[24]). A fehérterror során egyedül az oroszországi csehszlovák légió egyes becslések szerint több mint 5000 emberrel végzett.[25]

Az éhínségek és a járványok áldozatainak számát több milliósra teszik. Már az első világháború első éveiben nagy gondot jelentett a gabonatermés visszaesése és az állatállomány csökkenése, ami a korlátozott vasúti kapacitással együtt teljes országrészek lakosságát szolgáltatta ki az éhínségnek. Egyes számítások szerint az 1920-as évek Volga-vidéki éhínsége 5-6 millió ember halálával járt együtt, melyet hasonló katasztrófának tartanak, mint az 1930-as évek nagy ukrajnai éhezése. További veszteségekkel járt az Oroszországon végigseprő tífuszjárvány. Komoly károkat okozott a későbbi Szovjetunió számára a vagyonos és művelt rétegek emigrációja: több százezer és kétmillió között lehetett az Oroszországot elhagyó monarchista, alkotmányos demokrata, baloldali vagy nemzetiségi emigránsok együttes száma.

A polgárháború értékelése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A polgárháború során Szovjet-Oroszországra a terjeszkedő politika volt jellemző, mely az Orosz Birodalomból kivált és német segítséggel létrehozott, ám 1918-ra magukra maradt kelet-európai helyi kormányzatok felszámolását célozta. A lenini nemzetiségpolitika kétarcúságát mutatta, hogy a szovjet-orosz vezetés lehetővé tette Finnország függetlenedését, azonban a Finnországban állomásozó orosz egységeket a vörösök támogatására utasította és felkelést szított Észtországban is. 1918–1923 között több összecsapásra került sor a jobb- és baloldali erők között a vereséget szenvedett központi hatalmak országaiban, azonban a zilált belpolitika és baloldali tömegmozgalmak ellenére a szovjet-orosz politikának nem sikerült forradalmasítania Közép-Európa és a Balkán területeit.

Az októberi forradalom és az azt követő polgárháború megítélése máig vitatott. A kommunizmus politikai és szellemi befolyása előbb az 1920-as években, majd a Szovjetunió második világháborús győzelme után világszerte megnőtt, így 1917-et tekintették a fenti erők hivatkozási alapjuknak. A diktatúra kiépítését a polgárháborús helyzet által megkívánt centralizációval magyarázták, az elnyomó politikára mint a modernizáció szükséges velejárójára tekintettek, míg a kétségbevonhatatlan sztálini terrort a lenini forradalom kisiklásaként mutatták be. A baloldal körében sokáig népszerű fenti történelmi narratívák kritikáját nyújtotta A kommunizmus fekete könyve, mely a „Lenin, a jó cár” népszerű elképzelésével szállt szembe, továbbá a kommunizmus erőszakos jellegét hangsúlyozta.[26]

További kérdéseket vet fel a vörösterror kérdése, melyet a kommunisták ideológiailag is alátámasztottak,[27] s amit utóbb a baloldali történészek a fehérterrorra adott válaszként magyaráztak vagy a polgárháború részeként kezeltek. Valójában „1922-re a polgárháború Oroszországban gyakorlatilag befejeződött, mégis ebben az esztendőben a birodalmon olyan megtorló hullám söpört végig, amelynek az egyházak, a polgári értelmiség és politikai ellenzék volt a célpontja.”[28]

Megjelenése a művészetben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A november 7-i események legismertebb részlete, a Téli Palota „ostroma” valójában a gyengén védett kormányépület minimális veszteségekkel járó elfoglalását jelentette, nem kemény harcokat.
  • 1918. február 23-án a szovjet-orosz erők Narva mellett feltartóztatták a Petrográd felé előretörő német hadsereget; erre az ütközetre emlékeztetett a Vörös Hadsereg Napja. A szovjet historiográfiában ábrázolt hősies védekezés helyett valójában a németek nem akarták megszállni a forradalmi fővárost és számukra a nyugati front jelentett elsőbbséget.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Az egykori cári Oroszország népei nemcsak a vörösökkel, hanem a fehérekkel, sőt egymással is konfrontálódhattak. Jellemző példa erre a lengyel-litván vagy az örmény-azeri ellentét.
  2. Lásd az angol nyelvű Wikipedia Latvian Riflemen szócikkét.
  3. Az antantnak az oroszországi intervencióban részt vett alakulatai többnyire megszállói vagy rendőri feladatokat láttak el, ritkán konfrontálódtak a vörösökkel. Az etnikai alapon szerveződő csapatok, mint a csehszlovák légió vagy a szibériai lengyel divízió célja nem a vörösök leverése volt, hanem Szibéria veszteség nélküli elhagyása.
  4. „Az egykori Orosz Birodalom peremvidékei kiváltak és új nemzeteket hoztak létre, melyeknek meg kellett harcolni a függetlenségért: Finnország, Lengyelország, Észtország, Litvánia, Lettország, Fehéroroszország, Ukrajna, Grúzia és Azerbajdzsán.” Bullock, David: The Russian Civil War 1918–22. Osprey Publishing, 2008. 7. o.
  5. The Encyclopedia of World War One. A political, social and military history. Volum 1. Szerk.: Tucker, Spencer C. 2005. 382. o.
  6. ^ a b (angolul) Orlando Figes The Red Army and Mass Mobilization during the Russian Civil War 1918–1920 Past and Present 129. szám 168-211. oldal
  7. A további kelet-európai német előretörésnek egyesek szerint kizárólag logisztikai korlátai voltak. The Viking Atlas of World War I. Ed. Livesy, Anthony. 1994, 134. o.
  8. Kolchak, Aleksandr Vasilevich (angol nyelven). Chambers Biographical Dictionary. London: Chambers Harrap - Credo Reference, 2007. július 7. (Hozzáférés: 2010. április 6.)
  9. Lásd például: orosz-lengyel háború az Encyclopædia Britannicában
    Orosz-lengyel háború (1919–20), katonai összecsapás Lengyelország és Szovjet-Oroszország között, amely meg akarta szerezni Ukrajnát. (…) Bár már voltak összetűzések a két ország között 1919-ben, a háború akkor kezdődött, amikor a lengyel államfő, Józef Piłsudski az ukrán nacionalisták vezetőjével, Szimon Petljurával (1920. április 21.) egyesített erőivel próbálta meg lerohanni Ukrajnát, s május 7-én el akarták foglalni Kijevet.
  10. Gyóni Gábor: A cári család kivégzésének magyar vonatkozásai.
  11. Tóth Gy. László – Kaslik Péter: A pótolhatatlan Kun Béla. Magyar Nemzet Magazin, 2005. november 19., szombat. (Hozzáférés: 2008. december 31.)
  12. Erich von Ludendorff tábornok levele Horthy Miklóshoz Németország és Magyarország egymásrautaltságáról és a közép-európai ellenforradalmi szervezkedésekről. München, den 19. August 1920. Online hozzáférés
  13. Farkas Ildikó: Japán háborúja. In: História 30. (2008) 9. sz. 36. o. Online hozzáférés
  14. Humphreys: The Way of the Heavenly Sword: The Japanese Army in the 1920's. 26. o.
  15. „...A Vörös Hadsereg a külföldi intervenciós területrablók elleni harcokban növekedett és erősödött. 1918-ban megvédte hazánkat a német területrablók elleni harcokban s kiűzte őket Ukrajna és Belorusszia területéről, 1919–1921-ben megvédte hazánkat az Antant külföldi haderői elleni harcokban s kiűzte őket országunk területéről.” Sztálin 55. sz. napiparancsa. 1942. február 23. Online hozzáférés
  16. Az 1922-es genovai gazdasági konferencián a szovjet vezetés 39 milliárd aranyrubel kártérítési igénnyel lépett fel, míg a háború előtti adósságok visszafizetését és a külföldi tulajdonosok kártalanítását a szovjet állam elismeréséhez kötötték. A tárgyalások során az antant nem tudta érvényesíteni a politikai és pénzügyi érdekeit, sőt az elszigetelt Németország megkötötte a Szovjetunióval a rapallói egyezményt.
  17. Seres Attila: A Szovjetunió és a Balkán, 1922–1945.
  18. Flesch István: „Állítsátok meg a görögöket!” Atatürk és kora. Budapest, Corvina, 2004. 226–250. o.
  19. Egyes orosz publicisták szerint például a lengyelek több tízezer 1920-ban fogságba ejtett szovjet katonával végeztek. A kelet-európai történetírás átpolitizáltsága mellett említést érdemel, hogy a Szovjetunió-béli levéltárak mindvégig a titkosszolgálatok ellenőrzése alatt állottak.
  20. Gellately, Robert: Lenin, Stalin, and Hitler: The Age of Social Catastrophe Knopf. ISBN 1-4000-4005-1 2007, 70–71. o.
  21. Figes, Orlando: A People's Tragedy: The Russian Revolution: 1891–1924. Penguin Books, 1998.
  22. Kun Miklós: A fekete könyv orosz lapjai.
  23. Kolontári Attila: Népbiztosokért tiszteket. Magyar–szovjet cserebere. In: Rubicon 20. (2010) 4–5. sz. 64–69. o.
  24. „Meg kell állapítani, hogy zsidópogromokat gyakorlatilag minden fegyveres erő rendezett, amely részt vett a polgárháborúban – a fehérek, az ukrán és egyéb nacionalisták, mindenféle lehetséges atamánok. Hiszen az emberanyag, amelyből a katonaság kikerült, sok szempontból azonos rétegből verbuválódott (többek között át volt itatva antiszemitizmussal). Ezért a vörös zászló alatt fellépő osztagok is beszennyezték magukat.” Madievski, Samson: A zsidók és az orosz forradalom. In: Kisebbségkutatás 10. évf. (2001) 1. sz. Online hozzáférés
  25. И. С. Ратьковский. Красный террор и деятельность ВЧК в 1918 году. СПб.: Изд-во С.-Петерб. ун-та, 2006. 103. o.
  26. A kommunizmus fekete könyve. In: Aetas 1998/4. szám
  27. A marxista Lukács György szerint "a vörösterror a hatalomra jutott proletárosztály el­szánt, erőszakra is kész akaratának intézményes formája avégből, hogy a szocializmushoz vezető út akadályait (ellenforradalom, szabotázs, korrupció, lánckereskedés stb.) eltaka­rítsa a maga útjából." A fehérterror társadalmi hinterlandja ([1]) c. munkájában azt írta, hogy "a dikta­túrának kétségkívül kell hogy legyenek szakaszai, amikor a proletariátus elemi létfenntartása a terror kíméletlen alkalma­zását követeli meg, vagyis szerinte a "cél szentesíti az eszközt" gondolat jegyében a "szocializmus" kiépítésének útján még a terrormódszerek is elfogadhatóak. A fehérterrort ugyanebben a munkájában viszont élesen elítéli, mert "az nem támaszkodhatik olyan osztályra, amelynek uralomra jutása a társadalom fejlődésének eszköze", és "csak az elnyomó osztályok összefogása saját kiváltságaik megvédése céljából." Lukács április 15-i cikkében (Népszava) többek között arra is fölhívja a figyelmet, hogy nem szabad késlekedni: „Az államhatalom birtoka azt jelenti, hogy itt a pillanat az egykor elnyomó osztályok megsemmisítésére. Itt a pillanat, de élni is kell vele!” ( [2])
  28. Pritz Pál: Az objektivitás mítosza? Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 2011. 291. o.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Orosz polgárháború témájú médiaállományokat.