Pallosjog

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A pallosjog (más néven szabad ispánság, latinul jus gladii, németül: Blutbann) független bírói hatalom volt. Eredetileg a vármegyék birtokolták, majd egyes földesurak kiváltságként kapták, később a szabad királyi városok is (például, Miskolc városa 1395-ben Zsigmond magyar királytól,[1] Pozsony városa 1468-ban, Mátyás magyar királytól,[2] szerezte meg a pallosjogát). A földesúri hatóság a régi magyar jogban a főpapokat, egyházi testületeket (káptalanokat) és az előkelő nemeseket illette meg uradalmaik szolganépe felett (például, az előkelő és tehetős Hédervári család, 1348-ban szerezte meg a pallosjogot I. Lajos magyar királytól, azonban egyszerű köznemesi családok is részesülhettek, például a Zala vármegyei csébi Pogány család, amely 1458-ban,[3] valamint a szarvaskendi Sibrik család is, amely 1520-ban[4] kapta meg).

Eredete a földesúri mentességet (immunitas, exemptio) biztosító kiváltságokra megy vissza, melyeket az Árpád-házi királyok adományoztak egyházi, majd világi előkelőknek, akinek uradalmaiban a királyi és vármegyei hatóságok bírói cselekményeket nem végezhettek. A pallosjoggal rendelkezőnek joga volt büntetőügyekben ítéletet mondani és a bűntettet halálbüntetéssel is megtorolni, mely a nemeseknél lefejezést, a nem nemeseknél akasztást jelentett.

Besztercebánya pallosjogának jelvénye (XVIII. század). A városháza elé rakták ki a kivégzések idején annak jeleként, hogy a város rendelkezik pallosjoggal.

A legsúlyosabb bűntettek, lopás, rablás, gyilkosság, gyújtogatás esetén a 13. századig a király nevében eljáró ispán, később a vármegyei törvényszék hozhatott halálos ítéletet. A földesurak és a városok ezt csak akkor tehették meg, ha kiváltságlevél formájában pallosjogot, más néven „szabad ispánságot” kaptak az uralkodótól és a birtokukon történt a bűncselekmény vagy ott fogták el a tettest. A „liber comes” csak a királynak, illetve a királyi bíráskodás fórumainak tartozott felelősséggel.

A földesúr a joghatóságot maga vagy tisztjei által gyakorolta, vagy a jobbágyközségeit feljogosította az igazságszolgáltatás gyakorlására saját maguk által választott bírák útján. Ezek azonban súlyosabb bűnügyekben nem ítélkezhettek. Az Anjou-korban már a nemesi szabadsággal járó általános kedvezmény volt a földesúri hatóság, de halálos ítéletet a földesúr csak akkor hozhatott, ha a király pallosjogot adományozott részére, amit például a szabad és örökös grófok kaptak. A földesúri bíróságot úriszéknek hívták és tőle a megyei törvényszékhez lehetett fellebbezni. Az úriszéket eltörlő 1848: IX. tc., a törvény előtti egyenlőség jegyében, a földesúri hatóságot és vele a pallosjogot is megszüntette.

A földesurak pallosjogát akasztófa jelezte a birtok határán; a szabad királyi városok pallosjogát különféle hóhérjelképekkel ellátott jelvények jelezték, mint pallost tartó kéz, pallossal ellátott címerpajzs. A hóhérpallost a bíróválasztás után a megválasztott előtt vitték az ünnepi menetben.

A pallosjog adományozása továbbra is folytatodott az évszázadok során. 1668-ban gróf galánthai Esterházy Farkas, személynök, királyi tanácsos,[5] 1689-ben Festetich Pál dunáninneni főkapitány,[6] 1762-ben gróf gyaraki Grassalkovich Antal, királyi tanácsos, Nógrád vármegye főispánja, főlovászmester,[7] és rajtuk kívül számos nemes úr, szerezte meg.

A német pallosjog[szerkesztés]

A középkori Németországban, különösen Vesztfáliában a feme-bíróságok (Veme, Fehme, Freigerichte, heimliche Gerichte, Stuhlgerichte) olyan intézmények voltak, melyek a császártól nyert pallosjog (Blutbann) alapján intézkedhettek főbenjáró bűncselekmények esetén. A rendes bíróságok nem győzték ellátni a feladatukat, ezért a polgárok zárt testületekbe tömörülve ítélkeztek büntetőügyekben. Tagjaikat beavatottaknak (Wissender, Scitus, Vemenotus, echter Freischöffe) nevezték, egymást titkos jelszavakról, jelekről ismerték fel. Az üléshely neve a Freistuhl, rendszerint egy halom vagy mindenki által könnyen elérhető nyilvános hely volt. A beavatottak szigorú titoktartásra voltak kötelezve, melynek megsértését kötél általi halállal büntették.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Balogh Bertalan szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1905/6. évi évkönyve (Miskolc, 1906)I RÉSZLeszih Andor: Miskolc város fejező pallosai. 94.
  2. MNL.DF.107584.1468-02-15
  3. http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Zalalovo/pages/002_Zalalovo_tortenete_1178-1490.htm
  4. MNL.DF.70110.1520-10-01
  5. A 57 - Magyar Kancelláriai Levéltár - Libri regii - 14. kötet - 260 - 261. oldal
  6. A 57 - Magyar Kancelláriai Levéltár - Libri regii - 20. kötet - 245 - 246. oldal
  7. A 57 - Magyar Kancelláriai Levéltár - Libri regii - 46. kötet - 140 - 141. oldal