Nagyhalmágy

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Nagyhalmágy (Hălmagiu)
Az Istenszülő elszenderülése ortodox templom
Az Istenszülő elszenderülése ortodox templom
Nagyhalmágy címere
Nagyhalmágy címere
Közigazgatás
Ország Románia
Történelmi régióPartium
Fejlesztési régióNyugat-romániai fejlesztési régió
MegyeArad
Rang községközpont
Irányítószám 317160
SIRUTA-kód 11067
Népesség
Népesség987 fő (2011. okt. 31.)[1]
Magyar lakosság< 3 (2011)[2]
Földrajzi adatok
Tszf. magasság247 m
Terület84,03 km²
Időzóna EET, UTC+2
Elhelyezkedése
Nagyhalmágy (Románia)
Nagyhalmágy
Nagyhalmágy
Pozíció Románia térképén
é. sz. 46° 16′ 04″, k. h. 22° 35′ 44″Koordináták: é. sz. 46° 16′ 04″, k. h. 22° 35′ 44″
Nagyhalmágy weboldala
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Nagyhalmágy témájú médiaállományokat.

Nagyhalmágy (románul: Hălmagiu) falu Romániában, Arad megyében.

Nevének eredete[szerkesztés]

Neve a magyar halom szó -gy képzős alakjából való. 1390-ben Halmag, 1445-ben Halmaghfalwa, 1680-ban először Nagy Halmágy néven említették.

Földrajz[szerkesztés]

Fekvése, domborzat[szerkesztés]

Az Erdélyi-szigethegységben, a Halmágyi-medencében, Brádtól 28 kilométerre északnyugatra, a Fehér-Körös mellett, az E76-os út mentén fekszik. A medencét hat–nyolcszáz méteres tengerszint feletti magasságú hegyek veszik körül. A község területének 43%-a erdő.

Népesség[szerkesztés]

A népességszám változása[szerkesztés]

A népességszám változása[szerkesztés]

 
Nagyhalmágy lakossága évenként
Év Lakossága Magyar lakosság
1850 1080 27
1881 1106 177
1900 1235 236
1920 1219 102
1941 1146 41
1966 1076 26
1976 1126 6
1992 1200 6
2002 1152 1

Etnikai és vallási megoszlás[szerkesztés]

HalmagiuAR (61).jpg

Története[szerkesztés]

1390-ben már kerület székhelyeként szerepel, melynek élén 1451–53-ig egy bizonyos Moga vajda állt. Az ő leszármazottai, a Moga család a 19. századig jelentős szerepet játszottak a vidék életében. A 15. században a világosi uradalomhoz tartozó mezőváros volt, pallosjoggal. Várkastély is állt benne, amely 1706-ban, a kuruc–labanc harcok idején pusztult el. 1561-ben Báthori András és a Moga család birtokolta. Környéke a 17. században gyakran szenvedett a török portyáktól. 1702-ben 29 határőrből álló helyőrség állomásozott a várban.[3] A 18. század elejétől kincstári uradalom székhelye volt. 1709-től vámhivatal működött benne. 1720-ban egy nemesi és harminc jobbágycsaláddal írták össze. Már Zaránd vármegye 1746-os megcsonkítása előtt a megye egyik kerületének székhelye volt. 1746 után járási székhely előbb Zaránd, majd 1876-tól Arad vármegyében. 1747 és 54 között a hatóságok megújuló próbálkozásokat folytattak a vidék ortodox lakói erőszakos katolizására. Végül, részben politikai meggondolásokból felhagytak a térítésekkel. Ortodox espereseinek névsorát 1750-től ismerjük. Központjában 1758-ban az uradalom épületei álltak: úriszék, katolikus kápolna és paplak, mészárszék, őrház, tömlöc, malom és kocsma. Évi három országos vásárt tartott: az ónaptár szerinti Tódor napját, az áldozócsütörtököt és a kisboldogasszonyt követő szombaton. Későbbi följegyzések szerint ezeken, de a hetivásárain is főleg a környékbeliek adtak el szarvasmarhát az Alföldről érkezőknek. 1760-ban három unitus és tizenegy ortodox papi személyt és 206 ortodox családot írtak össze belőle. Az uradalom 1764-ben Bethlen Gáboré lett és az ő utódai bírták a 19. század elejéig, de közben és később is egyre aprózódott. Nagyhalmágyot 1777-ben ismét „oppidum”-ként jegyzik. 1784-ben a felkelők megtámadták az uradalom épületeit. 1786-ban 1078 lakosának 55%-a volt jobbágy, 29%-a zsellér, 6%-a nemes és kilenc pap. 1843-ban a vármegyei rendek egyesítették szerény ortodox és római katolikus iskoláját és egy két tanítós (egyik román, a másik magyar), megyei fenntartású iskolát hoztak létre. 1845-ben Körösbánya mellett itt létesült elsőként postahivatal Zaránd vármegyében. Az 1840-es években két vashámor, 1847–48-ban óvoda is működött benne.[4]

1848. októberében a nagyhalmágyi magyarok Aradra menekültek, majd 21-én megérkeztek az Alexandru Chendi vezette felkelők, és felgyújtották a római katolikus kápolnát. November elején a Gál László vezette honvédek vonultak be, és kivégezték a környéken letartóztatott kilenc román papot. Később a Maros mentére távoztak. Arra a hírre, hogy a román felkelők ismét támadásra készülnek, 1849. február 17-én 650 fővel a városba érkezett Véber János őrnagy, majd február 24-én 2165 fővel (köztük 141 német legionáriussal) Csutak Kálmán is. A magyar erők nagyobbik része március 2-án Petrisre indult a Maros mentén előretörő román határőrök és felkelők ellen, Nagyhalmágyon 660 fő maradt Sántha György zarándi kormánybiztos vezénylete alatt. A 8-án visszaérkező Csutak, aki tudta, hogy indulását azonnal jelzik a felkelőknek, színleg többször elhagyta a várost, mielőtt valóban elindult volna Körösbánya és Brád ellen. Március 16-án ideérkezett Hatvani Imre szabadcsapatának két százada, majd áprilisban itt állomásozott Csanády István szabadcsapata. Május 21-én elfoglalták a román felkelők, és 25–27-én felgyújtották az uradalom épületeit. Csanády őrnagy ezer fős egysége június 9-én, háromórás csatában megvert egy felkelő csapatot. Június 22-én a honvédek ismét feladták és Jószásra vonultak vissza, 29-én ismét elfoglalták, majd július 2-án újra visszavonultak, ezúttal Vaskoh felé. December 15-én császári katonák a piacon letartóztatták Avram Iancut, de az összegyűlt tömeg kiszabadította.

HalmagiuAR (38).jpg

Elöljáróságán 1863-tól Zaránd vármegye 1876-os feloszlatásáig a román volt a hivatalos nyelv. Választókerületét 1865-től 1878-ig Sigismund Borlea képviselte, majd 1878-ban a választókerület székhelyét áthelyezték Jószáshelyre. A 19. század második felében már évi öt országos vásárt tartottak benne. Ezek közül külön híre volt a nagyböjti időszakba eső Tódor napinak, mert ekkor tartották az úgynevezett csókvásárt. A farsang idején férjhez ment fiatal menyecskék Nagyhalmágyról és hat környező faluból már kora reggel megjelentek a vásártéren, ahol teketóriázás nélkül megcsókolták a szemük elé kerülő ismerősöket és rokonokat, sőt az idegeneket is, ha meggyőződtek a szíves fogadtatásról. A férfiak pénzzel viszonozták a csókot.

1893-ban fölavatták a vasútállomást, amely 1895-től Gurahonccal, 1896-tól Bráddal kötötte össze. A vonalat az Aradi és Csanádi Egyesült Vasutak működtette. A főszolgabíró 1889-ben községi magyar tannyelvű iskolát szervezett, majd 1893-ban állami (magyar) óvoda nyílt. Régi zsinagógája 1897-ben leégett, helyette 1915-re közadakozásból új épült.[5] Határa a 20. század elején csak nehezen és nem mindig termelte meg a szükségletet gabonából és más terményekből, lakói eladásra borjakat neveltek. 1909-ben alapították első fűrészüzemét. Bennszülött almafajtája a sárga, téli halmágyi alma.[6]

1918. november 3-án a leszerelt katonák feldúlták az élelmiszerboltokat, a dohánytőzsdét és a hivatalokat. A két világháború között mozi működött benne. Az állam, főként a helyi munkaerő lekötése céljából 1977-ben fehérneműgyárat hozott létre. Az üzem 1988-ban kétszáz munkást foglalkoztatott, de 1992-ben bezárt.

Látnivalók[szerkesztés]

HalmagiuAR (46).jpg
HalmagiuAR (47).jpg
  • A részleteiben gótikus, négyszögű apszisú Istenszülő elszenderülése (korábbi titulusa szerint Szent Miklós) ortodox (volt görögkatolikus) templomot mai formájában a helyi Moga család építtette 1440 körül. (A hajó keleti falának ószláv nyelvű felirata szerint „újíttatott Moga zsupán és testvérbátyja által”.) A hajó nyugati falán és az apszisban a következő, a 15. század második felében készült freskótöredékek maradtak fenn: az apszis boltozatán áldás osztó Krisztus, a középső medalionban Isten báránya, a nyugati apszisban a kis Jézus paténán. A nyugati falon az Angyali üdvözlet részletei, felette Jézus keresztelése, italizáló bizánci stílusban. Az északi és déli fal freskótöredékei egy másik kéz munkája: ószláv feliratos szentek (Nagy Szent Vazul, Aranyszájú Szent János, Alexandriai Szent Kelemen, Szent Szilveszter, Bertalan apostol és Szent Miklós), a nyugati falon a nagyrészt elpusztult Utolsó ítélet, az északin Trónoló Mária a kis Jézussal és Szent Miklós csodatételei.[7] A templom udvarán látható a település egykori szégyenköve, ahová a vétkeseket ültették. Az aradi ortodox püspök máig a címei között viseli a „nagyhalmágyi” titulust.
  • Az ún. Birtul mare ('nagy fogadó') emeletes, barokk épületét (Str. Avram Iancu 36.) a Bethlen család építette saját és az uradalom céljaira a 18. század második felében. Az idők folyamán működött benne kaszárnya, postaállomás, vendéglő és művelődési ház. 1848-ig udvarán állt az 1775-ben emelt római katolikus templom.
  • Az egykori erődítések maradványait a főutca több épületében megtaláljuk. A legjelentősebb faltöredék az Ungur család kertjében maradt fenn. Feltételezik továbbá, hogy a görögkatolikus temető felé vezető út mellett nyíló, beomlott alagút is a védművek része volt egykor.
  • A barokk Istenszülő születése ortodox templomot 1757–59-ben építették a templom nélkül maradt hívek, Andrija Jakubović kereskedő adományából. (Őt 1766-ban a templomban is temették el.) Falait 1867-ben 80 cm-rel megemelték, ajtó- és ablaknyílásait megnagyobbították. Korábbi zsindelyfedelét 1896-ban bádogra cserélték.[8]
  • Az ortodox parókiában (volt postahivatal) berendezett falumúzeum.
  • A Sortok-hegyen Bethlen Jozefa (1769–1841) kriptája.
  • Egy 19. század elejéről való épületben működött a járásbíróság 1872 és 1952 között.

Oktatás[szerkesztés]

  • A Moga vajda Iskolacsoport 1981-ben, textilipari líceumként alakult.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Populaţia stabilă pe judeţe, municipii, oraşe şi localităti componenete la RPL_2011 (román nyelven). Nemzeti Statisztikai Intézet. (Hozzáférés: 2014. február 4.)
  2. Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikái a népszámlálási adatok alapján, 1852–2011: Arad megye. adatbank.ro
  3. Czigány István: A török kori Arad és az azt követő időszak. Az aradi vár története. Bp., 1998, 61. o.
  4. Böjthe Jolán: Kisdedóvásunk múltjából I. Korunk 1977 július, 578. o.
  5. Glück Jenő: Az aradi izraelita hitközségek 1849 és 1918 között. In Jakab Albert Zsolt – Peti Lehel szerk.: Folyamatok és léthelyzetek – Kisebbségek Romániában. Kolozsvár, 2009, 130. o.
  6. Nagy-Tóth Ferenc: Régi erdélyi almák. Kolozsvár, 1998, 160–161. o.
  7. Marius Porumb: Dicționar de pictură veche românească din Transilvania. București, 1998
  8. www.biserici.org

Források[szerkesztés]

A volt uradalmi központ épülete

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]