VII. Kónsztantinosz bizánci császár

VII. Kónsztantinosz
Jézus Krisztus megáldja Kónsztantinosz Porphürogennétoszt (elefántcsont faragvány)
Bizánci császár
Uralkodási ideje 908. május 15. – 959. november 9.
Elődje	III. Alexandrosz
Utódja	II. Rómanosz
Életrajzi adatok
Teljes neve	Kónsztantinosz Porphürogennétosz
Született	905. szeptember 2. Konstantinápoly
Elhunyt	959. november 9. (54 évesen) Konstantinápoly
Házastársa	Helena Lekapena
Gyermekei	II. Rómanosz Theodora

VII. (Bíborbanszületett) Kónsztantinosz (görög betűkkel: Κωνσταντίνος Ζ΄ Πορφυρογέννητος, 905. szeptember 2. – 959. november 9.) a Bizánci Birodalom császára (uralkodott társcsászárként 908. május 15-étől; egyeduralkodóként gyakorlatilag 945. január 17-étől haláláig), a Makedón-dinasztia negyedik tagja, VI. (Bölcs) León és negyedik felesége, Zóé Karbonopszina gyermeke volt. Bár már apjától megkapta a társcsászári rangot, amit nagybátyja, III. Alexandrosz rövid uralkodása alatt is megtartott, zsenge kora miatt sokáig nem vett részt a politikában. Az ügyeket sokáig hivatalosan is tehetséges apósa, Rómanosz Lekapénosz vezette helyette. Konstantint írói munkásságáról ismerjük elsősorban: művei – egyebek között a korai magyar történelem tekintetében is – értékes történelmi források.

Származása

Kónsztantinosz és anyja, Zóé Karbonopszina egy follison

VI. León a vallási és állami előírásokat megszegve háromszor nősült, mielőtt szeretőjétől, Zóétól végre fiúgyermeke született Kónsztantinosz személyében. Bár a helyzet komoly konfliktusokhoz vezetett a konstantinápolyi pátriárkával, Nikolaosz Müsztikosszal, 906. január 6-án végül megkeresztelték a császári gyermeket, aki 908. május 15-én társcsászári rangot kapott. Kónsztantinoszt azért nevezték Bíborbanszületettnek (Porphürogennétosz), hogy hangsúlyozzák törvényes származását és jogát a trónra. Apja 912-es halálakor még mindig kisgyermek volt, így szintén társcsászári rangot viselő nagybátyja, III. Alexandrosz örökölte a trónt.

Régensek kezében

Amikor 913-ban egymaga maradt uralkodónak, az ifjú Kónsztantinosz helyett egy régenstanács vette át a hatalmat, amit Müsztikosz pátriárka irányított. Kónsztantinosz Dukasz testőrparancsnok bitorlási kísérletét még sikerült meghiúsítaniuk, azonban a helyzet így sem volt hosszú életű: mivel Alexandrosz nem fizetett adót az I. Simeon vezette bolgároknak, azok háborút indítottak, és 913 augusztusában megjelentek Konstantinápoly falai alatt, mégpedig azzal a célzattal, hogy Simeon megszerezze az elvben egyetemes hatalmat jelentő bizánci császárságot. Elképzelései csak részben váltak valóra: a régenstanács nagy tisztelettel fogadta őt, és maga Nikolaosz pátriárka koronázta császárrá (szlávosan cár) – igaz, nem bizánci társuralkodóvá, hanem csak a bolgárok baszileuszává; de mivel arról is egyezség született, hogy Simeon lányát VII. Konstantinhoz adják feleségül, a cár joggal érezhette, hogy kezében tartja Bizáncot.

A kapituláció megrendítette a régenstanács hatalmát, és a kolostori száműzetésből visszatérő Zóé Karbonopszina anyacsászárné került vezető pozícióba. Zóé azonnal elutasította a házassági tervet, de még a császári koronázást is kétségbe vonta, mire ismét fellángoltak a harcok. Simeon az elkövetkező években feldúlta a Balkánt Dürrakhiontól Thesszalonikéig és Adrianopoliszig, 917. augusztus 20-án pedig döntő vereséget mért a bizánciakra az akhelóoszi csatában, majd nem sokkal később a kataszürtai ütközetben ismét diadalt aratott. 918-ban gond nélkül jutott el délen az Iszthmoszig.

A katasztrofális helyzetet a Zóét és pártfogoltját, az arisztokrata León Phókaszt ügyesen nyeregből kiütő, közrendű, örmény származású flottaparancsnok (drungariosz), Rómanosz Lekapénosz oldotta meg. 919-ben Konstantinhoz adta lányát, Helenét, elnyerve a baszileopatór (császári após) címet, 920. szeptember 24-én kaiszar, ugyanez év december 17-én pedig teljes jogú társcsászár lett.

I. Rómanosz árnyékában

I. Rómanosz egészen 944-ig vezette a birodalom ügyeit, teljesen háttérbe szorítva Konstantint. Hamarosan magát nyilváníttatta főcsászárnak, majd 921. május 20-án öröklési joggal és „második császári” címmel ruházta fel fiát, Khrisztophoroszt. 924. december 25-én két kisebb fia, Sztephanosz és Kónsztantinosz is társcsászár lett, Theophülaktoszt pedig később konstantinápolyi pátriárkává tették. Konstantin, a legitim uralkodó mindezt tétlenül volt kénytelen szemlélni.

Rómanosz anélkül, hogy agresszívan lépett volna fel ellene, Simeont kivárással és ügyes diplomáciával lehetetlenítette el: hiába volt a Balkán ura, a bolgár cár addig nem szerezhetett érvényt terveinek, míg el nem foglalta Konstantinápolyt, ehhez pedig flottára lett volna szüksége. Rómanosz megakadályozta, hogy az araboktól szerezzen hajókat, 923-ban pedig személyes találkozón is értésére adta, hogy nem lehet Bizánc ura. A cár 927-ben halt meg, és fia, Péter azonnal békét kötött a császársággal. Jóformán egyik pillanatról a másikra Bizánc ismét a Balkán meghatározó hatalmává vált, befolyása alá vonva Bulgária mellett Česlav fejedelem szerb államát is. Segítségükkel 934-ben és 941-ben egyaránt sikerült visszaverni a magyar „kalandozókat”.

A hajdani flottaparancsnok sokat tett a hajóhad megerősítéséért, és 924-es diadalával az Égei-tenger feletti ellenőrzést is visszaszerezte. A keleti hadszíntéren sokáig csak kisebb sikereket aratott; Jóannész Kurkuasz diadalmas hadjárata azonban 943-ban jóval keletebbre tolta a határt, és vallási színezetet is kapott a Mandülion – egy csodatévő edesszai Krisztus-képmás – megszerzésének köszönhetően. A 941-es és 943-as kijevi támadásokat is megfékezte. Belpolitikájában az egyházi konfliktusok elrendezését és a kisbirtokos parasztság védelmét érvényesítette.

Rómanosszal saját fiai bántak el. 931-ben ugyanis meghalt a trónörökösnek kijelölt Khirsztophorosz, és Rómanosz nem helyezte kisebbik fiait VII. Konstantin elé. Sztephanosz és Kónsztantinosz így puccsra szánta el magát: 944. december 16-án megbuktatták, és Prote szigetére száműzték. Rómanosz, akinek oly sokat köszönhetett a birodalom, 948-ban halt meg szerzetesként.

Egyeduralom

A puccsot követően Kónsztantinosz aratta le annak babérjait. A legitimitásából adódó támogatottságát kihasználva 945. január 17-én száműzette két társuralkodóját, majd hamarosan végeztetett velük. A hátralévő tizenöt évben a császár a Lekapénoszok nagy ellenfeleire, a kiváló hadvezéreket adó, nagybirtokos Phókasz családra támaszkodott, elsősorban is annak vezetőjére, a főparancsnokságot kapó Bardasz Phókaszra, majd 954-től fiára, Niképhoroszra. Belpolitikáján azonban nem sokat változtatott: új parasztvédelmi törvények születtek, és a vallási nyugalmat sem bolygatták meg.

A császár 949-ben támadást indított Kréta megszerzéséért, de az arabok megverték. Az aleppói emírséggel ismét kiújult a kiegyenlített csatározás, csak 956-tól kezdődött meg nagyobb volumenű támadás Niképhorosz Phókasz és Jóannész Tzimiszkész vezetésével. Ennek keretében esett el a szíriai Hadasz és a mezopotámiai Szamoszata határvárosa is. Itt nagy eredményeket azonban csak Konstantin utódai tudtak elérni.

Uralkodása alatt többször is kénytelen volt szembeszállni a kalandozó magyarokkal. 959-ben például a magyarok egészen Konstantinápolyig törtek előre, nagy zsákmányt szereztek és sok foglyot ejtettek, 961-ben viszont súlyos vereséget szenvedtek a bizánci seregtől Thrákia területén.

VII. Konstantin önálló regnálása során igen intenzív külkapcsolatokat ápolt a kortárs államokkal. Követei nem csak Nagy Ottóhoz, hanem még a córdobai III. Abd ar-Rahmánhoz is eljutottak, és páratlan sikert könyvelhetett el, amikor 957-ben Konstantinápolyban fogadta Olga kijevi nagyfejedelemasszonyt, a Rusz régensét, aki felvette a kereszténységet, és Helenéként hazatérve sokat tett a térség megtérítéséért.

Utódai és emlékezete

Kónsztantinosz 959-es halála után fia, II. Rómanosz került trónra, aki azonban rövid ideig uralkodott. Halála után özvegye, Theophanó uralkodott kiskorú gyermekei, II. Baszileiosz és VIII. Konstantin nevében; tényleges hatalomra kerülésükig a két kiváló hadvezér, Niképhorosz Phókasz és Jóannész Kurkuasz Tzimiszkész is viselte a császári koronát, dicsőséges hódításokkal ékesítve a birodalmat.

Bár nem volt tehetségtelen uralkodó, Bíborbanszületett Konstantint elsősorban tudósként és íróként ismeri el az utókor. Nevéhez köthető a birodalom tartományait (themák) leíró De thematibus (A themákról) címet viselő munka, a De administrando imperio (A birodalom kormányzásáról), amelyben a Bizánccal kapcsolatba kerülő népekről és államokról elmélkedik, így a magyarokról is.

Talán legismertebb műve a De ceremoniis (A ceremóniákról) címet viselő alkotás, amely a kormányzás módszereiről ír, illetve a 817 utáni eseményeket veszi számba. A könyv jelentős történeti forrás – emellett dekadenciát árasztónak tartott szemlélete és kimódoltsága miatt nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Bizánci Birodalom megítélése a 18–19. században általában negatív legyen.

Külső hivatkozások

• Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története. Budapest, Osiris, 2003.
• Magyar István Lénárd: Bizánc a makedón dinasztia idején. In: Európa ezer éve: a középkor. (I. kötet) Szerk.: Klaniczay Gábor. Budapest, Osiris, 2005. pp. 282–288
• Plamen Pavlov, Jordan Janev: A bolgárok rövid története. Budapest, Cédrus Alapítvány – Napkút, 2005.
• Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. Bp., Osiris, 2006.
• A Wikimédia Commons tartalmaz VII. Kónsztantinosz bizánci császár témájú médiaállományokat.

Előző uralkodó: III. Alexandrosz

Bizánci császár 913 – 959

Következő uralkodó: II. Rómanosz