Ugrás a tartalomhoz

Galloitáliai nyelvek

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A lap aktuális változatát látod, az utolsó szerkesztést Regasterios (vitalap | szerkesztései) végezte 2021. március 23., 16:44-kor. Ezen a webcímen mindig ezt a változatot fogod látni. (Példák: szabad fájllal pótolhatók)
(eltér) ← Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
Nyelvek és dialektuscsoportok Olaszországban
  Ladin nyelv (rétoromán)
  Német nyelv (dél-tiroli nyelvjárás)
  Galloitáliai dialektusok
  Toszkán nyelvjárás
  Középolasz dialektusok
  Délolasz dialektusok
  Szélső délolasz dialektusok

A galloitáliai nyelvek – hagyományosan északolasz nyelv(járások) – a történelmi Gallia mai Olaszország északi részére eső területein (latinul Gallia Cisalpina) kialakult újlatin nyelvjáráscsoport, amelyek hangtani, nyelvtani tulajdonságaik alapján közelebbről a nyugati újlatin nyelvek galloromán csoportjába tartoznak. A szóban forgó területeket a római hódítás előtt kelták lakták, így ezeknél a nyelvváltozatoknál a kelta szubsztrátum hatásával is kell számolni. A galloitáliai dialektusok és az irodalmi olasz nyelv, illetve dél-itáliai dialektusok közötti választóvonalnak a La SpeziaRimini városokat összekötő képzeletbeli egyenest lehet tekinteni: az ettől délre eső nyelvváltozatok (beleértve az irodalmi olaszt) összességében hagyományőrzőbbek, a tőle északra beszélt nyelvjárások viszont sokkal újítóbb jellegűek, amelyek jobban eltávolodtak a latintól.

E nyelveket vagy nyelvváltozatokat hagyományos értelemben – sokszor még maguk a beszélőik is – csak az olasz nyelv északi nyelvjárásainak tekintik; A világ nyelvei című szaklexikon is csupán mint olasz nyelvjárásokat tárgyalja az „olasz” címszó alatt. Nyelvészetileg ugyanakkor a galloitáliai nyelvek közelebbi rokonságban állnak a francia, okcitán, katalán nyelvekkel, illetve a rétoromán dialektusokkal, mint az olasszal.

Főbb közös jellemzőik

[szerkesztés]
  • A latin cl-, gl-, pl-, bl-, fl- csoportok palatalizációja.
  • A szóvégi magánhangzók – nyelvváltozattól függően, különösképpen az e, i, o – lekoptak.
  • A szóközi latin [p, t, k] mássalhangzók a legtöbb nyelvváltozatban zöngésülnek.
  • Számos dialektusban megtalálhatóak a franciára jellemző ö és ü hangok.
  • A többes számot – olasz hatásra – magánhangzóval (-i, -e) vagy – a szóvégi mássalhangzó megváltoztatásával (palatalizálás, affrikativizálás) képzik. (A nyelvészek úgy tartják, hogy történetileg a nyugatabbra lévő újlatin nyelvekhez hasonlóan az -s volt a többes szám jele, azonban ez eltűnt az olasz nyelv befolyása miatt.)
  • Nyelvtani jellemzőjük, hogy az alaktani redukció következtében – akárcsak a franciában – a kijelentő mondatokban kötelező a hangsúlytalan személyes névmás használata az igével (ún. klitikus névmás), kiterjedt továbbá a különböző körülírások, idiomatizmusok használata.

Csoportosításuk

[szerkesztés]

Források

[szerkesztés]